Nem mintha odahaza ne volna ismeretlen szószerkezet a "csendes pihenő", azért lassan beadagolva a dolgot sikeresen a helyiek tudtára adtam, hogy nem kellene dinamitot robbantani a fejem mellett, miközben megpróbálom kialudni legújabb táskáimat a szemem alól, meg visszanöveszteni az agyamat. Pontosabban a bal agyféltekémet, de ha továbbra is ilyen megállapításokat teszek, akkor minden hiábavaló volt.
Rám igencsak nem jellemző mód tegnap délután öt óta, utolsó és egyben legborzasztóbb vizsgámról hazaesvén ki sem keltem régi szobám régi ágyának régi takarója alól. S most itt fekszem, mint háborús sebesült, nyalogatva lelkem sebeit, amiért csak négyest kaptam, hivatalosan is lecsúszva ezzel a dékán listáján másodiknak, bemelegített aranyérmes helyemet átadva annak a lenyalthajú ficsúr Dean-nek, akit már az anyaméhben arra edzettek, hogy agysebész legyen meg Kanada elnöke. És most nem viccelek, az apja is valami hazug politikus, onnan örökölhette egyeneságon ezt a seggnyaló karizmáját. Ha nem tudnám, hogy a Columbián vagyunk, már utána is jártam volna, és helyes megállapításokat tettem volna, miszerint protekciós a kisöreg, aztán röptetem haza Montrealba. Csak a rend kedvéért.
Anyám tyúkhúslevese beforrasztotta sebeimet, és a tükör látványa sem volt utolsó, feltűnt ugyanis, hogy visszaszereztem a színeimet és a látásomat. Egyetlen táskám az oldalamon lógó volt, ez is nyugtatólagosan hatott lelkivilágomra. Olyannyira, hogy a metrón már a következő szemeszterhez matekoztam össze az órarendemet, mert hogy nem volt egyszerű összeszervezni a két egyetem között való ingázásomat, még akkor sem, ha sokadszorra csináltam, és egyre gyakorlottabb voltam életem minden napjának könyörtelen feldarabolásában.
Finley meg ugye... Finley. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem járt néha az eszemben, ha két ezeroldal közt levegőhöz jutottam, de akkor is inkább csak felbosszantott. Pár nappal ezelőtt a bébivel lefolyt... Szóval a Violettel lefolytatott beszélgetésem eredményeként, de leginkább a pólója miatt, amit nagylelkűen visszaadományoztam neki, lévén nekem nincs rá szükségem, és gondolom Finleyre meg nem jó méret (ugye), úgy döntöttem mégsem ott töltöm tanulással a maradék két napot a nagybetűs NAPIG, hanem majd szépen itthon kuckózom be, és megpróbálok tanulni a cseppet sem meghitt családi körben.
Most mégis hozzá tartok, hamar megcsömörlöttem az otthonlétet. Nem mintha nem szeretném őket, de azért tényleg rém egy rendetlen család tudunk lenni, és elszoktam már a zsibongásuktól. Finleyhez meg éppen ez az, úgy odaszoktam, hogy nem is tudom önnön elhatározásomból indultam meg felé, vagy egyszer csak varázsütésre ott álltam az ajtaja előtt. Az emberek rabjai a megszokásnak.
Szokásos lendületemmel becsörtetek a lakásba, zárom magam mögött az ajtót.
- Hahó! Fin, itthon vagy? - kiabálom és fülelek, a zene szól, de ahogy ismerem, lazán úgy felejti, ha napokra utazik is el. - Szerelmem, hát szia - olvadok szanaszét, amikor Floki, a világ legtündéribb macskája megjelenik és odaszökken mellém. - Édesem, itthon van a gazdi, ha? - vakargatom meg az állát, majd kisvártatva felpillantok, hogy kérdésemre maga Finley adjon választ teljes életnagyságában.
- Helló, szia. Zavarok? - tápászkodom fel a földről, halovány mosollyal elé lépek, üdvözlésképp rövid csókot hintek az ajkaira, és elslisszolok mellette, hogy bevetődjek a konyhába. - Figyelj, éhes vagy? Összedobnék egy adag bazsalikomos, pestós tésztát. Nem vásároltál semmi... értelmeset, mi? - lesek be a hűtőbe. - Nem gáz amúgy, hoztam ezt-azt - csapom ki a pultra vászontáskámat, hogy előkotorjam belőle azt a néhány cikket, amivel pótlom a hiányos készletet, és nem pillantok felé. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevette múltkori távozásom, és ha esetleg igen, vajon eszébe jutott-e, hogy különben azt beszéltük, itt töltöm az előző pár napot.