Karakter típusa: saját Teljes név: Tallulah Weijl Davies Becenevek: Tally Születési hely, idő: Washington, 2001.06.17 Kor: 16 Lakhely: Bronx Szexuális beállítottság: távoltartási Családi állapot: reménytelen Csoport: Diákok Ha végzett vagy még tanul//Egyetem: Bronx-i iskola. Ha dolgozik//Munkabeosztás: - Ha dolgozik// Munkahely: - Hobbi: Rajzolás
Lusta. Lehet nem jó egy negatív tulajdonsággal kezdeni önmagunk jellemzését, de sajnálatos módon én ez vagyok. Ha lenne lustasági verseny, akkor benevezni is lusta lennék, ezért nem vennék részt rajta. Akadnak napok, mikor nem szeretnék semmit se csinálni, csak begubózni és úgy lenni. Okos. Nagyképűség lenne azt mondani, hogy attól függetlenül, mert néha lusta vagyok az eszem még éles, mint a borotva? Anyáék mindig azt mondják, ha jóra használnám az agyamat akkor rengeteg dolgot eltudnék érni. Az iskolában amúgy jól teljesítek, pedig otthon nem sokat foglalkozok a tanulással. Egyszerűen hamar megjegyezem a dolgokat. Vidám. Nos, ez az a tulajdonság, ami nem jellemező rám, mert nem sok olyan dolog akad, amiben meglátom a szépet vagy jól érezném magam. Talán emiatt küldenek állandóan pszichológusokhoz, és próbálnak megjavítani. Nem lehet. Egyszerűen nem arra voltam tervezve, mint a legtöbb ember. Búskomor, magába zuhanó, depressziós lányka vagyok, aki a külvilág felé a vidámságot sugározza de belől halott. Engedelmes. Amit a szüleim mondanak az úgy van. Elmegyek a kezelésekre, előttük jó hangulatban parádézok és ha vendégek jönnek, akkor a lehető legjobb formámat hozom. A tanáraim akarata előtt is fejet hajtok, nem lázongok ellenük, ahogyan a barátaim között is én vagyok az, akinek kb. semmi szava sincs. Talán emiatt nem vették észre mennyire boldogtalan vagyok. És, hogy mi az a tulajdonság, ami a legjobban hiányzik belőlem? A szeretet. Egyetlen cseppet sem éreztem belőle, nem volt igaz szerelmem, nem tetszett sose énekes, nem akartam hozzámenni a szomszéd fiúhoz sose. Talán nekem tényleg nem jutott már az örömből és szerelemből. De ez nem bánt.
Makes me work a little bit harder It makes me that much wiser
Kényelmetlen. Ez az első dolog, ami eszembe jut, ha hátradőlök és kieresztem a gondolataimat. Pár hete nem hittem volna, hogy egy pszichómokusnál fogok kikötni, aki megpróbálja megfejteni mi bajom a világgal. Mondjuk a szüleim sem gondolták volna, hogy másfél héttel ezelőtt úgy kell a mentőket kihívni hozzám, hogy ne haljak meg. Még mindig úgy vélem sokkal jobb döntés lett volna holtan hagyni, az életet egyáltalán nem élvezem, ez a világ nem az én világom és nem is fog azzá válni. Mindezt persze nem mondhatom el a mellettem ülő férfinak, aki lelkesen jegyzetel valamit rólam és azt hiszi megtudja oldani a problémámat. Ezt senki sem tudja rajtam kívül orvosolni és a múltkori próbálkozásomat is meghiúsították. Pedig mindent elterveztem, senki nem volt otthon és előreláthatólag nem is kellett volna visszatérniük egészen addig míg a gyógyszer nem hat. De megjöttek, és az édes, szívmelengető feketeségből éles kórházi fények lettek, beteg ágy és fertőtlenítő bűze. Kiráz a hideg. - Hogy érzi magát Miss. Davies? - Tallulah, kérem. - Így fogom szólítani magát, ha elmondja min gondolkodott. - Az életen. – nagyot sóhajtok majd a kezemmel eltakarom az arcomat és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire nem szeretek itt lenni. A hideg futkos a hátamon, ha néznem kell az életet, ahogy mások boldogak én pedig szomorúan ülök a folyóson és próbálok nem arra gondolni, miért nem vagyok normális. A barátaim nem tudják elhinni, hogy erre vetemedtem, azóta hímes tojásként kezelnek pedig nem vagyok gyenge! NEM! Egyszerűen csak nincs több lelki erőm színlelni. Miért tenném? Senki nem akarna az én helyemben, ilyen érzésekkel és érzetekkel élni. - Mit gondol róla? Érdemes vagy nem létezni? - Szerintem nem. - Miért? - Mert értelmetlennek tartom. Nem érzem magam élőnek. – ülő pozícióba vergődök és a doki szemébe nézek. Talán ha elég nagyra nyitom a szemeimet akkor elolvad a cica pillantásaimtól és megengedi, hogy elmenjek hamarabb. Nem akarom itt leélni az életemet, és ha így folytatjuk akkor tutira itt kell maradnom még legalább két éven keresztül. - Pedig ön még igencsak fiatal, élveznie kéne mindennel együtt. - És ha nem akarom? Utálom ezt az egészet! Magát, azt, hogy ide kell járnom hetente háromszor is, de a legjobban magamat. Minek élni? Minek szeretni? Úgyis mind meghalunk, akkor nem kaphatnám meg hamarabb fekete menyegzőmet? – hirtelen jön az ötlet, hogy kapjam fel a táskámat és viharozzak el amilyen gyorsan csak tudok. Becsukom érzékszerveimet és felvéve a cuccaimat rohanok ki az ajtón, észre sem véve, hogy egy másik páciens vagy tudom is én ki várakozik az ajtó előtt. - Ne haragudj, arrébb mennél? – csuklik el a hangom beszéd közben, ahogy feltörnek a könnyek a szememből s miután az akadály eltűnik egyből futok is, ki az egész épületből, hogy már csak a tömegközlekedésen lévő emberek zaját hallgassam, meg a szipogásomat.
Kedves Tallulah! Szomorúan olvastam az egész történetedet és a világhoz való hozzáállásodat. Sajnos elég valószínűnek tartom, hogy a szüleidnek ok köze van ahhoz, hogy ilyen állapotban vagy, egy gyereknek nem szép dolog azt mondani, hogy nem volt tervezett, még akkor sem ha igaz. Egy ilyen dolog mély sebeket hagyhat bárkiben, ezt a te esetedben is láthatjuk Volt, amikor nagyon hasonlítottam rád, én is kifelé mutattam a boldogságot, meg, hogy minden oké, de a balhé ment a háttérben, csak a legjobb barátnőim tudtak a dologról és nekik köszönhetően nem roskadtam össze. Ugye megnyugtatsz, hogy neked is van olyan barátod, akire bármikor számíthatsz? Oh, kérlek, mondd, hogy van, szomorú lenne azt hallanom, hogy újabb öngyilkossági kísérletet teszel ilyen fiatalon. A pszichológusod csak segíteni szeretne, igaza van abban, hogy élvezned kéne az életet, hiszen fiatal vagy és gyönyörű! Nagyon remélem, hogy valamikor rendeződnek a dolgaid és megtalálod a boldogságodat, de addig is foglalózz, ha még nem tetted meg, aztán hódítsd meg a játékteret!
Kezdőlap
