Csupa mosoly, kedves jellem, aki a gyerekek megsegítésének szentelte az életét. Pont ugyanannyira hangzik jól, mint amennyi sötétség van emögött. Na, persze, nem azért, mert valójában gonosz lennék, nem, de még csak az alvilág sem üldöz, miközben lőfegyverrel tartom vissza a démonokat a pokol nyolc bugyra közt. Én csak egyszerűen, másokkal foglalkozom, hogy ne kelljen a saját szarsaágaimmal törődnöm. Extra munkákat vállalok, túlórázok, pihenő és szabadnapjaimon pedig beöltözök kabalafigurának és úgy nevettetem meg a beteg gyerekeket. Családi kapcsolataim? Vannak, de nem vagyok jóban senkivel, nem nyitok senki felé, szinte kivétel nélkül mindegyikük elfordult tőle, egyedül a húgom szokott néha felhívni. Barátok? Kihasználtak. A pénzemet, a szaktudásomat, az a maroknyi pedig, aki fent maradt, én üldöztem el. De hé, nem csüggedek, a brooklyni házamban lakom egyedül, a szomszéd nénivel viszont tök jól el vagyok. Süket. Jelelve beszélünk, amit a gyerekek miatt amúgyis meg kellett tanuljak, hétvégente pedig sakkozunk vagy társasozunk. Na őt igazán kedvelem. Mindig süt nekem valami süteményt, igaz ehetetlen, de értékelem, mert önzetlen.
Egyébként otthon rendet tartok, de néha a húgom küld takarítót, ha nem igen vagyok otthon, magamra azonban oda-figyelek, hiába ülök a pénzemen. Na nem azért, mert sóher lennék, csak nem hagyok magamnak időt, hogy elköltsem. Adományozni szoktam inkább, találjátok ki, igen, a beteg gyerekeknek.
Szeretem még a focit, a Wrexham csapatának szurkolok. Szoktam moziba járni, többnyire egyedül, vagy a személyi aszisztensemmel, de arra csak párszor bírt rábeszélni. Általában humoros vagyok, a gyerekek kedvéért, mert imádom, ha imádnak. Szeretetközpontú vagyok és mindent poénokkal próbálok megoldani, mert szeretem, ha nevetnek körülöttem és ezzel el tudjuk űzni a bánatot. Ez vagyok én. Egy szerencsétlen senki, aki szeret adni.

- Úristen, vigyázat! Egy komoly esettel állunk szemben – kiáltottam el magam a gyerekosztály folyosóján, ahogy toltam magam előtt a tolókocsit, benne pedig a kis Petert, aki tíz perccel ezelőtt még azért sírt, mert nem akart oltást kapni, azóta pedig már a második körünket futjuk a folyosón és az oltást már rég beadtam neki.
- Dr. Archer! Mit művel?! – állít meg a folyosó végén egy zsémbes, idős köpenyes alak, aki a főorvosnak képzeli magát. Nem is értem, egy gyerekosztályon, hogy lehet egy ilyen mogorva fráter valaki a nagy vezér errefelé. – Peter lebuktunk – súgom oda a kisfickónak, aki aggódva nézett fel rám a székéből. – Turbó fokozatra kapcsoljunk? – súgtam oda neki, mire ő elkezdett mosolyogva bóligatni.
- Az a gyerek egy betegünk, maga pedig úgy rohangál vele itt a folyosón, mintha csak egy parkban lenne. Arról nem is beszélve, hogy balesetveszélyes – lépett közelebb, mire én tiszteletteljesen megfordítottam a kocsit és úgy emeltem rá a tekintetem. – Az balesetveszélyes főorvosúr, hogy maga a versenypályán sétafikál – mosolyogtam, mire Peter benyomott a kocsi karján egy képzeletbeli kapcsolót, én pedig brümmögve rohantam tovább a folyosón az ellenkező irányba, vissza a betegváróhoz. – Dr. Archer! Magának már itt sem kellene lennie! – kiáltott utánam, mire a kicsivel nevetve élveztük a gondtalan utat a váróig, ahol a szülők valószínűleg már aggódva vártak az aszisztensemmel.

- Mi az, hogy két nap alatt 2 órát aludtál?! Will, ez ugye nem komoly? – hangzott a telefon túloldalán a kétségbeesett kérdés, mire én lustán belehörpintettem a kávémba. Az életadó. A manna, az Istenek itala. – Sokat kávézol. De ugye nem bagózol a házban?! – kérdezte, mire én megrántottam a vállam, úgy csinálva, mintha a húgom látta volna a tevékenységet. – Csak hébe hóba. Ez mindkét kérdésre válasz volt – tettem le a megüresedett bögrét, majd az étkező asztalához lépkedtem, ahol a pont Susantől kapott ezüst hamutartóból előkaparásztam az égő cigimet. – Nem értelek Willy, itt vagy 40 éves, elpazaroltad a legjobb éveidet, se barátnő, se feleség, már gyerekeket kellene nevelned. – jött az enyhülő válasz a túloldalról, mire letettem a seggemet a székre és kezembe vettem egy kártyasort. – Szoktam. Napi 30-40-et – mondtam mosolyogva, majd ismét dühöngtem egy keveset a kezemben lévő lapok láttán és eldobtam egyet közülük.
- Legalább kimozdulnál?! Vannak egyáltalán barátaid?
- Hogyne lennének. A szomszéddal is jóban vagyok.
- A süket vénasszonnyal? Minek jár az át hozzád?
- Átjön panaszkodni, hogy sokat zajongok.
- Nem vagy vicces Willy.
- Szerinte az. – néztem a szemben ülő Linettre, aki nagyot mosolygot a poénomon, független, hogy őt érintette az, cserébe diadalittasan eldobott egy lapot a kezéből és hozzám hasonlóan beleszívott egyet a cigijébe.
- Most is ott van? Minek? Miért? – sápítozott. – Ha süket, honnan tudná, hogy most mit mondtál? – kérdezte, azt remélve, most megfogott magának. – Mert szájról olvas. Szóval vigyázz mit mondasz – korholtam le mosolyogva, mire egy hatalmas sóhaj volt a válasz a túl oldalon.
- Amúgy meg sütit hozott. De ehetetlen volt, így inkább behívtam römizni – vettem fel egy lapot a középső flopból, mire nagy csapódás ijesztett meg a pakli rendezésben. A szemben ülő Linett leolvasta a számról a sütijére mondott érzékletes véleményem, mire én sajnálatot jelző arccal kértem elnézést a kezeimmel. De sajnos igaz.
Ő erre valami nagyon csúnyát mutatott vissza, letéve pakliját. Én erre (Hogy mutathatott ilyet? Ezzel a kézzel öleli meg a rokonait?) Erre ő: (Meg anyádat)
- Halló, ott vagy? Will! – jött a türelmetlen húgom, mire én megint kézbe vettem a telefont. – Sajnálom, épp veszekszünk a kártyapartneremmel, akinek a keze ma nem csak hamis, de trágár is.
- Hogy lehet egy sükettel veszekedni?
- Nem tudom, de nagyon jó benne.
- Ajj Will, tudom, hogy szivatsz… - jött a megadó válasz. – Szeretlek, te hülye – tette hozzá.
- Én is téged gyagyás. Vasárnap hívlak. – válaszoltam neki mosolyogva, nem figyelve a még mindig mutogató vénasszonyra. – Jobb lenne már találkozni. Lassan már nem tudom megszámolni az ősz hajszálaidat – nevetett Su, mire én sértetten sóhajtottam egy drámait. – Hát jó, de ezért te fogod fizetni – bólintottam, majd egy szia kíséretében le-tettem a telefont és a párti ellenfelemre emeltem a tekintetemet. (Magának annyi vén szipirtyó) Mutattam neki, mielőtt felvettem volna a kártyáimat. (Kicsi vagy te ehhez hülyegyerek) Jött a válasz. Igen, az voltam. Kikaptam. Tisztahandolt a vénség.  
   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ha nevetéssel lehetne gyógyítani a betegeket, azt gondolom, hogy a Te osztályodnak lennének a legjobb statisztikái az egész városban. Az élet ennél persze sajnos sokkal igazságtalanabb és bár biztosan rengeteg kis kölyköt gyógyultan küldesz haza, de attól még látod ennek az egésznek az árnyoldalát is. Ha van valaki, aki egyáltalán nem érdemli meg, hogy komoly betegségekkel küzdjön, akkor azok ezer százalékig a gyerekek, akik nem isznak és cigiznek, mintha az életük múlna rajta - és ezen a ponton kicsit egyet kell értenem a húgoddal, még ha ettől unalmasnak is titulálsz.   De attól még azt gondolom olyan orvosok kellenek a gyerekek mellé, mint amilyen Te is vagy, ezért ne rövidítsd meg a pályán töltött idődet.
A történeted olvasása közben valamiért olyan érzésem támadt, hogy több van a munkamániád mögött, mint amennyit láttatni engedsz, s bár a rejtélyt nem fejtettem meg, azért két nap alatt két órát aludni azt hiszem tényleg szuperképességnek számít. Tudtad, hogy az emberek hamarabb belehalhatnak abba, hogy nem alusszák ki magukat, mint hogy koplalnak? Remélem ezek után átgondolod, hogy mikor rendezel römi partit a szomszéd nénivel.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!