- Brennan! – hallom anya kiáltását a földszintről. Megforgatom a szemem és lerakom a konzolt. Biztosan azt akarja, hogy valami hülyeséget csináljak, mondjuk segítsek takarítani vagy főzni vagy vigyem ki a szemetet. Ezek a gondolatok járnak a fejemben, amikor magamra kapok egy pólót és elindulok ki a szobámból. Anya nem szereti, ha fél pucéron járkálok itthon és mielőtt még bárki azt hinné, hogy azért, mert elkönyvelte, mint magamutogatást ennek köze sincs a dologhoz, mindössze télen nyáron aggódik az egészségem miatt nehogy megfázzak. Valószínű, hogy ez meg fog történni a fűtött lakásban, kész agyrém a szitu. Vagy anya agyrém? Igazából nem sok ötletem van. Lebaktatok a lépcsőn és megállok a nő előtt, aki a világra hozott. Haja kusza kontyban van a feje tetején, itthoni ruhákat visel és egy kötényt. Uh remélem, hogy sütit sütött. Már a gondolattól is összefut a nyál a számban. - Apád itt hagyta azt a mappát, vidd már át a rendelőbe és írd ki az ajtóra, hogy késik, mivel még el kellett ugrania a bankba elintézni valamit – mondja nekem kimérten. Csak bólintok és felkapom a mappát. A házunk udvarán van még egy kisebb ház, amit rendelőnek használunk, igazából csak egy váróterem mosdó és egy barátságos szoba van ott. Nem volt könnyű megszerezni anno az építési engedélyt erre, de végül sikerült. Apám legtöbb vendége már megszokta hogy én vagy a tesóm melegítőben flangálunk a váróban, mivel anya sosem megy át, ha kell valami, nekem sem ez az álom tevékenységem, de hát van ilyen. Magabiztosan megyek be, ahol senki sincs, a szobába érve viszont megpillantok egy lányt. Tallulah Davies. - Tally Weijl! – vigyorgok rá szélesen. Ő az a lány, akivel az utóbbi időben párszor összefutottam. Eléggé meglep, hogy itt találom, de hát mindenkinek megvannak a saját maga kis mocskos titkai. Elhatározom, hogy nem fogok rákérdezni mit keres itt. Beülök abba a székbe, ahol apám szokta hallgatni a betegeit és csak mosolygok a lányra. Mekkora véletlen, hogy pont apámhoz jár és össze is futottunk. – Na mesélj mi újság a suliban meg ilyenek. Ugye milyen egy barom az új töri tanár? – kérdezem tőle, nem akarom, hogy kínos legyen neki a szituáció, ezért traktálom értelmetlen dolgokkal ezt a törékeny, gyönyörű leányzót.
Nem tudom hová tenni a srácot és ez egyre jobban bánt. Néha túl közel kerül hozzám és legszívesebben elrohannék mellőle, át a város másik oldalára, mert nem vagyok hozzászokva a figyelemhez. Jobban mondva már kezdtem megszokni, a pszichológusoknál tömény 2 órán keresztül én és a problémáim vagyunk a téma, de ez már másik dolog. Arról senkinek se kell tudnia, hogy mivel töltöm az időmet iskolán kívül, de iskola helyett szívesen találkozok Brennan-el valahol. Megnevetett. De én nem szoktam nevetni és ez olyan furán hat. Nem tudom mire véljem a testemből előtörni kívánó hangokat, no, ez nem olyan, mint az esetleges aktusban kiadott hangok, de nekem még újak. Legutoljára a 10. születésnapomon nevettem annyit, hogy még a hasam is megfájdult. Talán akkor éreztem magam fontosnak elsőre és utoljára, mert azóta a szüleim szinte átnéznek rajtam. Csak egy selejt vagyok, akinek a kezeléseit fizetni kell, mert a nagyszüleim megkívánják. De, hogy szeretnének? Hát…fogalmam sincs. - Köszönöm, hogy elhozott Miles. Majd hazabuszozok innen, nem kell megvárnia vagy eljönnie értem. Anyáék meg úgyse lesznek otthon, szóval útközben betérek valahová enni. Viszlát! – hatalmas, fogkrémreklámba illő mosollyal arcomon integetek, miközben megvárom, hogy letérjen az autóval az utcából. Már rengetegszer megfigyeltem ezt a házat, elképzeltem mennyi boldogságot rejthet és szeretetet, s meg kell mondanom, hogy nagyon is irigylem a doktor úr gyerekeit. Párszor, futó pillantásokra már láttam őket, többnyire a hátukat, de abból is sikerült leszűrnöm, hogy jó életük van. Bevágtatok a külső rész ajtaján és szomorúan konstatálom, hogy a pszichológusom még nincs itt, ezért a megszokás öröméért elfoglalom méltó helyemet. Hajamat kiengedve a vállamra simítom, lábaimat felhúzom és törökülésbe szenvedem magam és elkezdem a légzési gyakorlatokat, amikor hirtelen nyíl az ajtó. - Jó napot Dok… Brennan.– hatalmas szemekkel nézek rá, és nem értem miért van itt. Ez olyan kínos. Az iskolában senki nem tudja a barátaimon kívül, hogy mi történt velem akkor, mikor 2 hétig nem jöttem suliba. Betegség volt az indok, de a beavatottak tudták. Beteg vagyok mentálisan, de Brennan más volt, és ez tetszett benne. De most… most, hogy már látott itt minden meg fog változni és ezt nem szeretném. - Az. Nagyon gáz, amit csinál. – ez a helyzet pedig még rosszabb. Szeretnék rákérdezni, hogy miért van itt, mit szeretne és hogy esetleg követett e? A színes zoknimat figyelem, ahogyan vidámságot tükröznek én pedig mennyire nem érzem magam boldognak. Ma is megremegett a kezem a gyógyszeres üveget fogva. Akartam véget vetni az életemnek. De ma nem tettem. – Miért vagy itt?
Nem értem apámat mi vonzotta a szakmájában. Szerény véleményem szerint csak azokból válik pszichológus, akik nem éppen a legkomplettebbek agyilag. Talán a férfi is ilyen, akinek az életemet köszönhetem. Ahányszor végigsétálok ezen az apró házikón a hideg kiráz. Én mindig is vidám személyiség voltam és jobb szeretek törődni a saját problémáimmal, mint a másokéval. Nem tudom, hogy mi lenne számomra a megfelelő szakma, de még van egy kis időm eldönteni. Nem tanulok valami jól, ami nagy törés a szüleim életében, hiszen ők végig jelesek voltak mindenből, akárcsak a testvérem, de már megtanultam, hogy ne érdekeljen mások véleménye és élvezzem ki a pillanatot. A meglepetés kellemes hulláma most sem kerüli ki elragadó személyemet, mikor megpillantom az elbűvölő szépséget édesapám irodájában. Ő tipikusan az a lány, akiről sosem feltételezném, hogy bármi problémája adódna az életben. A kisugárzása számomra mindig vidámnak tűnik és amennyire tudom, a családi hátterével sincsen semmi probléma. Megöl a kíváncsiság, hogy megtudjam mit keres itt, de vagyok annyira tisztességes, még ha nem is nézné ki ezt belőlem senki, hogy nem fogok rákérdezni soha, se tőle, sem apámtól. Talán nem is fogom megtudni hiába fúrja az oldalam az a fránya kíváncsiság a csúnya vasvillájával. Tartanom kell magam és én bírni fogom, ami nagy szó, mert nálam kíváncsibb emberrel még nem igazán találkoztam ezen a kontinensen. - Szerintem is, bírom a törit, sőt csak azt az egy tantárgyat bírom, még ha nem is tanulom, de az a tanár egy valódi pöcs. A múltkor felküldött az igazgatóiba, mert összenéztem a tesómmal órán – tárom ki a karom, mintha ennél érdekesebb téma a világon nem is lenne. Igazából mit meg nem adnék, hogy elmondja nekem mi a problémája! Annyiszor találkozgattunk már kettesben, de egyszer sem sejtettem, hogy mentális gondjai lennének. - Ezt komolyan kérded? – nevetem el magam. – A pszichológusodat véletlenül nem Walter Grovesnak hívják? Tudod, én meg Brennan Groves vagyok - nyomom meg a vezetéknevem. Egyem meg a kis lelkét, szegénykémnek le sem esett, hogy a csúnya pszichomókus bácsi az apukám!
Kezdőlap
