- Maradsz még, Bates? – mivel a számban van a kulacsom és éppen orbitálisan nagy kortyokban iszom az edzéshez készített kis keveréket így csak egy suta bólintásra telik tőlem Rhys felé. A két és fél órás csapatos edzésnek vége, de mivel nincs különösebb kedvem még hazamenni meg egészen sok energiát érzek még magamban úgy döntöttem, hogy nem árt ha még gyakorolom egy kicsit a hármasokat meg ugrókötelezek egy sort, hogy robbanékonyabb lehessek a következő meccsen, ami most hétvégén lesz. Olyan hatalmas fejlődést persze nem fog hozni egyetlen túlórázás itt edzés után, de a semminél mégiscsak több.  Főleg ha ezek után mindennapossá teszem, hogy tovább maradok a többieknél, sőt talán sikerül majd lecsábítanom egy-két csapattársam és akkor aztán tényleg nem lesz olyan messzinek tűnő álom, hogy megnyerjük az egyetemi bajnokságot idén.
Mivel teljesen magamra maradtam a teremben úgy döntök, hogy nem gáz ha zenehallgatás közben ugrálok, akkor amúgy sem figyelek oda teljesen, hogy ne akadjon bele a lábam a kötélbe és számolással sem kell foglalkoznom így hát benyomok valami workout mixet, ledobom az edzőmezem és addig ugrálok amíg a vádlim nem kezd el annyira sajogni, hogy belehaljak.

A gondolataim először az apám felé sodródnak, hogy milyen furcsa is, hogy a halála után már gondolkodás nélkül maradok tovább az edzéseken, magamtól megyek el futni amikor éppenséggel pihenhetnék is. Amíg ő edzett velem addig minden egyes lépés egy kibaszott kínszenvedés volt, mindenhol szívesebben lettem volna, mint vele a pályán, a ligetben, a parkban, az uszodában… Bűntudatom támad, amiért még csak meg sem köszöntem neki egyetlen egyszer sem, hogy beáldozta a szabadidejét meló után és velem foglalkozott, ahelyett, hogy sörözgetett volna a kedvenc fotelében miközben meccset néz. Persze akadtak ilyen pillanatok is, de azok egészen ritka alkalmak voltak. Mindenesetre csak remélni tudom, hogy odafentről büszkén tekint le rám, hogy nem züllöttem le annyira, hogy ne tudjak visszatérni a helyes útra és nem felejtettem el azokat a dolgokat, amiket tanított.

Végül egyszer csak rám tör egy furcsa érzés, tudod amikor a hatodik érzéked jelez feléd, hogy valami nem okés. Lassítok a tempón majd teljesen le is állok, kiveszem a fülest és körbenézek a teremben, ahol elméletileg csak egyedül nekem kellene lennem. Aztán végül megpillantom nem sokkal arrébb, az első sorban az egyik padon. Még ha akarnám se tudnám megállítani azt az elégedett vigyort, ami rögtön az arcomra kúszik ahogy szemügyre veszem az aprócska lányt.
- Tudod nem szép dolog sunyiban kukkolni az embereket edzés közben, Jones – felkapom a mezt, a törölközőt és kulacsot majd laza léptekkel odasétálok a leányzóhoz. Tekintetem elidőzik itt-ott, olyan testrészein amit nem éppen a megfelelő mértékben fed az miniatűr szurkolói egyenruha de azért nem bámulom meg úgy, hogy azt már pofátlanságnak lehessen nevezni.
- Tetszett amit láttál? – megtörlöm az arcomat a törölközőben, kimondottan gusztusos látványt nyújthatok így, hogy szakad rólam a víz de hát ha az ember komolyan eddz, akkor az ezzel jár – Elég hamar jöttél, nem csak harminc perc múlva kezdődik az edzésetek?  - az eredményjelző mellé telepített órára pillantok. Tisztában vagyok vele, hogy utánunk edzenek a lelkes és dekoratív szurkolólányaink, de az esetek nagy részében már rég metrón ülök mikorra ők elkezdik a saját edzésüket. Felkapom az edzőmezt és egy atletikus ugrással átlendítem magam a korláton, hogy aztán helyet foglaljak Stormi mellett.
- Mondani akartam már, hogy nagyon kis tündéri vagy ebben a szerelésben – vigyorogva pattintom le a kulacsom tetejét. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a tündéri nem éppen a megfelelő jelző a ruhájára.