A nagyim elutazott a hétvégére egy kis hajókázással egybekötött kötőtanfolyamra, amiket a korabeli nők szoktak csinálni. Legalábbis a prospektuson az ő korosztályának hirdették, ő pedig lelkesen vett is jegyet rá. Bár a nagyi mostanában sokféle hobbit űz egyszerre, így nem lepődtem meg, hogy most a kötésért és horgolásért van oda. Segítőkészen még ki is kísértem, a ház elé, mert aztán taxiba szállt és úgy rázott le, azzal viccelődve, hogy nem akarja, a mai fiatalok nyelvén fogalmazva, még én égessem le őt a leendő új barátai előtt. Együtt nevettem vele a „viccén”, noha elkönyveltem, hogy az idősödő nők valóban furcsa teremtések.
De az igazi furcsa teremtmény ott várt fenn a lakásban. Mert tudtam én, előttem nem kellett megjátszani magát, hiszen mindketten nem kedveltük a másikat. Márpedig én még egy teljes hétvégét ebben a hónapban nem fogok együtt tölteni Gyökér Gyömbérrel, akármilyen szemeket is mereszt rám az a nőszemély.
Így amikor visszamentem a lakásba a következő fél órám azzal telt, hogy azt a négylábú, kicsit testes, vörös bundájú, gonosz lényt valahogy becsalogassam a szállítódobozába. Nem volt könnyű, a macska közben szerzett a kézfejemre egy új harci sérülést, holott a legutóbbi karmolásnyom még éppen, hogy csak bevarasodott. De lényeg a lényeg: a cicus a dobozába került, még a játék egerét és a nagyi egyik gombolyagját, melyet csak neki tartogatott, szintén ment vele együtt a kisállathordozójába, hogy nyugton legyen.
Nyávogást hallatott, de én hagytam, hagy barátkozzon jelenlegi helyzetével mialatt én a konyhában egy papírzacskóba beletettem pár süteményt, néhány finom cupcaket, melyeket még kora reggel sütöttem itthon, hogy a nagyi elvihesse magával legalább a fele mennyiséget. Illetve még friss kávét is lefőztem gyorsan, hogy aztán két papírkávéspohárba (na, csak nem árt, ha védjük a környezetet!) öntsem. Azzal készen is voltam, már csak az egyik szomszédomhoz kellett becsöngetnem és szépen megkérnem, hogy vigyázzon a macskámra a hétvégén. Mivel kizárt, hogy én délelőtt magammal vigyem az üzletembe, este meg szórakozni.
Ez volt úgy egy negyedórája. Azóta már újra kijöttem, bezártam a lakás ajtaját, becsöngettem egy szomszédhoz, de ő vagy még aludt így reggel, vagy már nem volt otthon. A következő pont akkor ment el, mikor be akartam hozzá csöngetni és elég erősen tiltakozóan megrázta a fejét, így ő se jöhetett szóba. Na de a harmadik! A harmadik szomszéd lesz az igazi, mert mindig a harmadszori próbálkozás a nyerő.
Így hát odalépek az ajtaja elé. Bal kezemben a hordozó, meg a sütis zacskó, a jobbomban meg kis tálcán a két kávéspohár (egyik azért enyém). Nem egészen gyengéden, de csak leteszem a hordozót a földre, hogy könnyebben tudjak becsengetni és a sütis zacskó is jól látható legyen. Megnyomom a csengőt, jó hosszan, hogy biztosan meghallja.
- Alexandra Ruud! – szólalok meg, felolvasva a nevet az ajtón lévő tábláról. Noha már ismerem a szomszédot, aki ebben a lakásban él, találkoztam már vele. Néha még iszogatni is eljárok vele, ő legalább kedves nőnek tűnik. Nem úgy, mint az, akit éppen rá akarok bízni, de ez mellékes. – Nick vagyok, kérlek, kinyitnád az ajtót? Hoztam egy kis sütit és kávét! – beszélek kedvesen, a finomságokkal kezdve. Ha ezek tetszenek majd neki, amit nagyon remélek, akkor Gyömbérrel nyert ügyem lesz. A biztonság kedvéért pedig még kopogok is ajtón, hogy tuti meghallja.

- Úgy érted, hogy Én miben tudok NEKED segíteni – válaszolok a kérdésére, egyből kijavítva őt. Közben végig mérem őt gyorsan, tetőtől-talpig és megállapítom, hogy rá fér egy kis segítség. A lakásába pedig bekukkantok. Jobban mondva az állathordozót újra felkapom és, mivel Alex már félre állt az ajtóból, így nyugodt szívvel lépem át a küszöböt.
Hát... A lakás is olyasmi állapotban van, mint a gazdára. El kell itt egy kis szín, egy kis élet. Lerí róla, hogy egyedül él, én már csak felismerem ezt. Teljesen más atmoszférájú az otthonod, hogy ha egy nagyival élsz. Meg ha van még egy macska is a háztartásodban.
De azért vagyok itt, hogy ebben segítsek Alexen. Legalább egy hétvégére.
- Ugye, még mindig egyedül élsz? – szólalok meg újra, kíváncsian visszapillantva rá. – Csak mert, bocsi, hogy ezt mondom, de rád fér egy kis társaság. De aggodalomra semmi ok! Nick mindjárt megoldja ezt… Pillanat… - térek is át a lényegre, közben gyorsan leteszem a sütis zacskót és a kávéspoharakat az első asztal bútordarabra, amit megpillantok.
A demonstrálás mindig jó, mert úgy erőteljesebben tudod a másik tudtára adni, hogy mire gondolsz, mit szeretnél. Noha, nem kell itt semmi rosszra gondolni! Csupán csak lehajolok a hordozóhoz és kiengedem belőle az igazi kis rosszaságot, mindezt úgy, hogy lehetőleg ne keljen hozzáérnem. - Azért jöttem, hogy a hétvégére kölcsönadjam neked a macskánkat, Gyök… Gyömbért – magyarázom közben, újra Alexra pillantva, csábító kis mosolyt villantva rá. Az a nőknél mindig beválik. Igaz, most nem nekem kéne őt lenyűgöznem, hanem a szőrgombócnak.
Az említett narancs pamacs megérezhette a tervemet és, hogy keresztül húzza nem mozdul egy tapodtad sem abból a műanyag vackából. Így hát sóhajtva kénytelen vagyok benyúlni érte és kihúzni. Nyávog, de nem érdekel. Gyorsan odalépek Alex elé és feléje nyújtom a macskát, remélve, hogy ő cukinak fogja találni, átveszi és hajlandó lesz macskamegőrzésre.  
– Látod? Hoztam neked egy cicus pajtit a hétvégédre! Állítólag halál területén is profik, tudod egyiptomi kultúra és ilyesmik… Szóval lehet még a munkád kapcsán is hasznát veheted! Amúgy meg a vörös bundája szerintem feldobná a lakásod színét és még talán fotózáshoz is jó. Ami pedig az alvást illeti… Nos, az ügyben nem tudok nyilatkozni. De ahhoz inkább keres mást – mosolygok rá pimaszul, aztán megpróbálok ártatlan, kérlelő tekintettel is ránézni. – Kérlek, Alex! Csak a hétvégére! Nem vihetem magammal az üzletbe! Vagy szórakozni, hacsak nem akarok a nagyim korosztályából felszedni valakit, amit nem, mert nem vagyok annyira kétségbeesett. Továbbá cserébe még hoztam is neked sütit, meg a kávét – tettem hozzá, nagy reményeket fűzve a dologhoz.
A cicus észbe kaphatott, hogy ez egy fontos pillanat, mert ő is meresztette a zöld szemeit Alexre és a végszóra kérlelően nyávogott egyet. Okos, Gyökér Gyömbér, gondolom magamban, látom, hogy legalább abban egyet értünk, hogy ezt a hétvégét nem kéne együtt töltenünk.

- Igen, detektívkisasszonyka - válaszolok a cseppnyi értetlenkedésére kicsit gúnyos hangnemben, hogy újra el kell mondom valami szerintem teljesen egyértelműt. Mert hát nem nyilvánvaló az egész? – Ugye tiéd ez a ház? Itt laksz és Alexandra Ruud a neved, nem? Mert ha igen, amiben százszázalékig biztos vagyok, te vagy az a szerencsés, akinek most segítek.
A magyarázatára, hogy miért is él egyedül, összeráncolom a szemöldökömet. Az örökre egyedül maradására meg pláne értetlen arccal pillantok vissza rá. Hallja-e, hogy mit mond? – Ö… nem tudtam, hogy a nagyim korosztályába tartozol… Vagy abba se, mert a nagyim még reménykedik abban, hogy összejön a télapó egyik rokonával, lehetőleg latin gyökerekkel rendelkezővel… - mesélem a fejemet csóválva a dologra. – De tudod mit? Szívesen leszek a szárnysegéded amikor legközelebb inni megyünk – ajánlottam fel, majd kedvem támadt kicsit hízelegni is neki. – Nekem amúgy semmi bajom a fenyegetésekkel, hogy ha nem én vagyok a célpont velük… Ami pedig a fegyvereket illeti, kényelmesen érzem magam a te fegyvereid körében, csak használat terén maradjunk inkább az én fegyveremnél, hogy ha érted mire gondolok… - kacsintok rá vidáman. Igen, volt a hízelgés mellett egy kis flört is a dologban. Egy kis rejtett utalás. Amit vagy értékel vagy nem. Persze tudhatja már, hogy szeretek bókolni, flörtölgetni szinte mindenkivel. Miért is ne? De attól még igaz, hogy neki is ki jár. Még hogy senkit nem érdekelne túlzottan… Szamárság, én mondom.
A macskát végre előveszem aztán, hogy a színre lépjen és közben tiltakozóan megrázom a fejemet. Én zsarolni? Kizárt! – Én inkább csak erős érvelésnek nevezném. Meggyőzésnek, hogy ha jobban tetszik – helyesbítek az állításán. - Sármos, karizmatikus személyiség vagyok, nehezen mondanak nekem nemet – fényezen magamat. Bár igazából csak a tényeket közlöm, miközben azt figyelem mit művel. Még nem zavart el, hogy menjek a fenébe a macskával, szóval ez határozottan jó eddig. Figyelemmel kísérem azt is, hogy elveszi tőlem a szőrpamacsot és gondozni kezdi, mire fülig ér a szám. Siker, bingó. – Á, ez megnyugtató! Valahogy mindig is ezt éreztem – sóhajtok fel színpadiasan egyik kezemet a mellkasomra téve. – Hogy csak a macskám kell neked. Így nem kell lejátszanunk semmilyen kínos beszélgetést.
Persze nem egészen ezt éreztem. Voltak azért más érzelmek menet közben. Mert először igen, kicsit megijesztett ez a tökös csaj imázs, amit mutat kívülről. De nem tagadhatom, hogy rájöttem, hogy ez amúgy kicsit vonzó dolog.
Az örömömet, hogy beleegyezett a dologba, rögtön tönkreteszi az álnok négylábú dorombolása, amit nem hagyhatok szó nélkül. Sértetten felhorkantok. – Ej, kezdem azt hinni, hogy egy férfigyűlölő, leszbikus cicával élek együtt… – jelentem ki, morcosan nézve Gyökér Gyömbérre az álszentsége miatt. Hát nem azért, de Alexet is jobban kedveli nálam? Na jó… Én is jobban kedvelem Alexet, mint őt.
Megrázom a fejemet és inkább hagyom a dolgot. Sőt, akkor ha már átjöttem, hellyel kínálom magamat és lehuppanok az egyik bárszékre a konyhapultnál, a hozott finomságaim közelébe, hogy aztán még azzal a hatommal is felruházzam magamat, hogy az egyik hozott kávéspoharat elvegyem és beleigyak.
- Oké, köszi – mosolygok hálásan Alexre két korty között és a másik kávéspoharat feléje nyújtom. – Most, hogy ezen túl vagyunk, mesélj, mi a helyzet veled? Azon túl, hogy pókhálóid lehetnek, amire az elmondottak alapján következtetek és szörnyű belegondolni, hogy vagy így lehet, vagy ez vár rád… - terelem át a témát rá, mert elég volt Gyömbérből. Aki amúgy igyekszik megtartani a nő figyelmét, továbbra is dorombol neki és még a kezét is megnyalta, hogy ha jól látom. – És milyen a melód? Dolgozol épp egy ügyön? – érdeklődök őszinte kíváncsisággal az életét illetően, mert hát a barátom, tényleg érdekel, hogy van és amúgy is szeretek meghallgatni másokat. Időm pedig mint a tenger, ráérek még egy kicsit itt maradni nála és később menni be dolgozni. Ezért jó, hogy ha a saját főnöd vagy!

A nagyimnak kívánt sikerre mindössze csak megvonom a vállamat. Az öreglány tudja, hogy mit hogyan kell csinálni, hiszen annyi romantikus filmet néz és könyvet olvas mióta nyugdíjas korszakát éli. Meg annyit utazik és ismerkedik, hogy előbb utóbb hazaállít egy mostoha-nagyapával. Ami talán jó is lenne, neki biztos jót tenne. Én már kevésbé tudnék alkalmazkodni ilyen helyzethez, ahhoz meg, hogy én elköltözzek vagy a nagyi… A világom legalább száznyolcvan fokos fordulatot venne.
De visszatérve a jelenbe a túl sok ellenség kijelentésére megcsóválom a fejemet. Komolyan, ez az kifogása? Hát ez még is miért gátolná őt mondjuk szexben, most őszintén?
- Nos, lehet, hogy tudom, hogy tudnál nekem nemet mondani, de… - kezdek bele az újabb magyarázatba, cseppet tényleg elgondolkodva a dolgon, hogy mihez is kezdhetnék, ha nemet mondana. De mivel tudom, hogy én olyan ellenállhatatlan személyiség vagyok (illetve, hogy a többség odavan Gyömbér hipnotizáló képességének), tudom, hogy Alex nem tud nekem nemet mondani. Illetve sejtem, hogy nem is akar. – Úgy veszem az egész dolgot, hogy meg se fordult ilyesmi a fejedben – mondom. Önelégülten vigyorogva még hozzáteszem. – Tudom Alex, hogy odavagy értem…
Aztán csettintek a nyelvemmel, kissé elégedetlenül, hogy szerinte az én hibám az egész. Nem fair, hogy ilyennel jön itt. – De hát pont ez az! Súlyos gondok vannak veled, te nő, hogy ha már egy macska le tud venni a lábadról! – felelem kifakadva. Hát szerintem meg az ő hibája. Bár igaz, hogy ez a helyzete nekem most pont kapóra jön. Szóval még se nagy baj.
Csak hát még is ez a szőrpamacs… Cseppet féltékenyen és morcosan nézem, ahogy az említett narancs szőrgolyó máris milyen úrihölgynek járó bánásmódban részesül a szemem láttára. Továbbá ahogy van még mersze dorombolgatni… Cöh…
- Én? – mutatok magamra hitetlenkedve horkantva egyet. – Én vagyok az egyik legrendesebb srác a környéken! Amúgy meg, ha az úgy van, ahogy gondolod akkor már évek óta dühös rám… - mondom és bosszúsan sandítok a szóban forgó állatra. De kedvemen javít, amikor Alex megköszöni a kávét. Erre elmosolyodok és amikor éppen nem iszik, könyökömet kicsit az oldalához érintem, játékosan megbökve őt. – Ha bármikor kell neked kávé csak szólj és hozok! Ezért vagyok, a kávéért és a lelkizésért.
Mondom, majd úgy is teszek, érdeklődve hallgatom miközben a munkájáról mesél. Felszisszenek a hullák hallatán, fúj, undorító. Nem lehetett valami jó élmény, ráadásul háromszor. Az eltűnések se vidám dolgok. csodálom, hogy hogyan bírja még épp ésszel az egész munkáját végezni. Ő egy csodanő, én mondom.
- Jaj, hát ez őszintén rémesen hangzik – véleményezem a munkaéletét, nem restelve kritikát mondani rá miközben újabbat kortyolok a kávémból. – Tudom, hogy közeleg a Halloween, meg minden, mert a kávézóm díszítését lassan el kell kezdeni rá, de… Hogy hullákkal randizzál, az még a te szádból is egy nagy nem. Nem! Komolyan, Alex, átjövök hozzád pár percre és kezdem levonni a következtetést, hogy azontúl, hogy felkeltem ma az ágyból, ez volt a mai napom legjobb döntése, mert a tárasági életed… Mi lettél hirtelen? Valami goth csaj? – pillantok rá kíváncsian. Aztán sóhajtva folytatom. – Remélem, hogy még élve megtalálod azt az eltűnt lányt. Képzelem mit éreznének a szülei, hogy ha nem látnák őt soha viszont… - fűzök kommentárt a másik információjához, együttérzően, cseppet szomorúan. Én a szüleimet vesztettem el, még gyerekkoromban, igaz, a híres szeptember tizenegyedikei terrortámadás áldozatai lettek, nem pedig eltűntek, de attól még fájt a hiányuk és szar, hogy már nincsenek.
A témaváltás, hogy rám terelődik a téma jó, főleg, hogy a macska említése kizökkent az egy percnyi depizésből. – Á, hát tudod, nekem is jót tenne egy randi… Szóval igen, lehet gonosz tervem közé tartozott a cicától való megszabadulás… - kezdem, kezemmel, melyben nem a kávéspoharat fogom, megpróbálok Gyömbér felé nyúlni, hogy én is megsimogassam, de felém csak mérges arcot vág és rámszisszen/fújtat. pedig most kedvesen közeledtem felé! A gyökér…
Gyorsan el is húzom a kezemet, még mielőtt újra megkarmolna. A legutóbbi karmolásának nyoma „gyönyörű” tetoválásként még ott virít a kézfejemen.
- Hogy így legalább bátran feltudjak szedni valakit, mivel még mindig szingli vagyok – fejezem be a megkezdett mondatot. Tekintetem Alexre vándorol, pontosabban szemezni próbálok vele, kissé közelebb hajolva hozzá. Csak poénkodunk mindig a másikkal és emiatt ezt most se tudom megállni. – Tudom ám, hogy ezt akartad tőlem hallani, hogy szabad préda vagyok… - sóhajtom egy féloldalas mosoly kíséretében. – Hiszen te is szingli vagy, én meg értek a matekhoz, de most kaptál tőlem egy cicust – teszem hozzá, játékosan megérintve a homlokának közepét és el is hajolok tőle, nem sértve tovább a személyes terét.
Közben azon gondolkodok, hogy áh ő úgy se tenné semmi olyat, hiszen… Ő Alex, igaz? Csak hülyülünk egymással, ahogyan mindig.