Ryder & Torrie

Az átlagemberek életében van egy türelmi időszak, amit az esetek többségében a nyugalom számlájára irnak. Az enyémben ez az az időintervallum testesíti meg, amikor az ügyfeleink nem szöknek meg vagy éppen nem mennek ki rejtekhelyükről széttárt karokkal, hogy egy rossz napjuk után élő céltáblának használják magukat. A múltkori mérgezéses eset óta ami az irodában történt a védelmi rendszerünk megerősítésével és a tettes megtalálásával voltunk elfoglalva. Hazudnék, ha azt állítanám nem lettem még inkább elővigyázatosabb és hiába volt Chadnek saját autója, én magam győződtem meg arról, miszerint egyik emberünk volt olyan kedves és az ajtóig kísérte partneremet, közben pedig ügyelve minden egyes lépésére. Chad ideges volt, tajtékzott, morgott és ezt mind egyszerre zúdította a nyakamba akárhányszor összeakadtunk a folyosón vagy egy közös tárgyalásra indultunk. Nem tetszett neki az a járőr sem, aki a házuk előtt őrködött váltva egymást társaival, hogy még véletlenségből se közelítsék meg őt, de hiábavaló volt minden mérgelődése, amíg nem tudtam őt teljes biztonságban, addig számomra a munka másodlagos szerepet élvezett. Elvégre Chad nélkül ez a rendszer kártyavárként dőlne össze és számomra ő mindig előbbre valóbb lesz, mint a cég jövője. Alana mindenesetre ebben a témában az oldalamon áll, ez pedig még inkább jelenti a vörös posztót Rutherford szemiben.
Három tőle érkezett hívással később a negyediknél már Joshua neve szerepel a kijelzőn. Elhúzom a zöld ikont a megfelelő irányba és a kihangosított készüléken keresztül figyelem, ahogyan az ismerős hang betölti autóm terét.
- Lenyugodott már? Átadhatod neki, hogy még van fél órája a taktikai csoport megérkezésééig, utána viszont ha tovább idegesít, én magam fogom belökni őt a gyakorlópályára.
Hallom az enyhe sóhajtást a vonal másik végéről és csak másodpercek után kapok választ. - Ezt ha nem haragszik főnök, nem fejtem ki Mr. Rutherfordnak részletesen. Jelen pillanatban bezárkózott az irodájába, de nem tűnik túl boldognak.
- Akkor már ketten vagyunk. - vágom rá fejemet az autó támlájának hajtva, miközben a piros lámpa váltására várakozok. Egy ügynökökből álló csoport lesz ma nálunk hivatalos, akiknek gyakorlási lehetőséget biztosítunk egy akció levezényléséhez. Az irodájuk nem rendelkezik a miénkhez hasonló felszereléssel, ezért szükségük volt egy helyre, ahol felkészülhetnek a jövőben történő rajtaütésre. Jameson egy kis csúszásról beszélt a reggel folyamán, mert még előttük áll egy gyors megbeszélés, ez pedig számomra is kapóra jött, hiszen így a betervezettnél több időt tudtam szánni nővéremre és Clemre egyaránt. Nem osztottam meg a többiekkel hova is készülök pontosan és hogy mikor teszem azt meg, így odahaza sem tudtak érkezésemről. Ők viszont már megszokhatták, ellenben Vivienne nem volt túlságosan boldog, hogy reggel 7-kor már az ajtajukban kopogtattam. Clem mosolya azonban kárpótolt a nővérem nem túl szívélyes köszöntéséért.

- Ryder, megmondtam, hogy ne halmozd el őt több édességgel meg játékkal. Már igy is alig fér a szobájába a plüssök meg a babák miatt. És mégis milyen 5 évesnek van szüksége újabb társasjátékra?
Vivienne tekintete elpusztít, ahogyan összehúzza pizsamáján köntösét és egy éles fordulatot véve papucsában mérgelődve közelíti meg a konyhát a koffein-adag lefőzésének érdekében.
- Te megmondtad, ő pedig odalesz érte. A haragod ezzel szemben hasztalan.
Szinte még háttal állva is tudom, hogy a szemeit forgatja, hiszen egy pillanatra abbahagyja a kávé készítés folyamatát.
- Egyébként nem tudnál valami értelmes időszakot találni a hajnali órák vagy az este 10 helyett? Az őrületbe kergeted az alvási szokásaimat. És ne mond azt, hogy a saját biztonságotok érdekében történik mindez, így legalább kiszámíthatatlan vagyok, mint az a fura alak a filmekben a hegyes fülekkel, blah,blah,blah.
- Batman a neve.
Gyanúsan sandít rám, de már csak ezután szólal meg. - Hogy micsoda?
- A fura alaknak a hegyes fülekkel.
- Tudod mit Ryder, nem is akarom tudni. - szusszan egyet és inkább két bögrét kutat elő a szekrényből.
- Pedig akkor tudatában lennél annak, hogy ő maga is hozott meg nehéz döntéseket a nagyobb jó érdekében. Megígértem, hogy vigyázok rátok és tartom is magamat ehhez.
Vivienne az egyik bögrét helyezi le elém, majd kihúzza a velem szemben lévő széket és gondterhelten foglal helyet rajta. - Te meg az ígéreteid. Mikor fogsz újra az én normális, nem paranoiás öcsém lenni?
- Rá fogsz jönni majd akkor, ha normális időben jelenek meg nálatok.
Mosollyal ajándékozom meg, ő meg hozzám dobja az asztalon lévő szalvéta egyikét. - Ugyanolyan hülye vagy, mint anyánk volt. Inkább fogd be jó és idd meg a kávédat, mert ha Clem felébred, levegőhöz se fogsz jutni, ezt garantálhatom. - figyelmeztetően szegezi rám mutatóujját, de nem is tudja, hogy ez a fajta előrejelzés számomra a napom legjobb részeként tudható be.

A zöld lámpa jelzésével taposok a gázra és hagyom magam mögött az utolsó kereszteződést, ami a cégünk felé vezet. Joshua továbbra is a vonalban van és összefoglalót tart a ma reggel történtekről, bizonyára Marie összeállításából, mert tisztán kihallatszik ahogyan egy lapot forgat maga előtt és gondolkozási szünetet is tart. Elég esélyes, hogy még mindig a titkárnő kézírását bogarássza, ami miatt nem egyszer szólalkoztak össze már azelőtt. Még egy kitérő kedvéért leparkolok, hogy beugorjak magamnak kávéért az egyik útba eső kávézónál, de mihelyst visszakerülnék a forgalom menetébe, valami koppanás zavarja meg mindezt és az esélyes szívroham közeli állapot, amikor is ráeszmélek mi okozta. - Most le kell tennem, mert úgy tűnik egy idióta kiugrott elém. Később befutok és ne szólj Rutherfordnak. - kiszállásom közben adom ki még elgondolásaimat, majd bontom a vonalat és a készüléket a zsebembe csúsztatva készülök fel a látványra, ami fogadni fog az elkövetkezendő egy perc leforgása alatt. Csak adja az ég, hogy ne Ms. Montilio legyen az!
- Ugye most csak szórakozik velem?
Teszem fel őszinte kérdésemet a nőnek, aki a földön ücsörögve hever a papírok között és nem igazán van képben a történtekkel. - Komolyan, itt van több száz autó és pont ma, pont az enyém elé kellett kitáncolnia? - sóhajtok egyet, közben leguggolok hozzá. - Érez fájdalmat valahol? - válok érdeklődőbbé, miközben felmérem az állapotát és egyben őt is.  - Bizonyára csak meglökhettem, de bárhol törést szenvedhetett. Hívok magának egy mentőt.

.

Ryder & Torrie

Nem tudok napirendre térni az elmúlt napok történése felett, amik esete olyan, mintha egyik őrültség vonzana maga után egy másikat és még nagyobbat. A franciával történő beszélgetés sokra nem vezetett, ő csak annyit mondott, hogy pár szót váltottak egymással, de igazából nem ismerte az alakot, aki aznap a vizet a tárgyalóba vitte. Ettől függetlenül személyleírást adott róla és bár az embereink dolgoznak rajta, az viszont még nekik is időbe telik. Nem akartam nagy dobra verni az egészet vagy a cégünk rossz hírét kelteni. Tudtam jól, hogy mi nem ilyenek vagyunk, hanem egy összeszedett csapat, akik ügyelnek minden egyes részletre, amire mások talán nem is pazarolnának időt sem. Bele sem akartam gondolni, hogy belsős munkáról lenne szó, hiszen ismertem az embereimet. Tudták mit vállalnak, mit kockáztatnak és egyikük sem volt képes árulást végezni a munkájuk ellen, még ha a bennem lévő paranoia erősen gyökeret is vert. Mivel a francia sok plusz információval nem szolgálhatott, ezért a beszállítókra mentünk rá és az ő átvilágításukat vettük napirendünk legégetőbb pontjává. Ez a fajta várakozási idő azonban teljesen megőrjít és hiába tudtam, hogy a sikerhez ez is hozzátartozik, ettől függetlenül rettentően dühítő volt csak ülni tétlenül és az eredményekért malmozni. Tébolyul elmém homályba veszését egyedül a következő ügyfeleink és a kérésük mentette meg, hiszen egy ügynökökből álló csapat gyakorlatát megszervezni nem kis rendezéssel jár, mindazonáltal lefoglalta annyira a gondolataimat, hogy még egy percig se érezzek késztetést a mérgezésre, a tegnapi nőre vagy úgy összességében az egész mizériára gondolni. Akadt helyette más, ami most prioritást élvezett, elvégre attól, hogy a háttérben összetömörültek a kellemetlenségek, még a munkánk továbbra is a helyén marad és nem vághatjuk sarokba, hiszen azzal értékes embereket vesztenénk.
Chad már reggel hét óta az agyamat gyűri és bár a beszélgetésünk oroszlán része az ügynökökről szólt, azért nem bírta ki, hogy ne csempésszen bele egy-két elejtett könyörgést azzal kapcsolatban, hogy vitessem el a járőröket a háza elől, amit eszembe se jutott megtenni. Amíg le nem zártam körülöttünk ezt a ügyet és rá nem jöttem a tettes kilétére, addig ha akarja, ha nem, muszáj lesz élveznie a vendégszeretetét akár a járőröknek, akár pedig a sofőröknek, akik az ő hátsóját furikázzak haza meg vissza. Még jó, hogy a felesége egyet értett velem ebben az intézkedésben, noha Alana nem volt beavatva ennek pontos miértjébe. Annyival viszont ő maga is tisztában van, hogy az ismeretlenünk elkapása a legfontosabb, elvégre mindannyian lehettünk volna abban a helyzetben, hogy beleigyunk abba az üveg vízbe.
Joshua hangja most kevésbé hat idegtépően, mint ahogyan azt korábban partnerem éreztette velem és némiképp a nővérem látogatása is rátett egy lapáttal korlátozott jókedvemre. Mindezek ellenére csak az járt a fejemben, hogy minél előbb beérjek a céghez és minden energiámat-gondolatomat az ügynökök gyakorlásába fektessem. Ez viszont a következő pillanatban foszlik semmivé, amikor egy enyhe koppanás és másodpercek után a hang okozója pillant fel rám a földről egyben saját magát és a köré szóródott iratait is összeszedegetve. Elmélyednek homlokomon a vonások ahogyan őt figyelem és próbálok rájönni, hogy vajon ez csak a szerencsétlenség műve vagy éppen pont ez volt a szándéka neki? Ezt viszont jobb szeretném megtartani magamnak, hiszen előbb megnézném miképpen játssza el a szerepét - ha egyáltalán szándékában áll alakítást nyújtani.
- Haver? - magasba szökik a szemöldököm elismételve az egyetlen szót, amit felfogtam az egész sületlenségből, végül egy sóhajtás is követi mindezt. - Jó lenne ha ezeket a perverzióit vagy kaszkadőr hajlamait máskor nem az én autómon élné ki. Megkímélné az idegrendszeremet vele, haver.
Közelebb sétálok hozzá direkt kihangsúlyozva az előbbi jelzőt és a segítségemet ajánlom, noha csak közvetetten. Nekem időpontra kellene mennem, de persze jó lenne tudni, hogy a mentősök egyáltalán milyen sorsot szánnak neki a továbbiakban. Az kellene még, hogy egy bírósági üggyel is ráfejeljünk az eddigi dolgokra csak azért, mert egyesek eszeveszett módon rohangálnak le és fel a főúton, mintha egy nyomorult játszótér lenne az. Ő viszont elutasítóan él ezzel szemben, melynek érveit enyhe érdeklődéssel hallgatom-figyelem végig, ahogyan azt is miképpen tornássza fel magát a földről. - Azt is képes kiszámolni ilyen leleményesen, hogy milyen következményekkel számolhat, ha a kocsimon akár egy karcolás is akadt?
Kérdéseim további feszegetési alábbhagy, ahogyan tesz egy éles fordulatot és mire észbe kapok már nekem is esik, közben pedig viszont egy percre sem hagy fel azzal, hogy bizonygassa hogylétét.
- Persze, vettem észre. - jegyzem meg egy szusszanás közepette és mielőtt újra végignézném a pörgés-forgás-esés kellemetlen trióját, amit már kitűnően adna elő, egyszerűen megtartom őt és az anyósülés irányába navigálom. - Intézem a kórházba a fuvart, elvégre ha elpatkol, az az én problémám, márpedig az már nem hiányzik nekem. - nyitom ki magyarázatom közben az ajtót és ha önmagától nem megy a beszállás, hát magam segítek rá, mielőtt sietős léptekkel megkerülhetném a járművet, hogy magam is csatlakozzak társaságomhoz. Annak ellenére, hogy nem szeretem ha bárki is ül az autómban, mostanában olybá látszik mindenkinél én játszom a sofőrt. - Bár ha jobban belegondolok, előbb vallotta be, hogy a kocsik háztetőjének stírölése és megugrása az egyik hobbija, szóval magának se jönne jól, ha a figyelmetlenségéből nagyobb ügyet kerítenénk. - pillantok futólag oldalra rá és most egy kerülő és egyben gyorsabb utat választok a kórház való eljutáshoz. - Egyébiránt sokszor játssza el ezt vagy én vagyok az első szerencsés flótás akinél bepróbálkozott?

.

Ryder & Torrie

Egy alapvetően rosszul alakuló időszak után az ember aligha tudja elképzelni mi más történhetne még vele, ami instant fejfájással látná el őt és megnehezítené a dolgát. Én már sajnos tudom és ehhez elég csak szemügyre vennem a földön ücsörgő fiatal lányt, körülötte a cuccaival és megáldva egy pimasz, zabos természettel, amiből milyen meglepő, én sem maradhatok ki. Ahogyan úgy tűnik abból a fene nagy iróniából sem, amivel rendelkezik és amivel még mindig ültő helyében boldogít.
- Láttam már eszement embereket, nagyobbnál-nagyobb ökörséget csinálni. Miből gondolhattam volna, hogy maga nem egy közülük?
Amennyi esélye van az ellenkezőjének, úgy az is tartalmazhat némi igazságot, amit korábban felvázolt. Minden embernek megvannak a maga hobbijai, flúgjai, így ismeretlenül bármit feltételezhettem volna róla. Ő pedig mi tagadás, adta a lovat rendesen az őt becsmérlő vádak alá.
Leguggolva hozzá mérem fel állapotát, hátha valami felszíni sérülést kiszúrhatok rajta, de egyelőre csak megállíthatatlanul a szája jár, arra meg mégsem hívhatom ki a mentőket, bármennyire is hasztalannak érzem a magyarázkodását - Így már minden érthető. Szóval azt ajánlja, hogyha felhalmozódnak a dolgaim, akkor csak váljak figyelmetlenné, majd egy kocsi vagy bármi is jön közbe megoldja azt?
Próbálom értelmezni a tanácsát, de be kell vallanom, most már én is csak kötekedek vele. Nagyon nem lenne szükségem arra, hogy most még ezt is a nyakamba varrják, bármi is történt itt az imént, ezért amennyire lehet, próbálom ezt lerázni magamról. Még ha tudom is, hogy ez mennyire is helytelennek hat. Rutherford bizonyára a nyakamat tekerné ki a tegnapi irodai incidens után és bár eddig nagyszerűen lavíroztam a saját elveim alkotta mellékutakon, amikről sejtelme sem volt, most mégis úgy éreztem egyre rohamosabban keresztezik egymást ezek és ez közel sem fokozta a jó hangulatomat. Egyrészt jó ötletnek tűnt, hogy a partnerem volt és ellensúlyozta mindazokat a dolgokat, amiket mások gyomra aligha fogadott volna be. Másrészt viszont ki akartam őt hagyni ezekből. A világ mocskából, az emberek fejfájdító baromságaiból vagyis összefoglalva a való életből. Mert amennyit ő tapasztal az irodájában az irtó kevés abból, amit én elhárítok előle. Tegnap volt az első, amikor szembe kellett néznie, hogy a világ mennyire elfuserált és ő csak a töredékét ismeri ennek.
- Gondoltam, ha már ennyire elemében van, akkor ezt a példát is felvázolhatná gyorsan. - fűzöm hozzá véleményemet, de inkább felállok a magyarázata közben és felsegítem őt a földről. Én sem akarnék most a mentővel bajlódni, itt várni vele az örökkévalóságig, hogy lyukat beszéljen a hasamba, ezért a gyorsabb megoldásra törekszem. Nem hagynám itt, szó sincs róla, bármennyire is idegesítsen, azért mégsem vagyok egy szívtelen dög. Vállalom a felelősséget, de a teljes hibát nem fogom magamra ölteni. - Befejezné, ha szépen megkérem? Azt hittem az én helyzetem a rossz, de a magáé egyszerűen lehangoló és szerintem azzal mindketten egyetértünk, hogy egyikünk sem szeretne ezzel szembenézni.
Az ajtóhoz kísérve őt segítek neki ha azt a szükség megkívánja, mielőtt azonban becsuknám az ajtaját, még egy utolsó véleményt nem hagyok kimondatlanul. - És csak hogy tudja, semmi sem ér nekem annyit, hogy vásárra vigyem a bőrömet a maga elrablásával. - becsukva szavaim után az anyósülés felüli ajtót szedem össze a széthullajtott cuccait, majd csak ezt követően csatlakozok hozzá, hogy minél előbb a kórházba érjünk. Minden ellenérzésemet hátrahagyva reméltem, hogy nem esett komolyabb baja neki és ha egy töréssel megússza, már talán jók vagyunk.
- Jól gondolom a felvázoltak után nincsen szüksége magának sem arra, hogy egymás idegeit nyúzzuk tovább a későbbiekben, szóval ha eltekint a további intézkedésektől, én sem teszek majd ennek ellenkezőjeként.
Kis idővel később töröm meg csak a csendet, hiszen jó lenne tisztázni mégis hányadán állunk egymással ebben az egészben. Nekem nem hiányzik most, hogy a rendőrségen üljek órákat, amíg a sztorijainkat összeegyeztetik és végül számtalan papírmunkával később kiszabják a büntetést/büntetésünket. Amennyi dolgot elregélt korábban úgy hiszem neki is éppannyira szüksége van még egy plusz problémára, amennyire nekem. Jóllehet néhány kapcsolatom akad a rendőrségnél, akik képesek lennének ezt az incidenst hirtelenjében a semmivel egyenlővé tenni, de nem lenne szívem ezt tenni ezzel a lánnyal. Komolyan, kezdtem sajnálni őt, hogy manapság ennyi mindent varrnak a másik nyakába, mint amennyit ő felsorolt. - Ennek ellenére gondolom lesz rá, hogy kijavítsam a hibámat. - mert képes vagyok felelősséget vállalni, még ha nehezemre is esik. - Mennyire fogja ez a késés befolyásolni a munkájában?
Nem érdekem, hogy még onnan is kirakják őt, ezért a választól függően fogok a következőekben eljárni, már amennyire ragaszkodik hozzá, hogy beleavatkozzak. Noha abban sem lehetek biztos, hogy szeretne oda visszamenni, de ezzel kapcsolatban inkább nem bocsátkozok felesleges találgatásokba, inkább ráhagyom a választ, bármilyen befolyásoló szöveg nélkül is, amit elmondhatnék neki.

.

Ryder & Torrie

Annyira hiányzott most az életemből még egy ilyen incidens mint ami éppen kibontakozik előttem, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna csak úgy jókedvéből. Már nem érdekel, hogy ki hibája csak az, hogy minél gyorsabban lerendezzük ezt kettőnk között. Mindezek ellenére valahol remélem, hogy komolyabb baja nem esett a hölgyeménynek, mint amennyit a feleselése és az állítólagos szédülésének kettőse eredményez nála. Nem vagyok valami kicsattanó jó kedvemben és bár magamban elkönyvelem, hogy bizonyára az ő hibája, ezzel úgy látom nem haladunk semerre, ha mindketten az ellenkezőjét bizonygatják egymásban, mintha legalább egy kinek-a-nagyobb? versenyben vettünk volna részt. Úriember énem megmaradt darabkájával segítem fel, ellenben a felvetésének hatására tekintetem enyhe fura ábrázatot fest arckifejezésemre.
- Ne tegye. Egy életre megbánja mint én már azt az elmúlt pár napban, hogy kimozdultam a lakásomból. Na jöjjön.. - a terepjárom anyósüléséhez vezetem és igényeli vagy sem, még a beszállásnál sem mozdulok mellőle. Egyelőre csak az ösztönös cselekvés jár a fejemben, mégpedig az, hogy mentsem a menthetőt, ezalatt pedig a kórházba szállítását értem. Eszemben sincsen őt taxiba ültetni vagy más gondjára bízni, hiszen a felelősségérzet azért ott munkál bennem, legyek bármennyire is hibás a történetben. Úgy tűnik, manapság szeretem magamra vállalni önfeláldozó szerepként a problémákat, hogy a későbbiekben a saját magam módján oldjam meg őket. Az, hogy ez mennyire tisztességesen alakul már megint más lapra tartozik, amit pedig örömmel tartok meg magamnak.
- Csak szeretném jobban megérteni az észjárását, ennyi az egész. Gondolja csak azért, mert azt tanácsolja én a kocsi elé vetem magamat? Nem gondolnám, hogy annyira nagy hatást gyakorolt rám, már elnézést.
Pillanatnyilag vetül rám a tekintetem, de sokkal inkább az útra koncentrálok és a kórházhoz való eljutásra. Mivel a kocsi csak a minimum sebességet érhette el a baleset előtt, ezért bizonyára csak zúzódásokkal vagy töréssel kell szembenéznie. Ám a terepjáró méretét ítélve semmi sem zárható ki és ez csak még inkább arra késztet, hogy a megengedett sebességből a maximumot hozzam ki a gázra taposva.
- Mégis milyen az, amikor elemében van? Épületekről ugrál le ejtőernyő nélkül? - magasba szökik a szemöldököm érdeklődésem közepette, végül erősebben fogok rá a kormányra. - Befejeztem. Folytassa csak nyugodtan..
Átengedem neki a válaszadás jogát az én találgatásom helyett már ha egyáltalán megtisztel vele. Ám ha nem teszi, akkor se fogok álmatlanul forgolódni az ágyamban abban a pár órában, amit még képes vagyok úgy igazából az alvással foglalkozni.
Felajánlom neki, hogy kölcsönösen felejthetjük el ezt az egész őrületet és úgy tűnik ezzel kapcsolatban képes kompromisszumokra is. Ezt már szeretem. - Victoria. Nem illik magához. Maga olyan Sandy vagy Emma típusnak tűnik.
Direkt kerülöm a bemutatkozást, ám a gondolatával, hogy átnevezem őt már jobban lekötöm magamat. Meglehet én magam is megfejelhettem a kormányt csak kiesett a romantikus momentum, amikor összecsókolóztunk az autó ezen részével?
- Értem itt ezalatt, hogy beszélek majd a főnökével erről és értesítem, miszerint én tartottam fel. Természetesen, ha nem ragaszkodik hozzá és képes egy összeszedett magyarázattal elé állni, akkor nem fogom megakadályozni a nagy pillanatában. Noha első jellemzésre olyannak hat, akitől meglehetősen tart vagy tévednék?
Nem vagyok otthon a különböző szerkesztőségek világában, de emlékeim szerint elég nagy hárpiák tudnak lenni akik onnan kikerülnek és ezt a totális félelem is alátámasztja, amit Victoria arcán vélek felfedezni, amikor ránéz a telefonjára. - Használja az enyémet. Tudja fejből a számát? - felé nyújtom a készüléket, mint valami békejobbot, most már közreműködőbben az előbbi pillanatokhoz képest. Bizonyára ha álmából felébresztik akkor is azt motyogja amennyire beleivódhatott hétköznapjai annak a nőnek minden mozzanata. - Említse meg neki, hogy kivesz egy szabadnapot. Egy kis levegőhöz jutás magának sem fog ártani. - jutnak eszembe azok a dokumentumok, amik korábban szanaszét hevertek a földön, ám amikor észreveszem, hogy az ájulás kerülgeti őt, abban a nyomban csettintek egyet.
- Hé, maradjon velem. - egy gombot megnyomva engedem lejjebb a mellette lévő ablakot, hogy friss levegőhöz jusson és óvatosan meglököm a karját, amire úgy tűnik éberebben reagál. - Hamarosan ott vagyunk már.
Mire kimondom, már meg is látom a kórház impozáns épületét kirajzolódni előttünk és egy üres parkolót keresek, türelmetlenül dobolgatva közben a kormányon, hiszen úgy tűnik mindenki most váltotta ki a betegkártyáját. Leállítva az autó motorját szállok ki és sétálok át a másik felére, hogy ajtót nyissak neki.
- Gyerünk Victoria, ne most aludjon be, mert később bánni fogja. - megtartom őt egy kezemmel, másikkal lenyomom a terepjáróhoz tartozó távirányítón egy gombot és megindulok felé az épület bejáratához.

.

Ryder & Torrie