Az arcára olvadt mosolygás még most is ott van, ahogy csendesen hallgatja a másikat az időpontról és az elkészüléséről. Neki egyébként tényleg mindegy, hová mennek, mert csak látni szeretné a lányt, azonban ha megadja neki a lehetőséget, hogy őszintén kitegyen magáért - ami régen rá nagyon is jellemző volt -, az csak egy hozzáadott plusz lenne az estéhez.
És Bennek az elmúlt hetekben ez volt az a jelmondat, ami vitte tovább a mindennapjait; egyszer már elsiette a gyógyulni akarást, illetve a lány felé intézett közeledését is, úgyhogy nem bánja, ha nem akarnak tempót csempészni a második próbálkozásba, hiszen Bennek úgy sincsen programja másnap, ha pedig Clara korán kel, arra is oda fog figyelni, hogy ne éjfélre vigye őt haza a sofőr.
Amikor az apja élt, mindig azt tanította neki kisfiúként, hogy azt egyébként sem illik. Mondjuk az ő vallására ez egyébként is igaz, nem csak az édesapja szavai ezek.
Mondja szinte csak önmagának vigyorogva, ahogy elindul a konyhából kifelé, vissza az emeletre, mert még mielőtt látja holnap a másikat, szeretne dolgozni is, ha már újonnan jött a lendülete, és áradnak a gondolatai az ihlettel együtt.
Súgja csendesen, ahogy leül óvatosan az ágya szélére, aztán már egy halványabb, fáradt mosollyal és a holnapi nap reményével köszön el végül.

Semmi különösebb hátsó szándék nincs a kérésem, kérdésem mögött, amikor az időpontról kezdünk egyezkedni. A hely ugyan sokkal elegánsabb, mint egy átlagos étterem, ahova egy kényelmes vacsorára beülne az ember, de ez nem jelent különösebb kellemetlenséget.
- Nem, nem, a hely tökéletes, tényleg.
Hirtelen kiegyenesedem ültömben, mintha valami rosszat mondtam volna, és csak most kapok észbe, hogy Ben máshogy értelmezhette az elhangzottakat. Azt hiszem, mindketten kellően fáradtak vagyunk most ehhez, de tisztázni szeretném inkább a félreértést, mielőtt bármit elkezdene fejben átszervezni.
- Csak dolgozom, onnan mire hazaérek, összekészülök...
És némi életet lehelek magamba, amihez mindenképp szükségem lesz néhány jó erős kávéra, mert az elmúlt két hét kialvatlanságát az előttem álló pár órában nem fogom tudni bepótolni.
- De egy kompromisszumos fél nyolcat még be tudok vállalni, ha az jó neked.
A laptopot lecsukva és magam mellé csúsztatva dőlök hátra a kanapén, és ahogy ellazulnak az izmaim, hirtelen nagyon jól esik egy pillanattal tovább csukva tartani a szemeimet. A maradék energiámat összeszedve előrébb csúszok, mielőtt még túlságosan kényelembe helyezném magam.
- Azt hiszem, most már jobb lenne, ha lefeküdnénk aludni.
Fáradtan dörzsölöm meg az arcom, aztán nagy nehezen felállok a kanapéról, és elindulok körbe lekapcsolni a villanyokat.
- Tényleg ne haragudj, nem akartalak felkelteni az éjszaka közepén.
Valóban várhattam volna reggelig, vagy akár még tegnap, emberi időben is megejthettem volna ezt a telefont, de most tudtam csak rávenni magam. És féltem, ha most nem teszem meg, reggel megint csak dilemmáztam volna.
- Jó éjt, Ben. Aludj jól.

A másik által feltett kérdésre először annyit akar válaszolni, hogy persze, jó neki teljesen a nyolc óra is. Elsőre ugyanis lehet ki sem hallja az ismételt bizonytalanságot Clara szavaiból, amikor azonban kifejti, hogy miért akar egy órával később találkozni, végre leesik Bennek is, mi lehet a baj.
Ha előtte állna a másik, vagy nem az éjszaka közepén kezdenek el beszélni, ez sokkal gyorsabban ment volna neki.
Mondja csendesen, és nem ül meg semmi mellékes a hangjában. Sosem akarná kellemetlen helyzetbe hozni a másikat - legalábbis többet nem -, így szeretné, ha kényelmesen érezné magát mellette. Ezek a helyek, főleg Hunter miatt úgy sem maradhatnak ki az életükből, de Ben szerint ezerszer viccesebb lenne, ha a nagyszájú, volt írózseni társaságában ejtenék meg az elsőt, mert tudja, hogy Clara végignevetné a barátja mellett az egész estét, és megértené, hogy ez a világ is csak olyan, mint minden másik. Emberekkel van tele.
Bennek ez a részlet teljesen lényegtelen jelenleg; már nem az, hogy a szőkeség hová menne szívesen, hanem maga a helyszín, hiszen ő csak annyit szeretne, hogy újra lássa a másikat.

Pontosan nem is tudom, mit vártam ettől a beszélgetéstől, azt leszámítva, hogy végre hallom a hangját. Minden esély megvolt rá, hogy ennyi időt nem tölt tétlenkedéssel, a türelme eléri a végét, és Ben hátrál ki inkább. Ha így történt volna sem lehetne egy szavam se. Nem lett volna jogos ilyen elvárásokkal fordulni felé. Hatalmas megkönnyebbülés, hogy nem a legrosszabb irányba haladunk, még így az éjszaka közepén sem.
Az időzítés részéről pedig bármikorra tökéletes lenne, mert ha mégis lenne valami beírva a naptárba, ami most egész üres, gondolkodás nélkül mondanám le, vagy próbálnám átütemezni, legyen az bármi. Most már nem akarok várni. Tudni akarom, mi ez, merre haladunk, és mi lehet belőle. Erre most végre megvan az esélyünk, ami levakarhatatlan mosoly tapaszt az arcomra. Fáradtság ide vagy oda, mintha új lendületet kapnék, úgy járkálok a nappaliban egészen addig, amíg Ben az éttermet nem említ. Akkor visszaülök a kanapéra, a dohányzóasztalról az ölembe húzom a laptopomat és a beírom a böngészőbe a hely nevét. Hosszan beszívóm és legalább ugyanilyen hosszan fújom ki a levegőt, amikor a képeket és az étterem weboldalát kezdem görgetni.
- Nyolc?
Óvatosan, félve kérdezem, ahogy konstatálom, milyen helyre akar vinni.
- Félre ne értsd, nagyon szívesen találkoznék veled korábban is, de ez a hely...
Egy sóhajtásnyi szünetet hagyok, miközben továbbra is a fotókat nézegetem helyenként belenagyítva, hogy azt is láthassam, milyen ruhákban vannak az emberek.
- Ide idő kell, mire összeszedem magam.

Bent nem zavarja, amiért Clara picivel tovább hallgat, vagy mert kiérezni a válaszából, hogy bizonytalanságot keltett benne; biztosítani szeretné azonban arról, hogy ez nem az eltűnésének a felvezetése, és ő tényleg várt a másikra, amíg késznek érezte magát a őrá. Márpedig az, hogy felhívta, nem értelmezhető a férfi számára másként.
A gyomra finoman ugrál, ahogy az időzítésről viccelődnek, a mosoly pedig az arcára tapad szinte levakarhatatlanul, amiért ez az egész valóban megtörténik. Nem érdemel belőle szinte semmit, hiszen hiába volt ő valaki régen, ami a szöges ellentéte annak, amit eddig a lánynak mutatott, mikor heteken át lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe hozta. Mostanra azonban úgy érzi, valóban maga mögött tudta hagyni azt, akivé vált, és nem tervezi tovább bántani a másikat.
Nem is lesz rest, hogy ezt bizonyítsa, ha a Napsugár elég időt szán rá a közeljövőben.
Válaszolja csendesen, a fáradt hangjába azonban odacseng az izgatottság, és talán a boldogság, hiszen nem mindenki kap második esélyt az életben, főleg úgy, ha kevésbé szolgált arra rá. Nem akarja elrontani ezúttal, még ha kezdetben nem volt semmi terve olyasmire, hogy meghódítja a lányt, hiszen éppen csak túlélte a napokat.
Neki valamiért azon a felolvasóesten sikerült néhány évvel ezelőtt, de sohasem jutott el odáig, hogy megértse őszintén, hogyan kerültek ennyire baráti viszonyba, ráadásul annyira hamar. Érzi valahol, hogy Catherine érdeme, mert bár a nőnek nincsen gyermeke, a gondoskodását páratlannak gondolja.
Ő és a sofőrje, de ezt a másiknak tudja, hogy nem kell magyaráznia, hiszen a lába miatt jelenleg vezetni nem biztos, hogy tudna, bár a baleset óta nem is próbálkozott ilyesmivel. Sokáig a felügyelet miatt furikázták, lehet idővel ezen majd változtat, de nem akarja túlterhelni magát túl sok újdonsággal jelenleg, ezért sem siet a hírzárlat feloldásával.

Sejtem, hogy tovább nyúlik a csend a kelleténél, és jelenleg a szavak hiánya sokkal beszédesebb, mint ezer szó. Túl későn nyitom ki a számat, ráadásul nem is elég meggyőzően ahhoz, hogy Ben is elhiggye. Legalábbis a reakciója erre enged következtetni. Rosszul érzem magam, amiért azt érzi, bármiféle magyarázattal tartozik, mert nem így van. Semmit nem tudok az ottani életéről, a balesetét és azt a pár részletet leszámítva, amit megosztott velem a múltjáról sem.
- Persze, teljesen megértem.
Nincs sok közöm a részletekhez, és nem is szeretném, hogy ez már most feszültséget szüljön kettőnk között. Két hete a hangját sem hallottam, ami önmagában elég gyötrelmes volt, az utolsó beszélgetésünk fényében pedig pláne. Szeretném egy kicsit más irányba terelni ezt a néhány perces telefonhívást, mert az éjszaka közepén nem áll szándékomban tovább rabolni az idejét, amit pihenéssel töltene, és most végre én is tudnék pár órát egyhuzamban, forgolódás és kattogás nélkül aludni.
- Ugye? Tökéletes az időzítés.
Már ami a vacsorát illeti, nem a hívásomat. Észrevétlenül is visszakúszik a mosoly az arcomra és ismét fel s alá járkálok a nappaliban, szabad kezemmel a hajamat csavargatva. Ahogy lebeszéljük a részleteket, minden bizonytalanságom eltűnik, és azt érzem, helyesen döntöttem, hogy végre nem csak akartam, hanem fel is hívtam Bent. Csak az időpontot lőhettem volna be jobban.
- Ha Hunter ennyire odavan a helyért, akkor biztos nem fog csalódást okozni.
Ugyan személyesen sok szerencsém nem volt hozzá, de ránézésre annak az embernek tűnik, akinek az ízlése messze felülmúlja az átlagot, és csak kifogástalan dolgokkal lehet ilyen szintű elismerést kivívni tőle.
- Már nagyon várom.
Nem csak a vacsorát, hanem a találkozást is, hogy végre ne csak a fejemben élő képét kelljen újra és újra visszaidéznem. Hosszú volt ez a két hét, főleg az utolsó pár nap, amikor a gondolataimnak se eleje, se vége nem nagyon volt már.

Eszébe sem jutott, hogy kétséget ültessen el a másikban esetleg a hazalátogatás lehetőségével, mert ő eddig sem titkolta talán, hogy honvágya van, de az előfordulhat, hogy nem formálta szavakká a másik előtt mindezt. Azonban a csendből és a választól, mivel régen igencsak érzékeny volt a környezetére, és könnyen is olvasott benne, valami szöget üt az ő fejében is.
Pedig most ébredt, és talán még mindig nincs teljesen magánál, mégis talál néhány szót, amit ki szeretne mondani.
Ezek nagyrészt még csak nem is rokoni elvarrandók, mert rájuk sosem számíthatott a szülei halálát követően, amikor pedig híres lett a könyvei, és a remek csapata által, piócaként akartak volna rátelepedni, akik gyerekként cserben hagyták, így ő volt kénytelen ezúttal elutasítani őket. Ebből úgy gondolja, nem kíváncsiak már rá egyáltalán, de a barátai, a kollégái, akikkel megosztotta a gondolatait tudja, hogy rémesen érezték magukat a történteket követően.
Kész csoda, hogy Cate-nek és Hunter-nek bármit engedett ezalatt az idő alatt.
A lány nevetése elakasztja a hangját a saját viccelődése után, és még jó, hogy egy ideig csak a szőkeségnek jut hang, mert belőle nehezen lehetne kifacsarni most bármit. Vágyott arra, hogy újra hallja, és ha elfelejtette volna valami miatt, hogyan érzett Clara iránt, ez most mindent megmozgatna benne újra, hogy biztosan emlékezzen. De ő nem felejtett semmit.
Viccelődik megint, mert egy korty víz segít neki megtalálni a szavakat, és óvatosan ellöki magát a bárszéktől, aminek eddig támaszkodott.
Ő már, bízva abban, hogy a lány keresni fogja, utána nézett a neten egy üres percében, és ez meggyőzte arról, hogy Clarát oda egyszer mindenképp el kell vinnie.

A lelkesedésem és az idáig az arcomra is kiült öröm nagyon gyorsan elapad, amikor Ben a lehetséges jövőbeli szándékairól kezd beszélni. Örülök neki, hogy jobban érzi magát, hogy végre nem zárkózik be a négy fal közé és hajlandó nyitni a világ felé, ami nem is olyan borzasztó hely, mint amilyennek ő érezte az elmúlt két és fél évben. Jó hallani, hogy vannak tervei, már nem csak a sebeit nyalogatja, hanem előre tekint, ugyanakkor egy valami szöget üt a fejemben. A hazautazás mit takar nála? Megrémiszt, hogy ez burkoltan célzás a költözésre, de próbálom nem túl hosszúra elnyújtani a csendet, ami ezt követi.
- Ez jól hangzik. Örülök, hogy jobban érzed magad.
Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy a korábbi vidámságnak legalább egy kis részét hangban át tudjam adni, ha már az arcomról lefagyott a mosoly. Úgy érzem, mintha egy gyomrost kaptam volna, amiből azonnal fel kell állnom valahogy. Erre talán a legjobb módszer, ha végre a felesleges mellékvágány - Reginald, az aranyhal - helyett a lényegre térek. Ami a hallottak fényében egy kicsit más megvilágításba kerül részemről, de az érzéseimen nem változtat semmit. Szeretnék vele vacsorázni, vagy ha nem is vacsorázni, csak időt tölteni. Igazából bármit szívesen csinálnék, amíg azt ketten csináljuk.
Halkan kuncogok, amikor kijavítja magát a napszaknak megfelelően. És ahogy ezt kimondja, rögtön érezni is kezdem magamon, milyen késő van. Mintha ezzel a telefonhívással kiadtam volna magamból minden felgyűlt feszültséget, ami eddig nem hagyott aludni, most pedig, hogy már nem tartja bennem semmi az ideget, fáradtnak érzem magam.
- Várj csak, megnézem a naptáramat.
Aztán szinte szünet nélkül folytatom rögtön.
- Tökéletes, ráérek.
A néhány pillanattal korábban még csak színlelt derű már ismét őszintén cseng, amiért Ben sem akar tovább várni.
- Hova szeretnél menni?
Őszintén szólva egy sarki kifőzdébe is nagyon szívesen beülnék vele, de jobb szeretném tudni, már csak azért is, hogy ne érjen meglepetés, és a helyhez illően tudjak öltözni.

Sokat beszéltek már Cate és Hunter társaságában arról, mi történne, ha a hírzárlat feloldásával felhívják magukra egy bizonyos valaki figyelmét; Ben néhány hete erre azt mondta volna, kizárt dolog és inkább marad a sötétben élete végéig, de a Napsugárnak köszönhetően meglátta a fényt, és nem akar rettegésben élni tovább. Elvették tőle az irányítást a sorsa felett, de ő ezt most szeretné a legóvatosabb módon visszaszerezni.
A lépés maga nem lesz óvatos, de Ben igyekszik majd mindenre nagyon figyelni, amikor az őrület megkezdődik. Szerencsére ez még nem holnapra várható.
Az, hogy ténylegesen hazaköltözne, még egyáltalán nem került szóba, de örülne, ha hazautazhatna a régi barátaihoz és ahhoz a társasághoz, akik semmit sem tudnak róla, miután a hírek a balesetével voltak tele. Megérdemelnek némi magyarázatot, ahogy azt is, hogy ne megint arra kelljen hagyatkozniuk, amit a médiából megtudnak, hanem közvetlenül tőle jöjjenek az információk az elmúlt három évről, meg a jövőről, amit egyelőre csak ízlelget magában.
Ő sem a halakról szeretne beszélni, de mivel most hallja két hete először a másik hangját, nagyjából bármit mondhatna neki. Mégis arra várt igazán, amerre a beszélgetés végül kanyarodik, és bár egy darabig a poharat figyeli a kezében, ahogy érzi, hogy Clara fejében is többről van szó a puszta hangjánál, lehunyja a szemeit.
Minden esély megvolt arra, hogy a szőkeség soha többet ne akarja őt látni, hiszen ezt elintézte magának, úgyhogy innen már csak annyi a dolga, hogy nem rontja el ismét.
Ennél egyértelműbben nem tudná jelezni, hogy minél előbb szeretné látni a másikat, ám ekkor felnevet, hiszen kapcsol ismét, mennyi az idő. A sütőn lévő analóg óra emlékezteti őt.

Könnyebb így indítani a beszélgetést, róla beszélni, a hogylétéről, és a hallhatóan visszatért kedvérő az írás iránt. Viszont ez arra is rádöbbent, mennyi minden maradt ki az elmúlt két hétben. Nem elég, hogy Ben már nem a páciensem, nem beszéltünk, nem találkoztunk, és tudom, hogy én kértem tőle időt, amire tényleg szükségem volt, mégis hiányérzetem támad. Még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy hasznos gondolkodással töltöttem ezt az időt; egyik nap erre, másik nap arra hajlottam, egyszer erről, egyszer arról próbáltam saját magam meggyőzni, értelmes konklúziót levonni viszont aligha sikerült egy-egy nap végén.
- Oh... Valóban?
Mindössze ennyit sikerült kipréselnem magamból, amikor az őt övező hírzárlatot említi. A történések fényében egészen megfeledkeztem róla, hogy Ben valójában egy ismert ember, akinek a hogyléte sokakat foglalkoztathat - de ezzel kapcsolatban egy sokkal aggasztóbb gondolatszikra is kipattan a fejemből, amit inkább megtartok magamnak egyelőre.
- Ez igaz.
Az új házi kedvencemet magam mögött hagyva próbálok erőt venni magamon a folytatáshoz, ami már sokkal komolyabb téma egy aranyhalnál, és ahogy rágondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Nehezemre esik belekezdeni, hiába tudom, hányadán állunk egymással. Az ilyen fontos témákról mindig nehéz beszélni. Az viszont, hogy ő is hasonlóan érez, nem pedig elengedte ezt az egészet bő két hét várakozás után, ösztönösen mosolyra késztet.
- Nekem is.
Nem csak a hangja hiányzott; az ölelése, az illata, a meglepően szenvedélyes csókja, az összefonódó ujjaink, az a békesség, ami a karjai között áraszt el. És ezek még váratnak is magukra, de végre elérhető közelségbe kerültek.
- Nos... Gondolkodtam. Ha még áll a meghívás, akkor szeretnék elmenni veled vacsorázni valamikor.

Ben az elmúlt három évben még a megírt könyveiről sem volt képes beszélni, hiszen a balesettel nem csak a teste korlátozódott le, hanem az ihletését is elveszítette az élete célja iránt. Régebben, ha csak sétált valahova, de leginkább, ha zenét hallgatott, ostromolták őt az ötletek akár egy készülő, akár egy teljesen új történet mentén, ő pedig élvezte, hogy nincsen kihívás abban, amit imád csinálni, mert a gondolatok szüntelen segítették őt benne.
És ennek a baleset után vége szakadt. Nem azonnal, hiszen három hónapig az intenzív osztályon volt altatásban, de amikor már a teste képes volt mozdulni, és ő újra megtanult járni, fogni, élni, akkor sem tért vissza soha. Egészen mostanáig.
Egyébként az, hogy nem siet ezzel a felméréssel sehová jelzi azt, hogy biztosan időre van még szüksége, hiszen ha ez megtörténik, onnantól visszakapja a régi életét, amiben néha szinte már zaklatták információkért, szereplésekért és miegymásért. De ő ezt egyébként szerette.
Nem kell leülnie a bárszékre nem messze tőle, hiszen elég magas ahhoz, hogy csak támaszkodjon neki, de máris szinte majdnem ül rajta. Ekkor érkezik valami olyasmi, amitől nagyot dobban a szíve, és elkezdi a kezében tartott poharat vizsgálni egy pillanatra, amit a combjának döntve fog most.
Feleli csendesen, hiszen így van; két hete nem látta a másik fényét, mosolyát, szőke, időnként rakoncátlan tincseit, illetve.. nem tudta még eldönteni, melyik csókot szerette jobban, de a tudata újra és újra megzavarta mindkettővel az írásban, hogy legalább egy fél óráig a másikon elmélkedjen időnként.

Mintha nem is késő éjszaka lenne, annyi energia van bennem. Ha a józan ész nem tartana a négy falon belül, biztosan már az utcán sétálnék és addig mennék, ameddig el nem fáradok, vagy a pulzusom fel nem szökik annyira, hogy a dobhártyám is lüktessen.
- Ez nagyon jó hír, örülök neki.
Nem szeretném rögtön további kérdésekkel támadni, amik esetleg kellemetlen légkört teremtenének azonnal közöttünk. De ha már ír, az valóban annak a jele, hogy elindult valami, ami nagyon régóta váratott magára.
Nyilván nem az aranyhal miatt hívtam fel, akinek a becses neve egyébként Reginald. Teljesen másról akartam vele beszélni, ami a korábbi állításommal ellentétben igenis fontos. De nem tudok azonnal rátérni a lényegre, az elmúlt napokban pedig az abszolút minimális és egyébként rosszminőségű alváson, két nap saját magamnak megítélt kényszerszabadság és a folyamatos őrlődés mellett Reginald megvásárlása az egyetlen említésre méltó történés.
- Nem, abszolút semmit. Ami azt illeti, még irigylem is kicsit. Semmi gondja nincs, nem kell dolgoznia, nem gondolkodik, nem kell számlákat befizetnie, csak etetik, takarítják, ő pedig él és úszkál.
Néha jó lenne mindentől egy kicsit megszabadulni, de ez az emberek nem lehetséges. Ha egy időre kis is szakítjuk magunkat a mókuskerékből, nem tudunk teljesen elvonatkoztatni mindentől. Mélyet sóhajtok és az ablakhoz lépek. A keretnek támaszkodva nézek ki az éjszakába, és figyelem az autókat és azt a néhány lézengő embert, akik még ilyenkor is kimerészkednek.
- Hiányzott már a hangod.
Egy hosszabb csönd után végül az igenis fontos téma felé kanyarodok, ha már az éjszaka közepén felvertem Bent, hogy beszéljünk.

Éppen nyitná a száját, hogy megválaszolja a másik kérdését azzal, hogy elkezdett írni ismét, de a lelkesedéssel együtt szinte kérdés formájában ugyanez kibukik a Napsugárból is. Ő már lefelé tart a lépcsőn, a lakást mindig megvilágítják halvány fények, akár éjszaka is, de bőven elég lenne a csodás New York-i panoráma is, mert az egész olyan, mint egy üvegkalitka.
Nem akarja rögtön a súlyokat pakolni a szőkeségre azzal, hogy ez az ő érdeme, és neki köszönheti az ihletet is - legalább egy karaktere biztosan -, mert most, hogy már hívta őt a másik, talán lesz ennél sokkal jobb alkalom is arra, hogy ezt elmondja.
Az aranyhalra halkan elneveti magát, ami nem a lány ellen szól, inkább csak aranyosnak találja az aranyhal ötletét, és ettől jön ki belőle a gesztus. Eléggé álmosra és halkra sikeredik, de egy pohár víz után, amit már fél kézzel igyekszik elintézni közben, sokkal jobban lesz ő is.
Nem zavarja, amiért nem térnek azonnal a tárgyra, hiszen megfogadta azt is, hogy nem fog többet sietni a fontos dolgokkal. Amíg a másik válaszol, megissza a kitöltött pohár vizet, és nyújtózik némán egyet, mert az ő lába képes jobban elgémberedni egy rossz tartástól, mint másoké, és ugye az imént nem volt célja ilyen lehetetlen pózban elaludni, pusztán elnyomta két sor között az álmosság.

A hangja egyszerre tölt el a létező összes pozitív érzelemmel, miközben hallom rajta, hogy valami nem stimmel. Egészen addig nem értem, mi lehet a gond, amíg rá nem nézek az órára, és rá nem jövök, hogy Ben hangját az álmosság nyomja el olyan furcsán. Az elmúlt napokra jellemző volt, hogy azt sem tudtam éppen, melyik napszakban vagyok. Eleinte még csak néha kalandoztam el annyira a gondolataimban, hogy ez kihatással legyen bármire, az utóbbi napokban ez viszont elharapózott, és úgy tűnik, pont most csúcsosodott ki.
- Dolgoztál?
Meglepetten kérdezek vissza, egy pillanatra még meg is torpanok séta közben. Amióta Bent ismerem, egyszer sem hallottam még ezt tőle.
- Mármint írtál? Megint írsz?
Őszinte lelkesedés csendül a hangomban, hisz ha a régi napi rutinjának legalább egy kis részét képes visszacsempészni a mostani hétköznapokba, akkor valóban elindult a gyógyulás hosszú és rögös útján.
- Pár napja vettem egy aranyhalat.
Impulzusvásárlás volt, mert a semmilyen társaságnál még ez is jobb. Miközben szegény állatot említem meg, tekintetemet a komódon lévő akváriumra vezetem. Odalépek elé, néhány pillanatig nézem a kis halat, amint körbe-körbe úszkál a téglalap alakú birodalmában, aztán folytatom a céltalan sétát a nappaliban.
- Tudtad, hogy ezek tíz évig is simán élnek?
Én nem tudtam, mert ha tudtam volna, biztos nem lenne most itt egy a nappaliban. Soha nem éreztem különösebb vonzalmat a halak iránt, egy meggondolatlan döntés eredménye díszeleg a nappaliban.

Megígérte, hogy türelmes lesz, és ezt be is tartotta annak ellenére, milyen érzelmi hullámvasútra ült fel ezúttal ő is, amíg azt a bizonyos hívást várta.
Igyekezett úgy kezelni a helyzetet, mintha nem lenne biztos egyáltalán, hogy valaha ismét látni fogja a Napsugár nevét - aki így is van elmentve a telefonjában - a képernyőn, de persze sokkal egyszerűbb lett volna tudni, hogy van-e értelme várakozni, vagy inkább kezdje meg ideje korán azt az elengedést, amire nincsen jelenleg felkészülve.
Amikor a gondolatai már túlságosan összekuszálódtak volna, végül elővette a laptopját, és nekifogott három év után először valamilyen történet első sorait "papírra vetni". A két hét leforgása alatt rengeteget sikerült haladnia vele, és azt látta, különösen Hunter arcán, hogy végre elhiszik, elindult a gyógyulás útján, és nem csak saját magát, vagy éppen őket áltatja.
A szobájában égnek halvány fénnyel a lámpák, a laptopja fénye pedig megvilágítja az arcát, azonban a lehunyt szemek miatt már nem érzékeli ezeket. Elég sokáig dolgozott a következő fejezeten, és talán öt perce nyomhatta el végül az álom, ami van annyira felületes, hogy megébredjen a telefonja rezgésére még.
A képernyőn látott név azonban azonnal éber állapotba löki őt.
A hangja azért árulkodik róla, hogy most ébredt, még ha nem is mélyebb alvásból, ő pedig felülve kicsúszik az ágy szélére, hogy azzal a panorámával találja magát szembe az üvegfal előtt, amit együtt néztek, mielőtt megbeszélték volna, hogy a másik talán hívni fogja.
Kérdezi vagy a másiktól, vagy saját magától, nem is tudja, ezért igyekszik az álmot kitörölni a szeméből, hogy lássa az analóg órát normálisan, ami az asztalára van letéve. Ezt követően mosollyal fogadja az időpontot, mert ez sok mindent is jelenthet, de még nem tervezi, hogy rátér erre.
Mondja csendesen, aztán feláll az ágy széléről, és elindul a kétszintes lakásban lefelé a lépcsőn, hogy egy pohár vizet szerezzen magának.

A kanapén ülve már sokadik true crime rész után sejthetném, mennyire elszaladt az idő. De mivel sem a tévére, sem az időre, sem semmi egyébre nem igazán figyelek, gondolkodás nélkül nyúlok a telefon után és keresem ki a névjegyzékből a nevet, akinek a számlájára írható az utóbbi pár nap koncentrációs zavara. Mielőtt még rányomnék a zöldre, veszek egy mély levegőt, aztán azon kapom magam, hogy habozok. Nem az első alkalom lenne az elmúlt két hét során, hogy végül lezárom a képernyőt és annyiban hagyom az egészet, de most végül erőt veszek magamon, és rányomok a hívás gombra.
- Ben?
Bizonytalanul szólok bele a telefonba, mintha nem is lennék igazán biztos benne, hogy jó számot hívtam. Ahogy az telefonálás közben jellemző rám, nem tudok egy helyben ülni most sem, és egy gyors mozdulattal már talpon vagyok, fel s alá járkálva a nappaliban.
- Nem hívlak rosszkor?
Ártatlanul teszem fel a kérdést. Az utolsó találkozásunk óta nem beszéltünk, nem tudom, milyen a napirendje éppen, úgyhogy, ha nem alkalmas neki, később is tudunk beszélni. Két héthez képest pár óra várakozás már nem olyan vészes. Kíváncsiságból elemelem a telefont a fülemtől, hogy az órára nézzek, és csak akkor szembesülök vele, hogy hajnali kettő elmúlt.
- Te jó ég, ne haragudj, aludtál már? Tudod, mit? Beszéljünk holnap, nem olyan fontos.
A homlokomhoz kapok, amikor rádöbbenek, milyen későre jár, Ben pedig valószínűleg már az igazak álmát aludta, hiszen hajnal kettőkor minden normális ember ezt teszi. Az ablak felé fordulva látom a kinti sötétséget, pedig esküdni mernék, hogy amikor utoljára kinéztem, akkor még verőfényes napsütés volt odakint.