Az első napok végre kinn, a szabad levegőn, úgy, hogy nem mással gurulok le. Élvezem ezt a szabadságot, hangot is adtam már pár nappal ezelőtt, ahogy először végig rodeóztam a folyosón. Elgondolkodtató, hogy az agyturkász azt írta a jelentésbe, ez a fedősztorim. Állandóan jókedvűnek lenni. Optimistának. Még nem jeleztem, hogy valami értelmes agyturkászra igazán lecserélhetnék ezt az embert. Merthogy ez az alaptermészetem. A jókedv és a dolgok jó oldalának nézése. Vagyok én is mérges, dühös, ami pillanatok alatt tovaszáll, mert nem ez adja az élet lényegét. Még akkor sem adom fel, hogy még ennyi idő után sem vagyok képes mozdítani a lábaim. Tudom, biztos vagyok benne, hogy menni fog. A hívás kint ért utol, még mielőtt bármilyen nagy tervbe vágtam volna a fejszém. Már nagyon vártam, hogy ki tudjak szabadulni a négy fal közül. Kellett a friss levegő és nem ablakon keresztül. Az ügyet felfújták és csak nyugodtan meg kell várnom, hogy lejjebb apadjon. A gépezet már lendült annyit, az ügyködésünk okán, hogy lehessen látni, volt oka és célja az akciónak, mindezt bevállalni. Hiába volt megbízás alapján, szokásom szerint átlépegettem egy határt, ugyanakkor ezt mindenki tudta a csoportban. Mert tudtuk, hogy csak így lehet megtenni. Ott azonban történtek pár olyan dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Igen, vannak rémálmaim, és igen, nem csak a lábam béna. Ezért sem tudtam segítség nélkül menni a kerekesszékben. A számnak semmi baja nem lett, használtam is. Jókedvre deríteni a környezetem. De ez a hír... ez nem volt jó hír. Lesz még pár ilyen, tudom. Bontottam a vonalat, s ráhajtottam az ujjammal a telefon tetejét a helyére, majd a tartóba csúsztattam a készüléket. Sóhajtottam egy mélyet, majd behunytam a szemeim. Lesz jobb is. A hallásom furcsa neszre figyelmeztet. A kertből jön, a rózsák felől. Kinyitom a szemeim, arra fordítom a fejem, majd közelebb gurulok az ágyás szélére. Nem lehet beljebb meni, így csak figyelem, hátha látok is valamit a sötét aljzatnövényektől bármit is. Egy madár. Ha kiesett a fészkéből és így verdes, esélye sem lesz visszajutni a fészkébe. Teljesen a széléhez viszem a kerekesszéket, majd leemelem magam róla úgy, hogy a lábaimnak ne legyen baja, majd hasra fordulok, ami inkább csak törzsből felfelé megy, a lábaim hiába néznek ki furcsán, bajuk nem lesz. A kardigánomat levettem, azzal akarom majd magamhoz emelni, ha sikerül benyúlni a rózsák alá. - Nyugalom, minden rendben van – suttogom neki, mert még kétségbeesettebb lesz, ahogy meglátja, kúszok felé, vagyis inkább nyújtózkodom. - Már csak egy kicsi... - a kezemmel óvatosan alányúlok és finoman megfogom, majd átemelem a kardigánomra. Annyira megrémül, hogy mozdulni nem mer. Ráhajtom a másik felét és magamhoz húzom. - Vigyázz! - az ordítás után csattnást hallok, magam elé húzom a kardigánt, s ösztönből fölé görnyedek. A csend után a hátam mögé próbálok sandítani. A székem felborulva, mint ahogy a bicikli is, ami elütötte a kerekesszékemet. Tovább figyelek, keresve a tekerőt. Fekszik. Basszus! - Minden oké? Ugye nem baj, ha most nem pattanok fel, hogy felsegítselek?
Sometimes I need help, sometimes I need a little more
Többet időzött az utóbbi hetekben a kórház négy fala közt, mint azt bármikor is tette, de a kérésre nem tudott nemet mondani. Zima alig múlt tizenöt, amikor megismerte őt Amelia és nem csak hogy családon belüli erőszak elszenvedője volt a fiatal lány, de az abból fakadó életet is a szíve alatt hordta, a huszonnegyedik hétben járt. Ezt a nővér nem csak tippelni tudta, hanem az ultrahang felvételeket bámulta hosszú percekig, amit Zima keserédes mosollyal nyújtott át neki, hogy aztán Amelia kezéért nyúlva szorongassa őt, mintha ő lenne az utolsó kapaszkodója az életben. Az Úrnak áldozott élet képviselője hitt abban, hogy a tinédzser anya élete jobbra fordul, hiszen egy csöppségnek fog életet adni és tudta, hogy nem lesz egyedül, mert ő és a nővérei is segítségére lesznek. Akkor nem, amikor pelenkát kell cserélni, de bármilyen szociális és anyagi segítségnyújtásra számíthatott tőlük. Talán Amelia maga miatt is meg akart menteni mindenki mást. Tudta, milyen ha eldobják őt. Tudta, hogy milyen az, amikor nem volt rá szüksége senkinek sem. Apróságként minden kérdést feltett a valódi szüleire vonatkozóan: miért hagyták el őt? Miért nem szeretik őt? Miért nem öleli magához senki sem és miért nem lehet neki is igazi családja? Látta, hogy a karácsonyok a szeretet ünnepét szimbolizálták a nem felszentelt emberek körében, s nekik csak és kizárólag a Megváltó születését jelentette a karácsony, mert szeretnie minden nap kellett. Amelia pedig próbálkozott, erre Isten volt a tanúja.
Huszonöt perccel később a fiatal lány távolodó alakját figyelte, ahogy az reményekkel eltelve, a még alig gömbölyödő pocakján nyugtatva a kezét szállt fel a buszra, a nővér pedig egy hatalmasat sóhajtva hátrált vissza az épületbe. Percekig bolyongva fedezte fel a különböző osztályokat, kísértetként, néma csenddel maga körül utazott fel és le a liftekkel, néhol megtörve önnön szórakozását azzal, hogy egy-egy emeletnyi lépcsőfokot le vagy épp felszaladt, de végül úgy érezte, hogy nem helyes az, amit tesz. Nem érezheti jól magát a gyógyítás házában, amikor minden fehér falat, minden lépcsőfordulót a betegség nesze és szaga lepett be. Nem érezheti magát szabadnak ott, ahol az életért aló könyörgés uralta az aprócska épített kápolnát, ezért kiszabadulva az épületből épp, hogy csak nem ütötte el egy gyorsulási versenyt játszó biciklis. A hirtelen megállás lesokkolta egy pillanatra, de attól, hogy ő még talpon maradt, a fiatal fiúcska, aki a magasságához képest sokkal nagyobb járgányt választott magának az addigi felhőtlen kacagását felváltotta az "ó ne, ó ne" jajveszékelés, a kormány elrántásának köszönhetően a bringa egyenesen az üresen hagyott kerekesszék felé száguldott.
- Jézusom! - basszus! Az Úr nevét a szádra ne vedd - szól az egyik parancsolat, Amelia pedig épp most vétett egy nem kis hibát. - Állj meg! Nyomd be a féket! - a hangja alig volt hangosabb, mint amilyen általában szokott lenni, a sürgetés a szavaiban pedig azonnali cselekvésre késztethette volna a fiút. Hasztalan. A csattanást nem tudták elkerülni, Amelia kezdeti sokkján túl pedig a következő pillanatban mozdult csak, nem tudva, hogy előbb kit kanalazzon fel. A kerekesszékes alakot, vagy a horzsolásokkal teli fiút, aki alig múlt nyolc éves. - Te jó ég! Jól vagytok? Vannak? - torpant meg, hogy aztán a kisfiút segítse fel a földről, aki kihúzva magát a segítségnyújtás alól porolta le magát heves mozdulatokkal.
- Én jól vagyok, viszont a bácsi elhagyta a gurulós vécéjét - felelt a férfi kérdésére, mutogatva a felborult tolókocsi irányába, Amelia pedig nem tudta, hogy felnevethet-e vagy sem. Elharapott egy feltörni vágyó kacajt azért torokköszörülésnek álcázva mindezt.
- Az nem gurulós... - sóhajtotta egészen halkan, csibészes mosolyt villantva a pulóveres férfi felé, noha látta, hogy mozgásában korlátozott férfiről volt szó, ami azonnal lehervasztotta a mosolyt az arcáról. - Ön jól van? Nem esett baja önnek vagy a - akadt el, a szorongatott ruhadarabra figyelt egy pillanat erejéig. - ... pulcsijának? - hagyta a fiút, mert ő már a biciklijét rángatta fel a földről, ellenőrizve a váltókat, a kormány két oldalát és a pedálokat meg a láncot is. - Ez komoly? Bácsi?! Vissza tudod tenni nekem a láncot? Vagy szóljak esetleg a köpenyes néninek, hátha ő meg tudja csinálni? - előbb a még nem ismert földön lévő férfire nézett, aztán pedig a fekete ruhában lévő, csak az arcát nem eltakaró nőre. - Téged ismerlek! Nem! Csak hasonlítasz Whoopiera, kivéve, hogy ő olyan fekete, amilyen te nem. Te is énekelsz? - kíváncsiskodott a kisfiú, mintha mi se történt volna percekkel korábban. Amelia már épp megindult volna a férfi felé, hogy bárhogy segítsen neki, de erre a kérdésre nem volt felkészülve. Segítségkérően a férfi szemeibe pillantott. Szokott énekelni. De azt senkinek sem vallaná be, hogy nem csak a zsoltárokra specializálódtak a hangszálai.
Egészen biztosan elhúzott volna a kis madárka, ha tudna. Valami baja lehet, hogy itt rekedt a rózsabokor alatt. Ami igazán nagyon jó hely, hogy még jobban megsértse magát. - Itt is vagy, megvagy – ha ráterítem a felső másik részét, úgy húzom közelebb magamhoz. Nem megy teljesen odafordulni még, hiszen teljesen magam alá rántottam hirtelen a kis párát takaró felsőt. Csak a zajt hallom és hogy egészen biztosan elvitte a kerekesszéket. Ami kisebb baj, a másiknak ne legyen baja. - Megvagyok, amennyire lehet – mert azért önmagamat ne mondhatnám Éppen meg akarok fordulni valahogy, hogy lássam, milyen is a helyzet, mikor egy fiú hangja ér el hozzám és önkéntelenül elnevetem magam. - Ha az lenne, akkor nagy szarban lennél! - Nevetek tovább. Még ilyet sem hallottam még és annyira kreatívan új, s meglepő, hogy nevetésmentesen lehetetlen reagálni rá. - Ó, a pulcsi jól van, köszöni szépen – óvatosan batyuba helyezem, hogy ne tudjon kibújni belőle, míg elkúszok a székig, hogy felállítsam, s megnézzem, mi a baja. Ahogy megfordulok, a srácot is megnézem magamnak. Túl nagy baja nem esett, és mázlijára, nem a rózsabokrok közé érkezett. Ránézek, majd... ó, jézus! Egy pillanatra meghökkenek. Nincsenek ellenérzéseim a ruhával kapcsolatban, a hang és a ruha nem illik egybe. Az, meg hogy nem úgy hiszek abban a bizonyosban, magánügyemnek tartom. Megtámaszkodom az egyik könyökömön, majd megfordítom a lábaim, hogy ülésbe tudjak fordulni. - Nem mondod, hogy biciklizel és még láncot sem vagy képes visszatenni? - Ingatom a fejem. - És pont tőlem kérdezed? - mutatok a béna lábamra, mert most már egyértelmű, nem biciklizésre termett most a lábam. Aztán értetlenül nézek rá. - Mondd, hány éves vagy? Még a hatéves unokaöcsém is tudja, amire most te kérdeztél. Ahh, na mindegy. Erre megkérhetem, vigyázna? Van benne valaki, akinek segítségre van szüksége – nyújtom a nővér felé két kézzel a pulóveremet. - Jobbat tudok – fordulok a srác felé. - Megmutatom neked, hogyan tudod visszatenni a leesett láncot és ezentúl magad is fel tudod tenni, ha újfent leesik. Mondom és csinálod, oké? - A bicikli messze van, s elég egyszerű megoldani, így szavakkal mondom, mit hogyan tegyen, s pár perc múlva már a helyén is van a lánc. - Nagyon szívesen – akár megköszönte, akár nem, mondom. A gyerek eltűnik és magamban elgondolkodom, vajon csak mi vagyunk ennyire katonásak a nővéremmel, gyereknevelés terén, vagy valami a fejemre esett most? Eldőlök oldalt, még éppen bele tudok markolni a kerekesszék oldalába, hogy magam felé húzzam, csak az ágyás oldalánál megakad. - Még, hogy Whoopie. Azt tudta, miért vette fel ezt a nevet? - söpröm ki a szememből a hajamat, ahogy megtámaszkodom, erőt és jobb pozíciót véve, hogy fel tudjam állítani – Gurulós vécé. Kreatív, meg kell mondani – nevetem újfent el magam. - Énekelni meg biztosan tud - közelebb húzom magam a kerekesszékhez, hogy a másik végénél is meg tudjam fogni és úgy felállítani. A keréknek ajánlom, nem esett baja, mert viccesen brutálisan kínos lesz feljutni a szobámba. - A kertet jött megnézni? Érdemes – eddig csak az ablakból láttam. Alig vártam, hogy végre kijöhessek.
Kezdőlap
Az első napok végre kinn, a szabad levegőn, úgy, hogy nem mással gurulok le. Élvezem ezt a szabadságot, hangot is adtam már pár nappal ezelőtt, ahogy először végig rodeóztam a folyosón. Elgondolkodtató, hogy az agyturkász azt írta a jelentésbe, ez a fedősztorim. Állandóan jókedvűnek lenni. Optimistának. Még nem jeleztem, hogy valami értelmes agyturkászra igazán lecserélhetnék ezt az embert. Merthogy ez az alaptermészetem. A jókedv és a dolgok jó oldalának nézése. Vagyok én is mérges, dühös, ami pillanatok alatt tovaszáll, mert nem ez adja az élet lényegét. 
