Alapvetően jó ember, de kimagasló eredményeket érne el egy hogyan hozzunk minél rosszabb döntéseket-tematikájú versenyen. Lassú észjárásúnak sem mondhatnánk, sőt, kimondottan intelligens, ennek ellenére a huszonöt éve alatt még mindig nem sikerült felfognia, hogy sosem lesz az az érzéketlen seggfej, akinek láttatja magát. A kettő kombinációja rendszerint olyasfajta végkifejletet von maga után, mint mikor a kutya hosszas kergetőzés után a saját farkába harap, majd nyöszörögve eliszkol.
Könnyedén tesz szert új kapcsolatokra, hiszen tudja, mit kell mondania ahhoz, hogy mások kegyeibe férkőzzön. Bárkit hamarabb kiismer, mint saját magát, talán mert a legapróbb részletek is megragadják a figyelmét, és bölcsen el is raktározza azokat az emlékezetében.
Tehetsége van hozzá, hogy teljesen más képet ültessen el magáról az emberek fejében, mint amilyen valójában - még inkább ahhoz, hogy elüldözze maga körül azokat a kivételes személyeket, akiket ennek ellenére sem sikerül átejtenie. Senkiben sem képes megbízni, így hát nem meglepő, hogy attól tart, kiismerhetővé válik. Igazi kaméleon, aki mindig a legelőnyösebb arcát fordítja a külvilág felé.
Nehezen leküzdhető ellenszenvet táplál minden egyenruhás felé. Ha választania kéne, ezen belül is a rendőröket emelné ki a sorból, velük szemben már az is nehezére esik, hogy valamennyire elfogadható hangnemet üssön meg. Előszeretettel teszi nevetség tárgyává, provokálja és gúnyolja azt, aki feldühíti, és nem is kérdés, hogy az imént felsoroltak már a puszta létezésük okán ebbe a kategóriába sorolhatóak.
Legtöbbször nincs abban a passzban, hogy végighallgassa mások panaszáradatát, a saját gondjait pedig olyan mélyre temeti, amennyire csak lehetséges. Amiről nem vesz tudomást, az nem is létezik - beillene akár a mottójának is.
Mi sem illusztrálhatná jobban, mekkora hangsúlyt fektet a felszínre, minthogy a legtöbb öltönye nagyjából azonos árban van a háromhavi lakbérével.

Mathias Harrison Burke. Nem ruháznak fel bárkit egy ehhez hasonló névvel - a tizenöt éves lány kisbabáját, aki Brooklyn legpiszkosabb lakókocsiparkjának levegőjét szippantja be életében először, biztosan nem.
Kathy nem volt a helyzet magaslatán. Nem járt kontrollra, nem esett át semmiféle vizsgálaton a terhessége alatt, és őszintén szólva az sem lepne meg, ha valóban fogalma sem lett volna róla, hogy gyermeket vár. Gondolom elfelejtettem kopogni, mielőtt ajtót nyitottam volna.
Adódhatott volna bármilyen komplikáció, születhettem volna a legkülönfélébb rendellenességekkel (vagy holtan), én mégis megúsztam egy kicsit gyengébb csontozattal, meg a viszonylag enyhe asztmával, ami felmentést nyújtott számomra a testnevelés órák egyes részei alól és szánalmat váltott ki a nagyobb súlycsoportú osztálytársaimból, akik már idejekorán fényes futballkarrierről és miniszoknyás pomponlányokról ábrándoztak.
Akkoriban persze körberöhögtem volna bárkit, aki azt állítja, szerencsés vagyok emiatt. Piszkosul tudtam sajnálni magamat. Sokáig azon voltam, hogy folytassam a számomra látszólag kijelölt utat, egyenesen lefelé a lejtőn - el sem lehet téveszteni. Az egyik pillanatban még a csóró, kopott ruhás srác voltam, akit messzire kerültek a társai, a következőben már a lázongó kamasz, akinek az összes helybéli zsaru tudta a nevét, de szerencséjére elég gyorsan futott ahhoz, hogy ne kapják el. Aztán bumm: egy ilyen menekülés alkalmával egy Lamborghini szélvédőjén találtam magam.
Elütött egy Lamborghini Brooklyn legszegényebb negyedében.
Azt hinnéd, csak a filmekben történhetnek ekkora véletlenek, de az az igazság, hogy mindig a valóélet produkálja a legőrültebb sztorikat.
Olvastam valahol, hogy az autó balesetek túlélői az őket ért trauma következtében csupán az esetek tíz százalékában emlékeznek a tényleges becsapódásra. Egészen addig nem értettem, hogy felejtkezhet meg bárki is a rémületről és a fájdalomról, amin keresztülmegy a karambol pillanatában. Most már tudom. Szó sincs róla, hogy elsötétült volna a kép, inkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor álomból ébredsz. Emlékszem rá, hogy futásnak eredtem az úttesten, majd pedig arra, hogy egy hordágyon fekszem nyakmerevítővel, és furcsa módon mégsem érzem úgy, hogy bárhol is sérülést szenvedtem volna. Életemben először nem vágytam másra, csak hogy otthon lehessek.
Mikor legközelebb magamhoz tértem, Kathy helyett egy öltönyös fickó ült az ágyam mellett. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, épp az ügyvédjével telefonált, de azonnal lerázta, mikor észrevette, hogy figyelem őt. Úgy tűnt, tényleg aggódik - na nem annyira az én, mint inkább a saját hátsója miatt. Ki hibáztatná érte?
Azelőtt soha, senki nem állt velem szóba az ő fajtájából. Ha más körülmények között találkoztunk volna, valószínűleg kirabolom őt, vagy valami egyszerűbb és törvénytisztelőbb módot találok rá, hogy kifejezzem az iránta táplált megvetésemet. Mert megvetettem volna. Gondolom az agyrázkódás következtében történt, hogy már egyáltalán nem találtam erre okot. Akkor először fordult ugyanis meg a fejemben, hogy én is lehetnék ilyen.