Gazdag és szép és együgyű, felszínes és nincs benne az égvilágon semmi eredeti. Tucat. Találsz belőle tizenöt másikat. Az Instagram profilja ugyan meglepően széles érdeklődési körről árulkodik, esetleg elhiszed neki, hogy mégsem teljesen ostoba, de azért igazán nem olyan nagy szám. Véletlenül sem érdekes, és semmi esetre sem mély.

Pedig Avis igazán nehezen megfejthető lány – nincs benne egyébként semmi különleges, nem azért megfejthetetlen, egyszerűen csak nagyon keveset igyekszik megosztani magáról és arról, amit gondol, másokkal. Folyton jár a szája, ha emberek között van, nagyon könnyen szót ért mindenkivel, de ha valaki tényleg odafigyel rá, még két év ismeretség után is azon kaphatja magát, hogy a legalapvetőbb dolgokat sem tudja róla. Nem titok, nincs titok, nem csinál titkot apróságokból, de hacsak nem kérdeznek rá nála konkrétan dolgokra, eszébe sem jutna mesélni magáról, a családjáról, a kedvenc dolgairól, arról, éppen ki tetszik neki, arról, kit nem bír elviselni, nem foglal állást aktuális témákban, valahogy sikerül észrevétlenül tökéletesen a felszínen maradnia, és remekül fordítja vissza a szót a másik félre, ha esetleg magáról kellene beszélnie.
Az a bizonyos Insta profil (igen, az, amiről úgy teszel, mintha nem követnéd, de azért marhára tudod, kicsoda Avis Lowden és mit evett tegnap reggelire, te kis hamis...!) a legszemélyesebb dolog, amit fel lehet mutatni róla, és bár aki kicsit is beszéli a közösségi média nyelvét, pontosan tudja, hogy nem szabad elhinni az interneten semmit, azért Avis elég jól csinálja. Elég hihető. Vagy legalábbis, elegen elhiszik ahhoz, hogy az emberek feltételezzék, tényleg tudják kicsoda Avis Lowden.

Bizonyos tekintetben épp ezért elég manipulatív, rendszerint úgy kedvelteti meg magát másokkal, hogy igazán érdeklődő és figyelmes veled, meghallgat, kérdéseket tesz fel, te pedig egyre lelkesebben és lelkesebben beszélsz magadról, és arra gondolsz, egek, mennyire édes ez a lány, ő lesz a legjobb barátnőm! Gyakorlatilag bármire képes és bármit képes megtenni annak érdekében, hogy mindig ő kerüljön ki jól dolgokból és mindig az ő szája íze szerint alakuljanak a dolgai.

A csilli-villi közvetlen, fecsegős, mosolygós máz alatt olyan, mint egy nagyon lusta, nagyon közömbös macska. Szereti, ha a kisujját sem kell megmozdítania dolgokért, szereti a luxust és a kényelmet, amibe beleszületett, szereti, ha mások szeretik, csak úgy, csak azért, amilyennek épp mutatja magát, mert nehogy már meg kelljen erőltetnie magát bármiért. Általában nem is kell neki egy bizonyos erőbefektetésnél többet megtennie, megvan neki a maga sajátos, hol élénk, hol bájosan bágyadt varázsa, elég karizmatikus, az emberek valamiért szeretnek a közelében lenni, és szeretik azt gondolni, hogy barátok. Ő is szereti azt gondolni, hogy sok a barátja. A valóságban valószínűleg nem sok igazi barátja van.

Van egyébként szüksége szociális hálóra, sőt, igazából sokkal nagyobb szüksége van másokra az életében, mint azt szereti bevallani magának. A szülei, főleg az apja, egy ideje már elengedte, mégis mit kezdjen egy lánnyal, az anyja pedig sokkal régebben feladta, hogy különösebb hatást akarjon gyakorolni rá bármiben, ezért Avis gyakorlatilag szabadon mászkál a világban a hitelkártyájával anélkül, hogy bárki megmondja neki, mit csináljon és mit ne. Bizonyos tekintetben rettentően egyedül van. Az idősebbik bátyjával túl nagy köztük a korkülönbség és éppenséggel egyáltalán nem érdeklik őket ugyanazok a dolgok, a másik bátyját pedig gyakorlatilag kirakták otthonról. Mégsem lóghat vele abban a rémes lakásban egész nap, meg hát érti, Orvelnek már megvan a maga saját, különbejáratú élete.
A tökéletesen szép, mégis rettentően diszfunkciónális család híján mindig gondoskodik róla, hogy emberek között legyen. A végén még elfelejtenék, hogy létezik, ha nem emlékeztetné rá őket, hogy létezik...

Válogatás nélkül hagy másokat az élete szereplőivé válni, még úgy is, hogy nem hagyja magát igazán kiismerni, és még úgy is, hogy ennek a válogatás nélküliségnek sokszor méretes baklövések az eredményei, és az, hogy saját magát is hagyja bántani mások által. Vagy épp ő bánt másokat. Sosem mondja meg egyenesen mit vár, mit akar valakitől, csak feltételezi, hogy ezeket a dolgokat egyszerűen elveheti. Persze, van, amikor ez megegyezik a másik fél elképzeléseivel. És van, amikor nem. Senki sem lehet tökéletes.

Nem kegyetlen persze, legalábbis szándékosan soha, viszont ő maga sem egyáltalán olyan érzékeny, mint amilyennek gondolja magát. Ahogy nagyon sok mindenben, megragad saját érzéseiben is a felszínen, ha például szerelmes, sokkal inkább szerelmes magába a rajongás tényébe, mint egy személybe, ha valakit gyűlöl, inkább a düh ereje tetszik neki, ha megbántják, egyszerűen csak szeret nagyon szépen szomorú lenni, és ha ő bánt másokat, igazán remekelni tud a bűnbánó angyal szerepében is. Nem direkt csinálja amúgy. Csak lenne még hova fejlődnie az érzelmi világának. Ha valaki valaha megtanította volna neki, hogy kell ezt rendesen csinálni, talán tudná.

Szeret utazni, szeret mindig menni valahova, legalábbis, ha van rá lehetősége, a nyár az ő igazi évszaka, ahol végképp nincsenek kötelezettségek (nem mintha sok lenne neki), és nincs röghöz kötve, ezzel szemben a tanéveket egyfajta kábulatban tölti. Hétvégente bármit megtenne, hogy felrázza magát, de hétköznaponként csak hever és hever és néha méltóztatik megírni a dolgozatait. Nem tesz ebben sem igazán komoly erőfeszítéseket, bizonyos dolgokban ösztönös tehetség, mint ahogy a legtöbb dolgot az életben ösztönből és intuícióból teszi. Nemrég például - mondhatni véletlenül és csökönyösségből és csakazértis-ből - felfedezte, hogy kimondottan jól főz. Csak úgy, érzésből.
Ugyanígy bánik jól az emberekkel is, vagy mindennel, amibe belekezd, van benne egyfajta magabiztos könnyedség, ami valószínűleg a közönyösséggel összetéveszthető furcsa nyugalmából ered… és bizonyára ezért néz ki mindig olyan jól, olyan „irigylésre méltóan önazonosnak”, ahogy néha fellengzősen szeretnek rá hivatkozni, pedig egyébként leghalványabb fogalma sincs arról, milyen ember ő valójában, ezért tűnik kapcsolataiban hol hidegnek, hol melegnek, ezért zárja el a legszemélyesebb gondolatait, még nem tudja teljesen hova tenni magát.

Eszméletlenül hiú lány, nagyon sokat foglalkozik a kinézetével, ebben igazán türelmes tud lenni a hétköznapokban is, míg a legtöbb dologgal egyáltalán nem tud ilyen aprólékosan foglalkozni, ugyanakkor meglehetősen nemtörődöm és lusta ebben is - ha valamit elhagy, egyszerűen vesz egy másikat, ha valami mégsem tetszik neki, nem viszi vissza a boltba, vagy ajándékozza el, csak odébb rakja és megveszi a következőt, ha valami háromnál többször volt rajta, hirtelen megkérdőjelezi, egyáltalán minek vette meg, és keres valami mást, ami tetszik neki. De nem képes órákon át mondjuk táskákat válogatni, döntéseiben impulzív és az aktuális hangulatára hagyatkozik, egyedül a hajával és a sminkjével képes órákat pepecselni. Egy kicsit mégis igyekszik mindig úgy tenni, mintha sokkal kevésbé lenne neki mindez fontos, mint amennyire valójában az.

Némi ismeretség után elég nehéz eldönteni róla, hogy a látszat ellenére kimondottan buta-, vagy a látszat ellenére meglepően okos-típusú lány. Elég kreatív és leleményes, a mások szerint jelentéktelen problémáit (ami neki persze sokszor a világ vége) ügyesen és talpraesetten meg tudja oldani, nem fakad sírva. Az érzelmi intelligenciája egészen más kérdés, ahhoz képest, milyen ügyesen kezeli a környezetét, egyáltalán nem figyel oda rájuk annyira, mint azt mutatja, és néha nagyon rosszul mér fel másokat. Valahol a street-smart és a rettentően naiv kategória közé eshet, és egyáltalán nem olyan olvasott, mint ahogy általában feltételezni szokták róla pár okosan betanult mondat és jól időzített poszt alapján, szóval eléggé könnyen megzavarodnak az emberek vele kapcsolatban, épp ezért elég sokféleképpen viszonyulnak hozzá, nem vehet meg mindenkit a személyes bája.

Az egyébként nem nagyon érdekli, ha valaki nem kedveli, elég pocsék ellenség, mert hajlamos kicsinyes lenni, de még valószínűbb, hogy csak keresztülnéz a problémás embereken, ahogy nem egyszer a valós problémáin is keresztülnéz, mintha nem is léteznének, és ettől nagyképűnek tűnhet, sznobnak, olyasvalakinek, aki nagyon is jobbnak tartja magát másoknál. (Ez nincs így, csak még mindig utál erőfeszítéseket tenni mások lelki üdvéért és megvilágosodásáért.)

Nagyon szeret úgy tenni, mintha már érett, felnőtt nő lenne, saját élettel, saját dolgokkal, mintha nem szorulna rá folyton valaki másra, de persze egyáltalán nem szakadt még le a családjáról, és ki tudja, talán soha nem is fog - azt leszámítva, hogy megkap mindent, ami szükséges a létezéséhez, egyáltalán nem tart az élete sehova.

Ők nem az a család, ahol szűk körben ülnének egy születésnapot. Nem az a család, ahol rózsaszín mázas, cukorkaszórásos születésnapi torta van épp annyi gyertyával, ahány éves lettél. Hat évesen semmire sem vágyott jobban, mint egy hercegnős bulira, tiarával, jelmezekkel és azzal a bizonyos rózsaszín tortával. Hét évesen olyan születésnapot akart, mint amilyet valószínűleg valamilyen Disney Channel sorozat egy epizódjában látott: pinyataval és színes papírmasé dekorral.
Rendszerint minden ötlete a kukában végezte és a születésnapja már hét évesen társasági esemény volt, ahova ugyan meghívták a barátait, de javarészt a szüleik mellett ültek, nem játszottak, mert akkor tönkretették volna a ruhájukat. Nagyon szép képeket készítettek róluk a családi albumokba. Szépen öltöztetett, jól fésült gyerekek. A szüleik miniatűr, tökéletes kis másaik. Torta pedig sosincs. Mázas végképp. Költeménynek beillő, falatnyi desszerteket szolgálnak fel, melyek olykor látványos színekkel lángolnak és alkohollal vannak nyakon öntve.

A tizenhatodik születésnapján (az első születésnapján, amiről egy kicsit azt érezte, mégis csak az övé, mert a kötelező családi parti után elengedték egyedül ünnepelni a barátaival - életében először. A dolog persze kicsit elfajult, de soha nem szólt róla senki egy szót sem, csak elvárták, hogy másnap üdén is frissen jelenjen meg a vasárnapi brunchon.) az apja végül csak meglepte egy tiarával - de nem műanyag volt, amivel játszani lehet és eldobni másnap, ha összetörik. Csak neki készítette és egyedül a végzős bálján viselte. Számtalan remekbe szabott kép készült róla, de soha többet nem merte felvenni, pedig megszokta maga körül a szép és értékes dolgokat.
Valahogy nem jelentett semmit.

A tizenkilencedik születésnapja sem volt semmivel sem másabb, mint a többi.
Rábeszélte a szüleit, hogy otthon tartsák, valamelyik bevált étterem helyett, ahonnan kirúgathatnak egy estére minden "kevésbé fontos" vendéget. Szándékosan olyasmit kért, amiről tudta, valószínűleg megteszik a kedvéért. Meghitt családi otthonban ült születésnap, alig harmincnégy fővel és nem kell kimozdulni a fiúval, akit kidobtunk itthonról.
Tudta, hogy ezt megkaphatja, mégis sütkérezett annak fényében, hogy valami végre úgy történik, ahogy ő akarta, nem pedig úgy, ahogy az apja akarta.

Torta persze most sem volt.
A desszert habkönnyű ostyába csomagolt málna és pisztácia ganache volt, alig két falatnyira porcíózva, leöntve egy kevéske csokoládés rummal, hogy gyertya helyett meg lehessen gyújtani.

Azért lefotózza. Majd később csinál belőle egy sztorit. Ahogy a terítékről, válogatott vendégekről, a saját outfitjéről, az "új kedvenc cipőjéről", a "fantasztikus ajándékról", amit a szüleitől kapott, melyet gyomorforgató beszélgetés kíséretében bontott ki az asztalfőn. (Sosem ülhetett ott, szinte meg is lepődött.)

- Mintha csalódott lennél, Avis.
- Mi, én? Dehogy apu, nagyon szép.
- Remélem, nem egy autóra számítottál.
- Miért kellene nekem egy autó?
- Hogy jogosítványt szerezz.
- Nem akarok jogosítványt szerezni.
- Persze. Gondolhattam volna.

Nyilván papa nem gondolhatja, hogy olyasmit akar, ami egy kicsikét is hasznos lenne.

- ... igazából arra gondoltam, hogy nem akarjátok már, hogy kiköltözzek?
Anya felnevet, élesen, élesebben, mint ami ne bántaná a fülét, és szemernyi irritációval fordul felé.
- Avis és az állandó mehetnékje! - mondja azzal a hangnemmel, hogy minden vendég tudja, most kell nevetni az efféle lányos csacskaságokon.
- Avis, még egy jogosítványt sem tudsz megszerezni, nem gondolnám, hogy tényleg egyedül akarsz lakni - apja kijelentését - édeskedő humorba mártott nagyon is komoly kritika lánya haszontalanságáról - újabb kisebb nevetéshullám követi, mintha íratlan szabály lenne, hogy mindez komolytalan, családiasan évődő, és természetesen Avisnek sem kellene komolyan vennie.

Ennek megfelelően nevet ő is. Tökéletes mosollyal, szép fehér fogakat villantva.
- Hát persze, apu.
Ráhagyja, ahogy mindig mindenki mindent ráhagy az apjára, és az apja véleményét szajkózó anyjára, idősebbik bátyja pillantását már egy dacos villanással kapja el, Arcyl egyetért ezzel, hát persze, hogy egyetért, néha az az érzése, inkább díszdobozba zárná, hogy véletlenül se követhessen el hibákat, mint a középső testvér, a középső testvér, aki kedvetlenül bökködi az ostyaborítást és rá sem néz igazán. Talán az egész vacsora alatt fel sem pillantott igazán.

Ráhagyja, de ő azért nagyon is komolyan veszi. Elfogy a hamis fény, amiben addig sütkérezett, amíg megkapott valamit, amit kért, valamit, amire valójában soha nem is volt szüksége. Megköszöni a gyémántokkal és egy monogramos medállal díszített ötszázhatodik karkötőjét, a saját lakás gondolatára magába fojtja a "bezzeg Orvelnek vettél egyet" visszaszólását, mert asztalnál nem robbantunk ki családi háborút, és amikor a beszélgetés kezd tökéletesen érdektelenné válni a desszertet követő pezsgő és konyak alatt, már a telefonját nyomkodja.
Nem szól rá senki, hogy hagyja abba, pedig percenként pittyeg egy új értesítés érkeztével.

Vagy tíz szelfit lő magáról, hármat kitöröl, kettőt kicsit megszerkeszt, a többit csak megtartja. Nem posztolja egyiket sem. Majd holnap reggel, amikor a tényleges születésnapja van és csak annyit ír alá, hogy 19.
Semmivel sem érződik másabbnak, mint a többi.
Igazság szerint, szokás szerint nem érződik úgy, mintha tényleg őt ünnepelnék.