Kérdezz meg bárkit, aki ismer, és azt fogja mondani, hogy velem lehetetlen rossz viszonyban lenni. Hogy én senkire nem haragszom túl sokáig, hogy én ahhoz túl megértő vagyok. Azért hiszik így, mert ők nem tudnak rólunk. Fogalmuk sincs, ki voltam, mielőtt New Yorkba jöttem. Még a legjobb barátomnak, annak, aki téged felváltott, még neki sem beszéltem rólad, mert félek, hogy átlátna rajtam. Túlságosan remegne a hangom, ha ki kellene ejtenem a nevedet a számon, talán még a kezem is ökölbe szorulna, és rögtön feltűnne neki, hogy valami nem stimmel. Ő azt hiszi, hogy én már csak ilyen vagyok, hogy engem nem lehet kihozni a béketűrésemből. Azt hiszi, a természetemből adódóan dobok vissza mindig kenyérrel, és nekem a kódomba van írva, hogy én nem neheztelek soha senkire.
Senkire, csak rád, de ő ezt nem tudja. Neked máig nem tudtam megbocsátani. Elég volt egyszer elárulnod, ott, a kosárpályán, amikor körbevett minket egy horda bandatag, és ki akartak kezdeni velünk. Láttam az arcodon, hogy rettegsz, mert ha az apád fülébe jut az, ami közöttünk volt, akkor a legközelebbi ivászatát nem éled túl. De a rohadt életbe, én is féltem, az nem érdekelt? Ha ahhoz volt bátorságod, hogy a moziban átkarolj, akkor ehhez miért nem volt? Talán ha összefogunk és közösen gyártunk valami kifogást, mindketten megúszhattuk volna, de te inkább rám kented az egészet, és cserbenhagytál.
Majdnem belepusztultam a belső vérzésbe, és neked még volt képed odatolni a segged a kórházi ágyam mellé. Ha apa meglátja az esdeklésedet, még előtte is lebuktatsz, ráadásul engem akkorra már az se hatott volna meg, ha térden csúszol előttem. Gyűlöltelek. Legjobb barátok voltunk, és maradhattunk is volna azok, de te mindent tönkretettél azzal, hogy nekem vallottál, nekik viszont nem. Ha valaki megkérdezne róla, hogy mi az, amit ki nem állhatok egy emberben, azt felelném: az árulókat. A gyávákat. A buzikat.
Mégsem tudlak elfelejteni. Te voltál az első, és sokszor bánom is, hogy egyáltalán eljutottam az elsőig. Detroiti kölyökként régen elméláztam néha azon, hogy melyik a rosszabb: az, hogyha sohasem volt semmid, vagy az, hogyha egyszer megvolt mindened, de egy csapásra mind elveszíted? Most már tudom a választ, és az emlékezetem legmélyebb bugyraiba kívánlak. Tettem is róla, hogy ne csak az első legyél, de az utolsó is. Most már barátnőm van, és megvagyunk, megvagyok nélküled.

// Íme,  megalkottam a második meleg afro-amerikai keresettemet, mert tudom, hogy erre hatalmas a kereslet Ezzel a fenti leírással gondolom jól megcsináltam a hangulatot, de esküszöm, hogy valami pozitívat terveznék kihozni mindebből A kapcsolatról az itt és az ET-ben leírtak mellett azt tudom mondani, hogy bizony nem volna egyszerű összeragasztgatni a szilánkjait, viszont nem is lehetetlen.
Park és Daemon a gimiben ismerkedtek meg, ahonnan utóbbit harmadikban elbocsátották. Míg Parknak volt egy stabil családi háttere meg egy ígéretes sportkarrierje, addig Daemon a város egyik nyomornegyedében tengette a napjait, és egy kilátástalan jövőképen kívül nem sok mindene volt. Maga is egy romhalmazban lakott, ahol a pitbulljai jobban szerették őt a saját apjánál. Park említette, hogy fogalma sem volt, Daemon mivel csapta agyon az időt, miután kibukott a gimiből; meg hogy csak találgatni tudott, mik folyhattak a srác otthonának falai mögött. Annyit Park is tudott, hogy Daemon nem mert fülbevalóval hazamenni, hogy gyakran kék-zöld foltok borították, és hogy az apja visszaeső alkoholista volt. Ez volna az oka annak is, hogy a tizenhét éves Daemonön végül felülkerekedett a pánik abban a pillanatban, amikor ki kellett volna állnia Park mellett. Feltehetőleg rögtön hívta a zsarukat, miután lelécelt, és utólag sokat esedezett a barátja bocsánatáért, viszont Parker élete egy hajszálon múlt, ezért eddig nem igazán vitte rá a lélek, hogy elnézzen az eset felett.
Na és hogy kerül Daemon New Yorkba? Ez egy jó kérdés, de mivel nem remekelt egyetlen jövedelmező területen sem, és még a gimit se járta végig (ahogy Amerikában ez előfordul), így csak arra tudok gondolni, hogy valamilyen módon kihasználta az „egyetlen” erőforrását, vagyis az arcát. Az előtörténetben említésre kerül, hogy Daemonre mindig buktak a lányok, Parker meg gyakran piszkálta azzal, milyen szép egy fiúhoz képest, a gettóhoz képest meg pláne. Bár Daemon ugyanúgy öltözött és beszélt, mint a többiek arrafelé, és általában véve megfelelt a férfiasnak számító „gengszter” sztereotípiának, mégis volt benne meg a fülbevalóiban egyfajta szépfiús feminin jelleg. Nem lepődnék meg rajta, ha Parkerrel ellentétben ő már tizennyolc évesen tisztában lett volna a szexualitásával. Igazából azt se bánnám, ha időközben elmélyült volna a New York-i LGBT szubkultúrában, amihez Park máig hozzá se tud szagolni. Nem szeretnék Daemonből se valami tulajdonképpen-heteró macsót, sem pedig shoppingoló karikatúrát, inkább valahogy egyensúlyban lehetne nála a maszkulin meg a feminin. Ezt leszámítva az élettörténetét és személyiségét jórészt az igénylőre bíznám. Ha eljutottál idáig az olvasásban, és még mindig érdekelne, dobj meg egy PM-mel!