Mintaférj, minta-apa, mintaszakember, mintapolgár...
Olyan fáradhatatlan tökéletességgel hozta le a magára vett és rá aggatott szerepeket, hogy annak, túlzás nélkül állítható, már akadtak, kik a csodájára jártak. A „hogy csinálod?” és „áruld el a titkod!” dölyfös utalgatások egyike se talált válaszra: idővel megtanulta elfogadni az irigyeket, és nem többel, mint egy komótos vállhúzással kísért engedékeny mosollyal reflektálni. Hisz, bár szeret beszélni, gyakran jobban megörülve a hangjának, mint kellene, felesleges bizonygatásokba nem bocsátkozik, ha már pontosan tudja, nem tisztje senkinek se elszámolni azzal, mi és hogyan alakult az életében. „Ennek is csak megszületni volt nehéz!”, állítják egyesek, kis szerencsével a háta mögött, mert agresszív ugyan nem volt sose, de a temperamentumát nehezére esik tagadni, tudja bármennyire is, jellemhiba, nem valami, amire büszke lehetne. Márpedig ő az: büszke arra, amit elért, amilyen emberré vált, ahová eljutott a wyomingi kisvárosból. Ha őszinték akarunk lenni, már olyannyira büszke, hogy az a fene nagy önérzete, nem az állapota fogja a vesztét okozni, de mit lehet mit tenni? A gyermekkori beidegződések, a neveltetés kérdése nem olyasvalami, aminek ellent tudunk mondani. Vagy tudnánk, de nem akarunk. Raúl márpedig nem akart.
Egy kolumbiai illegális bevándorló fattyaként született az Amerikai Egyesült Államok történelmének egyik leghazafiasabb államába – ha nem volna tovább is sejthetnénk: önmagában kudarcra ítélt történet... Nagyapja, Randall Haynes, a torringtoni mindennapok megbecsült alakja a családja ellen elkövetett vétekként fogadta a latino unoka érkezését; de hogy a tizenhét éves lányának köszönhette, az már a személyére nézve volt pusztítóan sértő. Raúl életében a gyűlölet volt az első érzelmi reakció, amivel szembesülni kényszerült, mert Mr. Haynes még csak titkolni se akarta az iránta érzett ellenszenvét. Érdekes helyzeteket szül a véletlen, ugyanis nem más, mint ez a gyűlölet kovácsolta végül kettejük szétválaszthatatlan kapcsolatát. Utálta ugyanis nézni az unokája a társadalomban tétován tengő-lengő, mihaszna voltát, így elhatározta: „Majd én megtanítom!”, és mivel soha nem tette, akkor se hazudott. Könyörtelen, de igazságos tanítója volt...
Hamarabb jelentkeztek nagyapja katonákét idéző attitűdjei, mint az aktuális kognitív életkori sajátosságok velejárói. Nemcsak, hogy megtanította, a saját képére formálta az őt mindenkor bálványozó kisfiút, ki, mint azt már tudjuk, a mai napig se tágít fiatalkori hagyatékától – ahhoz túl szentimentálisan ragaszkodó típus, hogy egy általa nagyra tartott személyt meghazudtoljon. Sokszor már idegesítően precíz, olyasfajta, akinek egy terv felállításának menetéhez is egy konkrét, megelőző tervezetre van szüksége, mert olyan, hogy „túlzottan körültekintő”, nem létezik. A megszokások rabja, és ez a fajta pedáns létforma, amit nem csak az örege, de később, a seregben töltött időben a körmére néző felügyelő tisztje követelt tőle, megmásíthatatlanul a tudatába égett. Élesen ugyan nem, de gyakran kimért, úriember modorával szóvá teszi, ha rosszallja, egyesek nem a neki evidens elveket vallják. Enyhe utalásokat, finom célzásokat fog tenni arra, szerinte mi a megfelelő metódus; van annyira karakán, hogy nem csak hangoztatni, ha szükséges, akár megvédeni is tudja a vélt igazát. Tiszteli ugyan a hierarchiát, és pontosan tudja az abban betöltött szerepét annak minden pozitív és negatív hozományával együtt, de nem szorult belé az a fajta gátlás, hogy tartsa a száját akkor, ha döntő kérdésben, úgy látja, elbaltázott lépést akarnak tenni, legyen szó az élet bármely területéről. Ugyanakkor képes beismerni azt is, ha hibázott – ez teszi különbözővé a rá aggatott „önhitt” jelzőtől, mivelhogy sokkal inkább tartja, rendkívül fejlett az igazságérzete, aminek része, hogy magabiztosan vállalja, ha tudja, neki áll a zászló. Egyenes, ritkán köntörfalazó ember, aki inkább igazítja a valóságot a másik egyén teherbírásához, mintsem, hogy hazugsággal szédítse, bár meglehet, miután nem a legjobb emberismerő, gyakran mellé trafál, mégis inkább vállalja a kockázatot. Soha nem kegyetlen, soha nem bánt, csupán nyílt és őszinte – ahogy ezt kapta ő örökül a nagyapjától, a lányát hasonló elvek szerint igyekezett nevelni.
Senki nem vádolná azzal, hogy szégyenlős típus lenne, nem kísérel meg művi látszat-félszegséget, miután a környezetének felé mutatott megítélése a legtöbb esetben hidegen hagyja – kivéve a szívének fontos személyeké. Igaz, miszerint csak annak fogadja el a tanácsát, akinek a véleményére is kíváncsi, és a családja felől érkező visszaigazolás kiemelt figyelemmel csiszolja keményre metszett értékrendszerét. Mindig gondja volt rá, hogy bármennyire is folyjon össze, és legyen hatással a munkabeosztása a közösen töltött időre, elkülönítse a professzionális mivoltát attól, hogy a magánéletében családapa. Alaptermészeténél fogva se bumfordi, vagy éppen magának való: a „jófej” jelzőt a széles spektrumának minden kis centijével mintha csak rá öntötték volna, bár be kell látni, sajátos a humora, ami sokakban visszás érzéseket kelthet. Azok, akik, mint Dr. Haynes-t ismerik, szinte el se tudnák képzelni, hogy odahaza milyen bolondos, életigenlő, a legjobb értelemben vett „nagy gyerek”. Filantróp, hivatásából adódóan karitatív jellem, vágyja a segítségnyújtást – ellenben ki nem állhatja, ha segítségre szorul, az ugyanis férfiúi becsületén okoz csorbát; hasonló aggályok miatt nem beszél az érzéseiről sem. Szavak útján még a szeretetét se tudja kifejezni, inkább a tettek, semmint a hangzatos vallomások embere, bár mentségére szóljon, igyekszik... de nem eléggé.
Mintaférj, minta-apa, mintaszakember, mintapolgár... volt.
Volt, mert az emberi természet ilyen: meghasonul és a felismerhetetlenségig kifordul magából, ha az áldozat szerepébe kényszerül. Mártírja lett saját magának, elszenvedője egy, a semmiből érkező diagnózisnak, amit önmagánál már csak a családjának kíván kevésbé. Ki akarná végig asszisztálni a férje vagy éppen az apja sorozatos hullámvölgyekbe torkolló lejtmenetét? Önkényesen döntött: nyilvánvalóan senki, a teljes elszeparáltság pedig a legjobb, hogy annak lehetőségétől is ellehetetlenítse a szeretteit.
A büszkesége fogja a sírba vinni, már ő is tudja...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy gyönyörűen kidolgozott karakterlapot hoztál, külön dicséret azért, hogy ilyen egyedi módon oldottad meg, sikerült benne megismerni tökéletesen a karakteredet.    Nem csak a személyiségével sikerült elvarázsolnod, hanem a történettel is, amelyben remekül bemutattad azt, hogy milyen, amikor egy férfi a családjáért él. Azt hiszem, hogy a feleséged és a lányod is nagyon szerencsés lehet azért, mert te vagy nekik.   Talán most kilátástalannak tűnhet az életed, nehéz lehet szembesülni egy olyan betegséggel, amelyre nincs gyógymód, úgy még elviselhetetlenebb lehet az egész, hogy épp egy olyan betegséggel küzdesz, amelyet a szakmádból kifolyólag sokkal jobban ismersz bárkinél, de én tiszta szívből bízok abban, hogy feladni nem fogod. A családodnak szüksége van rád, és neked is rájuk. Talán ők elég erőt fognak adni ahhoz, hogy megtanulj ezzel együtt élni, és ha nem veszíted el a hited és kitartartasz, meglehet, hogy rá jössz, hogy sokkal erősebb is vagy, mint gondolnád.    Nem csak a családodért, de magad miatt is annak kell lenned.  
Színt és rangot majd egy admin fog adni neked, de addig is érezd jól magad. Köszönöm, hogy olvashattalak  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!