to Caesar

Long Time

Akkor kellett volna gondolkodnom, mikor úgy döntöttem, hogy kipróbálom, hogy milyen is a féktelen bulizás. Jelenleg úgy érzem magam, mint egy elefánt a porcelánboltban. Igaz, hogy a harminchatodik órája vagyok bent és igyekszem mindenhol segíteni és tehermentesíteni az orvosokat. Ez a másfél nap, mióta talpon vagyok volt egy szülés, egy mandulaműtét és miden finomság. Legalább fel sem tűnt az idő múlása. Kivéve talán most, mikor a szekrény ajtómat bámulom tíz perce, hogy át kéne öltözzek és végre haza kerüljek az ágyamba.
Mikor már minden a helyére kerül az orvosi köpenyt a karomon pihentetve indulok a kijárat felé. Végre! Már csak lépéseim vannak, hogy a nyüzsgő váróból a szabad levegőre kerülhessek.
Szinte már éreztem a szellő simogatását. De ekkor hirtelen a nevemet hallom a távolból. Szinte már rohanva.
- Dr. Lock, kérem – feladva minden reményemet, hogy a fotocellás ajtó előttem nyíljon megfordulok a hang irányába. Melanie lófarkas alakja úgy rohant felém, mintha élet-halál lenne a tét, hogy haza megyek vagy maradok.
- Dr Andersont behívták egy politraumás műtétre, de van egy elkezdett betege, már csak a gipszelés van. Tudom, hogy végzett de csak egy gipszelés – a fiatal lány olyan kiskutya szemekkel nézett rám, hogy attól féltem, hogy ha nemet mondok kitör belőle valami vadállat és veszett kutyaként oszt ki, hogy mit képzelek magamról.
- Hozok kávét – vigyorodik el, ahogy látja, hogy a vonásaim a bosszúsból ellágyulnak.
- Jó, rendben. Merre van? - kérdezem miközben már el is veszi a táskámat és így immáron a civil ruhámra húzhatom fel az orvosi köpenyt. Pont, mintha anyámat látnám az üveg tükröződéséből.
Amint célba érek a kezembe véve a kórlapokat látom, hogy a többiek még vizsgálatra várnak és tényleg csak egy kartörés van. A röntgen elég sima törést mutat, nincsenek csontszilánkok. Nem szükséges a műtéti beavatkozás. Egy ásítást elnyomva állok meg az ajtóba.
- Caesar Harlow – szólítom az aktuális beteget. Nem is figyelek, csak Mel gőzölgő kávéjára tudtam gondolni, és persze a papír pohárba kapaszkodva nézek fel, ahogy végre arcot is tudok társítani a névhez.
Még úgy kétszer lecsekkolom az adatait, mire én is csak mosolyogva fogadom őt.
- A te szádból mocskosnak hangzik a doktornő titulus – nevetve csukom be mögötte az ajtót és a lány azonnal egy széket húz a vizsgálóasztal elé és mutatja, hogy foglaljon helyet.
- Mehetsz Melanie, megoldom – küldöm ki a lányt, és persze csak csípőre tett kézzel nézek fiatal kori barátomra.
- Ahogy látom jót tett neked az a fájdalomcsillapító – nevetve akasztom le a kötést a nyakából, hogy a kezét kitudja nyújtani az asztalra és előkészítem a gipszeléshez. Bár, ahogy elnézem csupa olaj és ha nyolc év alatt nem változott annyit, akkor egy gipsz nem fogja sokáig bírni.
Így csak felsóhajtok és végig nézem az előttem lévő lehetőségeken.
- Tehát mesélj, te is itt maradtál – minden barátom lelépett a városból, hogy Chicago-ba találjon új életet és valahogy megkönnyebbülök, hogy legalább egy ember maradt itt.
Persze a beszéd közben előszedem a műanyaggipszet és elé teszek egy eléggé rózsaszínt, amire hatalmas vigyor ül ki a számra.
- Légy szíves -  kiskutyaszemekkel nézek rá. Mit gondol, hogy majd kifogom hagyni, hogy ne kínozzam meg egy picikét, mikor az én kezeim közé kerül? Emlékszem mikor még a hajamat húzkodta a gimiben, mert szerinte túl hosszú volt. Már akkor tudtam, hogy egyszer csak rám lesz szorulva és akkor mindent visszafog kapni. Persze a fekete gipsz mögöttem volt, nem akartam ténylegesen felrakni rá. Bár lemerem fogadni hatalmas sikere lenne így is.
- Szóval, mivel sose ültél meg a fenekeden, így a sima gipsz nálad nem játszik. Vigyázni úgy sem tudsz rá. Így műanyagot kapsz. Ebben legalább fürödhetsz nem kell vigyáznod rá, kevésbé fog viszketni. De ezzel többször kell kontrollra járnod. Hogy biztosan jól forrjon a csontod – elhúzom a számat. Mert senki nem szeret kórházba mászkálni. De, aki képes eltörni a kezét annak egy darabig fő útvonala mindenhova a kórházon át fog vezetni.
- Ez kicsit fájni fog – elhúzom a szám, ahogy közelebb lépve a kezét kezdem el vizsgálni. Mindhiába a rengeteg gyógyszer, annak is van egy hatóideje, arról nem is beszélve, hogy most eléggé meg kell nyomorgassam, hogy a csont ne mozduljon el és úgy forrjon össze, ahogy kell. Biztos kezekkel érek hozzá a sajgó végtagjához.

to Caesar

Long Time

Csak megingattam a fejem, miközben széles vigyorral nézek rá. Szinte semmit nem változott, pedig eltelt nyolc év. Azt hiszem. De hát, a betyárok mindig betyárok maradnak. Mel még egy meglepett arcot vágott, mert nem szokta meg, hogy bárkivel ennyire közvetlen lennék. Vagy csak az volt furcsa, hogy Caesar ilyen szabadszájú.
Viszont tisztában voltam, ahogy a kórlapját olvasgatom, hogy a fájdalmát a legerősebb gyógyszerrel csillapították és ettől kicsit olyan, mintha részeg lenne. Viszont a lánytól hamar búcsút mondtam és mikor csukódott az ajtó hangosan kifújtam a levegőt.
- Ugye tudod, hogy a kórház olyan, mint egy gimi? Itt nagyon pletykálnak. Szóval ha lehet, ha más is van a közelemben, akkor ha jót akarsz magadnak, akkor picikét fogd vissza magad – mutatom a lehető legkisebb mérhető egységet a kezemmel. Bár lehet, hogy ez a pletyka nekem csak jól jönne. De nem akarok egyikünknek sem fenn akadást.
Végül inkább csak igyekszem azzal foglalatoskodni, amilyen problémával megkereste az egészségügyi centrumot. Annyi szerencséje van, hogy a törés tiszta és elegendő lesz neki, ha picit a fenekén marad és újra használhatja a kezét, mint régen.
- Jó is az, mikor csak az ágyba esel be és tök mindegy merre is van. De elég ügyesen elkormányzod az életed, ahogy láttam Instán – megvonom a vállam. Az ismerőseimmel már csak így maradtak. Ha van öt percem, végig szaladok a szociállmédián. Igen, engem is beszippantott, lassan csak ott élem az életemet, na meg itt. A kórházban. Mert olyan, mint egy nagy család. A lusta nagybácsik és nagynénik, akik unják a munkát átpasszolják a rezidenseknek, hogy úgy is tanulni kell, de a dicsőség csak is az övék lehet.
De azért persze nem hagyhatom, hogy ne szívjam a vérét. Akár az iskolába. Hiszen még a gyógyszer hatása alatt van, így szórakozhatok kicsit vele. Ha már Ő lett a plusz munkám. Az ágyam és közém fúrta magát.
Viszont elég vicces volt, ahogy már szinte könyörgött, hogy ne a rózsaszínt tegyem rá. Így megingatom a fejem és nevetve előhúzom a feketét, amit eddig magam mögött tartogattam.
- Tudod, elég ünneprontó vagy. Lemerem fogadni, hogy azzal is megoldanád, hogy menő legyél – nevetek fel és a kávés pohárért nyúlok, mielőtt elnyomok egy ásítást. Tényleg sokkal fog tartozni ezért.
- Figyi, nem akarom tudni a nő ügyeidet. Tudod te mennyire utáltak miattad a lányok? - nevetek fel.  Mert ez tényleg így volt. Ezért akár haragudhatnék rá, de ahogy látom nem is baj, hogy nem alakítottam ki mély barátságokat.
- Rendben, egy hét múlva ugyan ekkor, ugyan itt? - veszem kezembe a határidő naplómat, hogy körülbelül mikorra leszek beosztva ügyeletesnek. Este általában azért könnyebb, mint nappal, mikor mindenkinek a papírmunkáját meg kell csinálni.
Nevetek, mert még nem tudja, hogy mi vár rá. Így csak úgy döntök, hogy minél gyorsabban teszem a dolgom, annál kevesebb fájdalommal fog járni. Megrezzennék a hangjától, de az nem lenne jó dolog, hiszen a kezemben van az, hogy a karja újra a régi legyen. Így csak koncentrálva a karja alá csúsztatok egy sínt és lassan betekerem egy adag fáslival, hogy míg rá kerül a gipsz, addig se csússzon el.
- Mert a többi női ismerősöd szét akar szedni, én pedig összeraknálak – mosolyodom el, ahogy végre rá kerül a karjára és lassan engedem el. Hogy távol lépjek tőle és megkeressem a kartámaszt. Hogy megkönnyebbüljön és ne kelljen görcsösen tartani.
- Emeld a fejed – mutatom az ujjammal, hogy át bújtassam rajta és rá szerkesszem a karjára.
- Meg is lennénk – lépek a számítógéphez, hogy befejezzem a dokumentálást és egy példánnyal és az egyeztetett időponttal ellátva az egyik példányt neki adjam. A nyomtató kerregve kiadja a lapokat. Amit lepecsételve aláírok és a kezébe adok egy tollat, hogy tegye ő is ugyan ezt. Végül össze hajtogatva a másikat a gipszbe csúsztatom, hogy biztosan ne hagyja el.
- Felírtam egy kevésbé erős gyógyszert, mielőtt nagyobb bajba kerülsz a hatalmas szád miatt – pakolom a papírokat mindent a helyére és a köpenyt a fogasra helyezve lépek a táskámhoz. Megígérték, hogy csak őt kell ellátnom és végre a zuhany és az ágyam társaságába lehetek. Éljen a harminchetedik óra, mióta talpon vagyok.
- Haza tudsz jutni? - mélázom el, ahogy pakolok a táskába, leginkább csak átnézem, hogy minden fontos dolgom nálam legyen.

to Caesar

Long Time

Volt valami kellemes érzés abban, hogy olyat látok, aki nem ítél meg a nevem miatt. Arról nem is beszélve, hogy régóta ismer. Még ha kicsit meg is szakadt a közeli viszonyunk. Mert tényleg nem emlékszem, hogy mikor találkoztunk utoljára. Még ha az egy ilyen szerencsétlen baleset miatt került sor rá.
Csak megingatom a fejem, mert ő tényleg soha nem foglalkozott azzal, hogy milyen pletykák kelnek szárnyra körülötte. Én pedig alapból támadásnak vagyok kitéve. Viszont eddig egészen jól vettem az akadályokat, de én sem fogom tudni örökké az erős nőt játszani.
- Csak a szád jár, ismerlek – vigyorgok rá és inkább elengedem a fülem mellett minden ilyen aprócska megjegyzését. Még a gimiben sem adtam be a derekam, nem most fogom eldobni az agyam miatta. Még ha az évek során sem kopott a sármja. De hát ezzel ő is tisztában van.
- Jaj, isten őrizzen két Harlow-tól. A világ nincs felkészülve az ilyen csapásokra – nevetek fel, most már jó kedvűen, mert a kezdeti stressz azért oldódik, főleg, hogy most már nincs fültanúja a beszélgetésünknek. Nem mintha annyira érdekelne, hogy Mel épp arról csacsog, hogy a jelenlegi betegem pornóról dumált miközben befáradt a vizsgálóba. Bár ezen szintén fel kéne nevessek, mert valóban viccesen hat.
- Ki beszélt itt lelkességről? Lassan ott élem az életem, munka, edzés, és az ágyam. Lehető legszorosabb kapcsolatban a telefonommal állok. Így még sem csukhatom be a szemem mikor a te posztod jelenik meg a kijelzőn – mosolyodom el. Mert még a végén azt hiszi, hogy valami beteges ember vagyok, aki minden percben várja az új képeket, hogy csorgassa a nyálát.
Csak egy elnyomott sóhaj szalad ki a számon a kijelentésére, mert örök életében tisztában volt azzal, hogy ő a suli rocksztárja. Nem is kellene adni alá a lovat. Valószínű, hogy mivel ennyi fele áll biztos lábakon kicsit sem csökkent a rajongó tábora.
- Ne csinálj úgy, mintha nem tudtad volna akkor is, hogy a fél iskola embert ölt volna azért, hogy akár egy mosolyt kapjon tőled, vagy esetleg beszélj velük. Helyette a hajamat piszkáltad és állandóan az agyamat szívtad. Ne csodálkozz rajta! - háborodok fel egy pillanatra, de végül azért megenyhülök, mert tényleg számíthattam rá, ha bajba kerültem. Nem is csoda, hogy apám nem kedvelte.
- Lófarkas, szemüveges stréber? Ugyan már, hol hordtad a szemeidet? - nevetek fel, mert valahogy akkor jobban érdekelt az átlagom, és hogy a családom egy fikarcnyit is boldog legyen.
Bólintok a kérésére, végül pedig nevetnem kell.
- Mi a biztosíték, hogy nem fogod elhagyni a cetlit? Semmi. - megvonom a vállam és végül inkább a karjával foglalkozom, mert hát így nem lesz egy darabban és még én leszek a hibás, hogy csacsogás közben a kezem nem teszi a dolgát. Káromkodása és fújtatására csak elhúzom a számat. Mert tényleg igyekeztem hirtelen véget vetni minden fájdalmának, de mind hiába, egy törött kar stabilizálása sosem kellemes. Még ha egy olyan törés is, ami szemmel láthatólag összefog forrni, fiatal, erős csontozatú. Hamar gyógyul. Csak pihennie kell. Amit tudom, hogy úgy sem fog.
- Gimi óta sem változott a véleményem. Nem állok be olyan sorba, ami a holdig ér – vigyorgok rá, mert tényleg úgy voltam vele, hogy bármennyire is csábító lenne, akkor a tanulásra összpontosítottam, most pedig a munkám teszi ki az időm nagy részét. Arról nem is beszélve, hogy barátnője van. Az pedig elég nagy kizáró oknak tartom.
Segítek neki, hogy kényelmesen legyen a karja és a papírokkal is ellátom. Mert hát a nélkül még talán levegőt sem vehet a páciens, meg hát nyoma legyen.
- Nincs mit, és még az kéne, hogy a cuki pofidat is nekem kelljen helyre rakni – pakolok mind aközben, mert nem szeretem a kupit, meg hát nem akarom, hogy az legyen a nővérek baja, hogy doktor létemre nem tudok elpakolni.
Megfordulva nézek rá és el kell, hogy nevessem magam.
- Utoljára akkor voltál ennyire zavarban, mikor a végzős bálra akartál meghívni – csóválom a fejem. Még emlékszem, ahogy megpróbálta.
Végül nyílik az ajtó és az ápolónő jön be, hogy elpakoljon, de látom az elégedettséget, hogy minden a helyére került és a betegünk is egyben maradt.
- Ne viccelj, nem szükséges. Csak maradj egyben. Amúgy meg ha gondolod haza viszlek. Még a végén ebben az állapotban kiszámláznak neked valami horribilis összeget. Most már úgy is csak egy gyorskajáldánál megállok, hogy vegyek valamit – megvonom a vállaim. Hiszen még a végén miattam lesz valami baja. Vagy attól a lórúgás fájdalomcsillapítótól amit belenyomtak.

to Caesar

Long Time

Ezt a mondatát pedig úgy teszem, mintha meg se hallottam volna. Leginkább azért, mert bármennyire is ostromolt, tisztában voltam vele, hogy csak is a kihívás tetszett neki. Hogy van legalább egy lány, aki nem adja be a derekát. De mondjuk, ha engedtem volna a kísértésnek, valószínű, hogy most nem menne ilyen egyszerűen ez a beszélgetés. Jobban teljesítettünk barátként, mintha átléptük volna azt a vonalat.
- Mindenképp, már csak az hiányzott volna, hogy kettővel hadakozzak és valószínű, hogy a türelmem sem lett volna ennyire hosszas – nevetek fel. Mert mondjon bárki, bármit, más már vagy megverte volna a leplezetlen udvarlása miatt vagy már az ágyában pihegne. Nekem pedig apám egyenesen megtiltotta, hogy bármi közöm legyen hozzá. Bár vissza gondolva igen csak jót mulattam volna, ha haza állítok vele és közlöm, hogy nem érdekel, én őt választottam minden más helyett.
- Számomra igen, tudod jól, hogy mekkora elvárások voltak és még mindig vannak felém. Nem szeretném apám haragját kivívni azzal, hogy.. - itt elharapom a mondatot, mert mindketten tudjuk, hogy az életünk nem ugyan azon a síkon mozog, még ha a családi biznisz egyen rangú is mindkettőnknél. Nála is kötelez a név, és nálam is. De egy lány, mindig szorosabban van fogva, mint egy fiú.
- A radarod enyhén meghibásodhatna olykor – emelem fel a szemöldökömet, mert azt hiszem az első és az utolsó parti amin részt vettem két napos infúzió kúrával ért véget és sajgó lábakkal. Bármennyire is jó volt kicsit kirúgni a hámból, még is úgy érzem, hogy nem az én világom, hogy igyak, táncoljak és a pasikkal foglalkozzak.
Fel kellet nevetnem, mert azért visszaemlékezni a gimire és arra, hogy titkon örültem, hogy szalad utánam. Még ha jó pár lány utált is érte. De nem volt mentségem, féltem picit attól, hogy mik lesznek a következmények. Így felnőtt fejjel most már belátom, hogy jobb lett volna beinteni a világnak. De közben örülök, hogy nem voltam elég bátor. Sajnos az én szívem törékeny, nem adnám oda olyannak, aki csak zsonglőrködne vele.
Végül inkább tényleg arra koncentrálok, hogy összerakjam és kevesebb fájdalommal az arcán feszengjen a széken. Mert ha már sínben van és fel van kötve, akkor egy teher legurul a válláról és arról nem is beszélve, hogy a keze sem fog tovább dagadni a gravitáció miatt. Tehermentesítve egy fokkal kevesebb fájdalmat kell átélnie.
Viszont megállok egy leheletnyi pillanatra, ahogy meghallom a szavait.
- Szerintem ezt a témát jelenleg inkább hanyagoljuk – igyekeztem egy mosolyt varázsolni az arcomra, mert nem akartam bele folyni, arról nem is beszélve, hogy bárki is hallaná futna Garreth lábaihoz, hogy elmondja miket hallott. Erre pedig nem akarok gondolni. Csak ki akarok szabadulni.
- Hívjalak cukorfalatnak? - nevetek fel én is, mert hát egy szóval nem mondtam, hogy nem helyes. Csak nem engedtem az ördögi csábításnak. Amihez jelenleg is tartom magam.
- Apa közölte, hogy itt vagy és ha jót akarok magamnak, akkor elküldelek. Meg hát akkoriban Max volt az, akihez mindenképp hozzá akartak boronálni. Viszont ő jobban szerette volna, ha a te hajadat pödörhette volna – nevettem fel, mert igen, az egyetlen pasi, akire még apám is az áldását adta volna, az olyan meleg volt, hogy fűtést sem kellet volna kapcsolni a teremben. - Mellesleg meg úgy tudom kaptál kárpótlást. Carmen azért oda tette magát. „véletlenül” akkor mesélte el, mikor én a mosdóban voltam – vigyorogva ingattam a fejem. Mert aztán engem nem érdekelt, hogy kinek a torkán dugta le a nyelvét, vagy épp másik szervét. Hormonok tomboltak. Azt csodálom, hogy a végzős bál után nem születtek apróságok, mert mindenki hamar lelépett a bálról erre-arra. Én pedig haza kulloghattam egyedül, mert nem állt szándékomba beállni a többi lányhoz, hogy a szüzességemet ott veszítsem el, egy halál részeg sráccal.
- Nem ajánlottam volna fel – dörzsölöm meg a szemem, ahogy a táskámat a vállamra lendítve veszem elő a telefont. Persze, hogy ott van a neve a kijelzőn. Haragos üzenetei pedig arról árulkodnak, hogy Mel szája gyorsabban jár, mint bármelyik automata fegyver.
Gyorsan eltüntetem az üzeneteket, ahogy a telefonba mélyedve lépdelek kifelé és meglepődve pillantok fel, hogy kinyitotta az ajtót és csak kedvesen elmosolyodom. Újra a telefont nézve, a kijelzőn végre várt két napos pihenőmet látom, amitől jó kedvem lesz. Bevárva őt teszem zsebre a készüléket.
- Ez valami férfiúi érzések? Hogy a lány nem fizethet? - kérdezem teljesen komolyan. Mert nem bánom, ha ki akarja  fizetni a burgert és a krumplit, de külön felhívni rá a figyelmet, hát nevetésre késztet. Egészen addig, míg a folyosón nem látom meg Garreth-et. Ekkor egy pillanatra megállok és úgy teszek, mintha keresnék valamit.
- A kocsim a hátsó parkolóban van, arra kell menni – intek a másik irányba zavarodottan, hogy a megfelelő irányba tereljem újdonsült régi barátomat. Most nincs kedvem magyarázkodni miatta senkinek.
Így hamar elérünk az ajtóig, hogy végre a friss levegőn is lehessek. Fel sem tűnt, hogy nem vettem levegőt, míg láttam és úgy szorítottam a táskámat, mintha attól félnék, hogy valaki ellopja.
- Már nem messze van – veszem elő a kulcsomat, bár inkább saját magamnak szólt, mint sem neki.

to Caesar

Long Time

Mindig is megvolt közöttünk az a szakadék, ami egy lányos és egy fiús családnál vannak. Nem mutatott volna jól, ha a Lockers család egyetlen reménysége terhes lesz a bál estélyén. Még ha tényleg senki nem hitte el, hogy Caesar csak barát volt. Azt a bizonyos vonalat nem léptük át. Sőt, bármennyire is tepert, még megközelíteni sem közelítettük.
- Persze, persze. Jobb szociális életem lesz – bólintok rá, mert az biztos, hogy mostanság minden ilyen próbálkozásom kifulladt abban, hogy a fürdőbe csak belenéztem a tükörbe és rá kellet jönnöm, hogy a fekete karikákat nem lesz egyszerű eltüntetni és belőlem ne gazdagodjon meg egyik kozmetikai cég sem. Így csak bevackoltam magam az ágyba és elindítottam a Netflixet.
Meglepetten nézek rá. Mert egy ilyen beszólásra nem számítottam. Semmi perverzió sem pedig egy újabb próbálkozás. Inkább csak egy mosolyra futja.
- Szóval, kell egy unalmas barát, akivel pizzázva nézel filmeket és elver Fifában? - szélesedik a mosolyom és megvonom a vállam. -Miért ne, az első próbálkozásom az alkohollal nagyon csúnya véget ért – vallom be az őszintét. Szoktam alkoholt inni, de akkor sokkal több volt és a társaság is húzott. Viszont érzelmileg arra volt szükségem, hogy az agyam kikapcsoljon. Az érzelmeimről nem is beszélve, rohadtul nem akartam akkor érezni. De a másnap.. Remekül telt, az biztos.
- Jól van, én leszek az unalmas barát, aki segít magadon tartani a gatyádat, míg nem talizol a barátnőddel, de az sokba lesz ám – húzom össze a számat és gonosz vigyor szalad az arcomra. Igazából nem fog semmivel sem tartozni, de jó lesz, ha van valaki, akit feltudsz hívni, mert egyedül érzed magad. Bár Ő róla kicsit nehéz elhinnem, annyi ismerőse van, meg a cég dolgai, sőt, minden más. Azért mindig pörög.
Mikor végzünk azzal, amivel végül is megjelent, hamar vissza kerülünk a rég témához és elnevetem magam.
- Apa nem utált, csak úgy vélte, hogy te csak összetöröd a szívem. Én pedig nem tudtam megmagyarázni neki, hogy csak barátok vagyunk. Nagyobb biztonságba lettem volna veled, mint bárki mással. Valószínű ő is csak azt látta, amit minden apuka, akinek lánya van – megrántom a vállam, mert tényleg szerettem volna elmenni vele, de hát apám szava szent és sérthetetlen volt.
- Tehát még neki is adtál annyi erőt, hogy bevallja az érzéseit? Mekkora Casanova voltál! Vagy még talán most is vagy.. - itt már hangosan nevettem. Mert el sem hiszem, hogy az osztály meleg tagja is képes volt leveleket irkálni neki, hátha összejön?
Hirtelen kapok a füleimhez és nem is akarom tudni, hogy mi történt közöttük és hevesen rázom a fejem.
- Ne, kérlek! Én nem vagyok kíváncsi rá, hogy mi történt ott – nevetve engedem el végül. Mert nem akarom, hogy azt higgye kicsit is érdekelt, hogy mi a frász volt ott azon a bálon.
Kedves mosollyal lépünk a folyosóra és vissza fordulok, hogy megvárjam.
- Tudom, hogy jó fiú vagy, mindig az voltál, a magad hebrencs módján – bólintok egyetértően. Mert legyen bármennyire is heves, még sosem volt tiszteletlen velem szemben mindenképp. Ez pedig pozitívum.
Azért a zökkenő mentesség nem zajlott olyan simán, mint reméltem. Bár úgy tudtam Garreth ma nem dolgozik, még is szem elé került. Láttam a szemében a kíváncsiságot és még valamit, amit nem tudok leírni. De ott volt, ahogy Caesar a közelemben volt.
A friss levegő jót tesz az összekuszált agyamnak és mikor már látom a kocsit a némaság megtörik és hirtelen megszólal.
- Rosszul vagy? - kapom rá a tekintetem, mert először csak a nevemet hallom és csak utána a kérdést. Amire szinte fel kell nevessek.
- Miért ne láthatna? Hiszen többen is ott voltak körülöttünk – összeráncolom a homlokom a kérdésére, mert reméltem, hogy a befeszült idegrendszerem nem okoz ekkora figyelmet. De hát nem minden jön össze.
- Nincs senkim – emelem meg a kezeimet, hogy láthassa nincs gyűrűm, de tudom mire gondol. Így csak a kocsi tetejére rakom a táskámat és neki dőlve sóhajtok egyet.
- A főnököm, házas. Egész nap beszólogat, meg direkt szívat. Este mikor haza megy, részegen hívogat és üzenget, hogy mennyire elege van a feleségéből. Én pedig lehet, hogy szakot váltok – úgy dől belőlem a szó, mintha valami csapot nyitottak volna meg és hirtelen könnybe lábad a szemem. - Caesar, sosem voltam olyan, aki pasizott, és te tudod a legjobban mennyire nem akartam sose bonyodalmakat. De én nem akarok az lenni, aki szét szed egy családot. Legyen az bármennyire gázos is – törlöm le a könnyeimet az arcomon. A fáradtság vagy, hogy olyannal találkozok, aki ismer már régóta, nem tudom, de annyira jól esett ki mondani. Hogy félek. Mert félek. Nem tudhatom, hogy az üzenetek, mikor fordulnak meg fizikaira.

to Caesar

Long Time

Nagyon is kíváncsi voltam, hogy mit fog reagálni arra, hogy milyen titulusnak neveztem, hogy felmelegítené a barátságunkat. Sosem volt egyszerű vele, de ha kellő kép tudja az ember, hogy miként reagáljon, akkor egész jól megy. Bár sokat segít, hogy leginkább egy nem létező testvérként gondolok rá, mint sem potenciális férfi. Még ha ő elég tisztességesen gyepálta az idegrendszeremet a suliba. Nem ugyan az volt a gondolat menetünk.
- Megtiszteltetés lesz, együtt lógni ismét veled – mosolyodom el végül. Hiszen tudom, hogy mennyire szar úgy élni, hogy hiába vannak körülötted százan, ha nincs egy olyan, akinek kiöntöd a szíved és nem csak azt várja mikor rúghat beléd. Vagy épp kárörvendésképp élje meg a te szenvedésedet. - Na, na, na! Sokat javultam ám! Ne vedd készpénznek, hogy nem fog sikerülni – vigyorodom el, ahogy szinte már győzködőm, hogy milyen készségeim lettek ebben a pár évben, mikor hagytuk egymást nyugodni. De, mint egy idegesítő kis tesó, bármikor számíthat arra, hogy unalmamban megjelenek nála, hogy legyen a társaságom. Hiszen most szükségem is lenne rá. Még ha nem is akarom mindenbe belevonni. Hiszen elsősorban van egy törött keze, amit ugye el kellett látni.
- Oh, hála istennek. Kegyetlen volt. Hogy tudtál így élni eddig? - megköszörülöm a torkom, már attól libabőrös lettem, hogy visszagondoltam arra, ahogy rengeteg vodka miatt az agyam cseppfolyóssá vált.
Végül pedig el kellet nevessem magam, mert érzem, hogy az idegeimen való táncolást újra meg kell szoknom és végül csak megrázom a fejem.
- Harlow, pénzem nekem is van, ne feledd, Lockers vagyok – kacsintok rá, mert a legtöbb ember azonnal rá csapott volna, de én nem. Ennél sokkal többet kell feláldoznia, hogy ezt most ledolgozza.  -Eljössz velem Disneylandbe? Vagy karaoke est? - olyan gonosz mosoly kerekedett az arcomra, hogy még én is meglepődtem. De mit is kéne tenni? Semmit, a pénz nem tesz boldoggá, így  nem érdekel, hogy mennyit mutat a számlám.
- Na látod! Apám tudta, amit amúgy én is. Ne haragudj, hogy az ártatlanságomat nem neked áldoztam – vagy áldozom, de ugye ez már mellékes számára. Meg hát nem fogom az orrára kötni, még a végén a halálba cikizne miatta. De lényegtelen, az a fontos, hogy akkor észnél voltam, most pedig még okosabb vagyok. Vagy, hát eddig úgy gondoltam, amíg nem kerültem abba a helyzetben, amiben vagyok.
Felsóhajtok, mert tényleg mindenki oda volt érte. A kék szemek, és az állandóan csábító mosoly, na meg persze a göndör fürtök. Mindig tudta, hogy jól néz ki és ezt persze mindenki tudatni akarta is vele. Mert már volt olyan is, aki kendőzetlenül tálcán kínálta magát. Hülye lett volna visszautasítani, erre persze pont jó volt, hogy most már higgadtabb legyen és egy elég masszív kapcsolatban legyen. Már csak rajta múlik, hogy ne baltázza el.
- Lakásod éke lenne? Mert akkor elő veszem a legszebb írásomat – vigyorgok rá, mert hát kitudja, hogy milyen relikviák vannak abban a lakásban. Jobb is nem ezen gondolkodni.
Bár a könnyed beszélgetés hamar pánikba tört ki, felőlem. Nem számítottam arra, hogy bárki megláthat vele. Nem is érdekelt, mert miért ne lóghatnék egy régi baráttal? Aki mellékesen férfi. Viszont Garreth szemeiből villámok tüzeltek, ahogy rám nézett és ezzel csak még inkább ideges lettem, még ha a hűvösebb levegő simogatta az arcom, ahogy a parkolóba a kocsi felé meneteltünk.
Nem is vártam mást, mint, hogy rá kérdezzen arra, ami történt. Mindig megérezte, ha valami nem volt kóser velem. Bárcsak megkopott volna az illyes fajta érzése. De nem is akartam bele folyni. Viszont aggódó arca miatt csak kibukik belőlem minden.
Ahogy törölgetem az arcom próbálom nem még hülyébben érezni magam. Viszont, ahogy az öleléssel próbálkozik, csak a bal oldala felé helyezkedem, hogy ne fájjon neki, ahogy az arcomat a vállába fúrom.
- Nem tehetek rád ekkora terhet – rázom meg a fejem, ahogy kifújom a levegőt és megpróbálom elnyomni a könnyeimet. Még is csak őneki van baja, még is nekem akar segíteni.
- Caesar, nem kell ezt tenned, elég sok dolgod van, és felhívnám a figyelmed, hogy barátnőd van. Nekem sem tetszene, hogy ha az én pasim másnak játszaná meg magát. Még ha szüksége is lenne rá. Megfogom oldani. Mellesleg nem raklak többet össze, főleg, hogy miattam tennéd -igyekszem mosolyogni, ahogy kicsit eltávolodóm tőle, hogy kinyissam a kocsi zárjait.
- Éhen fogok halni, ha tovább fogunk érzelmeskedni. Ez sosem ment. Pattanj, tudom nem ilyenhez vagy szokva, de én imádom – simogatom meg a Mini Cooper ajtaját, olyan büszkén, mintha egy Porsche állna előtte. Hiszen ezt a saját keresetemből vettem, tisztán. Apámnak semmi köze sincs hozzá.

to Caesar

Long Time

Nagyot kell nyeljek, mikor arról beszél, hogy mivel is kötötte le a felesleges energiáit, és csak összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy végig mértem. Mert papolni már késő, meg hát azóta elvileg összekapta magát. Szóval inkább csak elsiklok felette. Az, hogy nem voltam ott akkor mikor kellett volna kisebb lelkifurdalást éreztem. Mert az biztos, hogy csak segíteni szerettem volna, mint sem belebonyolódni ugyan abba, ami őt is beszippantotta. Hát igen, a tökéletes kislány, aki már a drogok említésétől is megrázkódik.
- Helyes, helyes – vigyorgok, mert azért sosem azért lógtunk együtt, mert az egyikünknek nem volt pénze a menza kajára. Inkább csak úgy jött s ment az egész barátság. Mintha születésünktől fogva együtt nevelkedtünk volna. Kivéve talán a fáradhatatlan próbálkozását.
- Kalifornia, utána L.A. Vagy Florida és utána Miami? Nem is tudom – megvonom a vállam. Mert nehéz kérdés. - Tudod mit? Legyen Kalifornia, minél messzebb, annál jobb – nevetek fel, mert hát most kéne egy kis levegőváltozás. Annyira beszippantottak a mindennapok, hogy fel sem tűnt idáig, hogy úgy élek, mint egy nyugdíjas és nincsenek nagy sztorijaim arról, hogy milyen is volt az élet mikor elválasztódottunk. Most még is olyan könnyen megy minden, mintha ott lennénk újra a gimiben.
- Taylor Swift mindig befutó, szóval készítsd magad, mert bárhol is, de kicsikarom belőled, hogy énekelj nekem – nevetek fel jó kedvűen. Mert mindig is szerettem az őrült spontán dolgokat. Amik mint kiderült sokkalta jobban hiányoznak, mint gondoltam. Ez a munka és a beidegződött megfelelési kényszerem teljesen felfalta az életemet.
- Ez de édes vallomás volt – lágyulnak el az arcizmaim és hát persze, hogy mindenben első akart lenni. De szerencsére az első csókot, már behúzták az oviban, igaz azóta is kezelésre kell járnom, mert minden tiszta nyál volt, Oliver. Remélem azóta fejlődött a technikája, vagy ő is úgy járt, mint én. Egyedül, akár a kisujjam. Bár eddig nem is zavart.
Nevetésem újra visszatér, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy tényleg kiteszi és bárki aki megjelenik nála az én kézírásomat olvasgatja. Majd jót röhög, mert a felszínt kapargatva senki nem tudja azt, amit talán keveseknek mutatott meg. A jó fiút, aki belül rejteget.
De a könnyed beszélgetést hamar sikerül lelomboznom és csak azt tudom, hogy az ölelése sokkal többet jelent, mint az üres szavak, amikkel eddig bombázott bárki, akinek elmeséltem azt, ami történt. Legtöbben csak azt ajánlgatták, hogy zsaroljam meg, vagy szimplán feküdjek le vele és békén fog hagyni. De én nem ez vagyok. Nem tudok hazudni, csalni, lopni. Sosem züllöttem le igazán. Így csak magamban őrlődtem tovább. Beharapva a számat nézek rá. Mert ha ideges vagyok, vagy szimplán félek véresre harapom a számat. Ez most sincs másképp. Mert olyat kellett elmondanom, hogy a kezdeti jó kedvünk eltűnt, akár szürke szamár a ködben.
- Oké, értem. Barátok voltunk, vagyunk. De ez nem olyan, mint megverni valakit, aki megfogta a hátsóm a gimiben. Itt komoly tétek vannak, Caesar – megrázom a fejem. - Itt nem az igazgatóiba fogsz kerülni, hanem a rendőrségre. Én pedig biztos, hogy kihoználak. Viszont ha ez mind napvilágot lát – mutatok körbe. - Akkor apám haragjától nem fogok menekülni. Nem tudja. Arról nem is beszélve, ha meglátna veled, szerintem meghalnál – nevetek fel kínosan. Valószínű, hogy a kezdeti szimpátiátlanság nem változott az évek alatt. Az pedig, hogy másra szorulok rá, hogy megoldjam az életem nagy problémáját, csak szánalommal töltené el. Meg engem is. Hogy csalódást okoztam apámnak.
- Hogy a viharba ne? Úgy érzem, hogy a külön bejáratú orvosoddá avanzsáltam – húzom el a számat enyhén csücsörítve, de végül csak elnevetem magam, ahogy az utolsó könnycseppeket is letörlöm.
- Hé, lelke van ennek az autónak – emelem fel a mutatóujjam, hogy ne pimaszkodjon. Mert engem szívathat, de a kocsimat nem. Ő érzékenyebb, mint bárki más.
- Ugyan már, nem egy Ferrari, de nem is kell sérült barátokat haza fuvarozzam vele – nevetek fel, hiszen eddig egyedül mentem minden hova, nem az volt a fő célom, hogy kényelmes legyen két vagy akár több embernek.
- Mindenképp – bólogatok úgy, mintha komolyan is gondolnám. Mert nem szoktam meg, hogy más akarjon cipelni bárhova is.
- Mindig szerettem mikor Linnek hívtál, azt hiszem ez sem változott az évek múlásával – kerülöm ki a válasz adását. De szinte nevetnem kell, ahogy bepréselte magát az ülésbe.
- Figyi, most olyat teszek, amire gimi óta vártál, benyúlok a lábad közé – nevetve dőlök picit, hogy az ülés mozgató karjával hátra tudjon csúszni, hogy legalább a lábai kényelmesen elférjenek. Törött kézzel nehéz lenne ezt a manővert egy ilyen pici kocsiba megoldani.
De hamar elindulunk végre, hogy itt hagyjuk ezt a poklot, még a portán is hamar kijutunk, hogy keressünk valami gyorskajáldát, ahol nem kell sokat várnom, hogy üres hasam ne mormogjon sokáig.
- Mit szeretnél enni, marhát vagy csirkét? - nézek oldalra, hogy rá jöjjön, hogy hozzá beszélek. Viszont ekkor feltűnik, hogy itt van egy drogéria. Megállok és elveszem a papírjait.
- Mindjárt jövök, maradj itt, jó? - a táskámból csak a pénztárcámat veszem ki és besietve, szerencsére kevesen vannak. Minden gyógyszert, amit felírtam kiváltok és vissza megyek hozzá. Beülve újra a kormány mögé az ölébe teszem a papír zacskót.
- Porcerősítő és fájdalomcsillapító. Mert hamar újra fogod érezni a fájdalmat – indítok újra, hogy most már a kiválasztott gyorsétterem parkolójába parkoljak le.

to Caesar

Long Time

A világunk sokkal tágasabb volt, mint bárki másé. Hiszen ha nem vesszük azt, hogy a szüleinknek mi csak egy utód voltunk, és néha meg kellett jelenni, hogy megmutassák a tökéletes csemetéiket, azon kívül szabad volt az életünk. Már akinek, nem olyanok voltak a szülei, hogy vasmarokkal tartották. Azért apám legyen bármennyire is morcos, azért volt, hogy én is elengedhettem magam. Így ha úgy gondoltuk unjuk az itthoni levegőt elugrottunk Kaliforniába szörfözni. Ez most sincs másképp, hiszen ha arról lenne szó, már most is indulhatnánk Disneyland vár ránk! Izgatott lettem és széles mosollyal előkerestem a telefont, hogy megnézzem.
- Jövő héten szabadságon leszek – meglepettségem mindent elárul, hiszen az előbb néztem még be volt írva pár ügyelet, addigra hívtam vissza őt is. Ráncba szalad a szemöldököm. Ez még úgy is meg fogom tudni, hogy mi történt pontosan. De kezdeti sokkból felocsúdva nevettem el magam a beszólásán.
- Puerto Rico-i Taylor Swift, jelen – forgok egyet szét tárt karral, mintha épp be kéne mutatkoznom bárkinek is, miközben hangosan nevetek. Olyan régen éreztem magam ilyen jól, hogy kötöttségek nélkül csak beszélgetni és nevetni. Még ha egy ilyen borzalmas sérülés is az oka annak, hogy újra egymásra találtunk.
- Na jó, nem kell – csücsörítek kissé csalódottan, mert azért nem fogom rá erőszakolni, hogy dalolásszon ha nem akar. Meg is értem, még is csak egy komoly cégnek a várományosa és hát e Klub sem kismiska, amit vezet. Mert nem tizenhat évesek vagyunk. Mert akkor még teljesen jó buli is lenne becsiccsentve dalolászni.
Vigyorogva húzom fel az orrom és megrázom a fejem a kérésére.
- Nem hiszem, hogy ezt örömmel tenném, még a végén csomó lány lepne el, hogy rád másszon. De nem hagyom, az az én hétvégém lesz veled – nevetek újra. Mert úgy érzem, hogy most mindenen nevetnem kell. Egyszerűen jó érzéssel tölt el.
De ez a jó kedved hamar elillan és csak az amúgy is borongós hangulatom száll le közénk, bevezetve abba, hogy mik vesznek körül, mióta nem beszéltünk. Mert az interneten nem fogom közzé tenni, hogy bármennyire is jól érzem magam, a sötétben lévő árnyak be akarnak kebelezni. Nagyot nyelek, ahogy ingerültebb hanglejtésbe kezd. Mert mindig is megvédte a gyengébbeket. Én viszont rühellem annak érezni magam. Főleg, hogy nem az ő gondjának kéne lennem.
Ahogy megérzem az érintését ösztönösen fordítom a fejem és nézek a szemeibe. Bólintok párat, hogy tudja felfogtam minden szavát. Még ha nem is egyezik a véleményünk. Bár apámmal lehet, hogy nem tévedt sokat. Elég nagy a mércéje a pasik terén.
- Szerintem titkon legbelül csak magát látta benned és ez rémisztette meg – nevetve dőlök hozzá, hogy háborgó lelkem csillapodjon egy picit. Szükségem van egy levegővételnyi csendre, hogy a fejemben a káosz leülepedjen. Hogy újra tudjam élvezni a pillanatokat, meg persze felkészülni egy újabb beszólásra.
Annyira tudtam, hogy most már nem fog más orvoshoz járni, hogy akár mérget is vehettem volna. De nem is bánom, néha jobb ha tudod mi történik és, hogy milyen kezekbe kerül a szeretted. Még ha egy barátról is van szó.
A kocsimat érő kritika már szinte szíven üt, de persze nem jelenti azt, hogy én most már azonnal megsértődök rá. De sose villogtam a pénzemmel és arra a célra, hogy eljöjjek dolgozni, meg utána haza ez a kis autó pontosan megfelel a méreteimnek.
- Azért nem állandó rendszerességgel nézem az instádat – nevetek fel, oké. Akkor mostantól nem nézem miket néz rá. Nem mintha az én egy darab like-om tűnne fel neki, hogy nem virít ott a többi rajongója között.
Felsóhajtva ingatom meg a fejem, ahogy a perverziója megint az eget verdesi. Viszont a revans nem maradhatott el, ahogy rá jött, hogy mit is keresek én a lábai között és gonosz mosollyal kacsintok rá válaszul.
- Ugye tudod, hogy ahhoz utol is kell érned – nevetek fel. Mert még a gimiben is gyorsabban futottam nála, így valószínű, hogy a sok edzés, és a futás megtette a hatását. Bár ő is eléggé ráfeküdt az izmok építésére. A vak is láthatja rajta.
Érzem a pillantását magamon és a piros lámpánál megállva nézek rá.
- Miért bámulsz? Van valami az arcomon? - kapok oda, hogy ha esetleg lenne ott valami, akkor letudjam söpörni róla. De a lámpa közben zöldre vált és tovább mehetünk.
- Hasfájós gyerekekkel nem foglalkozom – döntöm oldalra a fejem és nevetek jó ízűen. Mert elképzeltem, hogy csak nyafog, hogy mennyire fáj a hasa és nem tudja mit csináljon. Pedig egyszerű, gyomor gyógyszer és egy két alkalommal meglátogatja a mosdót, megoldódna minden problémája.
Viszont amit tudok, hogy pasiként biztosan nem fogja ma kiváltani a gyógyszerét és egész éjjel szenvedhet, mert a gipszet hiába is próbálná jegelni, nem érezne semmi változást. Így csak segítséget nyújtva hozom el a bogyóit.
- Ugyan már, ezek csak gyógyszerek, nem akarom, hogy szenvedj. Igazán nincs mit – mosolyodom el, végül meglepetten fordulok felé mikor megérzem a puszit.
- Te tényleg be vagy lőve? Már lassan ki kéne ürülni a szervezetedből – tenyeremet a homlokára téve megnézem, hogy nincs-e láza. Mert ez a gesztus kissé meglepett, még ha kellemes érzés is volt. De szerencsére New Yorkban élünk, itt minden sarkon van egy gyorsétterem, így hamar találok megfelelőt és kiszállva a kocsiból ingatom meg a fejem, ahogy látom mennyire szenved az egyszerű manőverrel. De inkább nem szólva sétálok be a helyiségbe, hogy megrendeljük az ételt és leülve a telefonomat előhúzva látom, hogy nem volt rest írogatni. Így csak kijelzőnek lefelé teszem az asztalra.
- Caesar, egyikünk sem kereste a másikat, szerintem nem kell ezen kattogni – legyintek egyet végül meglepetten pislogok párat. - Eszedbe jutottam? Mármint mikor? - a kíváncsiság mindig erősebb volt, mint ahogy az agyam gondolkodott volna, de most már mindegy.
- Nekem is eszembe voltál párszor. De úgy voltam vele, hogy biztos nem érsz rá a hölgy koszorúidban – nevetek fel, mert tényleg mindig elég sok lány volt mellette.

to Caesar

Long Time

- Tényleg? Úgy imádlak – nevetve ugrálok párat, mert olyan jó végre valakivel úgy egyeztetni, hogy nem is érdekli semmi más. Csak fogjuk magunkat és lelépünk, hogy kimossuk azt a sok szennyet, ami a fejünkben felgyűlt. - Várj, és az Emperor? - úgy zökkenek vissza a valóságba, mintha valaki épp kihúzta volna a talajt a lábam alól. Mert oké, hogy az én időrendemet néztük, de az övé is elég sűrű, meg hát hétvége, az mindig jobban pörög. Azt hiszem.
Nevetve vonogatom meg a vállaim, ahogy arról beszél, hogy kisajátítanám. Azt hiszem, hogy eleget voltunk távol egymástól, hogy egy hétvégére mindenki más a háttérbe szoruljon. Csak egy kicsit. De persze nem fogom erőszakkal kényszeríteni.
- Egy hétvégére Mrs. Harlow lenni? Számomra a megtiszteltetés. Ott jó sok kölyök lesz, lopunk egyet és már is jobban beillünk a tömegbe. Mint egy csodás kis család – nevetek fel, mert elképzeltem, ahogy végig rohanunk a parkon mert a szülők fejvesztve keresik a babakocsit, amiben az alvó babócájuk van.
De ez a kellemes pillanat, borongássá válik, bár mindig sikerült megnyugtatni szinte pillanatok alatt. Ő állandóan a megoldást kereste, míg én hagytam, hogy probléma rosszabbik felét fogjam meg. Valószínű ezért is van ez az összhang kettőnk között.
- Pedig annyira megnézném az aggódó apu fejed, ahogy a kislányodért megjelenik a város rosszfiúja, hogy elvigye a végzős bálba! - izgatottan mérem végig, mert apám feje sem volt egy leány álom, de valószínű, hogy ebben nagyon is hasonlóan reagálnának. Remélhetőleg így kicsit megérti az egész kuszaságunkat. Még ha bánom, hogy apám annyira erőszakosan tiltakozott ellene.
Még is azon gondolkodom, hogy ennyi év van mögöttünk, amit külön töltöttünk, még is gördülékenyen megy a beszélgetés, és szinte ugyan ott folytatjuk, ahol abba hagytuk. Ha egyáltalán abba hagytuk. Mert külső szemel nem úgy tűnhet. Meg hát most már biztos, hogy az egész kórház arról csacsog, hogy mi történt a vizsgálóba, ahol a doktornő nem kért segítséget, miközben a betege állandó flörtöléssel záporozta, majd jó kedvűen távoztak a kórházból. De most nem is akarok erre gondolni.
- Abban biztos vagyok – nevetve nézek rá – De szerencsére még gipszelve van a karod, ez a része most még nem fenyeget – ráncolom nevetve az orrom. Néha jobb őt visszarántani a talajra, hiszen nem olyan egyszerű vele az élet. Más már régen felpofozta volna, vagy már térdelne előtte, hogy a kegyeibe járjon.
Kicsit megrémiszt, hogy van valami az arcomon, mert még a tükörbe se néztem bele távozásunkkor.  Így hirtelen ezer -féle rémkép ugrik fel a fejemben, hogy mi is lehet az arcomon. Ahogy hozzám ér, elmosolyodom és megingatom a fejem.
- Ne már, Caesar – tomboló lelkemnek most ez a kis bók jól esett és enyhén elpirulva nézek ki a mellettem lévő ablakon és lehúzva azt, hagyom, hogy a friss levegő lehűtse az arcom.
- Fél év! Ennyi – szinte már duzzogva rázom meg a fejem, mert most úgy mondta, mintha legalább tíz évvel lenne idősebb nálam. De ha bele gondolunk, mikor ő megszületett én megfogantam és anyám pocakjába sütkéreztem. Az pedig nem épp annyira nagy különbség. Még ha annak is gondolja.
Viszont annyira tudom, hogy ma este már nem fog arra gondolni, hogy hol fog találni egy olyan helyet, ahol kitudja váltani a gyógyszereit. Én pedig jó orvos vagyok és gondoskodom a betegeimről. Még ha az egy régi barát is legyen.
- Csak álmodozol, hogy valaha is megfog történni – nevetek fel a felháborodásán. Mindig is olyan volt a barátságunk, mintha nyugdíjas házasok lennénk, akik már csak a szájkaratéval tudja kimutatni, hogy mennyire oda vannak egymásért. Valószínű azért is tartunk ott, ahol. Egy erős alapokon álló barátság.
Az étterembe hamar bejutunk, szerencsére nincsenek olyan sokan és, hogy kielégítsem a férfiúi egóját, hagytam fizetni. Ahogy az asztalhoz ültünk egy pillanat alatt lelombozódtam, de úgy éreztem, hogy ezt le kell vetkőznöm. Hiszen mindig az a fontos, ami előttünk van. Az pedig most Caesar volt, nem pedig a részeg főnököm.
Ahogy hallgatom a szavait el kell, hogy mosolyodnom. Mert tényleg bármikor kellet, megjelent. Még ha nem is közvetlen kértem volna.
- Tudom, csak még is. Azt hittem jobb kezekben vagy – vallom be az őszintét. Reméltem, hogy nem  olyan társaságba került, amibe látszólag csak a lejtőn lefelé indult meg. Megköszörülöm a torkom és bólintok. - Nekem a bulizás kifújt a könyvtárban kuksolásban és a laptopon lévő Netflix maratonokon– nevetek fel kínosan. - Viszont! A múltkor megpróbáltam, hogy milyen is kirúgni a hámból. Szerintem soha többet. Bár életemben nem kaptam annyi bókot, meg taperolást, mint akkor – nevetek fel. Apám biztos büszke lett volna, ahogy végig bukdácsoltam az éjszakát egy idegen lánnyal, aki megsajnált és megpróbált épségben haza kísérni. Ilyen az én szerencsém.
- Az ismerőseid nagy része az ingyen piát, a klubbot nézi, a lányok meg hát. Nézz magadra. New York parti képes ideálja vagy. Pénz, presztízs, arról nem is beszélve, hogy azért a külsőd is elég vonzó. Ezt pedig nehéz lenne változtatni. Másoknak ez a fontos. Az, hogy mi van belül, keveseket érdekel – elhúzom a számat, a mosolyom hamar elillan. Hiszen tudom, hogy mennyire megtudja viselni az embert, ha nincs olyan, aki nem ezeket nézi. Akiben megbízol és eltudod mondani, ha éppen minden -féle szar a nyakadba borul. Ahogy megfogja a kezem, végig simítok a hüvelykujjammal a kéz fején, hogy újra mosolyt csaljak az arcára. Nem szeretem ha elkomorodik. Az életvidám szemeit akarom újra látni.
Ahogy elhúzza a kezét, még egy pillanatra utána kapok, hogy megállítsam.
- Caesar. Itt vagyok, elmondhatsz bármit. Nem fogok elfutni – végül én engedem el őt, hogy a tálcákat letéve elférjenek. Az egyik lábamat magamhoz húzva kapok be egy sült krumplit, mert annyira bele merültünk a nosztalgiába, hogy fel sem tűnt, hogy hangosan korog a hasam.
- Nekem is. Nézd meg, nem láttalak már vagy ezer éve, és fél óra után elsírtam minden bánatomat – sóhajtok fel, ahogy még egy krumplit keresek, ami szimpatikus.
- Mesélsz nekem, mi bántja a lelked? - döntöm oldalra a fejem, ahogy továbbra is a szabad kezemmel simogatom a lábszáramat, és az államat a térdemre helyezem, hogy lássa, tényleg minden figyelmem az övé.
- Vagy, hogy ismertél meg egy olyan dögös csajt, aki mellett képes voltál megmaradni – vigyorodom el. Mert ez még mindig hihetetlen számomra. Bár örülök, hogy boldog. Remélem, hogy boldog.  

to Caesar

Long Time

Kicsit megkönnyebbülve fújom ki a levegőt, mert annyira felspannoltam magam, hogy el is feledkeztem, hogy nem csak nekem van olyan munkám, aminél szinte hónapokkal előtte egyeztetni kell. Nem csak úgy spontán fogom magam és kiugrok egy hétvégére. Bólintok, hogy már van is olyan, akiben annyira megbízik, hogy olyan mintha ő maga is ott lenne.
- Apám bele fog őszülni, ha megtudja, hogy ha még pár napra is de a feleséged leszek. Készülj fel! - nevetek fel mert gondolkodás nélkül olyanra mondtam igent, amitől eddig úgy tiltottak, mint a tűztől. De a nevetésünktől harsogó parkolóba azért páran még ránk vetnek egy -egy kósza pillantást. Ami már nem is érdekel, mert jól érzem magam. Ők pedig haladjanak tovább. Mi is elfogunk indulni. Vagy éhen halok a nagy vihogások közepette.
- Tényleg? És mit mondok? Igen a miénk, de hát így jár az ember gyereke, ha elmegy a végzősbálra a város bikájával és megesve tér haza? Biztos, hogy nem. Babakocsit tologatunk! Nem leszek a naiv kislány, aki első alkalommal teherbe esett – húzom fel az orrom és durcásan csücsörítek. Mert aztán lennének ítélkező pillantások körülöttünk. Hogy tini szülők, akik most élik újra a gyerekkorukat a saját gyerekükkel. - De, ha veszel nekem egy koronát, meggondolom, hogy leszek-e a naiv kislány, akit felcsináltak a bálon – megvonom a vállam nevetve és megbököm az ép vállát. - Ha megjelenik a Flyn az aranyhajból, akkor gyorsan alá kell írnod a válási papírokat – úgy bólogatok, mintha teljesen komolyan gondolnám.
- Teljes mértékben ezeket a szavakat használta apám is – már a hasamat fogtam a nevetéstől, ahogy láttam a grimaszokat és a fejében megjelenő epizódot, ahogy a kislány szépen felöltözve várja a lovagot, de apuka úgy dönt, hogy keresztül húzza a számításokat.
- De ha megnyugtat anyám oda volt érted, eskü láttam a szemeim előtt, ahogy már az unokáinak kötögeti a pulóvereket – veregetem meg a vállát, hogy attól, hogy ő a hősapuka, aki bezárja a kislányát a toronyba, annak a gyereknek lesz anyja is, aki valószínű, hogy megpróbálja apuval elegyengetni a problémákat. Mármint nálam ez volt.
Az, hogy még mindig a fenekemmel van elfoglalva csak nagy sóhajt fakaszt ki belőlem és inkább hagyom is a témát. Mert úgy sem szállhatok vitába, még szerencse, hogy a tettek mindig függőben maradtak. Így egyáltalán nem kell rettegjek, hogy valaha is erre kerülne sor.
- Olyan vagy, mint egy óvodás, akinek elvették a nyalókáját – vigyorgok rá, mert úgy érzem, hogy nem jött számításba nála, hogy hiába volt egy osztállyal felettem, attól még ugyan abban az évben születtünk. Tehát, nem fogom tologatni egy tolókocsiban az idősek otthonában, míg én boldogan lubickolok az életben.
Megforgatom a szemeimet, mert sose titkolta és úgy tűnik, hogy ezen szokását is sikeresen megtartotta, hogy felvilágosítson róla miket képzelt el velem, avagy rólam. Bár aggasztó, hogy ennyire az elméjébe másztam.
Viszont észre veszem, hogy mennyire kényelmetlen, így talpra pattanok, hogy mögé álljak.
- Segítek – szólok, mielőtt másra fog gondolni és kicsatolom a hevedert, amiben eddig pihent a karja és a gipszet megtartva irányítom az asztallapra. A pólyát pedig a mellette lévő székre teszem le.
- Jobb ha keresel valakit, aki segíti a mindennapjaidat. Mert öltözni, vetkőzni, mosdóba járni, a tusolásról nem is beszélve, fejtörést fog okozni. Az éjszaka pedig jobb ha keresel egy párnát, amire ráfekteted. Igyekezz nem rá fordulni – bújik ki ismét az orvos belőlem, ahogy visszasétálok a helyemre, hogy foglalkozzak azzal, hogy nem sokára üres pocakom ételt is kaphat. Azért a harminchetedik órát karcolva kissé fáradt vagyok. Még is felfrissítő most vele beszélgetni.
Arra nem tudok reagálni, hogy ő választotta őket, mert teljesen igaza van. De az, hogy ennyire lehúzták az életről nem épp szép dolog volt.
- Már neved sértésnek, örülnék ha támogatnál. De nem akarom, hogy úgy láss. Mármint, tényleg sok volt és nem tudtam hol a határ. Bár néha jó lenne beinteni a világnak és szabadnak érezni magam. Minden féle kötöttségek nélkül. Neked meg volt ez, nekem nem. Nem akarok minden két lábon járó pasival lefeküdni mielőtt épp arra gondolnál – gyorsan hozzáteszem, mert tudom, hogy csak ez a része fogja izgatni a fantáziáját. Arról nem is beszélve, hogy valószínű minden ép kéz láb ember elkerülne, ha ott lenne a közelembe. Így meg nehéz ismerkedni.
- Mi az, hogy szivi? Nem valamelyik kis ribizlid vagyok – emelem fel az ujjam figyelmeztetően. De persze ott csillog a mosoly az arcomon. Hiszen tudom, hogy nem kell sokat magyarázni neki, hogy miért is van ennyi ismerőse. Ami azért elég kiábrándító, hogy most már csak az a lényeg, hogy szép legyél és legyen pénzed. Mert a többi nem érdekli az embereket. Bármelyik alma ragyoghat a sötétbe, de ha beleharapsz belülről rohad. Ilyen lett az emberiség.
Végül inkább csak a krumplimba bolondulva hallgatom a szavait, ahogy neki áll mesélni. Van valami, nem tudom. Furcsa abban, ahogy beszél. Így csak némán hallgatok és millió érzelem lobban fel bennem. Beharapom a számat, ahogy vissza ejtem a sült krumplimat, hogy pár korty üdítővel frissítsem fel a sós ajkaimat.
Egy barátra van szüksége, aki szemérmetlenül elmondja a véleményét. De támogatást is kellene nyújtani. Viszont a kettő jelenleg nem áll össze.
- Figyelj, most bajban vagyok. Mint legjobb barátod. Mert.. amit mondok nem fog tetszeni és nekem sem. De én azt nézem, hogy te boldog legyél – kezdem el kicsit félve és hirtelen minden érdekesebb. A tükörképemet figyelem az ablaknál. Hiszen kint sötét van a lámpák pedig csalhatatlanul tükrözik a körülöttünk lévő eseményeket is. Így csak nagyot sóhajtva karolom át a felhúzott lábamat.
- Én úgy érzem, hogy nem vagy boldog. Mármint ez a kapcsolat, nem is kapcsolat. Az, hogy telefonon beszéltek, meg fogod magad és átrepülöd egy menetért a félvilágot. Biztos aranyos lány, meg gyönyörű. Viszont mennyire mardos a bűntudat, mikor az Emperorban oda megy hozzád valaki, akit egy csettintésre megkaphatnál, de nem teheted, mert a barátnőd valamelyik európai országban van? Úristen, nagyon szemétnek érzem magam, hogy két óra elteltével a kapcsolatodat kritizálom, miközben ilyen téren nincs tapasztalatom. - sóhajtok nagyot, ahogy érzem, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Mert igen, tudom milyen az életvitele és tudom, hogy csak sanyargatja magát. Hiszen neki olyanra van szüksége, aki mellette van.  Még ha az a lány mindent meg is ér. Vagyis gondolom. - De tudod mit, ebbe nem akarok továbbra is belemászni. Ne haragudj, hogy ezt mondtam – mormogom és csak a tálcámat tudom nézni. Még az étvágyam is elillant attól, hogy ennyire kritizáltam a szerelmi életét. Miközben ő segítene, én a porba tiportam. Remek barát vagyok.
De figyelek továbbra is és nagyot nyelve nézek rá. Ahogy elveti a pillantását azonnal reagálva nyúlok a kezéért, hogy rám nézzen.
- Bármilyen borzalmas, ami történt, és az, hogy amiért történt. Nem a te hibád volt. Az, hogy a lány megfulladt. Amíg te kontroll alatt tudtad tartani magad, addig ő már ennyire elvesztette a kontrollt, hogy saját maga okozta ezt. Szerintem egyikőtök sem erőltette, hogy igya le magát, vagy szedje be a drogot. Az, hogy te akkor ott voltál az szerencsétlenség. De örülök, hogy ez a múltad. Tudom, hogy nehéz ez lezárni. Viszont remélem nem hibáztatod magad miatta? - kérdezem tőle, ahogy arrébb tolom a tálcát, hogy közelebb hajoljak hozzá.
- Nem fogok ítélkezni feletted ez miatt. Nem leszel kevesebb a szememben. Nekem akkor is ugyan az a Harlow maradsz, aki voltál. Történjen bármi is. Itt vagyok és leszek is. Tudod, hogy csak egy telefonba kerül – igyekszem tudatosítani benne.