A mindennapjaim dobnak fel, amikor dolgozni jöhetek és azt tehetem, amihez értek, de még mindig nem azt amit igazán szeretnék. Megtaláltam a helyem az egyetemen, sokan azt mondják jó nekem itt, jól adom át amit tudok, de senki nem tudja, hogy nem átadni akarom, hanem megmutatni, de erre valószínűleg sosem lesz lehetőségem. Nem nyavalygok, szinte sosem már szinte beletörődtem abba amit magamnak köszönhetek, hogy hozzámentem valakihez, akit azt hittem szeretek. Hülye döntés volt és főként nagyon elkapkodott, mert benne vagyok, válni meg nem akar, nem lehet. Persze a fejem ezer felé van, otthon szinte sosem. Mais órákkal hamarabb léptem be az egyetem kapuján, hogy eltöltsem valamivel az időm. Nem mondanám magam boldogtalannak, sokkal inkább annak, aki nem tudja, hogy mit kezdjen az élete további részével. Elvagyok, ahogy besétálok a kapun csak odaintek mosolyogva a portásnak, jelezve megérkezésem, de nem a mosoly mögött nincsen semmi. Tudom, hogy ez nem lenne szabad ilyen fiatalon azt érezni,hogy kiégtünk, de néha ez van bennem. A nagy jogász karrieremnek lőttek és mindent csak annak köszönetek, hogy olyan ember társa lettem aki cseppet sem tiszteli a törvényeket és rajtam keresztül akarta megkerülni őket. - Jó reggelt Doil, egy kávét szeretnék kérni jó erőset kérlek, kevés tejjel és cukor nélkül. - mosolygok rá a büfésre, aki már távolról integetett nekem. Az itt dolgozók kedvesek, és rossz embernek érzem magam, ami miatt mégsem akarok itt lenni. Menekülök ide, de nem a kellemes percekért, hanem mert most nincsen más ahova mehetnénk, a saját otthon rabja vagyok és mindezt úgy, hogy szabad kijárásom van. Ma nem veszem célba sem a könyvtárat, sem a büfé beülős részét csak helyet foglalok a folyósokon elhelyezett kényelmetlen kanapék egyikére, és a fülembe teszem a fülest, kell egy kis elterelés, a könyv a kezemben igazából csak dísz,hogy ne higgyék azt, hogy megőrültem. A zenét hallgatva lazulok el, itt nyugalmam van, senki nem zaklat és nem akarja a saját akaratát rám erőltetni sem.
Patricia Brooks évekkel ezelőtt sem kongatta meg a vészharangot, amikor még azt mondtam volna, hogy ismerem. Csak a vak szerencse és az egyetemi éjszakai élet hozott minket össze Rómában, hogy utána újrázzak vele és miatta érkezzek meg egy szemeszterre Angliába. Akkor azt hittem, hogy kontinenseket átívelő kapcsolatot akartam, de a harmadik részeg közös esténken világossá vált, hogy nem is nagyon akartam elköteleződni, főleg nem egy európai tyúkkal, aki egyébként fel tudott sorolni több afrikai országot is és tudta, hogy a Dél-Afrikai Köztársaság hol helyezkedik el a (vak)térképen. Időtöltésnek jó volt, ismertségnek még ideálisabb, és azóta is, ha bármelyikünk is megosztott utazással vagy munkával kapcsolatos bejegyzést a közösségi háló oldalain, azt valahogy mindig kommentáltuk. Nem nosztalgiáztunk, nem akart egyikünk sem semmit a másiktól, csak így jött ki a lépés és ez tökéletes volt. Azóta én megnősültem és el is váltam, ő férjhez ment és azóta is házas. Ez is mutatja azt, hogy mennyire nem ugyanazt a hullámot lovagoljuk meg. Ameddig számomra a marketing világa hozott sikereket, addig Patnek a jog, ők nem régen költöztek át New Yorkba a férjével és úgy gondoltam, ha már itt van, egy kávé igazán beleférne mindkettőnknek. Csak három hétig mondtuk le a programot, mert vagy neki, de leginkább nekem nem volt időm arra, hogy besűrítsem őt a programjaimba egészen a ma reggelig, amikor is egy partner lemondta a megbeszélésünket tegnap este tizenegy körül. A kocsit leparkoltam az egyik szomszédos utcában, az egyetem folyosóin sétálva húztam elő a mobilt a zsebemből, hogy megnézzem, hol is találom a büfét. Feleslegesnek tartottam a portást feltartani, Pat még térképet is rajzolt, holott felesleges volt. Ráadásul negyed órát késik is, mert baleset volt azon a vonalon, ahonnan érkezik, úgyhogy annyival kevesebb időnk lesz az előadása előtt. A dupla espressoval a kezemben fordultam ki a büféből, hogy ne az ottani helyek egyikét foglaljam le, hanem egy barna hajú nő által elfoglalt pad átellenes oldala felé indultam meg, amikor a telefon csörgése rezgette meg a seggem. Felvettem, a fülemhez nyomtam a készüléket, mert nem az a suttyó vagyok, aki kihangosítja azt a szart és bele a vakvilágba üvöltözik, hogy mindenki hallja, mi történik a túloldalon. - Szia Laura! Mondjad! - Laura Vasquez egy partnere volt a Beyondnak. Az elmúlt egy hétben csak negyvenszer beszéltem vele, így évvége körül pedig már a szerződésmódosítások és hosszabbítások lihegtek a nyakunkba. - A héten három napot leszek az irodában. Meg kell néznem majd, hogy mikor lesz szabad a tárgyalónk is és mikor tudlak betáblázni titeket. Roger is jön, ha jól gondolom - kezdtem bele, anélkül ültem le a padra, hogy az ott ülőt megkérdeztem volna, szabad-e a hely vagy foglalja másnak is. - Igen. Most nem vagyok gépközelben, dobj egy e-mailt és létrehozok majd nekünk egy eseményt, ha előttem lesz a napirendem. Küldök értesítést is. Így jó lesz? - szerencsére az ő hangjától nem mentem a falnak, egész kellemes nő volt, könnyen együtt tudtunk dolgozni, mert mindig tartották a határidőket. Még pár igenlő és persze válasz után kinyomtam a telefont, de nem pakoltam el, mert átfutottam a kapott e-mailek címeit, de egyik sem volt fontosnak jelölve. Az sms-ekre már rá se néztem, helyette előre hajolva a könyökeimmel támaszkodtam meg a térdeimen. Nem, még mindig nem kérdeztem meg, leülhetek-e, mert már megtörtént. Ha útban vagyok, szól a nő a pad túloldalán.
Kezdőlap
