"It is not more surprising to be born twice than once; everything in nature is resurrection."

Cairo látszólag tökéletes életet él, a gazdagok hétköznapjait, melyben minden csupa fény és csillogás. Csakhogy a színfalak mögött, mint úgy általában, az ő élettörténetében is jóval több van ennél.

Örökbefogadott gyerekként erős megfelelési kényszer alakult ki benne. Mindenben szeretne a szülei kedvére tenni, holott ők olyannak szeretik amilyen. Az édesanyja szinte rajong érte, mégis mindig úgy érzi, hogy nem bizonyított még eleget a nő számára. Az apja sem tett soha különbséget közte és a bátyja között, mégis, Cai mindent megtesz azért, hogy a tökéletes fiúnak lássa. Remélhetőleg egyszer eljön a nap, mikor rájön, hogy bármit is tesz, a családja örökké szeretni fogja és talán, jobban ismerik már, mint ő saját magát.

Zenei tehetsége már egész kicsi korában megmutatkozott. Nem csak mély és simogató hangja, de ritmusérzéke is figyelemre méltó. Bármilyen dallamot képes első hallás után tökéletesen lejátszani. Sokáig gitárórákat vett és zongorázni is megtanult az anyja kedvéért, de valójában a dob az igazi nagy szerelme a zene területén. Ha kézbe veszi a dobverőket, szinte átszellemül, mintha a saját csodás kis világába csöppenne.

A családja rettentően fontos számára, minden lépésénél mérlegeli, hogy vajon a család mit fog szólni a döntéséhez. Épp annyira ragaszkodik hozzájuk, mint amennyire szeretne a kedvükre tenni, ám azt is jól tudja, hogy semmi sem tart örökké. Legnagyobb félelme, hogy elveszíti azokat, akiket szeret. Gyermekkorában sokáig nem mert elaludni, mert félt, hogy másnap ismét az árvaházban ébred majd.

Sérült, ezt hiába is tagadja. Lelkileg annyira megviselte az életének első pár éve, hogy később évekig pszichológushoz kellett járnia és még manapság is sokszor rémálmok gyötrik.  Jellemére is erősen kihatottak ezek az évek. A megfelelési kényszere, a társfüggősége, a tudat, hogy nem elég jó, és még sok más is erre vezethető vissza.

Sose vágott fel a családja vagyonával, nem ítélt el senkit a családja, a vagyona, a vallása, a szexualitása vagy épp a bőrszíne miatt. Igyekszik mindig felelősséget vállalni a tetteiért és az ígéreteiért egyaránt. Ha mond valamit az általában úgy van. Egyetlen ember írhatja csak felül a terveit, hisz ő mindenki felett áll a szemében.

Éltanuló, bár ezért sokszor éjjeleket virraszt át és szinte csak vánszorog a vizsgaidőszakban. Mégis, ha teheti, szakít időt a sportolásra és nem csak az edzőtermet látogatja. Apja nagy kosárlabda rajongó, ezért Cairo hosszú évek óta játszik, annak ellenére, hogy csak 1,75cm. Fürgesége és kézügyessége kompenzálja a magasságát, ám azt is tudni kell, hogy sosem rajongott igazán ezért a sportért. Ha választania kell, inkább valamilyen puszta kezes harc mellett tenné le a voksát, de egyesek ráhatására, ritkábban űz ilyen sportot.

Az élete minden területén maximális lángon akar égni, mindenkinek megfelelni, ami időnként túlterhel, de ezt igyekszik eltitkolni mások elől. Számára az érzelmi labilitás szégyen. Ilyenkor előkerül az alkohol vagy épp a jó öreg motor, mely segít a feje kiszellőztetésében.

Barátaival sokszor ugratják egymást, tőlük általában elviseli a rá aggatott gúnyneveket és a szívatásokat. Hűséges és segítőkész, mindaddig amíg a legjobb barátja be nem kerül a képbe. Ő az, aki képes egyetlen pillantásával kiforgatni világának összes sarkát. Ő a fény, akivel szinte egy külön kis világban élnek. Ha róla van szó Cai sosem gondolkodik tisztán. Védelmező és gyengéd lesz, mintha csak egy másik személy bújt volna a bőrébe. Egyesek lelki társnak hívják az ilyet, mások ikerlángnak. Eleinte mindenki furcsának találta, hogy bár nincsenek együtt, mégis olyanok, mint egy pár. Mára már mindenki megszokta ezt a függőségnek nevezhető kapcsolatot.

Általában nyugodt, egy kicsit hűvös hatást kelt. Azonban, ha RÓLA van szó, túl szenvedélyes, hirtelen lobban haragra és ha felidegesítik, egyáltalán nem fél az öklének használatától. Ez egy hatalmas hibája. Igyekszik visszafogni magát, ez egyre jobban megy neki, de még messze áll attól, hogy ne kerüljön ilyesmi miatt bajba.

Rosszabb napjain sokszor bújik elő belőle az arrogáns seggfej. Beszól, durvul vagy épp átnéz rajtad, egyik sem épp hízelgő másokkal szemben. A családja előtt ezt is igyekszik eltitkolni, sokszor szégyelli saját jellemét. A domináns viselkedés sem áll távol tőle, bizonyos helyzetekben szilárdan kimutatja, hogy ő az, aki kontroll alatt tartja a dolgokat.

Egyesek szerint nagy hódító, de a valóságban általában inkább ő az, akit a nők felszednek. Szeret flörtölni, de az első igazi lépést ritkán teszi meg. Kapcsolatai nem haladják meg a pár hetet és azok is inkább szalmaláng jellegűek. A barátai csak háremnek nevezik a kalandjaiban résztvevő hölgyeket. Többnyire a rosszfiúkat kedvelők vonzódnak hozzá, pedig ő a kinézete ellenére aligha nevezhető annak. Csak épp van valaki, aki fontosabb az életében, mint ezek a randik és ha ő kéri, bármikor rendelkezésére áll. Nem képes megtagadni a kéréseit, de a szeretői ezt sosem értették meg. Egyetlen nő sem tűri el sokáig, hogy csak a második lehet, de a „királynő” titulus az életében már rég foglalt.

Féltékeny a bátyára és erre sem túl büszke. Sohasem éreztették vele, hogy ő más, hogy ő nem tartozik a családhoz és mégis van benne egyfajta rossz érzés ezzel kapcsolatban. Annyira szeretne igazán, vér szerint is hozzájuk tartozni, szeretne úgy élni, hogy ne kelljen minden egyes lépését megfontolnia, hogy végre önmaga lehessen. Nem kellene kívülállónak éreznie magát. Akkor miért érzi mégis ezt? Talán mert fogalma sincs arról, hogy kik a valódi felmenői.

Érzelmileg zárkózott, ritkán beszél arról, hogy mit érez, mit szeretne. Nehezen nyílik meg mások előtt, nem akarja, hogy akiket szeret, lássák a sötét oldalait. Fél az elutasítástól és attól, hogy csalódást okoz. VELE azonban feltűnően máshogy viselkedik. Túlféltő, gyengéd, kedves, engedékeny, lobbanékony, domináns, féltékeny. Az érzelmek egész széles skáláját hozza ki belőle, amit elfedni sem mindig tud. Pedig kettőjük viszonya sose lépte át a határt. Barátok, olyan barátok, akik képesek egymás szemében olvasni, akik feltöltődnek a másik érintésétől, akik bármit megtennének egymásért és akik soha, egyetlen egyszer sem kerültek szexuálisan intim kapcsolatba. Függők, akik valóban nincsenek együtt, pedig, ha látod őket, mérget vennél rá, hogy ők a tökéletes pár.

   

A rohadt vizsgák miatt az utóbbi két hetem maga volt a pokoljárás. Az összes francos szintjén megfordultam, jól rácsodálkozva a lángnyalábokra. Attól tartok, hogy az utolsó vizsgám már nem is lett tökéletes, talán csak olyan 94%-os, amit már előre bukásként élek meg. Nem vagyok elég jó ehhez sem, még úgy sem, hogy orrvérzésig tanultam ezt a sok nyamvadt marhaságot. Kezemet felemelve nyújtózok egyet, mert a nyakam is sikeresen beállt, mint egy jóféle farönk. Persze épp ebben a pillanatban robog el mellettem egy csirkelábú szőkeség a majd két méteres fickójával, aki jókorát lök a vállamon.
- Francnak zabálsz annyit te mamut! Nem látsz a szemedtől? – Mordulok rá, mint valami eszement törpe csivava. Azt még én is látom, hogy az esélyeim nem túl nagyok, ha épp Góliátba kötök bele, de ez a nap már úgy is el van szúrva. Mire eljutok a kajáldáig ahol a többiek várnak, az utolsó kis lélekfoszlányom is távozni fog a testemből.
- Bocs haver!– Néz vissza rám szemlesütve a hatalmas ogre, és mire feleszmélek, a szemöldököm már a plafont verdesi. Ez nem egy mamut, hanem egy mamlasz. A jó szerencse ezúttal seggbe rúgott azt hiszem. Bár, örömmel levezettem volna a bennem dúló feszültséget még mielőtt hazaérek. Morogva megyek tovább megszaporázva lépteimet, hogy a barátaim, vagyis csak közülük a legfontosabb, ne várjon rám túl sokat. Sikeresen kikerülök egy mappatornyot cipelő fickót, majd egy padlón keresgélő kukkerest és már ki is jutottam az épületből. Külső szemmel úgy tűnhet, hogy rettentően sietek, hiszen már kocogok a megbeszélt hely felé. Az sem zavar meg, hogy páran odavágnak hozzám egy „Sziát!”, ma már túl sok impulzus ért ahhoz, hogy még egy jöttment akárkit kezelni tudjak. Néha azért felcsapom a kezem jelzés gyanánt, bár a nyakam minden ilyen alkalommal sajogva mutatja nem tetszését. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elérem az ajtót, ami mögött a napfény várhat rám. Veszek egy mély levegőt, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy futottam idáig, majd ahogy feltépem az ajtót egy ismerős szempárral nézek farkasszemet. Nem tart a dolog egy pillanatnál tovább és máris nekem esik a tüzes kis fekete szépség. Más esetben megpróbálnám lenyugtatni, de nem ma. Most épp az utamban áll és piszkosul nem vágyom a társaságára.
- Egész héten arra vártam, hogy végre felhívj! Tényleg csak ennyit jelentek neked? …… - Üvegesre dermedt tekintettel nézem, hogy mozog a szája, de már nem értem, hogy miről beszél, mert a válla felett találkozik a tekintetem azzal a szempárral, amelyik képes a lelkemig hatolni. Elmosolyodok, miközben némán jelzem, hogy egy perc és ott is vagyok nála. Sajnos a mosolyom nem várt reakciót vált ki a velem szemben állóból. Először nyakon önt egy pohár forró kávéval, ami annyira nem esik jól. - Elment az eszed? – Ugrok hátra, majdnem arcon csapva a jókora üvegajtóval és már hallom is a háttérből a haverok hangos röhögését, amikor újabb sokk ér. A nyakamba csimpaszkodva nyom puszit az arcomra és kér suttogva bocsánatot. –  Na elmész te a jó bü..-förmedek rá, de aztán egy mélyebb szintről előtör belőlem némi kultúra. –  Ez forró volt, ezt vártam volna tőled, de a döglött hal, az nem az én típusom. – Ennyire telt tőlem, tehát elkönyvelhetem, hogy nem vagyok az az úriember, akinek az anyám gondol. Annyira menő lett volna ebben a percben elsétálni mellette és hátra hagyni, de amit megjelentek az első könnycseppek a szemében, már tudtam, hogy ezt a csatát is elvesztettem. - Oké, azért nem voltál annyira rossz. Bocs, egy szemétláda vagyok, csak rettenetesen rossz napom van. Érted? – Nézek mélyen azokba a könnyáztatta szemekbe, de őszintén szólva csak szabadulni akarok tőle. - Beszéljünk máskor, jó? – Próbálkozok egy sokkal szelídebb stílussal, pedig tudom, hogy csak halogatom a nagyobb balhét.
- Vár a körmösöm, de ugye tényleg felhívsz majd? – A drámakirálynő próbálja csábosan végig simítani a mellkasom, de a szipogó, sírásra torzuló arca minden, csak nem kívánatos. Túl sok volt a pia, mikor összekeveredtem vele, vagy épp kihagyott az eszem. De mégis bólintok, mielőtt ellépnék mellette. Hívom majd, ha befagyott a pokol.
El is felejtem amint találkozik a tekintetem ismét a keresett ragyogó szempárral. Messziről hallani a társaság zsivaját, ahogy röhögve kibeszélnek.
-  És megjött King!– Kiállt az egyik, mire valaki más nekem szegez egy kérdést. - Ma nem vizsgád van? – Egy másik barátom azonnal rákontrázik. - Egy napot sem bír ki a neje nélkül!
Hangosan vihognak újabb és újabb anekdotát vágva a fejemhez, de én már nem is vagyok annyira feszült. Tenyerem a legfontosabb ember vállára simul. – Még nem ettél. - Állapítom meg abból, ahogy rám néz és mondania sem kell, hogy engem várt. –  A szokásost, ugye? – Mosolyogva bólint, mire egy újabb,”Éljen a király!” felkiáltás hangzik el. Az, hogy a nejemnek hívják nyilvánosan, nem zavar egészen addig, amíg ő rendben van vele. Azt hiszem így van, mert nagyjából két éve ezt hallgatjuk már, de a King gúnynév egészen új. Nem vagyok jóban a dologgal, főleg mert az egésznek van egy erjedt megcsalás bukéja. King, mert a királynak van egy királynője, meg egy egész háreme. Csakhogy, még ha a legjobb barátom lenne a királynőm, akkor is hibás lenne az elképzelés. Nincs háremem, soha nem volt és aligha lesz valaha is. Olykor akadnak „kapcsolataim”, de még mindig nagyon le vagyok maradva, ha a baráti kör tagjait veszem figyelembe. – Kuss legyen idióták! – Hangomból már kivehető, hogy nem vagyok olyan mérges. A tárcámmal a kezemben csak arra összpontosítok, hogy mindent megvegyek, amit kell. Szerencsére nem nagy a sor és az egyik haver beáll mellém, így gyorsan elütjük az időt. De a kedvem meginog, mikor a nyitott pénztárcámba bámul.
- Ez meg kicsoda? – Bök az elszürkült fotó felé és épphogy el tudja kapni az ujját, mielőtt becsapom a drága bőrtárcát.
- Neked senki. – Villan rá a tekintetem, még mielőtt sikerülne leadnom a rendelésem. A kép rólam készült, a legelső napon, mikor a szüleim magukhoz vettek. Ez emlékeztet arra, hogy honnan jöttem, hogy ki is vagyok valójában és arra is, hogy meg kell hálálnom mindent, amit valaha nekem adtak. Főleg a szeretetüket. Ha kitűzném a képet az egyetemen, azt hiszem, senki sem ismerne rám. Egy rettegő, vézna fiúcska, kócos hajjal bámul a kamerába. Nem tudom pontosan, hogy kik a szüleim. Az anyám drogos volt, alultápláltan, összeverve kerültem be egy Kairói kórházba. Aztán a nagyanyám vett magához, aki épp annyira rossz volt nagymamának, mint anyának. Az ital és a szívgyógyszer elegye okozta a halálát. Öt évesen egy teljes napig voltam vele kettesben, mire felfedezték a tragédiát. Aztán jött az árvaház és végül az Alcantara család megmentett. Vagyis, szó szerint megvettek, mint egy kisállatot.  Mindezt anyámtól tudom, a részleteket segített kideríteni, mikor 21 évesen meg akartam tudni, hogy honnan származom. Az apám ismeretlen, de gyanítom, hogy ő sem egy egyiptomi herceg. Ennyit érek én.
Sóhajtva fizetek és a tálcát felnyalábolva indulok vissza az asztalhoz. Az én gyermekkori képem alatt, annak a képe lapul, aki elé leteszem a nagy adag ételt. A hely közben jócskán megtelt, ezért azonnal felpattan, én pedig ahogy lerogyok az előre melegített székbe, húzom is magammal. Az idegeneken kívül senki sem pillant felénk, akik ismernek, azok már megszokták, hogy mi szinte szimbiózisban létezünk. Kényelmesen elhelyezkedik, majd először felém nyújt egy sültkrumplit és csak utána töm ő is egyet a szájába. A megszokott, beszédtől hangos falatozás közben szabad kezem a derekára simul. Már nem is olyan szörnyű ez a nap. Lassan feltölt a pozitív energiáival és az sem elhanyagolható, hogy már nem is emlékeztem rá, hogy mikor ettem utoljára.
Csak két órával később indulunk haza, addigra már a társaság nagy része az esti buliról beszél. Amint felállunk, már fogom is a saját és persze az Ő cuccait is.
- Viszem én, nem vagyok cukorból! Te pedig hulla fáradt vagy! – Bök felém az ujjával, miközben ilyen szépen bókol. Pocsékul nézek ki, oké, de azért pár táskát még elbírok. Ez a megszokás hatalma, az, hogy gondoskodnom kell róla, egyfajta belső késztetés. Tudom, hogy abból ered, ahogyan találkoztunk. Ha a fiatal évei nagy részét nem töltötte volna kórházban, talán sose kerültünk volna ennyire közel egymáshoz. Szégyellem és megvetem magam amiatt, hogy egy kicsi öröm jár át attól, hogy így történtek a dolgok. A védőbástyája lehettem az én kedves, beteges kis barátomnak és ez engem is megerősített. Már nem szorul ápolásra, többnyire védelemre sem, de a mi kapcsolatunk már csak ilyen.
- Megengedem, hogy támogass, ha ennyire szeretnéd! -A vállát ugyan átkarolom szabad kezemmel, de a testsúlyommal nem nehezedek rá. - Szerintem a héten összementél. Olyan vagy, mint egy kis Ewok. – Nevetem el magam és szinte azonnal felnyögök, mikor könyökét a hasfalamba vágja. A fájdalom ellenére, ettől valahogy minden helyreállt a világomban. Már nem vagyok feszült és fáradt sem annyira, mint két órával ezelőtt. - Este buli? -Pillantok rá és azonnal jön is a válasz.
- Egy frászt! Fáradt vagy, alszunk! - Néz rám, majd újra megszólal. - Da ha te inkább buliznál - Azonnal közbe vágok.
- Nem, ma inkább pihennék. - Alszunk, ez a szó azt sejteti, hogy ma nálunk marad és ettől levakarhatatlan mosoly terül el az arcomon. Szeretem az ilyen ritka, de egyáltalán nem meglepő estéinket. - Egy film azért belefér. - Lépkedünk a kocsi felé, miközben már címeket sorol, azt kérdezgetve, hogy mihez lenne kedvem. Lényegtelen, mert tudom, hogy a végén bármit is szeretne, azt nézzük majd.
   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Számos olyan dolog történt veled, amit biztosan legszívesebben elfelejtenél, amit más emlékekre cserélnél. Mondjuk még több emlékre a legjobb barátoddal, vagy épp arra, hogy a biológiai szüleiddel, nagymamáddal kapcsolatos emlékeidet lecserélt arra, amit a jelenlegi családod ad neked, akik érezhetően nagyon fontosak számodra. Nem csak azért, mert a részese lehetsz az életüknek, hanem mert többet adnak neked, mint gondolnád. Csak azokat a fránya elvárásokat kellene elengednek saját magaddal szemben, mert biztos vagyok benne, hogy a szüleid és a testvéred is azt akarná, hogy végső soron boldog legyél. Már pedig hogyan lehet valaki igazán boldog? Ha olyan dolgokat csinál és azokat a képességeket fejleszteni, amelyeket ő maga akarja. Igenis zenélned kellene, olyan dolgokkal foglalkozni, amik téged érdekelnek, nem pedig másnak való megfelelésből. No, de könnyebb mondani, mint csinálni, igaz? Hiszen mindenkinek vannak elvárásai és mindenki más is támaszt a környezetével, a körülötte lévő emberekkel ilyeneket. Hogy mi az, ami minden viszontagság, változás, nehézkes tanulás és szörnyű vizsgaidőszak után - illetve alatt is, mert folyamatos ez - ott van neked? Eltaláltad, a legjobb barátod. Aki egy stabil pont, maga a Nap a naprendszerben. Aki állandó és a legfényesebben ég számodra. Említetted, hogy sosem volt köztetek más barátságon kívül... Na de mi van, ha egyszer mégis lesz? Kíváncsian várom a folytatást.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!