One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Marshall x Nash - The first look

daemon & park – redbone EmptyClayton Nash
Yesterday at 11:03 pm



Dinner for two

daemon & park – redbone EmptyBalázs Csíkszentmihályi
Yesterday at 10:20 pm



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

daemon & park – redbone EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 9:36 pm



work out with . . .

daemon & park – redbone EmptyAmicia Cole
Yesterday at 9:12 pm



Veni, vidi, vici

daemon & park – redbone EmptyAnne Diamond
Yesterday at 8:48 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

daemon & park – redbone EmptyDorian J. Lester
Yesterday at 7:35 pm



Nyomtalanul - Myna&Alex

daemon & park – redbone EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 5:42 pm



Henry HaJoon Marsh

daemon & park – redbone EmptyHenry H. Marsh
Yesterday at 4:46 pm



Maddie & Jake - Mini date

daemon & park – redbone EmptyMadelaine Riggs
Yesterday at 3:48 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots

Amicia Cole, Anne Diamond, Aveline Everhart, Diane N. Miles, Marissa Grey, Prima Polignac


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 daemon & park – redbone

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: daemon & park – redbone   daemon & park – redbone EmptyHétf. Jún. 10, 2019 11:35 pm


daemon & park


how'd it get so scandalous?

Tíz nap nyári szünetem volt, és a húgommal mind a tízet a szüleinknél töltöttük, hol máshol, mint Michiganben. Azon belül is jórészt Detroitban, a szülővárosomban, amit mintha megszépített volna egy kicsit a távol töltött idő. Aaliyah természetesen más véleményen van, ő szívesebben bulizta volna végig a hétvégét „a csajokkal”. Ha esetleg nem hallanád, éppen úgy affektálok, ahogyan ő szokott, mióta fejest ugrott a New York-i kolis éjszakai életbe. Nagyjából úgy állt hozzá a hazalátogatáshoz, mint egy foghúzáshoz. Asz’szem, a puffogása nem csak nekem, de a United Airlines összes alkalmazottjának megnehezítette aznap az életét. Tudom, hogy egyikünk se igazán vágyódik vissza Detroitba, de engem akkor is elkap a honvágy időnként, úgyhogy nem bánom azt a néhány napot, amit évente odahaza kell töltenünk.
Oké, azért nem fogok úgy tenni, mintha idén nem markolt volna a szívembe egy-egy emlék. Úgy tűnik, nem mindent szépít meg eléggé az idő. Míg a kocsi zengett a hamisan elkornyikált Drake-számoktól, addig engem kicsit lehozott a hullámhosszomról az egykori gimim látványa, meg a hídé, de legfőképp a kórházé. Persze a gyászhangulatot igyekeztem magamban tartani, hiszen tudtam, hogy anyáéknak sokat jelent ez a pár nap, amit velünk tölthetnek.
Miután túltettem magam a kezdeti nosztalgiahullámon és végre átengedtem magam a jelennek, rájöttem, mekkora poén is össznépi road tripet csapni az egész családdal, ahogyan annak idején tettük. Elment a hangunk a Tigers-meccstől, mályvacukrot pirítottunk a tavak mellett, és megpróbáltuk bowling-golyónak használni az ötéves unokaöcsémet, amiért majdnem kitessékeltek minket a klubból a biztonságiak. Ja, és tudom, hogy a picsogása ellenére Aly is jól szórakozott. Idén már legálisan piálhatott velünk, szóval egy szava sem lehet.

Ma viszont vége a Hawaii-nak: június tizedike van, hétfő. Ha meg akarom tartani azt a hőn szeretett ösztöndíjamat, mehetek vissza a tanterembe kipipálni a nyári kurzusokat, órák után meg vár a jó öreg focipálya, ahol száz yardos sprinteket nyomunk le a tűző napon. Lehet, hogy most úgy hangzom, mintha rinyálnék, de igazából nem is lehetnék elégedettebb a napirendemmel. Mindez a szorgalmi időszakhoz képest még mindig gyalog galopp, elvégre nyáron csak elvétve hívják össze a csapatgyűlést, és az edzéseken is inkább csak dobálózunk. A közös gyúrások szintén szünetelnek, bár az edző ugyanúgy a lelkünkre kötötte a házi feladatot egy kétoldalas edzésterv formájában. Aki ősszel odatolja a seggét a kampuszra úgy, hogy nem képes fekve a testtömege másfélszeresét nyomni, annak lesz repül a kismadár. A Columbia Lionsnél nem elbocsátjuk az embereket a csapatból, hanem megkérjük Dant, hogy focilabda módjára hajítsa el őket a picsába. Soha többé nem látjuk őket se a csapatban, se a Földön: csillagokként villognak valahol az égbolton, ahová Dan repítette őket. Vérbeli hátvédként ő szerintem a súlya kétszeresét is simán felkapná, úgyhogy neki tényleg nem lesz sok tennivalója az őszi szezon kezdetéig. Igaz, az a gyökér focira született, ezért általánosságban elmondható róla, hogy a kisujját sem kell mozdítania. Így is, úgy is ő a sztár.

Fülemben AirPoddal, fél vállamon hátizsákkal, teljes edzőcipős pompámban tárom ki magam előtt a kávézó ajtaját. Spagettiwestern stílusban, anélkül, hogy akár csak egy leheletnyit is visszavennék a lendületemből. Koffeinre van szükségem, méghozzá sürgősen. Már túl vagyok egy stratégiai megbeszélésen, egy Black Student Union gyűlésen (azaz sörözésen), meg két órán. Ne kérdezd, mi hogyan telt, mert az egész napot átaludtam nyitott szemmel. Tegnap még egy michigani tó partján virrasztottam, ma reggel hatra meg már legyek a munka hőse New Yorkban, mi? Egy frászt. Gyere vissza fél liter tömény koffein múlva, és meglátjuk.
Bár fejből tudom az órarendemet, délutánra már kezd nálam beállni az agyhalál, így a karórámról olvasom le az időt. Mostantól két és fél órám van egy kis életerőt pumpálni magamba, mert ötre már a gimiben kell lennem edzést tartani a junior válogatottnak. A lakásomtól két utcára vagyok, valami hipszter vegán kávézóban, ahova ezelőtt még sose tettem be azokat a diákhiteltől ólomnehéz lábaimat. Most is csak azért vagyok itt, mert a korábbi törzshelyem bezárt. A jamaikai tulajt deportálta az ICE, mikor rájöttek, hogy kamu a személyije.
Asz’szem, ideje lesz hozzászoknom a megszokott árak duplájához – tanakodom, miközben a pult feletti menütáblát vizslatom, melyen kréta-hatású betűk és Starbucksot megszégyenítő árak sorakoznak. Szerencsére kígyózó sor áll előttem, úgyhogy van időm feldolgozni a traumát, amivel az ötdolláros kis adag americanóm sújt majd engem mostantól minden hétköznap.
Várakozás közben a fülemben dübörgő Kendrick Lamar számra ingatom a fejem, és előveszem a mobilomat, hogy elkezdhessek válaszolgatni a nap során felhalmozódott üzeneteimre. Mielőtt azonban feloldanám a képernyőt, eltöprengek egy kicsit a háttérképemen, bár fingom nincs, miért. Egy lesifotó az, amit Inesről, a barátnőmről lőttem vagy fél éve. Azóta is a zsebemben hordom, de ritkán állok meg ránézni. Talán túlságosan hozzá vagyok szokva, hogy ott van. Talán be kéne újítanom. Az is megfordul a fejemben, hogy ideje volna megdobnom Inest egy üzenettel, hiszen egész nap nem beszéltünk, de végül ezt is későbbre halasztom.
Amikor az értesítéseim között görgetve kiszúrok nem egy, de négy idegent is, először rendesen megrökönyödöm. Az arcomba tartom a mobilomat, és hunyorogva veszem szemügyre közelebbről is a semmitmondó üzenetek mellett sorakozó ikonokat. Olyan emberek vigyorognak onnan vissza rám, akiket életemben nem láttam. Valami Raoul kérdezi, hogy mizu, egy Alec meg azt, hogy Detroitban vagyok-e. Mi van? Ki az az Alec?

Szerintem még a szívem is kihagy egy ütemet, amikor megnyitom az üzenetét. A semmiből felrémlik a Tinder logója, és immár premier plánban tárul elém Alec mindhárom szövegbuborékja: helló (kacsintós emoji), ő ráér aznap este, én Detroitban vagyok-e?
Szemeim felpattannak döbbenetemben, és erre még az AirPodom is kiugrik a jobb fülemből; kapkodnom kell utána, mielőtt még lepattogna az ölemből a padlóra. Ezután feszengve tekintek körbe, hogy leellenőrizzem, figyel-e bárki a hátam mögül, de nyilvánvalóan senkit nem érdekelnek az üzeneteim, úgyhogy visszatérek a mobilbújáshoz. Kezd leesni, hogy mindezt holtrészegen művelhettem, hiszen nem emlékszem rá, hogy valaha készítettem volna Tinder-profilt.
Viszont akármilyen furcsa egybeesés is, pont tegnap este volt ezzel kapcsolatban egy fura álmom, ami... A rohadt élet, akkor az nem álom volt.
Tényleg láttam a Tinderen Daemont. Daemon Haynest, azt a Daemont, aki Detroitban még a legjobb barátom volt, és akivel évek óta nem beszéltem.
– Azt a kurva – suttogom magam elé átszellemülten, halálra vált arccal.
De nem láthatta, hogy matcheltünk, igaz? Most nincs a párjaim között, úgyhogy biztos rögtön töröltem.
– Hé, jól vagy, ember? – szól hozzám valahonnan a Föld nevű bolygóról egy srác. A barista az, és nyilván megkérdezett már párszor a rendelésemet illetően, csak nem jutott el az agyamig.
– Öhm. Igen, bocs, haver. Jöhet egy americano. MasterCard.
Inesnek nem kell megtudnia, elvégre ez nem komoly. Részeg voltam, és amúgy is csak valami csávókról van szó, azok meg nem számítanak. Ugye?
– Hoppá, valami nem stimmel – felel a barista a bankkártyám pittyegésére. – Azt írja, tranzakció elutasítva. Próbáld meg még egyszer!
Hogy került oda Daemon? Detroitban voltam, amikor rákerült a radaromra, vagy már New Yorkban? Csodálom, hogy egyáltalán él még, ráadásul szabadlábon.
– Sajnálom, nem működik. – A srác terminállal a kezében vállat vont, és célzás gyanánt a mögöttem kígyózó sorra sandított. Fizetésképtelen afro-amerikaiként kezdtem egy kicsit feszélyezve érezni magam a türelmetlenül topogó, koffeinéhes kaukázusiak hadtestétől.
– Bocs, nem tudom, mit tököl, eddig semmi baja nem volt. Most nincs nálam kápé, van a közelben valahol egy ATM?
A srác összepréselte két ajkát, és kelletlenül megcsóválta a fejét.
– Akkor PayPal? Mosogatás? – Széttártam a karjaim, és kínosan elnevettem magam. Az előző helyen, ahová jártam, biztosan nevettek volna az egész nap reggae-t bömböltető srácok, de itt nem. A Manhattanbe ingázó huszonéves internet-vállalkozók ideje bizony nem vicc.

kredit

Jamal Kareem Parker
Diákok
Play by :
Tom Williamson
Foglalkozás :
egyetemista, multis gyakornok, fociösztöndíjas, tréner
Hozzászólások száma :
15

daemon & park – redbone Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: daemon & park – redbone   daemon & park – redbone EmptyPént. Jún. 14, 2019 4:53 pm



Parker & Haynes

Roy lakásán rá lehetett gyújtani; Roynak nem volt albérlője, aki havi vizitkor beleszippant a levegőbe és kifogásolja a szagát. A kanapéján döglök, ujjaim közt lassan ég le a cigi, amit a földre rakott hamutál felé lógatok, másik kezemben a telefon, jobbra, balra, jobbra, balra húzogatom a Tinder soha ki nem fogyó kínálatát. New Yorkban annyi faszi van, bele lehetne fulladni.

- Már megint azt a szart nyomod? – Roy a fotelbe dobja magát, miután elém is letett egy üveg sört, frissen a hűtőből.

- Mhm – utolsó slukk, lustán elnyomom a cigim és oldalamra fordulok, hogy rá tudjak nézni az egyetlen igaz barátomra. – Zavar, vagy mi? – küzdöm magam ülő helyzetbe a lelkesedés legapróbb kis százalékocskája nélkül, ma kifejezetten lusta vagyok, mintha minden mozdulat fájna. Még egy Tinder „randi” is csak holnapra csábítana. Elveszem a söröm, megemelem irányába, aztán nagyot kortyolok bele, balra húzok, aztán…

A sör felszalad az orromba, prüszkölök, a lábamon landol nagy része, egy kevés még az asztalra is jut, amint orromon-számon keresztül ömlik a folyékony kenyér. Szédülök, nem tudom, hogy attól-e, ami a képernyőn fogadott, vagy attól, hogy az agyamig jutott az alkoholból, mindenesetre ledobom magam mellé a telefont, hogy összetakarítsak. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve még utána nyúlok, gyorsan elhúzom jobbra, nehogy elvesszen, és lezárom a képernyőt.

- Mi van, mit láttál? – Roy kaján vigyorral néz rám, kisujját sem mozdítaná meg, hogy hozzon valami papírtörlőt, vagy akármit, az aggódásnak nyomát se látni rajta.

- Semmit– állok fel a kanapéról további magyarázkodás nélkül, káromkodva vonulok a konyháig. Kezdetnek magamról mosom le a kiömlött piát, csak utána indulok vissza a konyhába papírtörlőkkel. Amit lehet, felitatom, közben a fejemet ingatom Roy kérdezősködésére, mire végzek a takarítással, már el is engedni a dolgot. Tudja, hogy engem nem tud addig idegesíteni, amíg végre választ nem kap.

- Múltkor olyan pasit szedtem össze – kezd bele saját Tinder sztorijába, közben visszatelepszek a kanapéra és párat kortyolok a sörből, mielőtt újból magamhoz venném a telefont. – Atom. Mérnöknek tanul, és azt mondta, nem ér rá egy kapcsolatra így, túl sok dolga van.

Válaszul elhúzom a szám, gondolkodok, mit mondhatnék. Ha tényleg olyan kurvára kapcsolatot akar, arra lenne ideje. Kurva jó kifogás viszont, aláírom.

- Akkor így van – döntök végül amellett, hogy azt mondjam, ami jobbat tesz Roy lelkének. Mit nyomasszam a véleményemmel? Úgyis mindegy, mit gondolok, most az számít, hogy ne érezze magát szarul. – Volt pár jó órátok, gondolj arra. Jobb a semminél – veszem vissza a telefonomat, megnyitom, újból megszédülök. Új match, tartsd meg, írj valami frappánsat…

Mi frappánsat írhatnék Parkernek? Mi a faszom lenne elég frappáns ahhoz, hogy szóba álljon velem? Mégis jobbra húzott, Tinderen, mégis férfiakra van neki állítva… tompán hallom csak Roy válaszát, fel sem pillantok, hallom, hogy horkantással veszi tudomásul, hogy nem fogok válaszolni. Még mond valamit arról, hogyan lehet ebben a szarban így elmerülni, de jelenleg nem érdekel az öt percnyi sértődés. Megnyitom a beszélgetést, és csak nézem, elkezdek írni, de egy-egy betűnél soha nem jutok többre, mielőtt megtorpannék és visszatörölném. Mire elküldenék egy rettentően szánalmas „hey”-t, már nem tudom.

Üdv újra a valóságban. Már nem vagyunk párban.







Lawrence ebédelni vitt az egyik kedvenc puccos éttermébe. Ilyenkor nem zabálhatok be öt perc alatt valamit, hanem ráérősen kell ennem. Minden falat közt beszélgetünk, nem is bánom igazán, egészen szórakoztató is tud olykor lenni, jól érzem magam vele, de azért ha nagyon éhesen jövök, kurva nehéz nem betörölni, amit elém raktak.

Nem nevezném jóképűnek, de annyi pénze van, amitől már kellemesebb külsőt ad neki; bárki nézhet ki jól a megfelelő háttérrel. Ma egy régi barátjáról beszél, akinek a túlzottan korán elérkezett temetésére megy a délután folyamán, sztorizgat azokról az évekről, amikor még jóval közelebb álltak egymáshoz, és hogyan távolodtak el a munkájuk miatt. Én pedig semmi másra nem bírok gondolni, csak arra a bizonyos matchre.

Park itt van New Yorkban, méghozzá nem is lehetett annyira messze tőlem, mert nem mentem a távolság beállításánál túlzásokba. Akár meg is találhatnám… Mit kezdenék vele? Akkor sem akart velem beszélni, azóta már nem egy hónap telt el, hanem elég nyomós idő. Mostanra már normális esetben ő sem számítana nekem túlzottan, ha egyáltalán számítana. Az idő újabb embereket hoz a régiek helyébe, így feledteti az elmúlt kapcsolatokat és barátságokat.

Mégis, ha csak láthatnám fél pillanatra, felszállni a metróra, vagy egy sajtburgerrel a kezében a mekiben, sporttáskával a vállán belépni egy lakóházba… nem tudom, mit éreznék, nem tudom, mit csinálnék, annyiban vagyok csak biztos, hogy látni akarom.

Meg hogy szükségem van egy jegeskávéra. Lawrence ma nem ért rá kávézgatni ebéd után, ment haza a temetésre készülni,  nekem viszont kell a koffein, hogy átlendüljek a nap második felébe. Nem keresgélek sokáig, öt percet sétálgatok a tömegben, mire találok egy szimpatikus helyet, beállok a sor végére és előkapom a telefonomat, hogy megnézzem, nem került-e véletlenül vissza Parker a Tinder párjaim közé. Úgy reménykedek, mint valami naiv tini picsa, aki várja a hívást másnap, miután elkapták a klub budijában.

MasterCard. Felkapom a fejem az ismerős hangra, kipillantok az előttem álló kosztümös nő mögül és egy pillanatra azt hiszem, ott helyben ájulok el. Lefagyva nézem végig a beszélgetést, úgy érzem magam, mint aki egy hullámvasúton ül, ami nagyon, nagyon gyorsan pörög, ide-oda, fejjel lefelé, a tenyerem megizzad, a szívem úgy dobog, mintha már három kávét megittam volna. Már-már megelőz a pultos, hogy elküldje Parkert, amikor észbe kapok, kilépek a sorból és mellette termek.

Ha nem szorít az idő ennyire, lehet inkább bemajrézok és kimegyek a kávézóból, így viszont első gondolatom szerint cselekszem.

- Csapj fel mellé még egy jegeskávét – mutatom a kártyámat a baristának, úgy érzem magam, mint aki megfeszült tetőtől talpig, nem merek oldalra nézni Parkerre, a pult mögött álló srácnak szegezem a tekintetem, aki vállvonással tisztázza a helyzetet és miután megvariálja a rendelést, elém tolja a terminált.

- Amint elkészül, kivisszük, foglaljatok helyet – körbepillantok, a legüresebb sarokra vadászok tekintetemmel, amint rátalálok, összekaparom minden bátorságomat és finoman abba az irányába tolom Parkot fél pillanatig, hogy kilépjünk a sorból. Előre megyek, hogy tudja, mit céloztam be, minden egyes asztal felé tett lépésemnél azt várom, mikor fordul el és távozik inkább.

Leülünk, az asztalra rakom a telefonom, most nézem meg először igazán. Összeszorul a szívem, a gyomrom. Annyira kibaszottul nagyon hiányzott. Eddig sem nyomtam el túlzottan a hiányát, de úgy tűnik mégis valamennyire, mert az a gát most felszakadt. Mire rájöttem, mi történik, már elhomályosították a látásomat a könnyek, egy meg is szökött, mielőtt a többire ráparancsoltam, maradjanak a helyükön. Megköszörülöm a torkom, hogy meg bírjak szólalni, és elfogadom, hogy kénytelen vagyok hagyni, hogy kibukjon a számon, aminek ki kell, mert most nincs rá időm, hogy jól meggondolt beszédet adjak elő.

- Jó látni téged – oké. Fasza, erre tényleg nem tud semmit mondani, mert azt nem hinném, hogy „téged is” lesz a válasz, mielőtt egymás nyakába borulunk. Megment a pincér, aki leteszi elénk a rendelésünket, biccentéssel köszönöm meg neki, de képtelen vagyok levenni a szemem Parkerről. Ki gondolta volna, hogy vannak érzések, amiket az idő és távolság nem öl ki az emberből?


credit • ~ • 1149

Daemon Haynes
Média
Play by :
Reece King
Kor :
23
Foglalkozás :
modell / sugarbaby
Hozzászólások száma :
4

daemon & park – redbone Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: daemon & park – redbone   daemon & park – redbone EmptyCsüt. Jún. 20, 2019 12:58 am


daemon & park


how'd it get so scandalous?


Wow. Kösz, haver, majd... – visszafizetem. Ez volna a mondat vége, ha nem akadna el azonnal a szavam, amint felpillantok a váratlan jótevőre. Elképedésemben még egy kicsit előre is hajolok, hogy a fél fejjel felettem magasodó srácra meresszem a szemeimet. Mi tagadás, első ránézésre egy kicsit túlságosan hasonlít az összes létező Long Island-i félvér srácra ahhoz, hogy biztos legyek a feltételezésemben, viszont az arcát elég nehéz volna összekeverni bárki máséval. Amint kipislogtam a szememből a révületet, görcsösen magam elé nézek, és úgy kihúzom magam, mint akinek feldugtak egy fémrudat.
Ötletem sincs, hogy akkor most üssek vagy fussak. Ha futok, lepuffant az első rendőr, aki meglát, úgyhogy ez nem pálya. Az ütés hasonló szankciókkal járna, ezért inkább megdermedek, mintha közeledő fényszóróba néztem volna. Beüt a kékhalál: kívülről a lefagyáson kívül semmi nem látszik, de belül „ha-akkor” parancsok száguldó sorai futnak le, és sajnos mindegyiknek hibaüzenet a vége.
Vajon ha halottat tettetek, elmegy?
Húsz évvel ezelőtt csak lehunytam volna a szemeimet, és (szó szerint) egy pillantás alatt láthatatlanná váltam volna. Akkoriban még rendelkeztem ilyen képességekkel, sőt, repülni is tudtam apám kezeivel a hónom alatt. Öcsém, mit meg nem adnék, ha most testet öltene itt a fater, és kirepítene innen! Kinek kell emberi méltóság, ha van egy pánikgombja az ilyen helyzetekre?
Kár, hogy apa manapság legfeljebb egy seggbe rúgással repítene engem bárhová is, ha valami hülyeséggel tropára vágnám a jövőmet. Egyetlen választásom maradt: úgy kell kezelnem a helyzetet, mint egy felnőtt. Mintha felnőttnek érezném magam, és nem az egyetemi focicsapat magatehetetlen akciófigurájának, akivel középkorú fehér fószerek babáznak olyan summákért, amikből nekem egy Subway uzsira pont elegendő a részesedésem. (A maradékot AirPodokra költöm.) Na, oké, egy kicsit beleéltem magam, elvégre a foci most nem téma, hiába vonom én bele mindenbe. Mellesleg, ha Daemon kérdez, akkor imádom a Columbia Lionst, a meccseken magánpáholyból pusmogó öltönyösöknek meg még integetek is a pályáról. És ha kérdez, ő egyébként kurvára nem hiányzott, imádom az új életemet, meg persze a barátnőmet.
New York távlatából úgy tetszik, mintha Detroit egy másik dimenzió volna, és Daemon valami részecskegyorsító portálon keresztül pottyant volna onnan ide. Kivéve, hogy a ruháinak már semmi köze a lakótelephez. A bankkártyájának szinte elvakít az az aranyszín csillogása, ami – gondolom – valami kiemelt Bank of America tagságot jelezhet a hozzám hasonló mezei ügyfelek felé. Miközben ő pittyeg a PayPass-szel, összevont szemöldökök alól mérem végig tetőtől talpig, de hiába keresem rajta az apja elnyűtt, három szám felesleggel bíró gatyáit.
– Milyen kedves – pillant fel ránk a barista, miközben kezével arra vár, hogy a gép kinyomtassa a számlánkat. Egy kicsit előjött nála egyfajta langyos kaliforniai selypítés, ahogy Daemonre nézett.
– Ja, jövök eggyel – mormolom kelletlenül, zsebre dugott kezekkel és lesütött szemekkel. Pont, mint valami sarokba állított óvodás, aki nem mer a felnőttek szemébe nézni, mert nem akarja nyíltan elfogadni a büntit. Én sem akarom elfogadni ezt a meghívást, viszont nem merem tovább feltartani a sort. Mögöttünk egy tag a csuklója éktelen rángatásával faggatja az Apple karóráját, azt ismételgetve, hogy „Siri, mennyi az idő?”. Inkább nem hergelném, az ilyen mindenre képes.

Fogalmam sincs, mi hajtja a lábaimat a kiszemelt asztal felé, mikor szabadon ki is sétálhatnék a helyről, ami öt perc alatt jobban megizzasztott, mint egy kétórás fociedzés. Mégis itt tart az az ősi, mágneses vonzerő, ami Daemonhöz köt. Mármint nem abban az értelemben, de valami morbid kíváncsiság mégsem akarja engedni, hogy faképnél hagyjam. Tudni akarom, mit gondol rólam, hogyan került ide, és hogy egyáltalán kicsoda ő most. Elég ránézni: látom, hogy az a srác már a múlté, akivel anno egy romos hídról üvöltöttünk az elhaladó kocsikra, mint két unatkozó idióta. (Meg lehet, kicsit be is voltunk tépve.)
Az agyrázkódásomat követő napokban sokszor lebegett a kezem a profilja tiltás gombja felett, de végül sosem köteleződtem el ennyire a neheztelés mellett. Oké, amellett mégis elég szilárdan kiálltam, de annyira azért nem, hogy soha többé ne akarjam látni az arcát még csak egy képernyőn keresztül sem. Hiába volt a látványa minden alkalommal szívbe markoló, mégis voltak napjaim, amikor egyszerűen csak látni akartam. Persze a lelki biztonság kedvéért mindig meggyőztem magam, hogy egyedül azt csekkolom, egyáltalán létezik-e még. Visszament-e a suliba, vagy már a sitten van, esetleg két méterrel a föld alatt?
Ahogy az emléke fakult, azzal együtt fokozatosan csillapodott ez a kíváncsiság is. Egy részem elfogadta, hogy elváltak útjaink, és hogy életünk végéig egy repülőút meg egy merészebb Messenger-üzenet választ majd el minket. Az emlékét jól teleszórtam és eltakartam színes csillámporral, mint az ovisok a torz firkálmányaikat, aztán kiraktam Instára, hogy mindenki megcsodálhassa: van ösztöndíjam, van multis helyfoglalóm, van csajom. Mint kiderült, a sok csillámpor alatt meg egy Tinder-profilom van, és erről nem tud senki, csak azok, akik a glitter mögé látnak: én és Daemon.
Ez valamiért rohadtul nem nyugtat meg, úgyhogy fészkelődöm egy kicsit ültömben, közben meg az asztal lapjával szemezek. Ölembe fektetett, összekulcsolt kezeimmel a háttámlának dőlök, és ezzel közénk ékelem a távolságot, ami két idegenhez illik. Az állkapcsom láthatóan befeszül.
– Csak hogy tudd... – Megköszörülöm a torkom. – ...Részeg voltam.
Igen, ezek volnának az első szavaim hozzá, miután nem láttam Daemont öt éve, és ezt is inkább az ölemnek meg a birkózó hüvelykujjaimnak mondtam, mint neki. Természetesen az ominózus matchről beszélek, mivelhogy égető késztetést érzek a lehetséges félreértések azonnali tisztázására. Ha tudja, mire gondolok, akkor ezzel letudjuk a témát; ha nem tudja, akkor meg annál jobb.

Amikor végre megszólal, azt kívánom, bár ne tette volna. Hiába reméltem, hogy az arcomon megköt a semleges maszk, amit védőrétegként odamázoltam, most már nekem is összeszaladnak a szemöldökeim. Van valami Daemon hangjában, ami a látványánál sokkal mélyebbre hatol, és amire egyáltalán nem voltam felkészülve, amikor ideültem. Az én hangom egy teljes oktávval mélyült azóta, hogy legutóbb láttuk egymást, az övé viszont olyan, mintha egyenesen egy emlékképből szólna hozzám. Persze lehet, hogy csak én hallom ki a hangjának azt a régről ismerős, egyedi színezetét, amihez mélységtől függetlenül őt köti az agyam, és valamiért még mindig pozitív érzelmeket fűz hozzá.
Pedig a bal fülem egy része még mindig hiányzik ott, ahol leszakította egy drótkerítés.
Daemon remegő szavai visszhangzanak a fejemben, és alig akarom elhinni, hogy ez a sügér képes volt elbőgni itt magát előttem. Ettől már nekem is kezdenek csípni a szemeim, és ezért is Daemont hibáztatom. A kezemet tördelem, erősebben harapom össze az állkapcsom, de ez nem segít. Néhány egyenetlen levegővétel után a plafonra pislogok, és sóhajtok egy nagyot. Megúszom szárazon, mindössze egy kis vörösséggel a szemeimben, bár nem kis munkámba került. Ha működne a kártyám, hálából fedezném a közbeavatkozó pincér egész heti kiadásait.
– Megváltoztál – bököm ki, miután a pincér elment. Azt hiszem, soha életemben nem kívántam még kevésbé a koffeint. Elengedek egy elkínzott, de a maga nemében őszinte nevetést. – Neked aztán nincs diákhiteled, mi?
Kíváncsi volnék, hogy elvégezte-e végül a gimit, de hirtelen eszembe jut valami. Mivel a félmosolyomat nem tudom legyűrni, csak megcsóválom a fejem, és elfordítom a fejem egy tetszőleges irányba.
– Ms Harmon szívrohamot kapna, ha ezt látná – mormolom. – Daemon Haynes, a „valaki”.
Ez volt az öreglány – mellesleg az egyik angoltanárunk – szavajárása: hogy kiből lesz valaki, és kiből nem. Daemon esetében például meg volt róla győződve, hogy ő sosem jut ki Detroitból. A háta mögött értelemszerűen az egész évfolyam nyávogva utánozta a nőt, avagy a többség egyenesen a szemébe is, de én ahhoz túl stréber voltam.
Mielőtt még beterítené az arcomat a nosztalgikus mosoly, gyorsan észbe kapok, és az egészet letörlöm a képemről. Helyén mindössze egy unott kifejezés marad, ahogy nyelvemet szórakozottan a szám falába tolom. Végre egyenesen Daemonre szegezem a pillantásom.
– Itt van Aly is. Fun fact – teszem hozzá, és a szavaim még mindig olyan keserű ízzel hagyják el a számat, ami egyébként egyáltalán nem vall rám. Úgy ám, szintén a városban van a húgom, Aly, aki mindig oda meg vissza volt a régi legjobb barátomért, és érdekes módon a jelenlegit is jobban kedveli a kelleténél. Egyébként ő a szemem fénye, de sosem értékeltem túlságosan, amikor Daemon távollétében a védelmébe vette őt. Mindig szarul éreztem tőle magam, mintha tévednék. Mintha rossz ember volnék.


kredit

Jamal Kareem Parker
Diákok
Play by :
Tom Williamson
Foglalkozás :
egyetemista, multis gyakornok, fociösztöndíjas, tréner
Hozzászólások száma :
15

daemon & park – redbone Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: daemon & park – redbone   daemon & park – redbone Empty

Ajánlott tartalom


daemon & park – redbone Empty
Vissza az elejére Go down
 

daemon & park – redbone

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ