Az utca túloldalán állok egy cetlivel a kezemben. Elméletben azon a reggelen, amikor eltűnt itt lett volna jelenése. Több mint egy évtizede jár ide, de még soha nem jártam itt. Most pedig úgy érzem magam, mint egy kukuló, ahogyan figyelem az embereket, akik belépnek az épületbe, vagy éppen távoznak. Végül nagy levegőt veszek és elindulok az anonim gyűlésnek otthont adó épülethez, de nem tudok egyből belépni. Úgy érzem magam, mint aki nem tartozik ide és így is van, soha nem volt ilyen problémám és abban sem voltam biztos, hogy bárki is szóba fog állni velem. Egy lépés előre, kettő hátra, úgy nézek ki, mint aki egy fura táncot jár, pedig csak tanácstalan vagyok és még a fogorvoshoz is szívesebben mennék, mint ide.
Vajon azt hiszik, hogy első alkalom és ezért kapok annyi biztató mosolyt?
Esélyes.
Összegyűröm a papírt a kezemben és még mielőtt valaki odaléphetne hozzám, belépek a félhomályba, ami uralja a folyosót. Lassú léptekkel indulok el, mint aki bizonytalan a járásában. Szeretem apát, de most még én is tudtam, hogy elsődlegesen anya miatt vagyok itt és nem miatta. Bekukucskálok az egyik nyitott ajtón, de üres a terem, amikor pedig megfordulnék, akkor egy férfinak ütközőm.
Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki a tilosban járt és rajta is kapták. Pedig ez nem újdonság számomra, elég sokszor megtettem már életem során.
- Bocsánat. – mondom sietve és kikerülném, de ő nem lép arrébb, hanem csak fürkész engem, miközben fölém tornyosul. Olyan, mint egy bástya. Fogalmam sincs, hogy miért ezt a benyomást kelti bennem, de úgy érzem, mintha őrzője lenne ennek a helynek és meg akarná óvni az itt lévőket a kíváncsi szempároktól. Aztán lehet csak képzelődőm és még a reggeli ágyból kizuhanás hatását érzem, mert talán jobban bevertem a fejemet az éjjeliszekrénybe, mint elsőre hittem.
- Elnézést, szeretnék elmenni, vagy tudja mit talán maga is segíthet, ha már úgy áll itt, mint valami katona, akinek a földbe gyökerezett a lába. – lehet kedvesebben is megszólíthattam volna, de nem igazán tetszett, hogy beszorultam közé és az ajtó közé, ahogyan az se, hogy ennyire közel áll hozzám. Plusz nem sokat aludtam, így kicsit nyűgös vagyok. Végül vettem egy mély levegőt és próbáltam visszanyerni a lelkibékémet, ami valamikor hajnalban elillant a telefonhívással. – Sajnálom, nem akartam bunkó lenni. Kezdhetnénk elölről? – kicsit oldalra billentettem a fejemet, míg vártam a válaszára… Vagyis mégse vártam meg a válaszát, a kezemet nyújtottam felé és közben a nevemet is elárultam. – Bluebell Muray vagyok és keresek valakit. – lehet két percen belül ki fog rakni, mintha csak egy dobozt rakna odébb a mondandóm  második feléért, de ha azt hiszi csak úgy el fogok menni, akkor téved. Meg kell találnom apámat, anyáért muszáj.



öltözet

Magam sem tudnám megmondani, de ez a hely valahogy felszülté tett és folyamatosan azt éreztem, hogy szeretnék minél távolabb lenni ettől az épülettől, pedig ez nem maga volt a sátán főhadiszállása. Elméletben pont ellenkezőleg, itt segítséget kaptak az olyanok, mint amilyen az apám is volt, de ha így volt, akkor most mi történt? Olyan jól haladt, soha ennyire hosszú ideig nem tartott ki, több mint 10 éve nem ivott és nem is látszott rajta, hogy el akarna csábulni. Annyiszor megtette már, anya csak észrevette volna. Talán a másik szenvedélye miatt került bajba? Ha igen, akkor arra honnan szerzett pénzt, ha elméletben nem volt gyanús pénzkivétel. Hittem anyának, hiszen neki is az volt az érdeke, hogy megtaláljam Jasont még azelőtt, mielőtt túlzottan késő lenne. A reggeli beszélgetést követően én is egyre feszültebb lettem és még inkább aggódni kezdtem, de elsődlegesen anya miatt és csak azután a tékozló apám miatt.
Gondolataim ezerfelé jártak, fáradt és nyűgös voltam, aminek köszönhetően ismételten beleestem abba a hibába, hogy hamarabb járt a szám, mintsem végiggondoltam volna azt, hogy mit is zúdítok a másikra.  Azon kívül, hogy túlzottan közel állt és fürkészett nem tett ellenem semmit se a férfi. Apára voltam dühös és nem az univerzumra, bár néha azt kívántam bárcsak kevésbé problémás szülőt kaptam volna, akkor csomó minden könnyebb lett volna az életemben.
- Nem erről van szó, de inkább hagyjuk is. – egyáltalán nem ballábbal keltem fel, igazából kizúgtam az ágyból, de ez nem tartozott rá, de annak örültem, hogy nem vette túlzottan magára a pocsék indításomat. Ennek köszönhetően még egy barátságos mosolyt is megejtettem. – Örülök a találkozásnak. – valójában még nem voltam biztos ebben, csak az illem így diktálta, nekem meg arra volt szükségem, hogy valaki segítsen, ne pedig hárpiának könyveljenek el, ami amúgy nem voltam. Egyszerűen csak siettem volna, mert ez a hely valahogy a frászt hozta rám, és ennél az oknál fogva rátértem volna a lényegre, mintsem az előírt társalgási szabályok szerint járjunk el. A javaslatra egy bólintással feleltem és beljebb sétáltam a korábban látott terembe, majd kicsit távolabb álltam meg tőle. Nem akartam kényelembe helyezni magamat, mert ha nincs itt az apám, akkor tovább kell keresnem őt.
- Szóval ismeri az apámat, remek akkor talán nem kell másik személyt keresnem. – kicsit megkönnyebbültem, hogy sikerült a megfelelő embernek ütköznem és remélhetőleg nem fog tovább irányítani másik személyhez. – Úgy tudom, hogy két napja itt járt és az érdekelne, hogy ma is itt volt-e, ha nem, akkor esetleg nem mondta meg, hogy mi a terve, hova fog menni? Esetleg nem tűnt úgy, hogy valami baj lehet? – szavakat kicsit hadarva mondtam el, majd újra elővettem a telefonomat és lenyomtam a hívás gombot, de elég hamar kiderült, hogy még mindig nem kapcsolható a hívott szám. Idegesen elkezdtem rágcsálni az alsó ajkamat, miközben le- és fölsétáltam a teremben, vagyis csak pár lépést tettem meg az egyik irányba, majd pedig a másik írányba.
- Maga itt vezető, segítő vagy tanácsadó? Ne haragudjon, de nem tudom hogy mennek itt a dolgok. – érezhető volt a hangomból, hogy kicsit el vagyok veszve és nem meg akarom őt sérteni, egyszerűen csak tényleg nem tudtam, hogy is mennek itt a dolgok, kit miként neveznek és stb. – Esetleg nem vett valami furcsát észre az apámon? Az éjszak közepén édesanyám azzal hívott, hogy két napja nem ment haza, a telefont meg nem veszi fel, el se tudjuk érni, mint hallhatta. Ez az utolsó hely, ahol tudjuk hogy járhatott. – végül lerogytam a közeli székre és kezembe temettem az arcomat. Tanácstalan voltam, régóta nem vettem már annyira részt a szüleim életében, hogy ismerjem minden mozzanatukat, hogy ki mit szokott csinálni, merre járnak. Régebben könnyebb volt apám nyomára bukkanni, de most… Most fogalmam sem volt arról, hogy merre kellene tovább mennem, ha ennek a férfinak nincs valami tippje. Pár perc után viszont újra megállapodott a pillantásom Joe-n. – Esetleg nem volt sérülése? Nem kért pénzt kölcsön, hogy haza tudjon menni vagy tudjon valamit venni a feleségének? – ha igen, akkor biztos lehettem abban, hogy megint a szerencsejáték vonzotta be és nem kedves alakokkal hozhatta össze a sors. Nem véletlen kérdeztem rá erre a két dologra, mert apám általában ezzel a módszerrel húzott le másokat. Fura dolog az élet, hogy apám bűneiről egy vadidegennel beszélgetek és közben én érzem magam egyre inkább zavarban, pedig nem is én tettem rossz fát a tűzre.


öltözet

Fura dolog az élet, hogy hiába felnőtt valaki, hiába van mögötte megannyi évtized, hiába járt már hasonló úton, akkor is akadnak olyan pillanatok az életben, ami kizökkent minket a jól megszokott magabiztosságból és könnyedén válunk elveszetté, mint egy gyerek, aki még mindenre rácsodálkozik. Elveszett voltam, féltem attól, hogy nem fogom tudni édesanyámat megnyugtatni, nem fogom tudni hazavinni neki apámat, mindamellett pedig ott volt bennem a szégyen is. Hiába tűnt megértőnek a férfi, akkor is szégyelltem magam, mint gyerekkoromban is, amikor rájöttem, hogy mi apám bűne. Féltem hajdanán is, hogy kiderül és a többi gyerek, majd ezért fog rám ujjal mutogatni vagy elítélni, gúny tűzni és valahogy ugyanez az érzés kezdett újra átjárni. Féltem attól, hogy talán apám után ítél meg egy idegen, pedig igazán nem kellene számítania annak, hogy mit is gondol rólam. Nem ismer, de minden túlzottan bonyolultnak tűnt jelenleg.
Meglepődve néztem rá és úgy, mint aki nem biztos abban, hogy jól hallotta azt, amit a másik mondott. Nemlegesen megráztam a fejemet, hiszen tudtam jól, hogy Robert nem akar találkozni vele, így egyedül képtelen lett volna arra, hogy helyre hozza a dolgokat.
- Itt valami tévedés lesz, Robert nem akarja látni apát. Maximum ünnepekor hajlandó kivételt tenni és ezt apa is tudja. – idegesen markoltam a ruhám anyagába, mert nem szívesen beszéltem a családunk dolgairól, de nem tehettem mást, ha azt akartam, hogy megértse a helyzetet. – Mármint azt se tudja, hogy hol él a fia. – nem néztem a férfira, a földet fürkésztem, mert szégyelltem magam. Anya tudta, de ő soha nem árulta volna el, mert azzal eljátszotta volna Robert bizalmát, azt meg ő soha nem tette volna. Túlzottan szerette ahhoz az unokáját és nem kockáztatta volna meg azt, hogy ne lássa többé. Egyre inkább kezdtem kényelmetlenül érezni magam és életemben most először éreztem azt, hogy nem akarom ezt végigcsinálni. Nem anyának kell szembe néznie egy idegennel és nem is a bátyámnak, hanem nekem. Újra nekem kell elcipelnem a hátamon a családunk zűrjeit és nekem kell elviselnem azt is, hogy erre mások miként reagálnak.
- Régóta csinálja ezt az egészet? – kicsit még a kezemmel is hadonásztam, hogy kétsége se lehessen afelől, hogy erre a helyre gondolok, és arra, ami vele jár. – Képes felismerni azt, ha valaki hazudik? – nem felróni akartam neki, ha apámmal szemben nem vette észre a jeleket, hanem egyszerűen érdekelt, hogy mennyire jó emberismerő. Gondolom, akik függők, azok jól tudnak hazudni, legalábbis apám remek volt benne. Gyakran még minket is képes volt átverni, pedig régóta az életünk része volt és jól ismertük a szarságait is. Ő vajon átlát rajtuk, ha nem mondanak igazat, vagy hibáznak, vagy itt tényleg mindenki őszinte lesz? Nehezen tudtam elhinni, mert az emberek többsége mindig álarcot visel, maximum a mértéke változik, hogy mennyire is próbálja elrejteni azt, hogy milyen is valójában.
Meglepett amikor vízzel kínált, fel se tűnt, hogy mikor ment el érte és igazán azt se hallottam, hogy közelebb jött. Túlzottan magával rántottak a gondolataim. Majd pedig az, hogy lehet a víznél erősebb kéne, pedig nem voltam az, aki túlzottan alkoholt fogyasztana és kötve hiszem, hogy díjazná a megjegyzésemet egy ilyen helyen, így inkább lenyeltem a megjegyzésemet.
- Köszönöm. – még egy mosolyt is kapott a szavaim mellé, majd a kezemben szorongattam a poharat, de egyelőre nem ittam bele. Inkább csak sóhajtottam egyet, mintha azzal minden gondot messzire tudnék űzni.
- Sok aggódó rokonhoz volt már szerencséje? – kíváncsian fürkészem őt, majd végül még is ittam pár kortyot, de az én idegeimen jelenleg nem sokat segített. Aztán pedig csendbe burkolództam és hallgattam azt, amit az apámról mondott. Reméltem, hogy valami fontosra fény fog derülni, de sajnos nem így lett. – Soha nem bírta eddig. Általában pár év után mindig visszaesett. Sokszor megígérte már, hogy végre tényleg leteszi, de sose lett így. – gondolom nem egyedi eset, de a bátyámnak részben ebből lett elege és abból, hogy nekünk kellett egy idő után eltakarítani a sok szart, amit a bukásaival okozott. Így maradtam egyedül ebben a szélmalomharcban. Újra belekortyoltam a vízbe, majd hátra dőltem a széken és pár pillanatra lehunytam a szememet. Leraktam a poharat a másik oldalamon lévő székre, mint ahol ő ült, majd kicsit a halántékomat megnyomkodtam az ujjaimmal.
Amikor ismét beszélni kezdett, akkor újra ráemeltem a pillantásomat és csendesen hallgattam, mint ahogy a gyerekek a mesét szokták.
- Nem hiszem, hogy attól félt, inkább mástól, vagy másoktól… - megingattam a fejemet csalódottan és szomorúan pillantottam le a kezemre, ami az ölemben pihent. – Pár dollárt kapott, az akár beugróra is kelhetett neki, mert talán azzal tud több pénzt csinálni. – elhúztam a számat és lemondóan sóhajtottam.
Szavaira elmosolyodtam, de nem volt igazán boldognak mondható és a fejemet is megingattam.
- Joe, nem tudom mióta ismeri az apámat, de ha róla van szó, akkor kevés dologgal tud megijeszteni. Az elmúlt évek alatt sok mindent láttam neki köszönhetően, miközben próbáltam hazavinni a feleségéhez. – elkezdtem babrálni a táskám pántját, miközben benedvesítettem az ajkaimat. – Gondoltam rá, de előbb itt akartam utánajárni a dolgoknak. Tud apám másik függőségéről is, vagy arról itt nem szoktak beszélni? Szerencsejátékkal is meggyűlt már a baja, abba valahogy mindig jobban visszacsúszik, mint az alkoholba. Valójában pedig először jön az egyik bukás, aztán a másik. – szomorúan csendült a hangom. Meg tudtam érteni azokat, akik egy idő után feladják a szeretteik megmentését, mert néha én is így éreztem, amitől hálátlan és rossz gyereknek éreztem magam. De ez volt az igazság, talán ha anya nem lenne, akkor lehet már én is feladtam volna apám állandó megmentését, ahogyan a testvérem tette.
- Nem akarom feltartani, gondolom, van jobb dolga is, mint egy tékozló apát kereső lánnyal tartani. Igazán hálás vagyok az eddigi segítségért is, viszont ha nem bánja, akkor lehet még kicsit ücsörögnék. – nem álltam arra készen, hogy felálljak és neki vágjak az útnak, aminek a végén ki tudja mit találok és egyáltalán mikor is érek az út végére, ahol az apám lesz. Fáradt voltam és úgy éreztem, mintha minden lépésem hiába való lenne, mert újra vissza fog esni. Bámultam a falakat és közben hagytam, hogy őrült módjára cikázzanak a gondolataim.
- Bocsánat, de esetleg a környéken nincs valami játékbarlang? – talán ott van, ha meg kórházba került, akkor miért nem értesítettek már minket? Talán csak az időt akartam húzni, mert nem álltam arra készen, hogy netalán a legrosszabbal is szembe nézzek… Egyedül semmiképpen se, de nem volt senki akit felhívhattam volna. – Egyébként nyugodtan tegezhet, ezek után, hogy a családunk szennyesét ismeri, mármint ha nem tiltja valami szabályuk. – kicsit megrántottam a vállaimat is, mert bármennyire is szégyelltem azt, amit a családunk többségében rejtegetett itt már nem volt titok többé.


öltözet

- Persze, tudom, egyszerűen csak túlzottan meglepett a hallottak. – ez szerintem meg teljesen érthető volt. Nem akartam a nyakába zúdítani a sok szart, ami legfőképpen csak a családomra tartozott, de van az a pillanat, amikor úgy sokkolja az embert valami, hogy egyszerűen csak kimondja azt, ami eszébe jutott. Nálam ez volt a helyzet.
Szavaira bólintottam, de nem feleltem. Tisztában voltam azzal, hogy a bizalom mennyire fontos és mennyire törékeny is tud lenni, vagy éppen mihez vezethet, ha egyszer valaki túlzottan eljátssza azt. Gyakran az az ember egész életére kihatással tud lenni, mint nálam is.
Szavai újfent megleptek, kicsit még a szemöldököm is feljebb szaladt, miközben hallgattam őt. Nem értettem, hogy hirtelen miért lett ennyire morcos, mármint miért vette magára a kérdésemet, hiszen egyáltalán nem vádaskodva szegeztem neki. Csak érdekelt. Kicsit védekezően magam elé emeltem a kezemet, de nem tudtam megszólalni, mert hiába tartott rövidke szünetet máris ismételten beszélni kezdett, így csak kivártam a megfelelő pillanatot és türelmesen végighallgattam.
- Először is valamit nagyon félreértett. Semmi számonkérés nem volt a részemről, csak érdeklődtem. – kicsit határozottabban csendült a hangom, mint eddig bármikor korábban, de egyáltalán nem tetszett ez a kicsit kioktató stílus. – Másodszor pedig érthető, hogy aggódom az apám miatt és szeretnék minél többet megtudni róla. Soha nem tűnt még el ennyire hússzú időre, én meg még soha nem jártam ilyen helyen, így fogalmam sincs arról, hogy mik az írott és íratlan szabályok maguk között, viszont az szerintem eddig is egyértelmű lehetett, ha azt mondta valamire nem beszélhet róla, akkor elfogadtam és nem nyaggattam tovább. – álltam a pillantását, hiszen elég makacs tudtam lenni én is és nem szerettem azt, ha kimondatlanul is esetleg megvádoltak olyannal, amit nem követtem el. Nem törtem előre úgy, mint egy buldózer, egyszerűen csak próbáltam megérteni a miérteket és ennyi évtizedes küzdelem után talán ez nem volt meglepő. Apám soha nem beszélt a gyűlésekről, igaz, hosszú ideje már annak, hogy nem is kérdeztem erről. Megtanultam azt, hogy kényesen érinti őt és nem akar beszélni róla. – Inkább azt mondanám, hogy újra abban van, párszor már belátta a dolgokat, de aztán a körforgás mindig újra kezdődött. – lemondó sóhajjal zártam az egészet
Hol a poharat, hol a férfit fürkésztem és kicsit elrévedővé vált a tekintetem, de hallottam azt, amit mond. Hogy nem tűnt fel anyának ez a változás? Talán csak nem akarta látni, mert félt attól, hogy apa újra elbukott, pedig olyan szépen haladt? Lehet ő se mondott el mindent? Megingattam a fejemet és próbáltam minden kellemetlen érzést száműzni, mert most nem értem rá erre.
- Amit valószínűleg nem igazán fogadott meg. A játékszenvedélye annyira másabb volt nála, mint az alkohollal kapcsolatos problémája. Még egy sima uno játékot se játszhattunk a közelében, mert képtelen lett volna megállni, hogy ne álljon fel és rohanjon el zsugázni vagy mást játszani. – fáradt sóhaj hagyta el az ajkait és inkább csak dünnyögtem ezt az orrom alatt, mintsem konkrétan neki szántam. Tényleg úgy éreztem, hogy ez egy értelmetlen harc, amit újra és újra megpróbálunk érte megvívni, de ő egyszerűen csak mintha a kukába hajítaná az egészet.
- Érthető, hiszen azzal veszélybe sodornának mindenkit, aki ide jön. – egy kósza tincset a fülem mögé simítottam, azt, ami még idefelé jövet szabadult ki a rögtönzött kontyomból. – Itt csak függőkkel foglalkoznak, vagy van valami foglalkozás a hozzátartozóknak is? – tényleg nem tudtam, hogy mi a helyzet ilyen téren, de féltem attól, hogy egyszer én is fel fogom adni ezt a harcot, mert belefáradok. Plusz mások tapasztalatát hallva lehet kapnék valami ötletet, hogy miként lehetne megvédeni apámat attól, hogy újra és újra visszaessen.
- Köszönöm. – először csak ennyit mondtam, majd vettem egy mély levegőt és lassan kifújtam, mint aki csak erőt akar gyűjteni az előtte álló dolgokhoz. Végül lassan felálltam, mert ha nem teszem meg, akkor félő, hogy soha nem fogok már megmozdulni. – Rendben, tudsz vezetni? Talán jobb lenne, ha te vezetnél, mintsem én. Nem akarok balesetet okozni. – túlzottan szétszórt és gondterhelt voltam ahhoz, hogy teljesmértékben a vezetésre tudjak koncentrálni. Mehettünk az én kocsimmal is, vagy az övével, maximum ebben az esetben majd visszajövök a sajátomért. Alig, hogy elindultam kifelé ismét megszólalt a telefonom, mire sietve halásztam elő. – Bocsánat, ezt fel kell vennem. Kint megvárlak. – ha esetleg el akart menni a cuccaiért, akkor megtehette, addig pedig le tudtam a hívást. Az alkalmazottam hívott, aki korábban akart ma elmenni és ezt korábban már meg is beszéltük, így nem mondhattam nemet. Ha nem érek vissza a boltba, akkor ma kivételesen hamarabb zárunk és lesz egy kis bevétel kiesésünk. Nem ő tehetett arról, hogy apám eltűnt.
Eltettem a telefont, és ha addigra nem ért ide, akkor türelmesen várakoztam és kíváncsian fürkésztem a környéket.



öltözet

- Szeretné, ha mutatnék fényképet, vagy a jogsimat szeretné látni, esetleg mind a kettőt? – nem kötözködni akartam, de ha ettől kicsit megnyugszik a lelke, hogy tényleg nem ártani szeretnék a keresett férfinak, hanem csak hazavinni a feleségéhez, akkor felőlem legyen. Azon meg nem lepődtem, meg hogy olykor ilyenek is történnek, mint amit említett. Biztos vagyok abban, hogy akadnak olyanok, akik az ivással is sok zűrt és adósságot tudnak felhalmozni.
- Ön szerint az apám ebbe esik? Hiába minden, újra vissza fog mindig csúszni? Hallottam olyat is, hogy amiatt is visszacsúszik valaki, mert úgy érzi nincs miért élnie, ez tényleg így van? – érdeklődve hallgattam a válaszát, mert néha ez is eszembe jutott, de aztán láttam, hogy apám miként gondoskodik anyámról, ha éppen tiszta volt és úgy éreztem, hogy neki van miért élnie. Szereti a feleségét és tűzbe tenné a kezét, de akkor mi az, ami miatt mindig visszacsúszik? Talán ha tudnánk, akkor mi is jobban tudnánk neki segíteni.
- Köszönöm, de talán fura is lenne, ha egyszer végre helyére billenne minden. – kicsit elhúztam a számat, mert mindig azt mondják hinni kell a csodában, de ilyen téren én már nem tudtam. Nem újkeletű dologról volt szó, ez végigkísérte a gyerekkoromat és a felnőttet is. Természetesen azért kicsike remény élt bennem, de újra és újra bebizonyította apám, hogy minden bizakodás hiába való, mert újra és újra elbukik. Én maximum annyit tudok tenni, ha ez megtörténik, akkor ott vagyok és összekaparom.
- Köszönöm, igazán kedves, de nem akarom kihasználni se. Mármint biztosan itt is sokan számítanak magára, nem akarom elvenni az idejét tőlük vagy éppen a szeretteitől. – tényleg nem akartam még én is a terhére lenni, azt se szerettem volna, hogy úgy érezze kihasználom őt. Azért elvettem a névjegyét és elraktam a pénztárcámba, mert megsérteni se akartam, de jelenleg kevés esélyt láttam arra, hogy keresni fogom. – Ez az önvédelmi egészen érdekesnek hangzik, lehet egyszer megnézem. – a mai világban jó, ha meg tudja magát védeni az ember. Annyi rossz történik, de eddig szerencsére az ilyen fajta elkerült és reméltem, hogy ezek után is így lesz.
Hamarosan már az épület előtt voltam és miután leraktam a hívást, még küldtem egy üzenetet anyának, hogy eddig még nem bukkantam apa nyomára, de minden rendben lesz. Menjek át addig a bátyámhoz, biztosan örülne Skyler is a nagyinak.
Követtem a férfit a kocsijához, amikor pedig megláttam, hogy mi mellett állt meg, akkor hitetlenkedve megráztam a fejemet.
- Ez tényleg a tiéd, vagy ez valami átverés és tudtomon kívül bűncselekményben fogok részt venni? – illett hozzá, de azt is tudtam, hogy nem egy tucat darabról volt szó és annyira nem is olcsó. – Elől – még mindig kicsit révületben voltam, így megelőzött az ajtó nyitásában. Sietve beszálltam és kicsit jobban szemügyre vettem az autót. Soha nem hittem volna, hogy egyszer szerencsém lesz ilyenben utazni.
- Nem tudok róla, nekünk nem nagyon mesél ezekről a dolgokról, így esélyesen a gyűlésen jobban ismerik azt, hogy mi is zajlik le vagy mik történnek vele ilyenkor, mint mi. – közben lehúztam az ablakot és kinyújtottam rövid időre a karomat is, mintha csak a szellőt akarnám megfogni, pedig mindenki tudja, hogy nem lehet. – A barátok meg addigra mindig eltűnnek, amikor jön az a rész, hogy össze kell kaparnom valahonnan. – lehet nem éppen szépen fogalmaztam meg a dolgot, de ez volt az igazság. Nehezen tudtam elhinni, hogy függők között létezhet valódi barátság, mármint azoknál, akik túlzottan mélyen benne vannak. Esélyesen még olyankor is csak hasznot akarnak húzni a másikból.
- Szereted ezt csinálni? Mármint segíteni nekik, néha nem fordult meg a fejedben, hogy talán egy szélmalomharcot vívsz? – közben pedig visszaejtettem a kezemet az ölembe, majd feljebb húztam kicsit az ablakot. Nem igazán figyeltem az útra, mert mélyen legbelül újabb csatát vívtam. Nem tudtam igazán dűlőre jutni, hogy annak örülnék, ha az első kórházban megtalálnánk őt, vagy inkább nem, hiszen ha nincs ott, akkor talán egyikben se lesz és még él a remény, hogy nincs nagy baja.



öltözet

Vannak olyan változások, amiket kénytelen voltam megszokni az életem során. Például akkor se sok választásom volt, amikor huszonévesen összeomlott minden körülöttem, amikor egyszerűen kirántották a lábam alól a talajt és elveszítettem mindent, ami fontos volt számomra, de azt szerintem soha nem szoknám meg, ha apám örökre a jó úton maradna. Mindig ott lenne az aggódás, hogy vajon mikor tér le megint, mikor fog megint zűrt okozni, vagy várnám, ha nem általa, akkor mi által fog zűr kavarodni a családunkban, hiszen soha nem volt igazán békés és nyugodt életünk. Mindig történt valami.
Nem szerettem az embereket zargatni a bajaimmal, hiszen mindenkinek megvan a maga keresztje, még azoknak is, akiknek a legnagyobb a mosolya. Nem gondoltam azt, hogy pont az én kételyeim hiányoznak a vállairól, hiszen az eddigiek alapján biztos voltam abban, hogy a szívét és lelkét is belerakja ebbe a helybe, hogy az itt lévőknek tudjon segíteni. Én nem biztos, hogy erre képes lennék. Nem tudom, hogy milyen gyakran fordult meg, milyen gyakran vezethette ő a gyűlést, de szerintem nem lehet egyszerű lelkileg is átvészelni mindazt, amit ott hall.
Kellett pár perc mire a révületből magamhoz tértem miután láttam a kocsiját, szavaira elmosolyodtam, majd kicsit jobban megnéztem őt. – Illik hozzád. – ebben nem volt semmi gúny, semmi rosszindulat, hanem egyszerűen tényleg így gondoltam. A kocsi magával ragadó volt és látszott rajta, hogy gondját viselik.
- Nem tudom hibáztatni azokat, akik ezt megteszik. – hangom alig hallhatóan csendült, de nem néztem rá. Inkább csak az utat figyeltem. – Egy idő után nagyon fárasztó tud lenni és nehéz kitartani, ha újra és újra azt érezzük, hogy kudarcot vallunk. Talán ha nem lenne édesanyám, akkor nem kizárt, hogy már én is megtettem volna azt, amit a bátyám. – vagyis hogy hátat fordítok ennek. Kimerítő volt állandóan összekaparni az apámat, olyan állapotban látni őt. Lehet ezzel elásom magam Joe szemében, de olykor tényleg pokolian nehéz volt talpon maradni és úgy tenni, mintha nem ejtene rajtam is sebeket az apám tette. Nem volt neheztelés a testvérem irányába, megértettem miért tette és nem tudtam hibáztatni őt azért, mert meg akarta óvni a családját apánk szeszélyeitől és szarságaitól.
- Sokszor egyetlen egy jó dolog képes ezernyi rossz dolgon átlendíteni, nem? – kicsit költői volt a kérdés, de én valahogy így éreztem. Hiába történt megannyi rossz, ha pont jókor jön egy jó dolog, akkor a viharfelhők is elkezdenek felszakadozni és a remény is képes visszatérni.
Élveztem a szellő játékát, ahogyan körbe ölelte a karomat, a kézfejemet. Pár pillanatra még a szememet is behunytam és azt képzeltem, hogy egy magas hegytetőn állok. A világ olyankor annyira békésnek tűnt és úgy éreztem, hogy ott semmi rossz nem történhet. A természet volt az én mentsváram, ha túlzottan zűrőssé vált minden.
A hirtelen fékezés visszarepített a valóságba és a kiszabadult tincseket kisimítottam az arcomból, miután az ablakot felhúztam. Nem igazán tűnt fel, hogy melyik kórházba is jöttünk elsőre, a fényképes kérdésére előhalásztam a telefonomat.
- Van, a telefonomban. Sokszor segített már abban, hogy megtaláljam őt. – ez volt az igazság, ezért se töröltem ki soha a képet, meg egy emlék volt róla. Miután leparkolt kikapcsoltam az övemet és kiszálltam az autóból, majd elindultam az épület felé mellette sétálva, mígnem valahol félúton földbe gyökerezett a lábam és már nélkülem sétált tovább egészen addig, amíg fel nem tűnt neki, hogy már nem vagyok mellette.
Szerettem volna mozdulni, de képtelen voltam rá, miközben az émelygés is szép lassan kezdett bekebelezni. Legutóbb akkor jártam itt, amikor a cuccaimat összepakoltam, de annak is már kábé két évtizede. Az volt az a nap, amikor nem tagadhattam többé azt, hogy minden ami fontos volt számomra, azt egyetlen egy személy úgy lopta el tőlem, hogy észre se vettem egészen addig, amíg már nem tehettem ellene semmit se. A megannyi emlék egyre zajosabb volt elmémben, a kezem megremegett, majd nagyot nyeltem és lassan kifújtam a levegőt.
Végül kicsit imbolyogva megtettem egy lépést, miközben próbáltam magam emlékeztetni arra, hogy miként is vegyek mély levegőt és miként is kell utána kifújni azt, mintha azzal elfújhatnám mindazt, amire ez a hely emlékeztet.
Külső szemlélőnek valószínűleg az egész úgy tűnhetett, mintha magától a kórháztól félnék, pedig egyáltalán nem így volt. Minden vágyam az volt, hogy egyszer orvos lehessek és hiába voltam boldog azzal, ahogyan az életem alakult, most mégis újra pontosan úgy éreztem a hiányát ennek a helynek, mint ahogy eleinte, amikor megfosztottak tőle.



öltözet

Csendesen hallgattam a válaszát, de nem feleltem rá semmit se. Inkább csak a gondolataimban merültem el, mert éreztem, hogy igaza van, de már ötletem nem volt arra, hogy mivel is lehetne apát motiválni vagy miként állhatnék ennél is jobban mellette. Úgy éreztem, hogy mindent megtettem az elmúlt évek alatt ami módomban állt. Fáradt sóhajnak adtam hangot, majd a ruhámat kezdtem el babrálni. Egyetlen egy ötletem volt, de azt mindig is megtartottam magamnak, mert nem akartam családi vitát kirobbantani vagy elveszíteni a testvéremet és az unokahúgomat. Pedig talán egyedül Robert lenne képes még hatni rá azzal, ha újra szép lassan visszaengedné az életébe, még ha ehhez szabályokat is kellene felállítani. Más ötletem már nem volt, de most nem számított ez, csak az számított, hogy megtaláljam apát.
A járdán állva úgy néztem a hatalmas épületre, mintha csak délibábot látnék. Úgy kelt életre a múlt, mintha a jelen lenne. Láttam az embereket, hallottam a hangokat és minden olyan volt, mintha meg tudnám érinteni, pedig csak a képzeletem szüleményei voltak. Érdekes dolog az élet, hogy pont egy olyan emberbe szerettem bele, aki lelépett az összes pénzemmel, ahogyan apánk tette gyerekkoromban, csak ő az egész családja elől játszotta el. Néha úgy éreztem, hogy ez valami fura átok és biztosan csak ilyen embereket fogok később is bevonzani, ez is nehezítette azt, hogy bízni tudjak másokban, mert a félelem alattomos kis dög és úgy kebelezi az embert, hogy észre se vesszük.
Egyetlen egy lépés közelebb vitt ahhoz a helyhez, amit soha többé nem akartam látni, de aztán újra úgy éreztem, mintha láthatatlan indák csavarodnának a bokáim köré és fogva tartanának. Amikor megállt a közelemben és megszólalt, akkor ráemeltem az íriszeimet, ami eléggé emlékeztetett egy riad őznek a pillantására.
Legszívesebben elnevettem volna magam, de nem tettem, mert egyáltalán nem erről volt szó, vagyis nem teljesen. Egyszerűen csak a múltam egyre inkább kezdett utolérni, ami jelenleg inkább fojtogatónak hatot, mintsem kellemes nosztalgiának.
- Túlzottan az. – Nehezen tudtam kiejteni ezt a két szót, bár nem csak amiatt volt nehéz ez az egész, amit ő gondolt. Nagyot nyeltem és próbáltam elmémet elcsendesíteni, a szívemet pedig lecsillapítani.
- Néha az embernek önmagáért kell harcolnia, nem pedig azt várni, hogy mások vívják meg a csatájukat. Olykor nekünk kell megtalálni azt, hogy miért is akarunk élni. – talán túlzottan keménynek tűnhettek a szavaim, de jártam ilyen cipőben. Azt hittem, hogy másnak kell megmentenie, aztán jött Jen nagyi és ráébresztett, hogy nem másoknak kell megvívniuk a csatánkat, hanem saját magunknak kell. A bennünk rejlő erőt és fényt kell újra meglelni, mert a világ soha nem sötét hely, megvan mindig a maga csodája, csak túlzottan vakok vagyunk észrevenni.
- Ezt úgy mondod, mintha tapasztalat beszélne belőled. – kicsit kíváncsian csendült a hangom, de még mindig eléggé halk és élettelen volt. Haboztam, láttam a távolodó sziluettjét, aztán a jobb oldalt lévő padok felé pillantottam és egy pillanatra tényleg úgy tűnt, mint Jen nagyi mosolyogna rám.
Képes vagyok rá. Menni fog. – suttogtam magam elé, majd lassú léptekkel elindultam, mígnem végül szép lassan egyre gyorsabban haladtam, hogy beérjem őt. Kíváncsian néztem körbe az épületbe belépve, mintha csak azt kutatnám, hogy mi változott azóta, amióta elmentem innen. Nézelődés közben pedig neki is ütköztem valakinek, mire sietve kértem elnézést és éppen kikerültem volna, amikor az illető az ölelésébe rántott.
- Bluebell? Tényleg te vagy az? El se akarom hinni, olyan jó látni Bells. –  a nő könnyedén tolt magától távolabb, én viszont még mindig nem igazán értettem mi történik, de aztán felismertem Liliant. Lehet sok év eltelt, de ahogy ő, úgy én is tisztán emlékeztem rá. Nem egyszer segítettem neki a tanulásban és hiába öregedtünk, attól még a vonásaik nem változtak meg teljesen.
- Szia Lilian. – hangom kicsit rekedtes volt, mire megköszörültem a torkomat, de egy mosolyt sikerült elővarázsolnom azért.
- Sokszor emlegetünk, hiszen te voltál az egyik legjobb, aztán meg úgy eltűntél az egyik napról a másikra, mintha a földnyelt volna el, pedig mindenki azt hitte, hogy egyszer majd mind a te utasításaidat követjük, ha sikerrel vettünk minden akadályt. Annyira imádtad csinálni és a tehetséged is megvolt hozzá, a tanárok is mindig kiemeltek téged. – jókedvűen nevetett a régi emléken, én pedig egyre inkább kezdtem kényelmetlenül érezni magamat. Legszívesebben elillantam volna, vagy most kölcsön kértem volna Harry Potter láthatatlanná tévő köpenyét.  
- Soha nem vágytam arra, hogy vezető legyek és soha nem is értettem ki találta ki, viszont ha nem bánod, akkor egy barátomat kísértem el. Keres valakit, és ahogy látom most pont nincs senki a recepcióspultnál. – sietve pillantottam Joe-ra, mert tényleg rövidre akartam zárni a beszélgetést és közben, ha már nem volt zsebében a keze, akkor a telefonomat átpasszoltam neki és reméltem, hogy kisegít, vagy legalább megpróbál megmenteni a kialakult helyzetből, mert egyértelmű volt, hogy szabadulni akarok, csak a szőkeség valahogy ezt nem akarta tudomásul venni. Emiatt is hazudtam, hogy ő keres valakit és nem én, mert nem akartam még több kérdést, vagy történetet hallani a régi ismerőstől. Végül sietve pillantott az órájára és láttam miként lepődik meg az időn, ez pedig reményt ébresztett bennem.
- Sajnos nekem is rohannom kell, de olyan jó látni. Próbáltalak akkor is keresni, de egyszerűen nem voltál elérhető. Most már ne tűnj el és mindenképpen ad meg a számod, ha pedig kell segítség, akkor nyugodtan kerestessetek meg az egyik nővérrel. – azzal a lendülettel újra megölelt, mire elég sután viszonoztam, aztán a távozásával egy fáradt és kétségbeesett sóhajnak adtam hangot. Már csak ez hiányzott, hogy újra lássam a régi arcokat, azokat, akikkel együtt akartuk megnyerni az itteni csatákat és bizonyítani, hogy igen is ide valók vagyunk.
- Esetleg megkérdeznéd te, én megkeresem addig a mosdót. – meg se várva a válaszát inkább elsiettem az egyik folyosón, pontosan tudtam, hogy merre kell menni, vagyis reméltem, hogy nem sokat változott ez a hely ahhoz képest, amilyen volt.
Negyed órával később kerültem elő, szükségem volt egy kis magányra, arra hogy valahogy kibírjam ezt a mai napot, ami úgy nézet ki, hogy pályázik az év legpocsékabb napjára, pedig még alig kezdődött el az újév.
Amikor megtaláltam Joe-t, akkor nem kezdtem magyarázkodásba és nem kértem bocsánatot se az eltűnésemért. Valószínűleg illett volna, de jelenleg nem akartam beszélni semmiről se, csak szerettem volna távozni, ha nincs itt apa, ha meg itt van, akkor minél előbb megtudni mi van vele.
- Sikerült valamit megtudni? – reménykedően csendült a hangom, mert jó lett volna végre valami jó hírt is kapni.


öltözet

Kivételesen nagyon vágytam arra, hogy ez a nap végre véget érjen. Hogy minden a helyére kerüljön már amennyire lehetséges, én pedig visszacsöppenhessek a szürke hétköznapokba. Úgy éreztem, hogy a mai nap túlzottan próbára tesz. Egy nyugodt évre vágytam, egy átlagos életre, amiben a múlt nem kísértetként követ, hogy aztán rám terítse sötétlő lepeljét és elrejtse előlem a fényt, reményt.
Hazugság lenne azt állítani, hogy amíg a mosdóban voltam addig nem fordult meg a fejemben, hogy sarkon fordulok és nem érdekel a telefonom se, egyszerűen elsétálok, de nem tehettem meg. Képtelen lettem volna, hogy annyi embert cserbenhagyjak a saját önzőségem miatt, főleg nem olyanokat, akik kedvesek voltak a szívemnek minden hibájukkal együtt.
Miután sikerült meglelnem a maradék erőmet visszasétáltam hozzá. Ha szerencsém van, akkor már nem kell sokáig kitartanom és minden rendben lesz. Talán az alkohol rántotta vissza őt és ezért érte baleset. Titkon reménykedtem ebben, mert ez a kisebbik rossz lenne, a nagyobb gond az lesz, ha a szerencsejáték miatt érte baj, mert akkor biztosan nem ügyetlenségről van szó.
- Köszönöm és sajnálom. – ennyivel tudtam le azt, hogy visszakaptam a telefonom és az eltűnésemet is. Csodáltam, hogy ennyire türelmes és még nem gondolta meg magát, pedig bármikor magamra hagyhatott volna már, de ő nem tette és ezt nem igazán tudtam hova tenni. Különös egy figura volt, efelől kétségem se volt.
Szavai egyre több aggodalmat ébresztettek belül, mire újra elfogott a bűntudat. Már rég ott lehetnék mellette, ha nem tökölök ennyit és nem zuhanok magamba, ami miatt rövid időre elrejtőztem a mosdóban.
- A rendőrséget már értesítették? – nem kizárt, hogy nagyon furán hathatott ez a kérdés első reakciónak, de tudnom kellett. Ha a rendőrséget bevonták, akkor minden még nehezebb lesz és apám a szokásosnál is makacsabb lesz. – Esetleg arról mondtak valamit, hogy alkohol volt-e a szervezetében? – fura dolog a remény, mert olykor mi se tudjuk valójában miben reménykedünk. Egyszerre reméltem, hogy nem találtak, mert akkor végre egy évtizede nem ivott, de ha nem volt alkohol, akkor nem kizárt, hogy nagy bajba keverte magát és talán a családját is, vagyis minket. – 204-es kórterem, ugye? – ha pedig megkaptam a megerősítést, akkor csak annyit mondtam, hogy erre és meg is indultam a megfelelő irányba. Nem akartam még többet késlekedni. Idegesen nyomkodtam a liftgombját is, mert most úgy éreztem, hogy túlzottan lassú. – Hol van már?! – kicsit feszülten csendült a hangom és a mellettem álló férfira pillantottam. – Látnom kell a leleteit, pontosan tudnom kell, hogy mi történt vele. – motyogtam az orrom alatt és közben szerencsére hamarosan a lift is megérkezett. Sietve nyomtam meg az újabb gombokat miután beszálltunk, majd amikor megérkeztünk a megfelelő emeletre, akkor úgy kezdtem el rohanni, mint akit ágyúból lőttek ki. Szinte beestem az ajtón, majd a gyorsan körbepillantottam, és amikor megpillantottam 71 éves édesapámat, akkor egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.
- Apa? – hangom aggódva csendült és odarohantam az ágyához, hogy óvatosan megöleljem őt. Annyira elesettnek és törékenynek tűnt ott, ahogy feküdt.
- Bluebell? Kicsi Bells, te vagy az? – hangja úgy csendült, mint aki most ébredt fel. Nem is figyeltem, hogy esetleg aludt-e, egyszerűen csak ott akartam lenni vele. Puszit nyomtam az arcára, majd leültem az ágya szélére és a kezét továbbra is a tenyerem közé zártam.
- Itt vagyok apa. Anya is nagyon aggódik érted. Mi történt? – aggódás továbbra se tűnt el a hangomból, majd az ajtó irányába pillantottam, ahol ott állt Joe. Hálás voltam neki, amiért eljött velem.
- Csak elestem, sötét volt és nem láttam, de nem ittam. Nem azért történt, látni fogod a papírjaim között is, hogy nem hazudok. – azt a két szót annyira büszkén mondta ki, viszont az én szívem apró darabokra tört, mert ez azt jelentette, hogy adóság miatt történt minden. – Anyádnak ne szólj, mert csak feleslegesen aggódna. Holnap már talán haza is mehetek, de majd nézd meg te is a papírokat, benned jobban megbízom, mint bennük. – megpaskolta a kezemet. Nem voltam orvos, mert nem tudtam befejezni a tanulmányaimat, de nem javítottam ki. Nem akartam felzaklatni őt, de kicsit jobban kezdtem aggódni amiatt, hogy talán komolyabb baj érte őt és ezért hiszi azt, hogy orvos vagyok.
- Büszke vagyok rád apa és szerintem más is. Hiányoltak téged, mert nem tudták odaadni az érmédet, amit kiérdemeltél a kitartásoddal.– továbbra is apámat fürkésztem, de nem mozdultam el az ágya széléről és a kezét se engedtem el. – Apa, megint játszol?
Erre elhúzta a kezét is idegesen legyintett az ép kezével, mint akit felbosszantott már maga a feltételezés is, így válaszolni se óhajt ilyen képtelen felvezetésre. Ekkor vette észre azt is, hogy nem egyedül érkeztem.
- Joe, te vagy az? Mit állsz ott öregfiú, gyere ide. Nem is köszönsz?  – azzal közelebb intette magához, majd pedig megfogta a férfi kezét, kicsit talán meg is szorította.   – Csak azt ne mond, hogy házhoz hoztad az érmét és ezért jöttél.
Bosszantott az, hogy bármi másról beszélt, csak arról nem amit kérdeztem. Ez viszont még inkább megerősített abban, hogy az állhat az egész hátterében, különben nem akarná ennyire ejteni a témát.
- Szólok anyának, hogy megvagy, addig Joe itt marad veled, jó? – apa erre bólintással felelt. Nyomtam egy puszit a homlokára, utána pedig bocsánatkérően néztem a férfira, aki elkísért, de nem akartam, hogy anya tovább aggódjon. Abban is biztos voltam, hogy nem fogom a részletekbe teljesen beavatni, mert akkor egyből ide akarna jönni és a vérnyomása tuti az egekben lenne. Jobb a békesség.


öltözet

- Remélem, hogy később se fognak kopogtatni. – mert féltem attól, hogy apám esetleg valami olyanba keveredett, ami miatt előbb vagy utóbb egyszer majd ők fognak kopogtatni az ajtómon. Szerencsére eddig még soha nem történt meg. Egyszer kellett kihozni az előzetesből, mert verekedésbe keveredett, de az is már vagy 20 éve történt.
A lehető leghamarabb akartam ott lenni, látni szerettem volna, hogy tényleg minden rendben van vele és nincs annál nagyobb baj, amit Joe mondott. Lehet fárasztó volt és olykor úgy éreztem feladom az apám istápolását, de akkor is fontos volt számomra. Ha nem így lett volna, akkor biztosan nem bírtam volna ki ezt a hullámvasútat, amit az életembe hozott azzal, hogy vannak rossz szokásai.
Sikerült pár szót váltanom vele, de amikor kényesebb téma került terítékre, akkor olyanná vált, mint egy makacs kisgyerek. Ha ő nem akar valamiről beszélni, akkor ő nem beszél és ez ilyen volt. Ez pedig mindig megnehezítette a kommunikációt, vagy azt, hogy segíteni tudjak neki és anyának. Nem akartam vitát kirobbantani, nem akartam bajt se kavarni, így inkább jelenleg elengedtem a témát és nem faggattam tovább. Főleg, hogy apám is inkább úgy döntött Joe társaságát választja helyettem, részben azért, hogy megússza, és ne kelljen felelnie a kérdésemre.
Apa arca felderült, amikor meglátta az érmét és a kezébe foghatta. Láttam, hogy miként forgatja az ujjai között és miként lesz egyre szélesebb a mosolya. Én pedig büszke voltam rá, hiszen soha nem bírta még ennyi ideig alkohol nélkül.
- Pezsgő? Ez valami belsőpoén, amit mi halandok nem érthetünk vagy tényleg gyerekpezsgővel ünnepeltek? – kicsit meglepetten csendült a hangom, miközben a pillantásom a két férfi között cikázott. Bár azt se értettem, hogy az alkoholgondokkal küzdök miként is tudnak szeszesitallal poénkodni, de ha őket ez nem zavarja, akkor legyen.
- Rendben, de nefelejtsd el. Az epres a kedvencem, meg aztán nehogy egy szeletet hoz, az a fél fogamra se lesz elég. – Még éppen hallottam apa válaszát a tortával kapcsolatban, miközben kifelé sétáltam a kórteremből, hogy telefonáljak. Játékosan csendült apa hangja, tele volt élettel. Idejét nem tudom, mikor hallottam így bolondozni. Megmelengette a szívem, miközben meg a sérülései kicsit összetörtek és aggódással töltöttek el.
Vagy 15 percet beszéltem anyával, aztán pedig kerestem egy nővért is, hogy meg tudjam mennyi ideig tartják bent apát. Miután mindenre választ kaptam lassan visszasétáltam a kórteremhez, de mielőtt még beléptem volna az ajtón hallottam, hogy apa mond valamit, de nem értettem.
- Hidd el Joe, minden rendben lesz. Nagyon erős vagy és még előtted az élet, sok mindent hozhat a jövő számodra is, csak ne zárd be a kapukat túlzottan. Sötétség nem tart örökké, még akkor se, ha úgy tűnik. Blue is megjárta a poklot, de aztán talpra állt és kivirult, mint a virágok, akik mindent túlélnek. Talán még is jól választott a drága Rose neki nevet.  – hangja komolyan és alig hallhatóan csendült, mintha attól tartana, hogy valaki meghallja, vagy csak tudta, ha én hallanám, akkor morcos lennék. Nem szerettem kiteregetni a múltamat. Nem tartozott senkire se, főleg nem egy idegenre.
A pillantásom találkozott az övével, aztán az ágya szélén ülő férfival, én pedig nem értettem miét néznek mind a ketten engem.
- Esetleg megzavartam valamit? Magatokra hagyjalak még? – őszintén csendült a hangom, nem pedig sértődötten, de rájuk volt írva, hogy valamiről nagyon beszéltek. Én pedig nem akartam megzavarni semmit se, ha kell még idő, akkor adok. Egy dolog számított, hogy apa jobban legyen.
Végül lassan közelebb sétáltam az ágyhoz és elvettem a papírokat a végéből, hogy sietve átfussam. Egy érték volt, ami annyira nem tetszett, de a többi tényleg rendben volt. Végül leültem az ágy szélére.
- Jó kezekben vagy apa, ez az egyik legjobb kórház, viszont holnap még nem jöhetsz haza. Lesz még pár vizsgálatod, és ha ott is minden rendben lesz, akkor következő nap már érted jöhetek. – hangom gyengéden csendült, mert tudtam jól, hogy ő legszívesebben már most eljönne velem és ez az arcára is rá volt írva. Kicsit bosszúsan sóhajtott, de aztán úgy tűnt beletörődik. Az ágy végében álló férfira nézett.
- Joe, el ne felejtsd azt az istenverte epres tortát, mert különben megszököm innen és a te lelkeden fog száradni. – még az ujját is megrázta, mintha csak egy komisz kölyköt szidna meg. Próbáltam nem túlzottan kuncogni a jeleneten, de egyszerre két ember elől elrejteni nehéz volt a jókedvemet.
- Szükséged van valamire? Hozzak neked valamit be? Ma még visszajövök a cuccaiddal, hogy át tudj öltözni és fürdeni is tudj, jó? –miután nagy nehezen sikerült abbahagynom a kuncogást meg is szólaltam.



öltözet

Apa kicsit megszorította Joe kezét, mintha csak ezzel akarná megerősíteni abban, hogy úgy lesz, ahogy mondta, mert már a lánya előtt nem akarta beszélni erről a témáról.
- Pontosan úgy, ahogyan a fiatalúr mondta. Semmi lényegesről nem volt szó, csak simogatta az egomat, hogy milyen ügyes vagyok. – apa mosolyogva beszélt. Olyan volt, mintha kicserélték volna. Máskor is volt jókedve, de most még a szeme is ragyogott az örömtől, pedig biztosan volt fájdalma a sérülései miatt. Emiatt pedig még hálásabb voltam azért, hogy Joe eljött velem, mert biztos voltam abban, hogy ennyire nem tudtam volna őt boldoggá tenni, mint így, hogy ketten voltunk itt.
- Rendben, de annak örülök, hogy ilyen jó a kedved. – őszintén így gondoltam. Aggódtam azért, hogy milyen állapotban fogjuk megtalálni őt és szemmel láthatóan nem volt alaptalan a félelmem, de a jókedve kezdett rám is átragadni.
A férfi nevetése magára vonzotta a pillantásomat és mosolyt varázsolt az arcomra, miközben pár röpke pillanatra rajta felejtettem a pillantásomat. Aztán sietve néztem apára is, aki szintén jól szórakozott az egészen, viszont én tisztában voltam azzal, hogy tényleg képes lenne megszökni, hogy egyen egy sütit, ha nem hoz neki senkit, így reméltem, hogy Joe tényleg betarja majd az ígéretét.
Apával folytatott beszélgetés közben a pillantásom újra a kísérőmön állapodott meg. Figyeltem a testtartását azt, ahogyan az ablakon kibámul, mint aki messze jár innen, de nem tudtam ezért hibáztatni. Talán a kórház hozott valamit a felszínre, hiszen a legtöbb embernek van mindig egy kevésbé boldog emléke az ilyen helyekről. Ritka az, amikor valaki örömmel tud visszagondolni eme intézményben eltöltött időre, emlékre.  Apa megsimogatta a kezemet, mire sietve pillantottam felé, aki mosollyal az arcán nézett rám.
- Ne aggódj, figyeltem és nem fogom otthon hagyni a kedvenc könyvedet se. Majd holnap úgy intézem, hogy anyával is tudj beszélni és lássátok egymást. – nem szerettem volna, ha anya bejön ide, mert féltem volna attól, hogy netalán valamit összeszed. Főleg, hogy most ő is biztosan le volt kicsit gyengülve az idegeskedéstől és a nem alvástól.
Elhallgattam, amikor Joe újra visszatért közénk és elköszönt apától, én pedig a szavaira csak bólintottam, hogy rendben. Kicsit rossz érzés volt, hogy miattam nem tud elindulni, mert meg kell várnia. Talán mondhattam volna azt is, hogy menjen és majd visszajutok másként a kocsimhoz.
- Menj kincsem, megleszek, ahogy eddig is. Jó volt látni és vigyázz rá. – a fejével meg az ajtó felé intett, engem viszont kicsit összezavart.
- Nem hiszem, hogy vigyázni kellene rá és azt se hiszem, hogy pont egy idegenre lenne szüksége. Plusz ott vagytok neki ti, gyógyulj meg hamar és akkor majd te vigyázol rá, ahogy ő is rád. – puszit nyomtam apa arcára és hosszan megöleltem őt. Miután elbúcsúztunk visszamentem a parkolóhoz, megkerestem a kocsiját.
- Köszönöm a türelmedet és mindent. Apa nagyon örült neked, régóta nem láttam ennyire jókedvűnek. – arcomra volt írva, hogy tényleg hálás vagyok neki. – Előre is köszönöm, hogy bejössz hozzá holnap is, a sütemény árát meg szívesen kifizetem. -  nem azért, mert azt gondolnám nem tudja megvenni, egyszerűen csak kényelmetlennek éreztem, hogy ő fizesse apa édességmániáját. – Természetesen hálás vagyok azért is, hogy segítettél megkeresni. Szeretném majd valahogy viszonozni ezt a sok jót, amit értünk tettél, pedig igazán nem is ismerjük a másikat és nem lett volna kötelességed ennyit segíteni. – más esetben talán megöleltem volna az illetőt, de csak pár órája találkoztunk, így fogalmam sem volt, hogy ez mennyire lenne illendő, ezért inkább elvetettem a dolgot. Mindennek ellenére is igazából idegenek voltunk a másik számára. Egy közös pont volt az életünkben, még pedig az apám.




öltözet

- Tényleg fontosak számodra azok, akik a gyűlésre járnak. Nem hiszem, hogy sokan így cselekednének. – kicsit fura volt számomra, hogy ennyire vigyázz azokra az emberekre, akiket vélhetően alig ismer. Bár fogalmam sincs arról, hogy ki mennyire ismerhető meg egy ilyen gyűlés során, vagy az is lehet, hogy van olyan akivel mélyebb kötödés alakult ki, másokkal meg megmaradt a felszínes? Nem tudom és remélhetőleg soha nem is fogom megtudni, hogy miként zajlik egy ilyen gyűlés. Ha akkor nem az alkoholba menekültem, akkor nehezen tudom elhinni, hogy történhet még velem olyan, ami miatt úgy járok, mint apa.
- Rendben, de azért arra figyelj, hogy ne essen túlzásba. Ha édességről van szó, akkor nehezen tud mértéket tartani. – persze ez nem látszott meg rajta, mert nem volt elhízva. Jól tartotta magát, egyedül az alkohol és az öregség hagyta rajta a jelét különféle ráncok formájában. Meglepett, hogy megint kinyitotta az ajtót, de elkönyveltem annyival, hogy régi vágású ilyen téren. Beszálltam az anyósülésre, majd bekötöttem az övemet.
- Láttam, de az se kerülte el a figyelmemet, hogy miként reagált arra a kérdésre. Egyértelmű, hogy a játék miatt keveredett galibába. Csak azt remélem, hogy nem túlzottan nagy a zűr és nem lesz komolyabb baja. – mindenki tudja, hogy szerencsejáték megannyi veszélyt hozhat magával, ha rossz emberekkel akad össze az ember. Féltem attól, hogy most tényleg rossz arcokkal hozta össze az élet, hiszen nem lehet mindig szerencséje, de remélem tévedek. Nem szeretném, ha amiatt hívna anya, hogy megint eltűnt, vagy megint megverték, esetleg anyának esne baja, mert apa nem fizet. – Nem értem, hogy miért tagad, miért terel, hiszen csak segíteni szeretnék, de ha nem beszél róla, akkor nem tudok. Azt se tudom, hogy mekkora a gond. Mi lesz akkor, ha netalán anyának esik baja miatta… - dühösen fújtattam egyet, majd inkább az utat fürkésztem. Nem kellett volna így rázúdítanom, de ilyen voltam. Gyakran kimondtam azt, ami eszembe jutott vagy emésztett. Sokszor akkor is, amikor senki nem volt a közelemben.  Örültem annak, hogy apa jól van és a jókedvének is, de hiába minden attól még féltem, hogy mi az, amit tagad.
- Igen, nem kell miattam is aggódnod. Megleszek. – sietve feleltem a kérdésére, mert nem akartam még inkább a terhére lenni. Csendbe burkolództam rövid időre, miközben kicsit elgondolkodtam, aztán elővettem a telefont és írtam a bátyámnak is, hogy mi a helyzet. Nem vártam választ, de úgy éreztem, hogy jobb, ha tisztában van ő is a helyzettel. – Ha holnap esetleg még is megeredne a nyelve, akkor szeretném ha beavatnál. Nem érdekel az se, hogy van valami ki nem mondott szabály, hogy nem adjátok tovább, de ha beszél a zűrről, akkor tudnom kell róla, mert csak úgy tudom megvédeni a családomat tőle, vagy kifizetni az adóságát, mielőtt komolyabb baj lehetne belőle. – esélyesen nem fog neki tetszeni az, amit mondok, de eléggé határozottan csendült a hangom, hogy tudja nem fogok tágítani. És valószínűleg ő se akarná, ha titkolódzása miatt esne baja esetleg anyának, vagy az unokahúgomnak vagy igazából bárkinek a családomból. Számomra ők nagyon fontosak és bármit elkövetek azért, hogy biztonságban tudjam őket. Még akkor is, ha ez roppant sok erőmet és időmet felemészt.


öltözet

- És ez nem hátráltatja a dolgokat? Nem jobb, ha meg van húzva egy határ? – ha csak arra gondolok, hogy vannak olyanok akik fontosabbak, mint mások, akkor azok esetleg több figyelmet is kaphatnak, nem? Vagy ott van az, hogy túlzottan aggódnak egy-egy emberért, miközben nem kellene, vagy ha történik valami velük, akkor netalán túlzottan magukra veszik és önvád is elindulhat. Persze, ezt neki kell tudnia, de számomra kicsit furán hatott az, amit mondott.
- Azokról mindig szívesen mesél, amikor elég idősekk lettünk, legalábbis szerinte, akkor mindig mesélt nekünk is, csak akkor volt baj, amikor anya is meghallotta. – elmosolyodtam a kedves emlékem. Persze kihagyta a véres és durva részeket, de sok vicces története is volt, aminek lehet a fele kitaláció volt, de gyerekként nagyon szerettem hallgatni. Arról pedig nem is tudtam, hogy apa a gyűlésen kívül is felkereste Joe-t. – Erről nem tudtam, de örülök annak, hogy apa életében van még valaki a családján kívül, aki fontos neki. Nem kizárt, hogy barátjának tart. – de ezt nekik jobban kell tudni, hogy mit is jelentenek a másiknak. Jó volt tudni azt, hogy azért apa nem teljesen magányos. Lehet most ez is segített neki abban, hogy ki tudjon ilyen sokáig tartani és ne nézzen ismét a pohár fenekére.
Elkomorult az arckifejezésem és szomorúan sóhajtottam egyet.
- Lehet, de az is lehet ez még csak figyelmeztetés volt és általában az ilyen emberek szeretik meg kapni a pénzüket, egy hullától meg nehéz behajtani. – nem szívesen beszéltem erről, de azt is tudtam, ha kiszállok ebből a kocsiból, akkor már csak majd magammal fogom tudni megvitatni ezt a témát. Bátyámat nem érdekli, édesanyámat nem akarom még több stressznek kitenni, így kicsit jó volt valakivel megbeszélni ezt az egészet. – Egy idő után fárasztó tud lenni, ha az embernek mindent egyedül kell csinálnia. – nem panaszkodásnak szántam, inkább csak tényt közöltem. Néha tényleg túlzottan fárasztó volt megvívni az élet csatáit. Olykor szerettem volna nyugodt és unalmas életet, vagy csak azt, hogy ne vegyen ennyi probléma körbe, mint amennyit mostanában a nyakamba sóztak az égiek.
Miután megállt, kikapcsoltam az övemet és felé fordultam, amikor ő is így tett. Kíváncsian fürkésztem a férfit.
- Nem érzem azt, hogy siettetni akarnám, mert nem várom el tőle, hogy hirtelen változzon meg, csak azt, hogy bízzon bennem és avasson be, mielőtt nagyobb baj lesz. Sokszor láthatta már azt, hogy kitartok mellette és mindent megteszek azért, hogy elsimítsam a sok simlit, amit okozott. Efelől vannak kétségem, hogy bárki makacsabb lehet nála, de rendben és köszönöm. – megadóan sóhajtottam egyet, mert nem állt szándékomban erről vitát nyitni. Ez az ő csatája lesz az apámmal és nem akarom megakadályozni benne. Lehet ő végre képes lesz beszélni vele a szerencsejátékról is és jobb belátásra bírni, ha már a nekem, nekünk nem sikerült.  
Kiszálltam én is az autóból, de mielőtt még elsétáltam volna újra megszólalt, így megfordultam és őt néztem a kocsi túloldaláról. A szemöldökömet kicsit felvontam és a számat elhúztam, majd alsó ajkamba haraptam. Próbáltam háromig elszámolni, de valószínűleg így se sikerült igazán lehiggadnom és megakadályozni azt, hogy ne mondjam ki azt, amit gondolok. Viszont talán így is egy fokkal kulturáltabban tettem meg, mint ahogyan elsőre kikívánkozott belőlem.
- Ha bármi fontosat eltitkolsz előlem és emiatt bárkinek baja lesz, akár apámnak vagy másnak a családunkban, akkor remélem hamarabb elköltözöl a világ másik felére, mint ahogyan megtalálnálak! – A pillantásom dühös volt, a szemeim szikrákat szórtak, ami még inkább egyértelműbbé tette, hogy nem viccelek. Az se érdekelt, ha hajdanán katona volt, hiszen ebben az országban sokan azok voltak, mert akkor semmi se lennek képes megállítani. – Sok mindent elviselek, akár azt is, hogy nekem esik bajom, de azt nem, hogy valaki miatt nekik bajuk essen! – pár pillanat erejéig akár még farkasszemet is néztem vele, majd pedig úgy sétáltam el, mintha nem éppen megfenyegettem volna. Alig vártam, hogy a kocsimhoz érjek és kicsit megpüfölhessem a kormányt. Legalább a féltégla táskámat nem vágtam hozzá, ez is haladás volt.


öltözet