Hetek, sőt, hónapok óta keresem a megfelelő lakást az a putri helyett, amit eddig Bronxban otthonomnak nevezhettem, és már lassan kezdtem lemondani róla, hogy az én fizetésemmel, az én szűkre szabott pénztárcámmal bármi normálisat találhatok, egy olyan helyen, ahol nincsenek minden két lépésnyire drogárusok és fegyveres, rossz-arcú gengszterek, ahol nem várható minden pillanatban, hogy beázik a plafon, vagy a hevesen ordítozó szomszédok bármikor véletlenül átrúghatják rám a papírvékony falakat... Szóval ez egy egyre távolodó, megvalósíthatatlan álomnak tűnt, és párszor már az is megfordult a fejemben, hogy visszacuccolok a nagynénémhez, esetleg egy másik rokon nyakára költözöm, akárhová, ahol biztonságosabb, de ezért a jólétért és nyugalomért a frissen szerzett szabadságomat kellett volna feladni, amire viszont nem állok készen. Az eddigi életem nagy részét úgy éltem, hogy ki voltam téve anyám kénye-kedvének, szeszélyeinek, folyton meg kellett felelnem, szabályokat betartanom, és még ha most egy pöcegödörben is kell élnem, vagy a híd alatt, végre először szabad lehetek, független, és erről egyelőre képtelen volnék lemondani. Persze eltekintve attól, hogy a főnököm – még ha egy zseni is, akire felnézek –, szintén egy zsarnok, aki minden nap kizsákmányol a munkában, rabszolgahajcsárként bánik velem, és a magazinnál töltött idő alatt szinte levegőhöz sem jutok, de hát pontosan ezért is fontos, hogy a nap végén hazatérve már azt csinálhassak, amit csak akarok. És ha ez abból áll, hogy pizzát majszolva lustálkodom egész éjjel a netflix előtt, ahelyett hogy rendet raknék, vagy elmosogatnék, vagy bármiben más kedvében járnék, akkor ezt teszem. Oké, tehát hosszú, és küzdelmes időszak áll mögöttem, lakáskereséssel és egyre fogyatkozó reménnyel és türelemmel, hogy lesz majd jobb is. Talán egyszerűbb lett volna egy diákszállóra vagy kollégiumba vonulni, de ott ismét egy olyan házirendet és napirendet kellene követni, ami nekem a munka mellett már nemigen felel meg. Ráadásul nincs sok vizsgám hátra, reményeim szerint azoktól is hamar könnyes búcsút veszek majd, utána pedig megint költözhetnék, nekem viszont most némi állandóságra lenne szükségem. A béke és a nyugalom, meg az olcsó lakhatás mellett. Hát olyan sokat kérek? Talán nem. Legalábbis Jessica, az utolsó pillanatban érkező megmentő őrangyalom szerint nem. Jess évfolyamtársam és régi barátnőm az egyetemen, aki egy-két éve veszítette el az anyukáját, és azóta egyedül éldegél Staten Islanden a családi házukban. A távolság kicsit ugyan aggasztó, hisz mindentől messze esik valamelyest, ahol nekem napközben lennem kell, viszont az a kis vityilló szinte már palotának számít ahhoz képest, ahol eddig meg kellett húznom magam, és ugyebár, most jön a jó hír: nem csupán meghívott magához, hogy lakjak vele, de mivel egy időre Európába megy cserediákként, enyém lenne az egész, nagyjából egy évig, vagy talán tovább is. Mindez egy jelképes összegért cserébe, és egy olyan feltétellel, hogy ma este tartsak vele Manhattanbe egy bulira, hogy méltóképpen elbúcsúztassuk őt. Mit is mondhatnék, jelenleg úgy érzem magam, mint aki megütötte a főnyereményt az ötös lottón. Hát, hogy a fenébe ne lenne kedvem kirúgni a hámból vele ezek után? Ráadásul egy csodás, dögös ruhát is kapok kölcsön az alkalomra, miután a tudomására jut, hogy ilyesmikkel én nem bővelkedem, és az ünneplés már meg is kezdődik útközben a taxiban egy üveg vodkával. Ami egyébként kezdetben piszokerősnek tűnik, de ahogy közeledünk a célállomáshoz, egyre elviselhetőbbé válik, a hangulatunk pedig egyenes arányban növekszik. Az éjszaka több pontját kisebb képszakadások kísérik, de a kedvünk töretlen, a zene jó, élvezem a bulit, a táncot, és ahogy némileg már tisztul számomra a kép, ki is nézek egy pasit magamnak a pultnál, akivel hamar felveszem a szemkontaktust, és röviden flörtölünk is a tekintetünkkel, egészen addig, míg egy harmadik fél be nem pofátlankodik a képbe. Az utóbbi pasas azonban nem csak szemtelen és nyomulós, de egyenesen bunkó is. Kétszer próbál tánc közben letapogatni, első alkalommal csak eltaszítom a kezeit, a másodikért azonban már pofont is kap. Ám ez mintha csak még inkább felbátorítaná. Átkarol, magához húz, kellemetlenül az arcomba liheg, és képtelen vagyok őt távolabb tolni magamtól. Kétségbeesetten veszem ekkor tudomásul, hogy időközben Jessicát is elveszítettem valahol, szóval még a barátnőm sincs a közelben, hogy segíthetne leszerelni ezt a barmot. - Basszus, engedj már el! Mit nem értesz azon, hogy NEM?! - ripakodok rá, és megpróbálom a könyökömmel megütni, eredménytelenül. - Ó! Nagyon tüzes vagy. Ellenkezz csak, cicám, egyre inkább lázba hozol – érkezik a válasz, és valóban mintha minden tettemet csak biztatásnak tekintené, ez pedig egyre aggasztóbbá válik.
Amióta csak visszatértem New York zajos övezetébe, a nyakamba csak kellemetlen atrocitások tódulnak, mint valami rossz tragikomédiában, ahol én vagyok a főszereplő, nem is: az egyedüli szereplő. Nem elég, hogy visszahívtak Dél-Amerikából, hogy a West Point-on kvázi kiképző legyek – igazából csak arról van szó, hogy apán eltussolja a szégyent, amit a fejére hoztam -, még egy pszichológiai kezelésen is részt kell vennem, hogy ha a manus rámondja, hogy alkalmas vagyok újra terepen, bevetéseken részt venni, akkor visszatérhet minden a régi kerékvágásba. Ez mellett apám heti szinten valami baromsággal zaklat: szervezzek kirándulásokat, igazítsam el az újonnan érkezett kollégákat, fogadjak valami nagykutya vendégeket – szóval rendesen kihasználja, hogy újra az Akadémián és némileg a markában vagyok. Egy dologra viszont még ő sem képes: nem fog tudni megváltoztatni, sem pedig kordában tartani, hiába is a sok parancs, utasítás, hiába próbál meg lefoglalni, hiába a pszichomókus, nem érti meg, hogy engem képtelen bárki is megváltoztatni, redukálni, csak azért, mert az adott helyzetben teljesítem a rám rótt feladatokat. Ennek egyik ilyen jele pontosan az éjjeli kiruccanásiam, az alkohol, a nők, hogy el tudjam felejteni azokat a tragikus eseményeket, amik azon a bizonyos napon történtek. Én így vészelem át, és mondanom se kell, hogy igen jó úton haladok a felejtés sötét homálya felé. Amikor csak tehetem, amikor nincsenek korán kiképzések az Akadémián, vagy hétvége van, biztos lehet benne mindenki, hogy valamelyik szórakozóhelyen megtalál. Nem keresem a régi barátaim, családtagjaim társaságát, inkább új kapcsolatokat létesítek, de ezek is inkább csak ideg-óráig tartanak, egyszerűen képtelen vagyok tartós vagy közeli kapcsolatokat kialakítani és nem is akarok. Ma este az egyik pont ilyen újonnan szerzett haver ünnepelte a születésnapját, és boldog-boldogtalant magával hívott, hogy az ő számlájára igyanak. Az alkalmat egy manhattani Maybe nevű klubban kívánta megszervezni, mely helyet én eddig nem ismertem. Valami új keletű szórakozóhely lehet, ami akkor még nem volt nyitva, amikor elhagytam a várost, de mostanság mindegy nekem, hogy hol iszom agyon az agyam. Talán egy kicsit túlontúl fiatalos és hangos hely az én igényeimnek, de van az a pillanat, amikor már ez sem számít. Éppen a mai kalandomat fűzgetem a pultnál, vagy pontosabban fűzögetjük egymást, mert azt hiszem, még ittas állapotban is tudom, hol van a határ a nőknél. Mióta megtörtént a tragédia, nem igazán tudok olyan dolgot vagy személyeket mondani, amit tisztelek az életben, de a nők iránti tiszteletem megmaradt bennem, legalább is nem vagyok velük paraszt, nem hitegetem őket, hogy bújjanak velem ágyba. Úgy intézem a dolgokat, hogy mindenkinek megfelelő és kellemes legyen az együtt töltött idő. - Rhys, gyere, menjünk, táncolj velem! – kéri tőlem egy kicsit az alkoholtól, egy picit talán a látványomtól csillogó szlemmekkel előttem álló dögös kis szöszi Cat vagy Cathy? Na, jó, nem éppen figyelek mindig arra, hogy mit mondanak, pláne, ha iszom. - Ó, azt felejtsd el, én nem táncolok – ingatom a fejem lassan jobbra és balra, de annál tudatososabban, hiszen nincs az az Isten, hogy engem bárki ember lánya a tánctérre csalogasson. - Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy jó vagy benne – vigyorog tovább bárgyún a csaj, mire egy unott grimasz mellett a tánctér felé vetül tekintettem. Ekkor azonban érdekes dologra leszek figyelmes. Első ránézésre talán nem is esik le azonnal, hogy mi a szituáció, de amikor újra visszanézek a tánctér közepére, talán a szakmámnak köszönhetően, de kiszúrom, hogy az egyik pasas kissé agresszíven viselkedik egy csajjal. A hétköznapi szemeknek talán csak egy civódó párnak tűnik, de ahogy tovább figyelem őket, azonnal látszik, hogy a pasas durván nyomul, amit a lány pedig nem igazán díjaz. Hát nem lennék én, ha nem indulnék meg hirtelen a táncparkett felé, ha a kis szöszi, nem ugrana azonnal utánam. - Na, mi az, mégis meggondoltad magad? – csimpaszkodna a nyakamba viháncolva, de én inkább lefejtem kezeit magamról. - Nem, nekem valami egészen más tervem van, de itt várj meg – felelek neki elszánt tekintettel, mert kezdi egyre jobban felhúzni az a faszfej, ahogy a barátnőjét rángatja ezért gyorsítva lépteimen fél perc múlva már a krapek mögött tornyosulok, közben pedig erőteljesen megkocogtatom a vállát.. - Hey, haver, mi lenne, ha békén hagynád a hölgyet? Látod, hogy nem vagy az esete – próbálom finoman intézni a dolgot, mint annak idején, de úgy néz ki, hogy ez a barom ezt nem hagyja nekem. - Mi a faszt akarsz itt, te köcsög? Mi közöd hozzá? Húzz innen, én azt csinálok, amit akarok – reagál erre a hapsi közben pedig jobb kezével meglöki a vállamat bizonyára így akarva tudtomra adni, hogy ő a jani és menjek a közeléből. - Talán, de nem itt és nem most – kapom el a kezét hirtelen, amelyikkel a lökést adta, majd mikor a kéz újra megindulna, hogy behúzzon nekem egyet, csak megszorítom azt, hogy megmozdítani is képtelen rá. Látom, ekkor már igazán begurul a pasas és másik kezét lendíti felém, hogy megüssön vele, de akkor leszorított kezén tekerve egyet, megpördítem maga körül, mint egy palacsintát, közben roppantok egyet ujjain, majd még a lendület közben elengedem őt, hogy a földön szépen kiterüljön. Fogalma sem volt róla a pasasnak, hogy ma éppen kivel húzott ujjat, és ha még egyszer nekem jön, garantálni tudom , hogy összetöröm az összes csontját. Annak idején sosem használtam volna ki a szakmámból adódó fizikai fölényemet a hétköznapi emberekkel szemben, de már más időket élünk, úgyhogy még éveztem is, ahol megropogtattam ujjának porcait. - Ááá, te barom, eltörted a kezemet – üvölti a szerencsétlen jobb kezét szorongatva másik kezével, amikor feltápászkodik a padlóról, viszont amikor még egy lépést teszek irányába, inkább elszalad. - Elnézést jól vagy? – fordulok csak most a riadt kis vöröshajú lányhoz, aki mellől történetesen épp most üldöztem el ezt a pasast. - Remélem, nem bánod, hogy elrontottam a ma estédet és talán a ma esti randidat – teszem hozzá, majd akaratlanul megeresztek magamnak egy huncut vigyort, mert meg kell hagyni, igen csinos lányról van szó.
A rám tapadó pasastól lassan egyre inkább elfog az undor és a hányinger, amit enyhe pánik kísér, amiért akárhogy ellenkezem is, képtelen vagyok szabadulni tőle. Hová tűnt hirtelen mindenki mellőlem? A társaságom, az ismerős arcok? Hol van Jess? Szép kis barátnő! Nem mintha igazán panaszkodni akarnék rá, hisz épp nem rég írtam körül, milyen nagyon hálás is vagyok neki, és hogy az ég küldte, hogy megmentsen a hontalanná válástól. De most aztán igazán jól jönne a támogatása, erre a csajszi sehol nincs. Talán összeszedett valami pasit. Vagy az eddigi barátja, Toby bukkant fel, akivel két napja szakított, hogy kötöttségek nélkül utazhasson Európába, aztán lehet, hogy épp valamelyik mosdóban elevenítik fel az elmúlt két év minden romantikáját. Blöeh! Mármint nem a romantikával van bajom általánosságban, még csak nem is a klotyós szexszel – azzal kicsit talán mégis –, hanem leginkább ezzel a barommal, aki láthatóan szintén hasonlót tervezne velem. - Te komolyan nem értesz a szép szóból, seggfej? Hagyj már békén! Nem vagy az esetem, oké? - Nem tudom, hogy máshogy tudnám ezt még érthetőbben a tudtára hozni. De úgy tűnik, végül megteszi helyettem valaki más. A legváratlanabb pillanatban és módon bukkan fel a másik férfi, aki először finoman próbálja figyelmeztetni az idiótát, hogy elhúzhatna melegebb égtájakra, de amikor az erre sem reagál megfelelően, másodpercek alatt eldurvulnak a dolgok. Dulakodni kezdenek, de hamar ez a barom húzza a rövidebbet, én meg a meglepettségtől és enyhe ijedtségtől a szám elé kapom a kezem, úgy figyelem, ahogy kicsavart karral a földön végzi a zaklatóm. Basszus! Nem tudom, mit szeretnék jobban: hogy épségben megússza, csak elhúzzon végre, vagy valóban törött karral kullogjon el. Általában nincs bennem sok ártó szándék, de megérdemelné az utóbbit, és abból talán még tanulhatna is. Bár lehet, hogy csak hisztis gyerek módjára túloz, mikor a kezét fájlalva üvölt a megmentőmre. Az elkullogós rész után azonban végre fellélegezhetek. Mégis... kicsit még megrökönyödve bámulok a másik után, amikor a segítségem megszólít. - Hmm...? Ja, nem. Mármint igen, jól vagyok, és... Nem rontottál el semmit. Sőt! Az a szerencsétlen megérdemelte, amit kapott. Bár nem volt semmi, amit alakítottál – jegyzem meg kissé még mindig kimeredt szemekkel. Aztán lassan elmosolyodom. - Köszönöm. Egyszerűen nem értett a szóból, sehogy nem tudtam levakarni magamról – ingatom a fejem, és a feszültségtől, ami még mindig nem múlt el teljesen belőlem, kicsit fázósan dörzsölöm meg kétoldalt a karjaimat. Most jól jönne az az erős vodka, amit úton idefelé a taxiban fogyasztottunk Jess-szel. Hirtelen túl józannak érzem magam. - Nagyon szívesen meghívnálak hálából egy italra... de mostanra valószínűleg már a hely legolcsóbb piáját sem engedhetném meg magamnak – nézek a fickóra bocsánatkérően. Ciki, de ez van. Egyébként sem egy nagy összeggel indultam el otthonról ma este, tekintve, hogy a számlaegyenlegem egy-egy fizetés után sem épp túl szívderítő látvány, hát még napokkal utána, de amit ma magammal hoztam, mostanra sajnos már el is herdáltam. Legfeljebb egy taxira való lapul még a táskámban, bár lehet, abból is csak a fél utat tudnám megfizetni. Aztán szépen lesétálom a maradékot. Vagy csak felhívom a bátyámat, hogy jöjjön értem... ha hajlandónak érzem magam elviselni az ezért kapott alapos fejmosást. - Torrie vagyok egyébként. - Ha már hálaital nincs, legalább a nevemet megoszthatom vele.
Kezdőlap
