Szépen lassan merülsz el a depresszió örvénylő hullamrengetegében. Lassan húz a mélység, ami belső démonként zabál fel apró cafatonként. Majd ott állsz egy sötét szobában. Egyedül. Lassan szűkülnek körülötted a falak. Mégsem sikítasz, mert már réges rég letettél arról, hogy bárki kirángasson ebből a kénköves pokolból. Pedig az elején olyan sokan voltak. Nagy szavakkal, még nagyobb ígéretekkel. Aztán a sikertelen próbálkozások szépen lassan lemorzsolták az összes segíteni kívánó lelket. Mi marad? A sötét szoba. A szűkülő sötét szoba, ahol fogy a levegő és szíved szerint csak a saját gigádat kaparnád ki a helyéről, hogy menekülj. Honnan? Ez a belső pokol. Hogyan lehetne innen kijutni? Sehogy. Az angyali hang már réges rég nem énekel a fényről és a menekülés lehetőségéről. Mindenki harcol valamivel. Mindenkinek meg van a maga csapája. A személyes átka, ami elől nem tud futni csak gyötrelmes munkával kimászni belőle. Én sosem harcoltam. Nem voltam az a típus. Én hagytam, hogy szépen lassan magába rántson az egyetlen dolog, ami képes volt a fájdalmaimat csökkenteni. A függőség. Édes átok, a pokol spirálja. A hosszú lefolyású öngyilkosság, ami nem ismer határokat. Akkor már nem vagy egyedül a szobádban. Már van egy hang ami a csendes feloldozás ígéretét hozza. Az édes megváltást, a halk megsemmisülést. Néhány percnyi eufória. Láncok nélküli szabad repülés. Illúzió nélküli isteni ragyogás. És aztán? Aztán szépen lassan kicsúszik az ujjaid közül a szabadság aranyló fonala és csak állsz, mint egy gyerek, aki véletlenül elengedte a lufit. De tudod mi a legszarabb. Amikor a tömeg közepén száll el a léggömböd és arra sem kifejezetten emlékszel, hogy hogyan kerültél a vonagló testek gyűrűjébe. A zene eddig távolinak tűnt. Messzinek, megérinthetetlennek.Most pedig lassan utat tör a hallójárataimon keresztül az agyamhoz, ami nem áll készen ennyi ingerre. Tántorogva tolom félre az izzad testeket, amik egymáshoz tapadva próbálnak felszabadulni a hétköznapok béklyójából. Kijutok a tánctér szélére. Nem értem, hogy mi a fasznak jöttem egyáltalán ide. Mármint szoktam ide járni. Ritkán. De szoktam. Kétszer már voltam. De a mostani állapotom nem kifejezetten illik ehhez a helyhez. Szerencsére csak meg kell löknöm a mosdó ajtaját és már nyílik is. Nem kell játszanom a kilinccsel. Meglátom magam tükörben. Úristen. A hajam kócos. Egyenetlen hullámokban öleli körbe az arcomat. Hol kócos, hol hullámos, hol egyenes. Hamvas szürke kavalkád. Néhány mozdulattal megigazítom. A szemem alatt halvány karikák pihennek. A franc se tudja, hogy mikor aludtam már egy jót. A zsebembe nyúlok és keresem a megváltást. Kokain. Hezitálás nélkül emelem az orromhoz a fiolát és szívok belőle egyet. Úgy érzem, mintha az agyamig repülne. Kupak vissza. Fiola a zsebbe. Lehajtott fejjel várom hogy elérjen a végszó. Az édes megsemmisülés. De nem történik semmi. Aztán egyszer csak.. Csöpp. Mi a fasz. Egyetlen vércsepp hullik az orromból a mosdókagyló szélére. Gyorsan törlöm meg a kézfejemmel. Elpattanhatott egy hajszálér. Remélem. Aztán nem jön több. Akkor már fel merem emelni a fejemet. Akkor látom meg a kék hajkoronát. A falnak támaszkodik. -Te kurva szép vagy.-szalad ki a számon gondolkodás nélkül. Talán mégis elkezdett hatni a cucc. Lehet, hogy végignézte az egészet? Lehet, hogy őt is csak hallucinálom, mint az összes többi szép dolgot?
Az elmúlt órákból kimaradt az utóbbi pár és szörnyen szar érzés arra józanodni, hogy széthasad a fejed. Lassan kezdem felfogni, hogy hol is vagyok, azt azonban egyre kevésbé, hogy miért vagyok én egyáltalán itt? Lassan emelem fel fejemet Rebeca válláról és dőlök előre az asztalra összekulcsolt kezekkel. Totál homályosan látok, tiszta zombi vagyok. - Baszki, komolyan elaludtam? - kérdezem a körülöttem lévőket igencsak sápadtan, elhaló hanggal. - Lehet, olyan húsz perce nem szólaltál meg. - Lol. - Azzal hátradőlök a kanapén, aminek anyaga már rég minden piától ázott és tán sosem tudják már kitisztítani, de jó ez ide. Sosem kellett nekem luxus, örülök, ha valamit össze tudok kaparni magamnak, mondjuk mióta szünetet tartok az egyetemen, jobban jön a pénz és még jobb lenne, ha nem innám el. Nem tudom, mi lett velem mostanság. Vagyis gáz, mert pontosan tudom, csak mégis jobb érzés nem bevallani. Bambán nézem a táncoló tömeget, ki tudja mennyi időn keresztül. Nem tudok asszimilálódni Rebecáék beszélgetésébe és valamilyen szinten marhára zavar is a nevetgélésük. Nekem ez most nem megy, leginkább a sírás kerülget, ahogy egy szöszi lányt nézek, ki totál úgy mozog, mint Hannah. Kezembe veszem a poharat és ajkamhoz tartva emelem alját az egekig, de hiába. Kibaszottul rossz érzés, hogy várnám az édes ital ízét számban, de a pohár már réges-régóta üres. Kiábrándultam rakom vissza az asztalra és az ezután következő dühöngő "szar az élet" hisztimet csak a szöszi lány távozása akadályozza meg. Egyre közelebb ér hozzám, és baszki, tényleg nagyon hasonlít rá! Baráti társaságával elhalad mellettem, fogalmam sincs, hogy nem tud észrevenni, hiszen nem az a valaki voltam számára, akit csak így levegőnek tudna nézni nem szándékosan. Utálom, ha semmibe néznek. Nem tudom, hogy a szomorúság okozta pánik, vagy a düh hergel fel annyira, hogy fogjam magam, felálljak a kanapéról és a csini rucis lányok után eredjek. Első két lépésemet bizonytalanul teszem meg, aztán erőre kapok. - Rea?- pillantanak utánam Rebecáék, mire legyintek nekik. Ne is foglalkozzanak velem, jó hogy nem majd beszámolok előre nekik minden rögtönzött elképzelésemről. Fogalmam sincs, hogy mit akarok Hannahtól, de szerintem ideje megbeszélnünk a történteket és kimondanunk végre, hogy most kellünk-e egymásnak vagy sem, mert én ezt az űrt már nem bírom. Céltudatos sebességgel megyek utánuk, egy-két embernek neki is megyek, de tekintetemet nem veszem le Hannahról, az engem érő anyázások pedig könnyen leperegnek rólam. Már majdnem kiérnek, mikorra sikerül utolérnem őket. Megérintem a szöszi vállát, ő hátranéz és engem a teljes sokk csap pofán. Ő nem Hannah. Hogy nézhettem ennyire be? - Öhm bocsi... - mondom és ezzel ott is hagyom őket. Menekülni akarok, mert fojtó érzés lassan megfullaszt és a testem megbosszulja, hogy ilyen hirtelen keltem fel és indultam meg nem kevés alkohol után. Bemenekülök a wc-re és kisajátítom az egyik fülkét. Nagyon mélyre süllyedtem. Szerintem jó öt percig legalább a csészét ölelem, erőlködök, hogy visszatartsam könnyeimet, mert utálok sírni, nem is szoktam csak a kibaszott alkohol... az tehet erről is és mégis egyre többet iszok ahelyett, hogy hallgatnék a lakótársaimra. Ráadásul már Hannaht is odaképzelem mindenhová, de szerintem rég nem érdeklem. Elment, ennyi. Nem jön vissza. Megtörlöm a számat és egy fokkal jobb állapotban kimászok a kabinból a tükrökhöz, csak közben megállót tartok, mert sikerült rájönnöm, hogy a csempézett fal igazából nagyon hideg és ezzel én szimpatizálok. Rendszerint vannak a női wc-ben, úgyhogy nem tulajdonítok sok figyelmet a többi csajszinak, egyedül azt a gondolatot jegyzem meg magamban, hogy mennyire király leszbikusnak lenni, mert így baromi egyszerűen el tudok vonulni bárkivel. Alapvetően nincsenek beszélgetések most, úgyhogy meglepetten kapom fel a fejem, hogy valakinek a hangja megvágta a levegőt. Rápillantok furcsán, aztán körbe nézek, de az utolsó csajszi éppen most hagyja el a klotyót, úgyhogy bárhogy nézek vissza tekintetére, eléggé úgy tűnik, hogy nekem szólt. - Én?? - mutatok magamra meglepetten. Állati régen mondták már rám, hogy szép vagyok, a stílusom miatt főként a mellettem álló csajokat szokták dicsérni. Hát ez nem semmi. - Most ilyenkor mi van? Mit kell mondani? - tolom el magam a faltól és lassan közeledek lány felé. - De kösz! Te is? Igen, te is, abszolút jól nézel ki! - Látszik rajtam, hogy nem sűrűn vagyok hasonló helyzetben, de közben azért lecsekkolom és igen, jól néz ki. - Héé, csípem a stílusod!- kiáltom hozzá, talán most már egyenesben vagyok és nem csak nézek, de látok is. Huzamosabb idő után elveszem róla tekintetemet és vetek egy pillantás magamra a tükörben. Mikor lettem ekkora picsa? Kint a fél mellem, meg a hasam egy része. Igazítok a pólómon, nem mintha sokat érne, mert kicsivel később újra mindenhol túlcsúszik rajtam. - Tudom, amúgy nem nézek ám így ki mindig. Csak nincs barátnőm, akkor elkezdek csajosabb lenni és ilyenkor leginkább leköpném a tükröt - mondom, miközben amúgy nem túl nőiesen igazítom a ruhámat. Tartásom akár a tehéné. Vissza is fordulok felé. - Minden okés amúgy? Képszakadás van, vagy csak... más? - Nem mondom, hogy rólam mintázzák a józanságot, de itt mellettem tényleg úgy fest, mintha szedett volna valamit.
"There is a storm you are starting now. I'm a wanderess, a one night stand. Don't belong to no city, don't belong to no man. I'm the violence in the pouring rain I'm a hurricane"
Sok a szar. És mérhetetlen mennyiségben kezd el egyszercsak meleg köpönyegként a nyakadba omlani. Minden szétesik. A világ... az addigi munka... az összes bizonygatás miszerint 'jólvagyok'.. a látásom... az életem. Minden. Mindenki továbblép... mindenki halad. De mi is a cél? Tartalmassá tenni azt az 50-90 évet amíg a Földön létezel? Utána mi marad? Semmi.. az emléked? Ez egy faszság. Lófaszka sem marad, mert csak egy senki vagy... és az is maradsz. Porrá leszünk. Mindannyian. Az is, aki egész életében gürizett, hogy fenn tudja tartani a családját... az is aki dúskált a pénzben és az élvezetekben... az is aki világot látott és az is aki az utca szélén koldult... az pedig aligha számít már a végén, hogy vagyon csak egy fadobozt kapsz vagy egy bársonnyal bélelt koporsót. Mindannyian ugyabba a mocsok földbe kerülünk a végére. Mindegy, hogy addig mi a szart tettél le az asztalra. Erre itt vagyok én. Farkasszemet nézek a saját tükörképemmel, de abban sem vagyok teljesen biztos, hogy még magamra nézhetek vissza az ocsmány homályos fényben. Én lennék? Vagy csak egy lehetséges kivetülése a létezésemnek? Egy halálraítélt verzió, egy selejt, ami nem való semmire. Nehéz a légzés. Szenvedek vele és szenvedek érte. Minden egyszerre nyomaszt hiába igyekszem stabilan kapaszkodni apró, szilánkos részletekbe. Már nem számít. Nem tudom, hogy számított-e vala. Az egyetlen dologba csipaszkodok 10-20-30-40 akárhány körömmel, ami még vissza bír rángatni. Nem a valóságba. Hanem a létezésbe. Messzire lök a kábítószer. Apró cafatokra tépve minden lehetséges jövőképet, amiben én nem egy csőd vagyok. Az a vércsepp az egyetlen valóságos dolog, amit felfog az agyam. Az egyetlen amitől még biztos lehetek benne, hogy még élek. Nem is kicsit. Nővér... törlést... gyorsan tűntetem el bűntettem nyomait. Ekkor látom meg Őt. Nem tudom ki az az Ő pontosan de tetszik amit látok, így csak reménykedni tudok, hogy nem csak egy csalfa, vak remény tündököl a szemeim előtt. Megszólalok. Valami faszság csúszik ki a számon, de talán még mindig értelmesebb, mint ráböfögni, hogy 'Hé'... vagy azt hogy 'Mizu'. -Igen, Te.-bólintok egyet és figyelem ahogyan közelebb jön hozzám. Jó. Így jobban szemügyre tudom venni. Tetszik a fölsője... meg úgy kb mindene. Szívesen kifosztanám a ruhatárát az egyszer biztos. Pedig nem mondanám kifejezetten, hogy hasonlítana a stílusunk. Azon kívül, hogy valószínüleg mi ketten lógunk ki a sorból. Egy fél horkantással elnevetem magam. Bájos.. és nőies húzás persze, de szarok bele igazából. -Kösssz.-mosolygok rá bár jelenlegi állapotomban nagyon nehezen tudnám eldönteni, hogy vajon csak viccelődik-e vagy sem. Mindenesetre ezt most zsebre teszem a dícséretek közé... még akkor is ha esetleg nem annak szánta. Következő megszólalásán már tényleg őszintén tudok mosolyogni. Szóval tényleg dícséret volt. Bár ez igen meglepő egy másik lánytól... Aligha lehet engem nőiesnek nevezni, hiszen hosszú buggyos ruháim nem mutatnak belőlem semmit... és én ezt pontosan így szeretem. -Engem csak az érdekel, hogy nem vagy olyan, mint a többiek... szerencsére.-mosolygok rá. A barátnő dolgot nem tudom hová tenni egy pillanatra. Mármint hogy most párkapcsolatra gondol-e vagy haveri barátnőre. Igazából semmi közöm hozzá, úgyhogy be is fogom a pofám. Nem mintha lennének előítéleteim... sokszor még azt is megkérdőjelezem, hogy nekem van-e szexualitásom. -Más.-vonom meg a vállamat egyszerűen. Szerintem úgyis végignézte az előbb, hogy valami anyagot tolok, így feleslegesnek érzem, hogy hazudjak róla. -De jól vagyok.-mosolygok rá. Jól vagyok... az egyik legnagyobb hazugság a világon. Jól vagyok, mert nem merem elmondani az igazságot. Jól vagyok hiszen még élek. Rosszul vagyok, de sosem fogom elmondani, hogy hányszor akartam túladagolni magamat. -Veled minden rendben? Nem szoktak csak úgy itt lógni az emberek.. Vagy berosszultál?-kérdezem. Nem ismerem őt. Nem akarom a nyakamba venni a problémáit és nem is várom el, hogy bármilyen szinten őszinte legyen velem. De egy próbát megér nem igaz? -Vagy csak meguntad az embereket?
Azt mondják, hogyha az emberrel történik valami rossz, utána jó is, de ezt Reagan szerint egy hatalmas faszság, ugyanis vele már egy ideje nem történik semmi jó és még csak azt sem lehet mondani, hogy ő látja kaotikusnak a helyzetet. Csak elbaszódott minden, ennyi és ezt mi sem mutatná jobban, mint a megjelenése. Egy kifacsart kurva, méghozzá a rosszabbik fajtából, akiről virít, hogy még csak pénze sincs a normálisabb darabokra, holott szerinte ruhatextil és ruhatextil között nem sok különbség van, mert ha földhöz vágja, a méreg drága is ugyanúgy piszkos lesz. Teljesen megnőiesedett és ez nála inkább szégyen. A haja megnőtt, bár ez nem újdonság, legalább kiélheti rajta fétisét, oh, de mindegy is, az összkép, ami visszanéz rá a tükörben az egy halom szégyen számára és ezt egy lány tette vele, ha egyáltalán képes lenne ezt beismerni magának. Egy kurvaerős nőnek tűnik, holott egy alig ötven kilós szöszi csajszi képes volt atomjaira törni mindenét. Hát nem kicsit kiköpi a tüdejét, mikor realizálja, hogy éppen most dicsérték meg. Fogalma sincs, hogy erre most mit kellene mondania, de bárhogy is, inkább örülnie kellene, hogy valaki idegen szóba áll vele. Belekapaszkodik a lehetőségbe és közelebb megy hozzá, illetve a tükörhöz. Elmosolyodik és jobban a lány felé fordul, ahogy rájön, hogy baszki, tényleg tényleg nem semmi ez a csaj, mármint hasonlít rá valamennyire. Ő sem olyan, mint az átlag. Egyetértően bólogatni kezd, majd elkezdi sorolni, amire szerinte a másik gondolhat azon a tipikus "más" jelzőn. - Nuku tíz centis magassarkú, hányingerkeltő rúzsok, na meg eléggé jól jönne már egy nap, mikor nem kellene fájdalomcsillapítót bevenni ahhoz hogy létezni tudjunk? Aha... ismerős neki a dolog. Pedig egyszer annyira szívesen átérezné, hogy milyen az, amikor csodálatos napsütésben felkel, szép kulturáltan felöltözik, főz egy kávét meg teát, kiül az ablakpárkányra és mást sem csinál, csak olvassa kedvenc regényét. Aha, lófaszt, nincs arra neki ideje, se energiája, mert vagy kettőt lát egyszerre a másnaposságtól, vagy rohannia kell valahová, vagy a lakótársai basztatják valamivel, ami minden, csak nem idillikus. Reagannak aztán olyan mindegy, ki mi mit szed, ha persze rosszul érezné magát, vagy segítség kellene, akkor simán tartaná a súlyát, vagy segítene neki jobban lenni. Végignéz rajta - megint - és arra a következtetésre jut, hogy igaza lehet, jól néz ki, egy kicsit ketté áll a szeme, de tökre ura a helyzetének. Lehet rutinos róka lehet, amihez szintúgy semmi köze. - Akkor jó! - feleli mintha mi sem lenne természetesebb és most ezt a fizikai állapotára érti. Hogy lelkében mi lehet, azt azért látja, vagy érzi rajta, hogy nem teljesen minden szuper, de egyelőre nincs olyan viszonyban vele, hogy erre telibe rákérdezhessen. - Nem tudom... - válaszol a kérdéseire, amik amúgy jól esnek neki. A válasz mondjuk nem annyira egyszerű és saját magának is még meg kell fogalmaznia, hogy amúgy miért van itt, mit akar és minek. - Csak próbálom megtalálni az életem értelmét, vagy valami ilyesmi. Nem mondanám, hogy berosszultam volna, mert eddig sem tudtam nagyon letenni az alkoholt, inkább büntetem magam egy ilyen hellyel, mert basszus, nagyon nem az én stílusom ami itt van. - Jah, ez talán a jó megfogalmazás. Meg az, hogy a többiek rángatták el, de ő szépen bealudt. - Nem akarunk kimenni levegőzni egyet és elszívni mondjuk egy cigit? Nem bírom már ezt a hangzavart, meg ezt a tömeget. - Se a szűk falakat. Úgy érzi, hogy tér kellene neki, valami hely, ahol le tudja nyugtatni magát és ki tudja verni füléből az elektronikus zene foszlányait. Aztán ketten még mindig jobb, mint egyedül. Ha tetszik a lánynak az ötlet, akkor ő meg is indul kifelé, útközben kikéri a kabátokat, a sajátját fel is veszi és minél gyorsabban kimegy a hátsó ajtón valami minikert féleségbe. - Fú, mennyivel jobb! - könnyebül meg egész énje az ajtótól alig két méterre a fal tövében és meg kell hagyni, sokkal jobban érzi magát a fekete bőrdzsekiében, amiből elő is halász két szálat. - Kérsz? Sima cigi... - nyújtja felé és hát a rutin meg az évek megtanították már, hogy ha cigiről van szó, akkor definiálni kell, hogy az milyen, mert mégis csak így fer, nem árul senki sem a baráti köréből zsákbamacskát.
"There is a storm you are starting now. I'm a wanderess, a one night stand. Don't belong to no city, don't belong to no man. I'm the violence in the pouring rain I'm a hurricane"
Kezdőlap
