Samuel & Katniss I have not failed. I`ve just found 10,000 ways that won`t work.

Annyira megszoktam már, hogy Sam mostanában mindig a segítségemre siet, hogy eszembe sem jutott, hogy a mostani és eddigi legkomolyabb problémámnak nem fog túlzottan örülni. Megértem, hogy dühös, hogy ide hívtam, jogosan is, de... mégis mi mást tudtam volna tenni? Fogalmam sincs, hogy egyedül hogyan mászhatnék ki ebből az óriási bajból, amibe saját magam kevertem bele. Pedig nem is ezt akartam. Én tényleg szeretnék normálisan élni, de egyszerűen képtelen vagyok rá. A bennem lévő kokain adag pedig még jobban fokozza bennem a félelem érzetet, mert pontosan tudom, hogy ezúttal mekkora bajba tudok kerülni. A szavaira bólintok, hisz természetes, hogy időre van szüksége, hogy felfogja mindazt, ami történt, viszont azt hiszem, hogy jelen állásszerint minden idő, amit elpazarlunk veszélyes. Ha bárki is megtudja, akkor most már mindketten bajban leszünk. A rendőrséges ötletére rémülten rázom meg a fejem, mert ha valamiben biztos vagyok, akkor az az, hogy egyáltalán nem lennének megértőek velem. Senki sem hinné el, hogy nem a drog hatására cselekedtem, hanem csak meg akartam védeni magam. Tényleg önvédelem volt. Meg nem is szándékos. Nem gondoltam, hogy ekkorát fog esni.
- A rendőrség ki van zárva! Én nem szeretem a bezártságot, Sam... - motyogom még mindig megszeppenve és úgy, hogy közben fogalmam sincs, hogy mit kéne tennünk, vagy azt hogyan. Hogy a fészkes fenébe keveredhettem ilyen helyzetbe már megint? Bárcsak a tegnap a nővérem pasija vagy kicsodája nyírta volna ki... akkor most nem lennék ebben a helyzetben. És nem kéne azt lánom Samen, hogy mekkora csalódás vagyok a számára. Főleg azután, hogy az arcomat jobban megvizsgálva pontosan tudom, hogy észre vette rajtam, hogy nem vagyok tiszta. Szégyenkezve fordítom el róla a tekintetem, és átkozom magam azért, amiért függője lettem annak a fehér pornak. - Én csak egy kicsit boldog akartam lenni... nem tudtam, hogy... én nem akartam, hogy ez legyen. - csak újra meg újra ezt tudom ismételgetni, mert rossz érzés az, hogy ilyen lekezelő velem. Azok után, ami köztünk történt. Vagyis kéne számára is jelentősége legyen nem? Az újabb oda szúrása sem segít abban, hogy jobban érezzem magam. Én akarom, hogy barátkozzon velem. Sokkal jobban, mint az helyes lenne. - Nagyon sajnálom. - most először pedig tényleg őszintén mondom ezt. Nem csak azt sajnálom, hogy csalódott bennem, mert még mindig az a drogos vagyok, akit megismert, hanem azt is, hogy ebbe a helyzetbe bele kevertem. Meg úgy mindent... hogy nem tudok normális lenni. Pedig tényleg nagyon akarok. Szipogva nézek rá, mert a következő szavai már megnyugtatnak. Valamiért elhiszem neki, hogy nem fogja hagyni, hogy börtönbe kerüljek. Főleg azután, hogy magához ölel. Idétlenül törülöm meg a könnyes szemeimet, majd még mindig szipogva temetem arcomat a nyakába, mintha valamiféle menedék lenne a számomra. Már biztos, hogy nem fog magamra hagyni.
- Nem tudom, hogy mikor fog haza érni. Nem fogja megbocsájtani ezt nekem soha... már így is haragszik, hogy bajba kevertem Őt... - csalódottan még mindig Samhez bújva igyekszem gondolkodni és megoldást találni erre az ügyre, azonban úgy gondolom, hogy ha képes lennék bármi értelmeset is kitalálni, akkor most egyedül néznék szembe mindennel. De túlságosan gyáva vagyok ahhoz, hogy szembe nézzek a saját tettemmel és annak a következményeivel. Megint elcsesztem. - Mira sosem hinné el, hogy én magam ilyen meglepetéseket tudnék okozni... meg hát tudja, hogy sosincs pénzem, ha meg van, azt sosem arra költöm, ami hasznos. - bár tervnek nem rossz, meg egyértelműen lehetne arra fogni, hogy bocsánatkérés tőlem a tegnapi miatt, de... tutira nem venné be. Erről pedig szintén én tehetek. Mert Őt is hozzá szoktattam ahhoz, hogy semmire sem vagyok jó igazából csak arra, hogy mindent tönkre tegyek magam körül. - De... talán ha valaki hírtelen felhívná azzal, hogy tervezzen neki ruhát, vagy valami... arra biztosan nem mondana nemet. Képes órák hosszat beszélni az elképzeléseiről ilyenkor. - tényleg próbálok hasznos lenni, ha már így elrontottam, de az agyam egyáltalán nem ott jár ahol kéne. Az egész testem remeg, de ezúttal a félelem miatt. A sorsom függ attól, hogy mennyire tudjuk megoldani a problémát, amit okoztam. Elhúzódva végül, bólintok a kérésére és próbálom össze szedni a gondolataimat a tekintetét kerülve. Olyan gyorsan történt minden, hogy fájdalmas visszaemlékeznem.
- Igazából ugyanaz történt, ami veled is. Kértem tőle egy csomó port, amiket nem fizettem ki. De azt hittem, hogy már régen elfelejtette. Egy pár napja folyamatosan hívogatott, és mivel tudtam miért, persze nem vettem fel. Ő pedig ide jött. Először a tegnap este. A nővéremnek szerencséje volt, mert épp itt volt valami barátja... megverte. - pillantok egy röpke pillanatig a holttest felé, akinek az arcán tökéletesen látszanak az ütés nyomai. Nem gondolom, hogy Sam azt hinné, hogy én vertem meg, de azért szerettem volna, hogy tudja, hogy én nem bántottam. - Ma pedig vissza jött... hidd el, ha lett volna pénzem oda adtam volna neki, hogy tűnjön el. De ez a szemétláda sokkal többet akart, mint amennyi a tartozásom. Kamatoztatta azt. Először megütött... majd mindenfélét kiabált... Miraval fenyegetett. Én esküszöm, hogy csak ellöktem magamtól... - idegesen tördelem az ujjaimat, mert ahogy felidéződik bennem minden, csak még jobban pánikolok. Bárcsak ma sem jöttem volna haza. - Bocsánat. Össze szedem magam. - egyenesedek ki, ismét le törölve a könnyeimet, mert igaza van... a sírás nem fogja megoldani a helyzetet. - Hogyan fogjuk el tűntetni innen? Mi lesz, ha meglát valaki? Ha keresni fogják egy idő után...? Vannak neki például testvérei. - idegesen fújom ki magamból a levegőt is túrok a hajamba. Nagyon tehetetlennek érzem magam. Most először utálom, hogy a kokain hatása alatt vagyok. Bár attól ennél sokkal nyugodtabb kéne legyek, de olyan, mintha a hatása is ki ment volna belőlem pillanatok alatt a történtek után. - Sam... ha ezen túl leszünk...kérlek segíts majd, hogy tudjam abba hagyni, mert... én nem akarok tovább semmi függője lenni. Így már nem. - jelenleg pedig ezt halálosan komolyan is gondolom, még ha nem is tudom, hogy ezt hogyn lehetne megvalósítani. Mert semmiféle klinikára be feküdni nem fogok az biztos.      

Samuel & Katniss I have not failed. I`ve just found 10,000 ways that won`t work.

Minden porcikám remeg miközben ki nyitom az ajtót, azt hiszem, hogy még soha nem akartam ennyire vissza forgatni az időt. Ismét elcsesztem, de ezúttal annyira, hogy még a kiútat sem nagyon látom belőle. Tudom, hogy adnom kéne Samnek valamiféle magyarázatot, de miközben az arcomat fürkészi és kényszerít is arra, hogy rá nézzek, csak még jobban eluralkodik rajtam a pánik. Talán hiba volt ide hívnom, de más aligha jutna eszembe, aki ki tudna húzni a bajból, amibe most kerültem. Ez sokkal több annál, mint mikor ellopok valami csillogó ékszert. Az az ember nagyon is úgy néz ki, hogy halott. Miattam. Szeretném azzal nyugtatni magam, hogy megérdemelte, hiszen bántotta a nővéremet és engem is, és így már legalább nem is tartozok, azonban azt hiszem, hogy a rossz emberek megölése is épp akkora bűn, mint az ártatlanoké. Nem akarok gyilkos lenni.
- Ő akart engem... megölni. - a szavaim alig hallhatóak, miközben a baleset helyszíne felé bökök, ahol a férfi vérben ázva fekszik még mindig mozdulatlanul és még mindig halottiasan. Egyáltalán nem lepődök meg azon, hogy Sam szitkolózik egy sort, a kérdéseire viszont aligha tudok mit válaszolni. Én sem tudom, hogy minek hívtam ide, bár nem kéne úgy tennie, mintha nem ismerne már. Mégis egymagam mit csinálhatnék? - Mert én nagyon félek... - sütöm le a szemeimet, hogy ne lássam az Ő szigorú arcvonásait, amik sokkal másabbak, mint legutóbb. Talán mégsem jelentett semmit neki az, ami legutóbb köztünk történt. Nem is érdekel. Nekem sem. Össze rezzenek, amint becsapódik a bejárati ajtó, de végül össze szedve magam be is zárom azt, hogy biztosan senki ne ronthasson ránk. Ha minden igaz Mira még egy pár órát dolgozni fog, így talán egy kis segítséggel semmit sem fog észre venni a történtekből. Bár Sam nem úgy tűnik, mintha örülne annak, hogy megint ki kéne húznia a bajból... bár ez most kicsit másabb egy helyzet. - Sajnálom. De azt mondtad, hogy ha bajban vagyok, akkor... mégis kinek kellett volna erről szólnom? - megszeppenve állok meg a nappali bejáratánál, tágra meresztett szemekkel nézem még mindig a mozdulatlan testet és közben az jut az eszembe, hogy feküdhetnék most én is ott a helyében. Bár vele ellentétben nekem nem az volt a célom, hogy megöljem, de már mit tehetnék, ha így alakult? Pokoli bűntudatom van, amivel nem is tudom, hogy valaha szembe fogok-e tudni nézni. Botladozva követem Samet a kanapéig és engedelmesen ülök le arra, a kérdéseire viszont csak megrázom a fejem és ismét engedve a könnyeimnek, tapasztom be  a füleimet mindkét tenyeremmel. Veszek egy mély levegőt, ki is fújom azt, majd végül az ölembe ejtem a kezeimet. Tudom, hogy ahhoz, hogy segíteni tudjon muszáj válaszolnom mindenre.
- Csak egy baleset volt. Én nem vagyok gyilkos. - mintha csak szeretném magam jobb színben feltűntetni előtte, úgy kezdek bele a mondandómba, ami lényegében nem is hazugság. Nem szándékosan tettem, bár ez aligha enyhít a bennem tomboló érzéseken. - Eleinte tőle vettem drogokat. Mielőtt téged felkerestelek volna. Tartoztam neki egy...kevéske pénzzel. Ő meg a tegnap rá tört a nővéremre. Most meg rám. - hadarom a tekintetét kerülve, mert szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kevertem magam és most már Őt is. - Én esküszöm, hogy nem ezt akartam. Csak... meg akartam védeni magam ezért megtaszítottam. Ő meg... - elhalhallgatok, mert annyira nehéz ki mondanom azt az egy szót. Meghalt.
- Nem akarok börtönbe kerülni. Kérlek... - a hangom kétségbeesett, mert bár sokszor kerültem már szarba, főleg azóta, hogy New Yorkba jöttem, de ez nem valami olyasmi, amiből egyedül képes lennék kimászni.- Én ígérem, hogy soha többet nem okozok neked gondot utána. Sem senkinek. De ne hagyj ezzel magamra.. - ezúttal pedig még a karját is megszorítom, mintha csak azzal akarnám megakadályozni, hogy lelépjen, pontosan úgy, mint akinek mostanra elege van belőlem.      

Samuel & Katniss I have not failed. I`ve just found 10,000 ways that won`t work.

Semmi terv nélkül vetődök le a nappaliban lévő kanapéra és próbálom kitalálni, hogy hogyan rakjam rendbe az életem úgy, hogy teljesen a zéróról tudjak majd indítani. Az ami Sam és köztem történt legutóbb, olyan szinten össze zavart, hogy még annyira sem tudom, hogy mit szeretnék, mint eddig. Nem is az a baj, hogy megcsókolt, hanem inkább az, hogy másnap reggel úgy tett, mintha meg sem történt volna az. Mármint kedves volt meg minden, de... mikor elbúcsuztunk egymástól azért vártam volna legalább egy újabb puszit vagy valamit. Nem mintha ahhoz lennék szokva, vagy tudnám, hogy mi a fene ütött belénk, de akkor sem igazán tudom, hogy hogyan kéne a közel jövőben viszonyulnom hozzá. Mert mivel felajánlotta, hogy ad nekem munkát, meg drogokat is, így gondolom még elég sokszor fogunk találkozni. Mint barátok, akiknek ilyen furcsa kapcsolatuk van. Mégis szégyellek hozzá fordulni a legújabb problémámmal, és gyűlölöm magam azért, mert a tegnap este Mira élete veszélyben volt. De már hetek óta nem hallottam Patrick felől, honnan tudhattam volna, hogy épp most fog majd felbukkanni a pénzét követelve? Egyáltalán miért mindenki engem üldöz a pénz miatt? Na és, ha nem adtam meg a tartozásomat...? Úgysincs arra rá szorulva. Bárcsak itthon maradtam volna az este inkább fittyet hányva a nővérem kérésének, és így legalább Őt nem bánthatta volna senki, mert ahogyan korábban is megtettem, úgy most is kész lettem volna bármire, hogy Őt megvédjem. Még egy párszor ma is hívott az az idióta, de természetesen eszem ágában sem volt fel venni a telefont, itthon meg azért nem aggódok ez miatt, mert ha már egyszer betört a házunkba, nem fog még egyszer. Valahogy megszerzem amit akar és ki iktatom az életemből. Bár nem volt arról szól, amikor azt a cuccot pénz nélkül adta, hogy folyamatosan kamatoztatni is fogja az adossógomat. Már azt sem tudom pontosan, hogy mennyinél tartunk. Halk kopogást hallok az ajtón, amitől még mindig nem ér utol a frász, hiszen biztosra vettem, hogy úgysem jön el ismét a házunkba, épp ezért is megyek naivan az ajtó fele és nyitom ki azt, de szinte a földbe gyökerezik a lábam abban a pillanatban, hogy meglátom a korábbi dílerem dühös arcát, amit néhány monokli diszít. Mesélte Mira, hogy az új lovagja vagy kije el bánt vele... mégsem elég jól, mert itt van. A férfi a lábával támassza meg az ajtót, hogy azt ne tudjam rá vágni, majd közelebb lépve hozzám csattan a tenyere az arcomon, ami miatt ösztönösen szisszenek fel, és surolom meg az ütés helyét. A szám széle elhasadt, de nincs időm azzal foglalkozni, mert a következőkben már a nyakamat szorítja meg és taszít hátrafele.
- Mit képzeltél te ribanc? Hogy majd mindig megúszod? A nővérednek szerencséje volt, de téged most ki ment meg tőlem? - sziszegi a fogai közül, én pedig csak szótlanul próbálok kiszabadulni a szorítása alól, ami egyre vadabb. Végül egy jól célzott rúgással találom el középtájt, ami épp elég, hogy elengedjen egy pár másodpercig és menekülni kezdjek a nappali irányába a telefonomért. - Megöllek, hallod? Majd végzek a nővéreddel is. - morrogja tovább, de esze ágában sincs békén hagyni, ki üti remegő a kezemből a telefont, majd látva az ismét magasba emelkedő öklét rémülten szorítom össze szemeimet és taszítok rajta egyet. Arra azonban nem számítok, hogy megtántorodva vetődik hátra, egyenesen a mögötte lévő kis üvegasztalra, és még a Mira kedvenc vázája is darabokban végzi. A szájam elé kapom a tenyerem, hogy vissza fojtsam a sikolyom, mert nem a darabokra hullott asztal meg váza zavar, ahnem sokkal inkább a mozdulatlan test, ami körül a szőnyeg csupa vér.
- Kelj fel. Ez nem vicces! - szólalok meg remegő hangon, majd közelebb bátorkodok hozzá és óvatosan érintem meg a lábammal, de még mindig semmi. Basszus... Levegő után kapkodva túrok a hajamba és próbálom kitalálni, hogy hogyan legyen tovább. Ha meghalt? Nem akarok gyilkos lenni... A kanapéra ülve veszem el végül a földön heverő telefont és pötyögök egy üzenetet Samnek, amiben csak annyit írok le, hogy elég angy gáz van és a segítségére van szükségem. Nem tudom még, hogy mennyire bízhatok meg benne, vagy, hogy fog-e egyáltalán segíteni, de rajta kívül még csak a nővérem marad... de Ő nem igazán tudna ezzel mit kezdeni. Ahogyan én sem. A rendőrség, vagy mentő ötlete pedig amilyen hamar be villan az elmémbe, épp olyan hamar el is hessegtetem onnan. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy írtam Samnek, de a csengő hangjára egyenesen megkönnyebbülök. Bár megtörlöm a könnyes szemeimet, de attól még azt hiszem, hogy látszik rajtam, hogy sírtam, ami tudom, hogy nem megoldás, de nagyon félek.
- Sam... én azt hiszem... szóval... kérlek segíts. - szólalok meg szinte azonnal, hogy ki nyitom neki az ajtót, és hátrébb is állok, hogy be tudjon lépni. Mira semmiképp sem találhat rá erre az emberre itt a lakásunkban.