Manhattan egy felkapott, sznob környék, mégis az a legrosszabb benne, hogy én is szívesen tespednék itt a saját kis mocskos kecóm helyett. Nagyon néha, amikor nyugalomra vágyom, kiállok ide az ablakba, és elképzelem, hogy ilyen ízi az életem.
Legalább annyira, mint bejutni a bátyám lakásába. A legutóbbi látogatásom után számítottam volna rá, hogy riasztó fog a nyakamba visítani, így azonban azt hiszem, mégiscsak szeret, bármennyire is próbálja titkolni. Egészen megható.
Lassan azonban kezdek unatkozni. Nem vágom, hogyan tud bárki kötött munkaidőben dolgozni, de azt meg aztán főleg nem, hogy az én balhés bátyám hogyan képes bármilyen korlátok között élni. Impozáns a lakás, ketten is simán elférnénk (ha akarnék vele egy fedél alatt élni), ő mégis valami irodában csücsül.
Ledobom magam a kanapéra, kényelmesen dőlök hátra. Vajon ő minden este kialussza magát? Itt sincs igazán csönd, de a város tompa zúgása kellemesebb, mint a szomszédok szüntelen zsivaja.
Atyám, mennyire örülnék, ha a csajával állítana be! Egyébként sosem ismerném meg a szerencsés lányt. Vagy srácot. Tőlem aztán homo is lehetsz, tesó, ez a kettőnk dolgán nem változtat.
Felrakom a Nike-os lábam a kis asztalra előttem, amivel meglököm a mekis papírzacskót, amit puszta kedvességből hoztam kettőnknek. Erről eszembe jut, hogy elég kajás vagyok, és úgyis megérti majd, hogy nem vártam meg. Vagy ha neki nem marad.
Magamhoz veszem a csomagot és hanyagul feldobok egy sültkrumplit, azonban nem sikerül elkapnom a számmal. Újra próbálkozom, és újra, amíg nem sikerül.
Minden mozdulatomat vontatottnak érzem, biztosan a csend az oka... Kirángatom a táskámból a híres-neves laptopunkat, majd (szerencsémre még emlékszik a wifi-jelszóra) keresek valami kellemesen csapatósat a spotify-on.
Bakker, a manhatteni egyetemista kölkök elrontottak.
De tényleg elég fasza a spoti, szóval ez talán mégsem akkora gáz még.
Rohadtul nem tudom elviselni a magányt, úgyhogy remélem, csipkedi magát.

Nyitva találom a lakásom ajtaját.
Ez nem jelent feltétlenül rosszat, lévén, hogy a pótkulcs még mindig JJ-nél van; magamat is épp olyannyira meglepve nem kértem vissza tőle, mikor elköltözött innen nagyjából egy héttel ezelőtt. Azóta csak egyszer néztem be, és könnyen megeshet, hogy a legutóbbi látogatásom óta fű alatt visszacuccolt, mert megfutamodott az egyetemtől, vagy (és talán ez a valószínűbb) máris bajba sodorta magát. Ettől függetlenül persze nem árt, ha felkészülök egy ennél jóval kedvezőtlenebb forgatókönyvre is.
Két dolog van, ami nélkül sosem indulok el otthonról: a telefonom és a svájci bicskám. Esetünkben bármelyik tárgy hasznomra válhatna, én mégis az utóbbit választom ahelyett, hogy a folyosó egy biztonságos szegletéből a rendőrséget tárcsáznám. A bicska sokat megélt pengéje hangtalanul ugrik a helyére. A vállam fölé emelem, mielőtt a kilincsért nyúlnék, hogy azonnal lesújthassak vele, ha a szükség úgy kívánja, majd egészen a zsanérok mögé húzódva lököm be az ajtót.
Az előtér üres, leszámítva néhány pár cipőt és vállfáról lógó kabátot, amiknek egyébként is ott van a helyük. Mondanom sem kell, Jaye cuccainak nyoma sincs. Észreveszek azonban valami mást. Sosem voltam kiscserkész, sőt, még csak katona sem, ennek ellenére meg mernék rá esküdni, hogy a parkettán vigyorgó sár még egészen friss.
Ahogy közelebb osonok a lakás belseje felé, valami irtó szar tuc-tuc üti meg a fülemet, ami kétségkívül a nappaliból szűrődik ki. Sóhajtva engedem le a kezemben tartott fegyvert, de csak azután ejtem vissza a zsebembe, hogy ténylegesen beigazolódik a gyanúm és a szobába lépve az öcsém látványa fogad.
- Mi a f*szt keresel itt? - kérdezem barátságtalanul, mintegy köszönés gyanánt. - Látom, nem zavar, hogy frissen lett kitakarítva a lakás. - A frissen kissé túlzás, tekintve, hogy legalább egy hete nem is jártam itthon, viszont a vékony porréteg, ami ez idő alatt felhalmozódott egy-egy bútorlapon, köszönő viszonyban sincs azzal a retekkel, amit behordott. Kérés helyett egyszerűen lesöpröm (rúgom) a lábát a dohányzó asztalról.
- Legalább nekem is hagytál valamit? - kukkantok bele a mekis zacskóba, mire a gyomrom támogatóan kordul egyet. Csak egy kis adag sült krumplit találok, de a mai kalóriavitelem után ez is megteszi. Miután megszereztem a zsákmányt, lehuppanok Travis mellé a kanapéra és enni kezdek. Zaj, kosz és trashfood. Majdnem, mint a régi szép időkben.
- Légy szíves, kapcsold ki a zenét. - Ezúttal kimondottan kedves hangot ütök meg, csupán az utolsó szót ejtem ki úgy, mintha valami káromkodás lenne. Gondolom, a kaja teszi. Ashley soha többé nem készítene nekem spagettit, ha rájönne, hogy már ennyi is boldoggá tesz.

Egyre ügyesebben dobálom magamnak a falatokat, egészen büszke vagyok magamra. Habár nem hallom, mikor érkezik meg Mathias, nagyon remélem, hogy látta a legutóbbi sikeres műveletemet, mielőtt rámförmed.
A szívélyes üdvözlésre angyali mosollyal válaszolok. Már ha az angyalok tudnak úgy vigyorogni, hogy mind az összes foguk kilátszódik. Csalódtam volna, ha érzelgősen a nyakamba borul, és egyébként is örülök, hogy végre befutott.
- Szemed, mint a sasé - gúnyolódom vele. Továbbra sem tudom eldönteni, hogy inkább megvetem ezt a puccot vagy irigykedem miatta, de az biztos, hogy semmiképpen sem tudok jóérzéssel gondolni rá. - Otthonosabbá teszem. A puszta jelenlétemmel. - Biztosan hiányolta már a humoromat is, hát tessék, bepótolhatunk minden elszalasztott pillanatot. A hatalmas egymásratalálás öröme ellenére is nagyon morcosan húzom össze a szemöldököm, amikor sípcsonton rúg, de azzal a lendülettel, amivel helyet foglal, vissza is támasztom a sarkam a kis asztalra. Ugyan már. Hiába nézem, szerintem nem koszos, és kifejezetten ízléses a csukám. Nem is volt olcsó. Legalább azért tetszhetne neki, ha már sznob köd van a fejében.
- Naná, még egy sajtburesz biztos van. - Valószínűleg nincs. - Későn jöttél, én meg unalomettem. - Megvonom a vállam, bár nem kér számon a kevés maradék miatt. Igazi bátyó! A szememet forgatom a  zenémmel kapcsolatos ki nem mondott megjegyzésére, és további csipkelődés gyanánt valami sirató-jellegű zongora szonettet tolok. Nesze neked úri muzsika. Csak tudnám, mikor hagyta el a jóízlés...
Sosem voltam jó az előre eltervezésben, és bár alapvetően tetszene ez a kényelmes tesós hangulat, már rég nem vagyunk best spanok (ha voltunk egyáltalán valaha), úgyhogy ez a közös üldögélés... egyszerűen fura.
- Van valami piád? - kérdezem, ahogy lelököm az ölemből a gépet és felpattanok, hogy a konyha felé vegyem az irányt (nyilvánvalóan jelentős mennyiségű sültkrumplit hagyva magam után). Nem kifejezetten kell a segítsége és az egedélye, de egy kis súgás sosem árt. Előbb-utóbb úgyis megtalálom, kereshettem volna már korábban is. És azt biztos, hogy egy kis szíverősítő nem fog ártani. Neki sem.

Megváltozott. Már majdnem olyan benyomást kelt, mint egy normális fiú egy normális családból, és a pupilláin sem látom jelét, hogy bármit is fogyasztott volna az elmúlt órákban - ami, persze, önmagában semmit sem jelent. Elvégre mi másért ugrana be hozzám, ha nem pénzért, és mi másért lenne szüksége pénzre, mint hogy drogokra, netán a miattuk felmerült adósság rendezésére költse? Nem teljesen világos, miért őrizte meg a laptopomat ennek ellenére, de hogy őszinte legyek, nem is érdekel. Lövése sincs róla, mekkora szarba kevert annak idején.
Számtalanszor lefolytattam már ezt a beszélgetést a fejemben, mióta utoljára itt járt, és biztos vagyok benne, hogy ő is, valahányszor a segítségemre szorult volna. Abból ítélve, hogy mind ezidáig egyszer sem keresett fel, hasonló elképzeléseken osztozhattunk a viszontlátásról, és ha nem törli le az arcáról azt az idegesítő vigyort, csupán idő kérdése, hogy ezek beigazolódjanak.
- Ez esetben nyilvánvalóan eltérően vélekedünk az otthonosságról - felelem szárazon. Nem tudom, honnan veszi hozzá a bátorságot, hogy tovább provokáljon, miközben a múltbéli cselekedetei is bőven elegendő alapul szolgálnának egy alapos képentörléshez.
Miután azt mondja, biztos van még egy sajtburger, már tudom, hogy felesleges tovább keresgélnem a szalvéták között. Nos, ennél súlyosabb csapást is túléltem már.
- Vedd le, mielőtt eltöröm. - A mondandómmal szemben a hangomból egy cseppnyi agresszivitás sem érzékelhető - mintha legalábbis a cipőjét dicsértem volna meg -, de nem árt, ha tudja, hogy minden egyes szavamat komolyan gondolom. Kár volna, ha máris gipszre kellene cserélnie a vadonatúj Nike-ját, és abban sem vagyok biztos, hogy van biztosítása, ami fedezné az orvosi ellátást.
Felmordulok, mikor a fülsértő mixet egy depresszív zongoradarabra váltja le.
- Nagyon vicces. - Igazán megérte életemben először szépen kérni tőle valamit. Hogy rövidre zárjam a problémát, én magam hajolok oda, hogy kikapcsoljam a laptopot.
Utólag visszagondolva már nem értem, hogy gondolhattam egy percig is, hogy nyugodtan elfogyaszthatok egy kisadag sültkrumplit.
- Nincs. - Mindent elfogyasztottunk a JJ tiszteletére rendezett, kétszemélyes búcsúbulin, azóta pedig semmi sem indokolta, hogy bevásároljak. Bármiből. Ha bekukkant a hűtőbe, legfeljebb egy másfél hete lejárt tejjel találhatja szemben magát. Ezek szerint nem fordított rá energiát, hogy feltúrja a lakást, amíg rám várt.
- Inkább térj a lényegre.

- Nyilvánvalóan - utánzom a hanghordozását és a szememet forgatom. Az egyik pillanatban még kellemes szeretettel teli melegség járja át a belsőm, a következőben pedig... Na jó, kinek színészkedem? Utál engem. Rühelli, hogy itt vagyok, és kirázza a hideg attól, amire emlékeztetem. Szégyelli és megveti az igazi énjét és életét, mert az nem fér bele a pillanatnyi mézesnyalásba, ami biztosan olyan kibaszottul tökéletes... Talán lehetnék megértőbb, de eszem ágában sincs megadni neki azt a könnyebbséget. Igenis tudnia kell, hogy élünk és létezünk és a családja vagyunk. Ha nekem ezzel a gondolattal kell együtt élnem nap mint nap, közel sem lenne fair, ha ő elfelejthetné. Nem, tesó, amíg bennem van erő, te is olyan kis suttyó maradsz, mint az öcséd.
Azért örülök, hogy előttem még megtörni látszik a mázas felszín. Ezt szeretem! Na jó, talán ez túlzás, sosem szerettem a fájdalmat, amit okozni tudott, de ezt ismerem és ezt tudom kezelni. A többit hagyja meg az új közösségének. Szó nélkül teszem vissza a lábaim a földre. Elsősorban nem azért jöttem, hogy szítsam a feszültséget kettőnk között, hiszen olyan jól megvoltunk az elmúlt pár hónapban! Természetesen azért, mert nem beszéltünk. Az azonban pillanatnyilag nem megoldható.
Hiába húzza az orrát, biztos vagyok benne, hogy valahol értékeli a humorom. Legalábbis ismerek több olyan arcot is, akik értékelnék, és ez nekem elég. Viszont nem maradhat ilyen karótnyelt, úgyhogy piafelkutató küldetésre indulok. Hablatyol arról, hogy nincs itthon alkohol, de ez biztosan kamu. Az meg kifejezetten kiábrándító, hogy egy szimpla "hogy vagy" helyett máris a hátsó szándékaim felől érdeklődik. Hát nincs benne semmi jómodor?!
- Barátságtalan vagy - biggyesztem le az ajkam, ahogy egy pillanatra felé fordulok, majd vissza a hűtőhöz, hogy nyakig bedugjam a fejem, de még egy döglött egeret sem találok. Kiábrándító és szörnyen gyanús. - Te meg hol a rákban laksz?- Biztosan nem itt. Azt hittem, ismerem eléggé, hasonlítunk eléggé ahhoz, hogy mindig legyen tartalék kajája a lakhelyén, itt azonban üresen tátong a hűtő, és kizárt, hogy Mr Sznobéria béna konzerveket faljon. Amilyen gúvadtan hazaért, azt is kizártnak tartom, hogy flancos ebédet evett volna egy flancos helyen. Valami itt nagyon bűzlik, és nem én vagyok az!
Legalábbis ebben a pillanatban. A következőben megszáll az ihlet: ha az ifjú Mathias nem ebben a lakásban él, akkor ez a lakás üres. Szinte mindig. Én pedig a testvére vagyok, a majdnem egyetlen testvére. Talán újra átgondolom, miért is jöttem. ... Vagy simán elveszem, ami kell, mert nekem aztán nincs szükségem az engedélyére.
Miután több szekrénybe is bekukucskálok és tényleg nem találok semmilyen iható folyadékot, csalódottan térek vissza hozzá a nappaliba.
- Hát jó, szóval kölcsön kérném a kocsid. Meg a jogsid is. - A laptopot nem kértem és baj volt. Fogadni mernék, hogy most meg ezzel a tisztességes segélykiáltással is problémája lesz. Talán mégiscsak ő a tompább kettőnk közül.

Barátságtalan vagyok? És én még azt hittem, egyetlen jó poént sem tartogat számomra! A nevetésembe ugyan szemernyi vidámság sem vegyül, de legalább őszinte a maga keserű módján.
- Nem hinném. - Ha valóban barátságtalan lennék, abban a pillanatban kihajítottam volna innen, ahogy felfedeztem a jelenlétét; netán szétvertem volna a fején a laptopomat, amit évekkel ezelőtt nyúlt le tőlem, tele pótolhatatlan dokumentumokkal és több hónapnyi munkámmal. Ha már itt tartunk, ez utóbbi még most sem tűnik olyan rossz ötletnek.
Az utolsó négy darab sültkrumplit egyszerre tömöm a számba, és Travis után megyek, hogy eltávolítsam az imént termelt szemetet. Akkor lenne csak igazi rend, ha ő is beleférne a kukába.
- Kösz a kaját, nagyon laktató volt - veregetem meg a vállát, szándékosan figyelmen kívül hagyva a lakóhelyemre vonatkozó kérdést. Legalábbis, amíg meg nem szólal a fejemben a külön Travisre szabott vészcsengő az arckifejezése láttán. - Meg se forduljon a fejedben. - Gondom lesz rá, hogy a jövőben a lakásom közelébe se jöhessen. Nem irigységből vagy önzőségből - noha biztos vagyok benne, hogy a kisöcsém ebben erősen kételkedne -, hanem mert túl sokszor futottuk már le ezeket a köröket, teljesen hiábavalóan. Minél több segítséget kapott tőlem, annál ügyesebben cseszte el az életét, és nem csak a sajátját, az enyémet is. Nem volt olyan könnyű felépítenem, mint hiszi, lerombolni viszont igazán nem kerülne sokba.
- Azóta is náluk dekkolsz? - Feltűnően ódzkodom tőle, hogy a nevén szólítsam, mintha azzal, hogy nem emlegetem, az egész létezését kitörölhetném az életemből.
Hihetetlenül hangzik, de fél óra alatt már másodszor nevettet meg. Ez biztosan új rekord.
- Elkéstél a kéréseiddel. - Egy doboz tejet se mernék rábízni. Miből gondolja, hogy az autómat, azaz nagyjából az összes vagyonomat odaadnám neki csak azért, mert... miért is? Mert hosszú évek után betört a lakásomra és elhozta a laptopomat, amit annak idején bebúrt tőlem?
Kénytelen vagyok megtapogatni a zsebeimet, hogy meggyőződjek róla, nem-e csente el máris, amiért jött.
- Miért lenne rájuk szükséged?

Én tudom, hogy okkal jöttem ide. Ő nyilván sejti ugyanezt, mégiscsak egy vér vagyunk! Viszont én szeretem kihasználni, megélni a pillanatokat, úgyhogy igazán kár lenne kapkodósra venni a figurát. Fogalmam sincs, mivel foglalkozik (nem is nagyon izgat), de azt biztosra veszem, hogy a korábbi türelmetlenségén csak fokozott az új közeg, azért ilyen sótlan velem is. Legutóbb már rájöttem, hogy elveszhet a jófej tesós énje, most meg már alig látom a remény sugarait.
Igazán kár, tesó, tényleg kár. Lehetett volna közös az üzlet. Vaaaagy akár engem is elhozhattál volna abból a koszfészekből! Milyen nevetséges gondolatok, nem igaz?
Volt egy pillanat, amikor azt hittem, legalább ma tudunk majd emberien beszélni, de megint hülye voltam. Unottan sóhajtok fel a válaszán, mivel még rendesen vitatkozni sem tud velem, csak ezek a lapos "nem hinném", "nyilvánvalóan" meg "nagyon vicces" visszavágások. Kár kinyitnia a száját, komolyan.
- Számíthatsz rám. - Egészen érzelemmentesen, szinte megszokásból kacsintok rá. Itt senki sem számít senkire. Főleg nem, ha egyszerű kérdésekre sem tud válaszolni, hanem egyből vádaskodik.
- Akkor sem élnék itt, ha fizetnél érte - közlöm vele szárazon. Talán az hangolt le ennyire, hogy semmi alkoholt nem találtam. Mégis mit keresnék akkor itt? - A csajodhoz költöztél? - Igyekszem a lehető leggúnyosabb hangot megütni. Mathias, a nagyfiú, a sikeres, aki kitör a csóróságból - majd megtelepszik valaki más nyakán. Még büszke is lehetnék rá. Sőt, még az is büszke lenne rá, akit meg sem bír nevezni.
- Ja. A híd alatt még összekoszolnám magam. - Rávigyorgok. Nem gondolom, hogy érdekli a hogylétem, vagy az anyja állapota, de persze, arról nem dönthet, hogy mit mondok el neki és mit nem. Amit hallania kell (mert én úgy akarom), azt hallani is fogja. Ez nem egy zseniális terv, de nekem elégtételt jelent, ha pár napig forgolódik majd álmában. Lehet, hogy csak ezért jöttem.
Az legalábbis biztos, hogy nem a kocsija miatt, viszont hülye lennék nem tenni egy próbát. A nevetése gúnyosan cseng, komolyan ennyivel jobbnak hiszi magát, mert ezen a szar környéken lakik és valami unalmas irodai munkát tol? Az kis mozdulat, amivel a zsebeit ellenőrzi, azért megmosolyogtat. Tudhatná, hogy pont ezzel árulja el magát...
- Az van, hogy a Columbián elég ciki, ha nincs kocsid, és van egy csaj, akinek talán elhintettem, hogy doromboló motorral megyek érte szombat este... - Ártatlan képet vágok, miközben úgy lesem a reakcióit, mint kiskutya a jutalomfalatot. Rá fog harapni. Rá fog harapni. Semmit sem tud rólam, honnan tudhatná, mennyi ebből az igaz? Még is ki ő, hogy eldöntse, járhatok-e egyetemre? Jobb, ha elfogadja. Akadj ki.

Most, hogy Travis jóvoltából elhagytuk a nappali marasztaló kényelmét, nem áll szándékomban újra eltávolodni a konyhától. Bár a lakásom szűkös méretei miatt így csupán néhány méterrel vagyunk közelebb a bejárati ajtóhoz, mintha továbbra is a kanapén ücsörögnénk, nekem ez is tökéletesen megteszi, amíg kettővel kevesebb, és nem több lépést jelent a felszabadulás irányába; jobb, ha az öcsémben is tudatosul, hogy a látogatása nem fog hosszúra nyúlni. Ugyanezen okból kifolyólag csak annyira helyezem kényelembe magamat, hogy a konyhapultnak dőljek, míg ő alkohol után kutat. Néha mintha elfelejtené, hogy kettőnk közül ő hajlamos a felesleges hazudozásra. Ha azt mondtam, hiába keresgél, akkor az nagy valószínűséggel úgy is van.
- Ez érdekes. Úgy rémlett, bármit megtennél, csak hogy legyen miből elszállnod. - Mellkasom előtt összefont karokkal, homlokráncolva pillantok rá, mintha valóban nehezemre esne felidézni a drogfogyasztásával kapcsolatos, páratlan emlékeket. Hát, nem. Amíg élek, nem fogom tudni kiverni a fejemből a szánalomkeltő ábrázatát.
Miben fogadunk, hogy ha nem teszem meg a szükséges óvintézkedéseket, két héten belül újra felbukkan majd a lakásomban? Lehet, hogy új zár helyett inkább néhány térfigyelő kamerába és pár doboznyi popcornba kellene beruháznom.
- Nem a te dolgod.
Egyáltalán honnan veszi, hogy van csajom?
Vitatkozhatnánk, hogy a lepraterepen vagy a híd alatt van nagyobb tisztaság, de nem ér annyit az egész, hogy bármelyik részletén elidőzzünk. Unom már az időhúzást.
- A Columbián - visszhangzom szárazon, ha az arcomon virító kétely nem lenne önmagában elég kifejező. Ugye nem gondolta komolyan, hogy ezt bemesélheti nekem? Akkor se tudná finanszírozni a költségeket, ha bekerülne az ösztöndíj programba, de ha ettől el is tekintünk, a tanulmányi eredményei (pontosabban azok hiánya) egyébként is esélytelenné tennék, hogy akár csak megfontolják a felvételét. Ennyi idő távlatából már abban sem vagyok biztos, hogy befejezte a középiskolát. - Takarítasz, vagy mi?
Én lennék a legboldogabb, ha látnám bármi esélyét annak, hogy ez valaha is megvalósulhat. Nem feltétlenül ekkora léptékben; annak is ugyanúgy örülnék, ha egy párhónapos kurzusra képes lenne rászánni magát, vagy ha végre szerezne valami tisztességes munkát, ami nem ütközik törvénybe, és nem nyírhatják ki érte bármikor, ha nem hozza az elvárt teljesítményt. Kár, hogy szívesebben fetreng a langyosban.

Az újabb sótlan beszólásán a szememet forgatom. Ez tipikusan olyan comeback, ami más helyzetben, másnak címezve még vicces is lehetne, de tudom, hogy nekem aztán semmi humort sem töltött bele. Rosszabbnak gondol, mint amilyen vagyok, ami csak azért vicces, mert nála utálatosabb emberek is tisztábban látnak. Mondjuk.
- Nem túl frissek az emlékeid. - Ez a beszélgetés kezd már nagyon unalmas lenni. Le van maradva, mivel azt hiszi, nincs semmi keresetem és koldulásból meg lopkodásból élek. Tisztában vagyok vele, hogy az ő újvilági gondolkozásába nem férnek bele az alvilági ügyek, de legalább fent tudom tartani magam - hadd ne térjek ki rá, ő egyébként mekkora gondot fordított rá, éhen halunk e.
A családja.
Igazán megérdemli, hogy néhanapján kísértsem, bár egyre inkább úgy érzem, csak akkor kellene kihasználnom a lakása kényelmét, ha biztosan nem jár erre. Hiányzik a fenének.
Az meg ezer százalék, hogy nem itt kempel, ahogy az is, hogy a nőjénél, vagy pasijánál - de arra már nem is veszem a fáradságot, hogy ezzel nyúzzam tovább. Lassan inkább a tárgyra térek: legalábbis a témát bevezeti, hogy milyen ügyes fiú is vagyok.
Imádom a pillanatnyi értetlenséget és a kétkedő arckifejezését. Semmit sem nézne ki belőlem, úgyhogy neki a legegyszerűbb meglepetést okozni.
- Aha - vágom rá, majd újra a szemem forgatom. - Most mondtam, hogy nem szeretek koszos lenni, nem figyeltél? Dolgozom és tanulok egyszerre, hiába vágod a pofákat. - Engem is meglepett, mennyire érdekesnek tartok pár órát, bár az tény, hogy közel sem mindent értek, amiről szó van. Néha úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki semmit sem tud, és annyira szívesen elmesélném ezt neki, hogy azon röhögjünk, milyen balfék emberek vannak, ha úgy jutnak be az orvosira, hogy még én is okosabb vagyok nálunk, de... Fel fogok robbanni, ha senkit sem avathatok be, mégsem tűnik jó ötletnek. - Azt hittem, lelkesebb leszel, amiért hasznosan töltöm az időmet. - Talán az a legjobb, ha nem tudja. Még bemártana valahol és buknám az egészet. Elég sok forog kockán, ahogy lassan kiépül a biztos üzletem, már majdnem egy hónapja tudom hozni, amit kell, és ez életemben a leghosszabb olyan időszak, amikor...
Úgysem érdekli. Más meg nem is értené.
- Akkor offos a kocsi, mi? - Kissé hunyorogva kérdezek rá, de őszintén egy fikarcnyi remény sincs a hangomban. - Azért a gépet magammal viszem, már egészen megszoktam, és biztos úgyis szereztél másikat azóta. - Indulok is érte, a hátizsákomba tolom, azt meg a vállamra lendítem.
- Lol, tényleg koszos volt a csukám! Bocsika! - Szórakozottan belerúgok egy félszáraz sárdarabba. Nem kifejezetten kapkodóak a mozdulataim, mintegy megadva neki a lehetőséget, hogy mutasson egy kis érdeklődést.. Annak hiányában viszont hamar az ajtó túlfelén talál. Azt az örömet persze nem adom meg neki, hogy be is csukom magam után.
Úgyis barlanghoz szokott tuskó.

- Felőlem akár az előző életünkben is lehetett, amíg nem bizonyítod be az ellenkezőjét - vonok vállat. Mikor is történt az az ominózus eset a laptoppal és a lakbérrel, fél éve? Egy drogos számára ez nem valami sok idő, főleg akkor, ha egyedül próbál megbirkózni a függőségével. Nem fog tíz perc alatt meggyőzni róla, hogy leszokott.
Vagy hogy komolyan egyetemre jár.
- Na és milyen szakon vagy? - érdeklődőm csevegő hangon. Ha ennyire a pofámba akar hazudni, nem fogom benne megakadályozni. - Gondolom, te is a szociális ösztöndíjat vetted igénybe. Mennyit is adnak havonta? - Megpróbálkozhat a blöfföléssel, találhat kibúvókat, de a végén úgyis tudni fogom az igazságot. Mindig tudni fogom.
- Ezért jöttél? Kíváncsi voltál, mit szólok hozzá? - Esküdni mernék rá, hogy valódi csalódottságot láttam átsuhanni az arcán. Persze, ahhoz első sorban az kéne, hogy érdekelje a véleményem.
Elállom az útját, mikor a nappaliba indul. Ugye nem hitte, hogy kvázi másodjára is meglophat?
- A laptop itt marad - jelentem ki ellentmondást nem tűrően. - Most, hogy bármikor igénybe veheted a sulis gépeket, már úgysincs rá semmi szükséged. - Igen, hallom magamat. Még én is belátom, hogy utálatosabban csengenek a szavaim, mint a gonosz mostohának - szegény csóró kisöcsémtől még ezt is el akarom venni, miközben olyan becsületesen tanul és dolgozik -, de ne is számítson másra, amíg annyit se tud elbüfögni nekem, hogy bocs, hogy majdnem tönkreb*sztam az életedet; bocs, hogy egy megbízhatatlan sz*rházi voltam. A kettő közül bármelyik megtenné.
Csak sóhajtok egyet a bocsánatkérésére válaszul, miközben az ajtó felé kísérem. Egyrészt, mert nyilvánvalóan egy másodperce sem merem egyedül hagyni a lakásban, másrészt, mert... a fenébe is, ki tudja, mikor látom őt utoljára?
- Hát akkor... minden jót - mondom elbizonytalanodva.

Bebizonyítani? Komolyan azt mondja, hogy nekem kellene neki bizonyítanom? Keserűen felnevetek.
- Te úgyis sokat tudsz az előző életekről. - Milyen érdekes szóhasználat, mi? És szerinte én vagyok sík hülye. Bakker, az egész elbaszott családunk ugyanolyan, miért tud abban a hitben élni, hogy felülemelkedett rajta?
Nem vártam, hogy megdicsér. Nem vártam semmi pozitívat, a döbbenetét élvezem. Azt akarom, hogy elhiggye.
- Én leszek az első doktor a családban - dörzsölöm össze a tenyereimet. - M.D. Burke. Jól hangzik. - Valójában olyan, mintha valaki random betűket hányt volna egymás mögé, de kit érdekel.
Bevallom, egy kicsit utánajártam a dolgoknak, csakis az ő kedvéért, hogy még jobb legyen a hatás. Jeremiah szülei pénzelik a főhősünket, úgyhogy másoknál nem kell ezt előadnom; de a forrás elég tuti. Van egy arc, aki megszállottan orvos akar lenni, és csak azért ragad a gyorspályán, hogy fizetni tudja... Egyszerre gáz, ijesztő és csodálatra méltó az eltökéltsége, de hát én is pénzből élek, max haladékot szoktam neki adni felebaráti kedvességből.
- Tizenhárom lepedőt egy félévre. Rendesen megszántak. - Ami azt illeti "két programban is benne vagyok", így jön össze ez a szám. Amúgy meg az egész egyetem egy lehúzós baromság, és komolyan, ha erre van pénzük, a nekem csúsztatott dollárokat észre sem veszik. Ezért volt okos dolog pont ebbe a piacba beépülni. Sosem maradok éhes.
Be kell vallanom, volt pár szép pillanatunk, de közel sem tanúsít kedvemre való magatartást, és ehhez így se kedvem, se elég időm. Úgy döntök, jobb megpattanni - lol, még egy testvéri vonás -, és már csomagolnék is.Ne játssza el, hogy mégis beszélgetni akar.
Na persze, még hogy érdekelt a véleménye... Azt akartam látni, ahogy megdöbben és hitetlenkedik, az orra alá akartam dörgölni, hogy én is tudok, képes vagyok erre is, másra is, és nem az a kis szar vagyok, akit az előző életében hagyott.
A halálos ágyánál sem mondanám ezt ki hangosan. Még magányomban sem. A gondolattól is felfordul a gyomrom, nem hogy megformázzam a szavakat.
- Kíváncsi voltam, hogy élsz e. - Visszafelé ez sosem igaz. Az sem zavarná meg az állóvizét, ha közölném vele, az anyja terhes - valójában ezért jöttem, de talán még mindig én vagyok a legjobb hazudozó a családban, úgyhogy higgye el bárki bátran, hogy nem fog nehezemre esni tovább titkolni a dolgot.
A laptoppal kapcsolatban azonban teljesen kiborít. Fogalma sincs, miről beszél. Farkasszemet nézek vele, hátha feladja és eláll az útból. Mint két makacs öszvér. Megmutassam, milyen az, aki sosem változik? Mert esküszöm, viszket a tenyerem, hadd verjem be a képét.
- Baszd meg a laptopodat, Burke. - Ha egy kicsit is ismerne, tudná, milyen önuralomra tettem szert az elmúlt években, mekkora csoda, hogy most csak a vállát lököm meg a vállammal, ahogy elhúzok mellette és nem.., nem is tudom, mondjuk, hogy nem törik ripityára a fején a gépe.
Még szerencse, hogy nálam a Ruger, egyenesen a lőtérre megyek kiengedni a gőzt. Anya tud várni, amúgy sincs képben.
Elköszönés gyanánt azért még bemutatok neki, minden jót megafaszom; a következő pillanatban azonban már a lépcsőn robogok, minél messzebb legyek tőle.