Július negyedike minden amerikai, vagy magát annak valló életében egy igazi fordulópont. Minden évben, ezért a rendezvényszervezőnkhöz szinte hozzá sem lehet szólni. Mindennek tökéletesnek kell lennie, gördülékenynek, és ha egy apró hiba is csúszik a gépezetbe, akkor első körben én vagyok elővéve. - Maggie, nincs időm arra, hogy személyesen is találkozzak az urakkal. Lennél olyan tündér, és elmennél helyettem kérlek? - igent mondtam Suzie kérésére, mert nem akartam, hogy idegösszeomlást kapjon, és már abba is beletörődtem, hogy a nálam csak pár évvel idősebb nő életem végéig tündérezni, drágámozni fog némi kicsim megszólítással. Eleinte még zavart, hiszen soha nem voltam az, akit bárki is így becézett volna. Neki igazából szinte mindent elnéztem volna, mert egyike volt azon embereknek, akikre sosem lehetett haragudni. Amikor megadtam a sofőrnek a címet, hogy hova kérem a fuvart, csak enyhén megróvó pillantást kaptam, de nem ám a visszapillantó tükörből, nem! félig hátrafordulva nézett rajtam végig, és esküszöm, életemben először zavarba hozott egy férfi a pillantásával. - Igen, tényleg oda fogok menni, uram - egy nyugodt mosollyal néztem a szemeibe, és már csak nagyjából két szívdobbanásnyi ideig néztem vele farkasszemet, mire hajlandó volt a pedálra lépni, de megindultunk, én pedig az út során csak háromszor fészkelődtem ültömben. Fogalmam sem volt, hogy miért voltam ideges. Végül is csak egy rakat egyenruhás közé fogok becsattogni, akik minimum egyszer megjárták már a háborút, és amit sikerült kiderítenem, az Harold Loufek egyenruháján csak hat sornyi kitüntetés volt. Egy konkrét vörös szőnyeget kellett volna magammal cipelnem, hogy azon vonuljon be a megbeszélésre. Minden egyes piros lámpánál elszámoltam lassú tempóban tízig és megnyitottam az e-mail-jeimet újra és újra, csak hogy megbizonyosodjak a parancsnok nevéről, még csak véletlenül sem akartam elrontani. Ha nem az irodámban, az asztalom mögül kellett kapcsolatot építeni ennyire fontos emberekkel, akkor valahogy megcsappant a magabiztosságom. Egy kicsit. Képes leszek összeszedetté válni, és csak az első reakciók voltak ennyire hányavetik. Mint ahogy az outfit választásom. Fél gardróbomat kipakoltam, de a vörös rúzs elengedhetetlen volt, a vékony tusvonal pedig kiegészítette az ajkaim mélyvörös színét. Az, hogy egy kis fekete koktélruhát vettem fel és egy bordó blézert, már nem igazán osztott vagy szorzott. - Biztos, hogy oda megyünk, kisasszon'ka? Csak mer' mindjár' rosszul van. Hánynia kell? Megállok, csak ne az autómat rókázza telibe' - az utolsó piros lámpánál a sofőr nem bírt magával én pedig ingerülten néztem rá az ablakon való bámulásból. - Minden rendben van, Jefferson, ne aggódjon. Túlélem a vezetési stílusát.. is - húztam el a számat egy furcsálló mosolyba, és végre megálltunk a sárga fémkockával. 14:00-ra volt lebeszélve a találkozó, azt hiszem, hogy egészen időben ideértem. A taxióra lapja a 29 perc felett 13:23-at mutatott. Nem tudtam, hogy mennyi ellenőrzésen kellett átesnem, de mindig is abban az a meggyőződésem volt, hogy inkább előbb, mint utóbb. Adtam még Jeffnek némi borravalót is, hogy végül megszabaduljak a felesleges aggódásától, és ami a távolból még csak egy egyszerű épületnek tűnt, az most innen, előtte állva óriásira duzzadt. Egy elhalkuló Tejósten szó azért még kicsúszott az ajkaimon, de összeszedve magam már a tűsarkaimon felkoppanó léptekkel indultam meg, és az előtérben már magabiztos mosollyal üdvözöltem az egyenruhás nőt, akinek a haja szoros kontyba volt fűzve. - Ha a fronton kiengeded a hajad, akkor minden pasi a nyálát csorgatja... igazam van? - nevettem fel az útbaigazításom végén, és a lány az előzetes jóslatom ellenére elpirulva lesütötte a szemeit. Na ne már!? Fegyvert fog a kezébe, álnok katonák ellen is bevethető, és erre ezt a reakciót kapom. - Nem szoktam. Nehezebb kezelni - még mindig pirongva sikerült ezt elhablatyolnia, egy újabb vörösinges katona jelent meg széles mosollyal a képén, sikerült végig is néznie rajtam. A hiba ott csúszott a gépezetbe, hogy előbb a bokáim, a lábszáram, a csípőm, és legutolsó mozzanatként az arcom és a szemem került feltérképezésre. - Üdvözlöm, hölgyem, fáradjon velem, kérem - mutatta az utat a liftek felé, egy utolsó mosolyt még villantottam a lány felé a pult mögött, hogy aztán engedve az ismeretlen katona óhajának, a liftbe kormányozzam magam, a férfivel a nyomomban. - Egy másik hölgyet vártunk - ó basszus! Elfelejtettem volna írni egy gyors e-mailt arról, hogy én jövök Suzie helyett? Basszus! - A rendezvényszervezőnk nem tudott sajnos eljönni. Elnézést a változás miatt - bocsánatkérő mosoly ült meg az arcomon, ahogy belenéztem az idegen szemekbe, és ahogy a lift megállt, az ajtók pedig kinyíltak, kiléptem az emeleti folyosóra, először csak felmérve a terepet. - Nem szokásunk ennyire amatőr hibát véteni. Margaret Greenwood a nevem - nyújtottam a kezemet egy kézfogásra a barna szemű férfinek, aki csak-csak beadta a derekát. - Harry - adott meg ennyit, amiről fogalmam sem volt, hogy az tulajdonképpen a kereszt-, vagy a vezetékneve. Igazából oly' mindegy. - Értem! Loufek parancsnokot erre fogja találni - megkaptam az ukázt, és Harryvel az oldalamon egy irodáig sétáltam, ott két felhangzó koppanással jelezte az érkezésünket. Megálltam, hogy ne lessek be az alig nyitott ajtó résén, helyette az ujjaim futottak végig a bal csuklóm mentén a blézerem varrásvonalán.
A július negyedike olyan Amerikában, mint máshol egy újévi buli, és egy nemzetközi háborús nap együttese. Sokan tisztában sem vannak vele, hogy mit kellene a tűzijátékkal, és a felvonulásokkal éljenezniük. A történelem pillanatai örökké élnek, és megmásíthatatlan képet adnak az emberiségről. Tulajdonképpen a britektől való elszakadás az örömforrás, és egy új nemzet létrejötte, vagy a másik, és ennél árnyaltabb magyarázat? A kimaradt részek homályba vesznek, a kiirtott indiánokról, a rabszolgaságba taszított feketékről nem beszélünk, és soha nem is fogunk. Egy civilizáció felemelkedése mindig egy másik bukásával jár együtt, ezért nem is tulajdonítok ennek a mai napnak akkora jelentőséget, ellenben a társaim, akik megállás nélkül erről beszélnek. A parancsnokunk az egységnek készült egy kis meglepetéssel, és azon szerencsések között vagyok, akik erről már kaptak némi hírmorzsát. A felettesemmel szemben ülök, ugyan más miatt vagyok jelen az irodájában, de azt is tudom, hogy kereken öt perc múlva ez a beszélgetés olyan lesz, mintha nem is létezett volna. Nem lesznek róla felvételek, írásos lenyomatok, maximum emlékek, de azokat is úgy kell kezelnem, mintha nem lettek volna. - Tizedes, már mondtam, hogy folytatnia kell a pszichológiai látogatásokat. A megállapodásunk ez, és ez alól nem húzhatja ki magát, különben nem fogom elengedni a következő bevetése. Higgyen nekem, ez nem kérés, hanem parancs. A szenátor asszony is ragaszkodik hozzá, hogy jelentéseket adjunk. – nem szoktam tiszteletlen lenni, de itt egy kézlegyintéssel akasztom be a parancsnokom szavát. – Elnézést uram, de az anyám nem lehet nagyobb hatalmú, mint maga a hadsereg. Most tulajdonképpen miatta kell forszíroznom a találkákat minden héten csütörtökön Ms. Lumiere irodájában, vagy a feletteseim miatt? Mert amennyiben az elsőnek lesz hitele, akkor személyesen fogok közbenjárni. Ez szolgálja a lelki felkészültségemet, ettől erősebb lesz a csapatmunka? Nem hinném. – rázom meg a fejemet, és súlyos csend telepszik a négy falra. Nem szoktam beletörődni általában az olyan dolgokba, amihez az anyámnak is köze van. Nem érdekel, hogy szerinte mi szolgálja az egészségemet, ha azt is ennyire érdektelenül kezelte, hogy a lánya eltűnt, és valószínűleg már nem is él. Higgadtnak kell maradnom, mert ismételten fel leszek függesztve, és ahhoz a fél évhez nincs kedvem, hogy újra átéljem. – Ne ellenkezzen, és vegye úgy, hogy az én parancsom. Ne haragudjon tizedes, de hamarosan érkezik a vendégem. – a végszóra egy halk kopogás, és egy erőteljes benyitás következik, aminek következtében felugrom a székről, és vigyázzállásban követem a pillantásommal az események láncolatát. – Szabad. – amint minden a helyére került, már nyílt is az ajtó, és az újonnan érkező haveromat, és a mögötte surranó hölgyeményt tekinthetem meg. A tekintetem tetőtől talpig járja körbe a hölgyet. Nem szokásom zavarba jönni, most sem fogok, de azért elfojtok egy nem túl odaillő mosolyt, ahogyan a gesztusom által előbb rám, aztán a parancsnokra libben a pillantása. – Üdvözlöm. – biccent az öreg Loufek, és követve az elvárt formulát, egy biccentéssel tisztelgek az idegen előtt. – Kérem, foglaljon helyet. – hangzik el az öreg rókánk szájából az ukáz, de sajnos rám, és Harry-re ez nem igaz, de a barátom egy percig sem zavartatja magát, simán becsukja az ajtót, és beáll mellém, mintha a testőrei lennénk a vezetőnknek. – Ne jöjjön zavarba…bár a bemutatkozásnak örülnék. Engedje meg először is, hogy jómagam köszöntsem a SEAL központjában. A nevem Loufek parancsnok, és a két tizedesünk Mr. Sawyer, és Mr. Osborn. - nem nézek a nőre, de a fülem nyitva tartom, a mellettem álló barom még meg is lök, de adok én majd neki olyat, hogy a keze is leszakad, ha kijutunk innen. Némán várjuk a fejleményeket, és már meg sem lepődöm azon, hogy a civileknek mit sem számít a pontosság, vagy éppen a személyes megjelenés, amikor arra tér ki a kissé sem helyénvaló öltözetben helyet foglaló nő magyarázata a rendezvényszervező kapcsán.
Jó, rendben. Követtem volna a világon bárhova a katonát, ha annak a végén Loufeket találom, de elegendő volt csak egy irodáig elsasszézni a tűsarkú cipőimben, aminek a koppanásait elnyelte a vastag padlót borító anyag. Biztosan nagyon puha volt, kedve lett volna hozzáérni, miután megtisztították és felporszívózták azt. A munkámból adódóan értékeltem a tisztaságot, és ha itt csillogott és villogott is minden, nem fogok letaperolni semmit. Vagyis magamon kívül semmit. Az ujjaim már harmadjára csúsztak végig a csuklóm mentén a blézer anyagán, és ahogy Harry erőteljes mozdulattal benyitott, a hirtelen fellibbenő szél a hajamba kapva két tincset keltett életre, ezért szolid mozdulattal a fülem mögé tűrtem azokat. Az engem kísérő férfi előrelépve benyomult az irodába, ezért én sem tétlenkedtem, ellépve mellette a fiatalabb férfi mosolyával kerültem szembe, és csak enyhén felhúzott szemöldökkel reagáltam le a pillantását, hogy utána a parancsnokra nézhessek, amikor megszólalt. - Jó napot kívánok - mert hozzá jöttem. Ő üdvözölt, és annyira béna lett volna, ha én is ugyanezt a szót használom. A helyfoglalást egy biccentéssel köszöntem meg, de ameddig a hivatalos formalitásokon nem esünk túl, nem fogok helyet foglalni. Sandro családja megtanított a rangsorra, és ha én nő is vagyok, a férfiakhoz képest én voltam az utolsó. Rangban, mindenképp, a tiszteletet pedig mindig is megadtam azoknak, akik megérdemelték. Ezen férfiak, akik a hazájukat szolgálták, mindenképpen megérdemelték. - Margaret Greenwood, örülök a találkozásnak, parancsnok - mosolyogtam rá a végén, hogy aztán rövid hezitálás után a kezemet nyújthassam felé. Nem voltam otthon katona etikettben, és ha ez esetleg derogáló lett volna neki, akkor mindenképp elfogadom és innentől tudni fogom, hogy katonákat nem érintünk még csak véletlenül sem. S ha már tudni akarta, hogy ki vagyok, akkor ahogy az imént Harrynek, úgy Loufektől is elnézést kértem a kavarodásért, és a még egyszer bocsánatot kértem tőle, de többször nem voltam hajlandó ezt megtenni. - Suzanne mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy jól sikerüljön az esemény - csak ezután engedtem a ki nem mondott nyomásnak és helyet foglaltam a tizedesektől messzebb lévő székben, de aztán hogy csak a parancsnok foglalt helyet, alig hallhatóan megköszörültem a torkom, miután a lábaimat a bokáimnál kereszteztem. - Megengedné esetleg, hogy Mr. Sawyer és Mr. Osborn is helyet foglaljon, amennyiben szeretnének élni a lehetőséggel? Tudja, jobban érezném magam, ha ők nem szobroznák végig a beszélgetésünket mintha arra várnának, hogy mikor indulhatnak a háborúba - engedtem meg magamnak egy szerény, kérlelő mosolyt, és ha a szavaim igazak is voltak, nem ez volt a valódi indok. Gyűlöltem, ha valaki a hátam mögé került és nem tudtam róla. Védtelennek éreztem magam és magatehetetlennek. Egy olyan elesett embernek, aki magán nem tud segíteni, és emiatt a pánik kúszott végig a gerincoszlopom mentén. Évekkel ezelőtt is így kezdődött minden, a vége pedig az lett, hogy golyót röpítettem valakibe. A mai napig adózom emiatt, és ameddig élek, valakinek tartozni fogok. - Nem pont épp protokoll szerinti, amire kér engem, hölgyem - Loufek hangjában némi neheztelő felhang hallatszott ki, de nem gondoltam meg magam a kérésben. Lopva pillantottam a parancsnokról a két tizedes felé, megnézve előbb a barna, majd a hirtelenkék szemeket, és ha esetleg megmozdultak a fiúk valahogy, akkor felsóhajtottam halkan. - De ahogy óhajtja. A hazáért a fiúk bármit megtennének. Tizedesek?! - mutatott lazán a fennmaradó székek felé, de a szemei végig engem figyeltek, amiért a feszültség nem tűnt el a testemből. Úgy gondolom, ez lesz életem leggyalázatosabb megbeszélése. Suzie, megöllek! Sawyer természetesen élt a lehetőséggel és szinte rinocéroszként lökte fel Osbornt, hogy a mellettem ülő székbe passzírozza be magát. Alaphangon is legalább negyven kilóval több izom fedte a testét, mint az enyémet. Eltörpültem a méretei mellett, pedig nem voltam aprócska nő. Zavartan pillantottam el az irányába, ahogy a könyöke a szék karfájára csapódott, hogy még közelebb dőlhessen hozzám, ezért csak egy hangyányit csúsztam el az ellenkező irányba, kirámolva a táskámból a jegyzettömböt. Kívülről fújtam, hogy mik azok a részletek, amik még hiányoztak. Mondjuk a pontos létszám. Hogy kinek lesz plusz egy fője a rendezvényen, és az is érdekelte Suzie-t, hogy kinek volt bármilyen ételintoleranciája. Nem mintha ezeket ne tudta volna mondjuk e-mail-ben megérdeklődni. Esküszöm, hogy csak tesztelni akart! Egy béna Anastasia Steel-pillanatot sikerült azért közbeékelnem, ahogy a jegyzetekhez a kék tollam, ahogy a táskámból ki akartam szedni, kicsúszott az ujjaim közül és csörömpölve gurulni kezdett a parancsnok asztala felé. - Ó! Ne már! - ennyi volt a káromkodásom, és már hajoltam is le érte, hogy az ujjaimmal még beljebb pöccintsem az asztal alá most már. Rémülten néztem az útját, és ha lehetett, akkor elsüllyedtem volna most szégyenemben. - Hölgyem?! Csak nyugodtan, tényleg nem kell zavarban lennie - valahonnan az asztal fölül érkezett a parancsnok hangja, én pedig elvörösödő arccal pillantottam előbb oldalra, hogy megnézzem, a tizedesek mennyire találják szórakoztatónak a bénaságom. - Bocsánat - ez már nem nekik szólt. Tényleg nem.
Nem pártoltam túlságosan azt, hogy ez a beszélgetés hosszúra nyúljon, főleg nem úgy, hogy még akadt volna bőven dolgom, és hiába volt ma a nagy bulizás időpontja, nekem jobban esett volna a magány, vagy egy kis edzés, hogy a gondolataimat eltereljem az anyámról, és a velejáró gondokról. A felettesemmel nem beszélhettem tiszteletlenül, ezért egy biccentés kíséretében vettem tudomásul, hogy nem szabadulok meg a pszichológustól, és folytatnom kell a terápiákat, ha állományban kívánom tölteni az év második felét is. Szerettem volna már bevetésen lenni, vagy legalább hasznosnak érezni a létezésemet, de napok óta a süket csend honolt az egész bázison. A parancsnokunk furán viselkedett, néha még el is mosolyodott, de idáig nem értettük, hogy mi lehet ennek a hátterében. A beszélgetésünket egy halknak nem mondható kopogás szakítja félbe, én pedig már ugrom is fel a székemről, hátha egy rangban még felettünk álló teszi tiszteletét a főnöknél, de csak a bajtársam az, és egy idegen nő. A pillantásom furán méri végig, nem igazán tudom, hogy mi lenne az első benyomásom végeredménye. A tanulmányaim alapján nagyon is tisztában vagyok vele, hogy elegendő három másodperc is, hogy az agyam eldöntse a szimpátiafaktort. Elegáns, vagy éppen kihívó a viselete? Mindenesetre megpróbál illedelmesen belépni, és kommunikálni is, amikor mellém áll a barátom, és enyhén meglök. Nem értem, hogy mi akar ezzel üzenni, de mindketten megbámuljuk a nőt. Nem is tudom, hogy mikor vetettek közénk utoljára hasonló példányt. Csúnyán hangzik, de bizonyos időszakokban még a szex is meg van tiltva. A bevetések előtt semmi sem vonhatja el a figyelmünket. Nekem még családom sincsen, nemhogy egy normálisnak tűnő nő, akivel megoszthatnám az ágyamat. Lusta mosoly költözik az ajkaimra, és meghagyom a véleményemet egy másik alkalomra. A kinézete kifogástalan, nem vélném úgy, hogy fél az itteni erőfölénytől, de azért tisztában van vele, hogy ez nem az a hely, ahova gyakran járnak a magafajtái. A parancsnokunk méltóképpen üdvözli, meg is szólítaná, ha bemutatkozna, de erre másodperceken belül sor is kerül. Margaret. Miért éppen egy virágra emlékeztető névvel ajándékozták meg a szülei? Vajon szereti, ha becézik, vagy csak az ágyban dorombol úgy, mint egy kiscica? A kéznyújtás nem szerepelt az etikettben, a parancsnok nem is tesz eleget neki, de tiszteleg, és emiatt mi is követjük az előttünk álló példát. Nem vall ránk, hogy kezet csókoljunk, vagy még ne adj isten ölelkezzünk is. Elég egyetlen összenézés a haverommal, és ha most nem Loufek irodájában lennénk, akkor nagyon jóízűen kacagnánk fel, de a hölgynek nem kell ismernie az etikettünket, elvégre civil. – Ennek nagyon örülök Ms. Greenwood. Nagyon kevés alkalommal nyílik lehetőségünk arra, hogy megrendezzünk egy eseményt a haza védőinek, akárcsak ez a két jómadár itt mellettem. – ennél a kijelentésnél még jobban kihúzom magam, na nem azért, mert büszke lennék a munkámra, hanem mert tudom, hogy valóban kijárna nekünk egy kis szórakozás. A váratlan kérés, hogy üljünk le nem mondanám, hogy túlzottan kellemesen ért. Tudtam, hogy nem fogunk ennek megfelelni, de a nő továbbra is erősködik. A parancsnok meg is említi egy kis nehezteléssel a hangjában, hogy ez nem éppen a protokoll szerinti, de ha élünk a lehetőséggel, akkor miért ne? A kedves társam még el sem hangzik a kérdés, de már ki is szemeli a nő melletti széket. Nem túl feltűnően forgatom meg a két szememet, és káromkodok egyet magamban. Ennyire ne vezesse már a farka! A tekintetem észrevétlen siklik a felettesemre. – Köszönöm, de én inkább állva maradnék. – a fütyülésnek semmi helye az irodában, de meg fogom kapni a magamét Harrytől. A kis aljas már fejben szerintem meg is fektette a kis hölgyet. A hátamat jobban kiegyenesítem, és a két kezemet össze is kulcsolom, amikor a nő leejti a tollat, és az egyenesen az asztal alá gurul. Loufek még egészen kulturáltan hívja fel a figyelmét, hogy ne legyen zavarban, de a mellette ülő Harry nem bírja ki, hogy ne nevessen fel hangosan. Az asztal alá bemászás egy új szintre emeli a találkozót, de nem hagyom sokáig szenvedni Ms. Greenwoodot, hanem leguggolok, és mielőtt célt érne már meg is kaparintom a tollat. Nem véletlen, hogy ebben a pozícióban maradok, de arra nem számítok, hogy szinte felszarvaz, mert a bakancsomat karolja át, mintegy kapaszkodót. – Nálam van, amit keres hölgyem. Esetleg segítsek felállni? – egy féloldalas mosollyal forgatom meg az ujjaim közötti íróeszközt.
Kezdőlap
