Nehezen tudom még magamnak is megfogalmazni, hogy mit érzek, de az agyam legszívesebben blokkolna csak hogy ne kelljen megemésztenie és felfognia mindazt, amit sejtek, míg úton vagyok Dianehez. Folyton azt kérdezem magamtól, hogy mikor cselekszem helyesen. Eddig veszekedtem Dianeval, azonban már kezdem azt érezni, hogy már a saját megoldásaimban sem vagyok biztos, amikkel megvédhetném a családomat. Nincs egy konkrét terv a fejemben, amiben bízhatnék és elhihetném, hogy ha megteszem a szükséges lépéseket, akkor az tényleg elég ahhoz, hogy megnyugodhassak függetlenül attól, hogy mennyire vagyok hajlandó engedni Dianenek. Már beláttam, hogy nem zárhatóm őt el attól a szervezettől, akik bár a veszélyt hozták rá, egyben kétségkívül meg is védik őt olyan módszerekkel, amikhez én kevés vagyok. Mert ezt bevallom. Nagyon sok mindenre képes vagyok a családomért, de nem fogok egy őrültté változni, akkor elvetemülten lövöldöznék az utcán, ami egyenlő lenne az őrülettel. Viszont mégis mi a megoldás akkor? Ha én bízok a bűnszervezetben és mégsem tudják megvédeni őt? Mert most nem tudták…
Káromkodások közepette sietek be a kórház falai közé, ahol a kapcsolataimnak köszönhetően hamar elvezetnek a feleségemhez. Meglepődöm, hogy nem egyedül van Diane, ezzel egyszerre pedig egyből van is egy sejtésem, hogy ki lehet a fickó az ágya mellett. A jelenléte azért sokatmondó, mert vagy őt hívta elsőre Diane, vagy már eleve vele volt, mikor meglőtték és hiába próbálták megvédeni, mint látszik, ez nem sikerült nekik. Életben van ez tény és ez is a legfontosabb, de… ez újra felnyitja a szemem, hogy talán jó lenne, ha innentől mégiscsak nem hagyatkoznék rájuk.
Aggódva nézek Dianere, hirtelen azt sem tudom, mit kellene mondanom, vagy hogy egyáltalán tudok-e bármit is nyögni. Megsérült? Nyilván, azért van itt, azt is tudom, hogy meglőtték. Azt sem gondolnám, hogy jól van, úgyhogy az is faszság lenne, ha rákérdeznék, így hát megkapaszkodom az ő kérdésében. Aztán lesütöm a tekintetemet, mintha csak a sebhelyeit kezdeném el keresni, de hamar be is hunyom a szemeimet, mert küzdök a könnyeimmel.
-  Vajon hányszor tudsz még ilyen szerencsés lenni… - suttogom, még csak nem is kérdezem, mert nem akarom támadni, vagy felelősségre vonni. Most erre semmi szükség, inkább csak magamnak teszem fel ezt, amire persze nem is akarom megtudni a választ. De hát mégis, azok a szerencsétleneknek ma nem sikerült megölniük, holnap majd újra megpróbálják? Félek! Nem magamat féltem, hanem összességében eluralkodik bennem a félelem és pánik egyvelege. Most talán pont, hogy beszélnem kellene, kérdezősködni, de nem jön ki hang a számon. Mintha gyászolnék, vagy… nem is akarnám kimondatni vele itt a kórházban, hogy bizony meglőtték, akárcsak valami bűnözőt… Azon egyébként már sokat gondolkodtam, hogy vajon Diane is annak tekinthető-e, de minden esetben felforrt az agyvizem, mikor eljátszottam ezzel a kérdéssel és végül megválaszolatlanul hagytam magamban is.
Akkor nyitom csak ki a szemeimet, mikor meghallom a nevem. Kérdőn tekintek felé, csakhogy nyílik mögöttem az ajtó és én aggódva, mint csak valaki berontani készülne egy késsel a kezemben, pillantok az érkező nő orvos felé. Hihetetlen, hogy még itt is félek, pedig ezt a helyet aztán elég jól ismerem, ahogy az orvost is, aki szintén egyből felismer engem. Nem így akartam újra találkozni az egykori felettesemmel.
- Üdv - köszönök neki, míg elhalad mellettem és Dianehez lép. Meglátom kezében a papírt és kiszökik belőlem egy sóhaj, mikor jelzi, hogy a műtét jól sikerült és nem érték lövések a szerveit. Újra megkérdezem… hányszor lehet még ekkora szerencséje és Diane hányszor mer még kockáztatni? De nem, nem vagyok telhetetlen, most örülök, hogy jól van és egyelőre nem is akarok foglalkozni a jövővel. Lágy mosollyal köszönöm meg az orvosnak a munkáját, bár azzal azért vitatkoznék, hogy mit jelent „tökéletesen lennI”. Mert nekem nem azt, hogy van pár nyílt sebe… viszont az utolsó mondatára belém szorul a levegő. Nem igazán értem, hogy mi van, de Diane gyorsabban reagál, úgyhogy lényegében két kérdő tekintet vetül most az orvosra, akinek arca erre tökéletesen letükrözi a miénket. Aztán kapcsol, valószínűleg gyorsabban is, mint mi, összerakja a képet, hogy épp most valami olyasmit árult el, amit eredetileg a nőgyógyászok szoktak megtenni, úgyhogy zavartam elmosolyodik és a vállamra teszi a kezét.
- Elnézést, ez esetben gratulálok! - szorítja meg vállamat én pedig most hálás vagyok érte, mert a szorítása nagyon is valóságossá teszi a hallottakat. Nehezebben veszem a levegőt, szinte zilálok, mikor az orvos a számára kínos jelenet után már-már kimenekül a szobából és magunkra hagy.
Emlékszem, mikor Benji érkezésének hírét tudtam meg. Akkor először megijedtünk, mert egyáltalán nem voltunk még készek egy gyerekre, vagy legalábbis azt hittük, hogy nem vagyunk készek, mert még nem volt saját házunk és közben a kapcsolatunk is nagyon viharos volt akkoriban. De bevállaltuk, hiszen eszünkbe sem jutott, hogy elvetetnénk a magzatot és milyen jól tettük. Most teljesen tudatosan vállaltunk gyereket, nem is kellene meglepnie a hírnek, de mégis részben hasonló érzések kavarognak bennem. Merthogy megint megijedek, csak épp most attól, hogy ezek szerint Diane testében ott bújik már kettőnk közös második gyereke, ami most minden bizonnyal az anyjával együtt élte át ezt a sokkoló jelenetet. Megijedek, hogy már nem csak egy családtagomat veszítettem el ma majdnem, hanem egyből kettőt, holott pont ennek ellenkezőjéről számolt be az orvos. Én sem értem magam.
- Terhes vagy, Diane - szöknek ki belőlem a szavak alig hallgatóan, miközben közelebb lépek hozzá. Még emésztenem kell, úgy is emésztenem kell ezt a tényt, hogy valójában számítottam arra, hogy ez bekövetkezik. Megcsókolom, ajkaim lassan, érzelmesen tapadnak az övéhez, tán remegnek is csókunk közben a bennem dúló érzelmektől.
- Hogy védjelek meg? Mondd, mit kellene tennem, hogy ez ne fordulhasson elő megint? - fakadok ki és már kezeim is megremegnek Dianen és még így is próbálok alig hozzáérni, hogy ne okozzak neki fájdalmat. - Félek! - suttogom továbbra is ajkaiba. - Féltelek titeket és Benjit!
Megrogyok. Olyan hosszú ideig tartottam magam és most elillan minden erő belőlem. Tudom, hogy nekem kellene lennem annak a személynek, aki a hátán tartja a családját és mégis azt érzem, hogy bármerre is tartom a hátamat előttük, hogy védelmet adjak nekik, mindig elbukok.

Aston and Diane

Did we learn nothing new
From all that we went through?
Or was is worth the same
To do again?.

Már nem is tudom, hogy hányszor ringattam saját magam és Astont is abban a tudatban, hogy biztonságban vagyok, hogy vigyáznak rám és én is képes vagyok megóvni magamat és őket is. Teljes mértékben azt hiszem még én sem hittem el a szavaimat, de mégis volt bennem valamilyen vak hit a banda felé, remény. Minél jobban belekeveredtem a dolgokba, minél inkább a bandának részesévé váltam, annál inkább éreztem magam sebezhetetlennek és hittem, hogy mindenre képes vagyok. Ez a mostani eset azt hiszem, hogy jó figyelmeztetés arra, hogy én sem vagyok halhatatlan, hogy nem vagyok sebezhetetlen, sőt, talán még pótolhatatlan sem. Számomra is megfogalmazhatatlan gondolatok, félelemmel vegyes kétségek gyötrönek. Féltem a családomat és magamat is, féltem mindazt amit eddig felépítettem. A testem gyötrő fájdalom eltörpül a lelkem marcangoló érzések mellett, gyötrődöm. Könyörtelenül és kíméletlenül marcongolnak az érzések, szűnni nem akaró gyötrődést okozva nekem. Rengeteg kérdésem van, amire szeretnék választ kapni Tigertől, de jóformán nincs is időnk a beszélgetésre, mert a következő pillanatban Astont lépi át a küszöböt. Az aggodalom ráncokat vésett az ismerős vonások közé, sápadt, hófehér arcát ijedtség és fájdalom keretezi. Tekintetében látom, a kétségbeesést és aggodalmat. Amitől félt, az bekövetkezett. Hiába ígértem neki, hiába próbáltam elhesegetni a félelemeit, végül neki lett igaza. Veszélybe kerültem és talán őket is magammal rántottam.
Némán figyelem ahogyan a két vendégem felváltja egymást az ágyam mellett. Tiger pont olyan szótlanul és elmélázva távozik, mint ahogyan percekkel ezelőtt még az ágyam mellett állt. Tudom, hogy még beszélnünk kell, a ma történtek nem maradhatnak a csendbe rejtve, de most örülök, hogy Aston itt van mellettem. Legalább látom, hogy jól van és szavaival kicsit sikerül megnyugtatnia. Én, csakis én voltam a célpont, a családom nem bántották. Legalábbis egyelőre. Félek azonban, hogy ezt nem hagyják annyiban, hogy ez csak egy kis figyelmeztetés volt. Már a gondolat is elég ahhoz, hogy újra eluralkodjon rajtam a pánik.
- Sajnálom, hogy már megint ide kellett rohannod hozzám tekintetem bocsánatért könyörög. Nem akartam, nem így terveztem. Kérdésére csak némán bólintok. Keresem a szavakat, de a kegyetlen őszinteségnél most nincsen nagyobb fegyverem.
- Igen. De a sérüléseim nem életveszélyesek. Próbálom meg is nyugtatni őt, már amennyire ez jelen helyzetben lehetséges. Tudom, hogy bármit mondhatok, az aggoalmát mostantól elcsitítani nem fogom tudni.
Gondolataimba merülve figyelem őt. Hálás vagyok azért, hogy az életem részem, hogy ilyen hosszú idő után is még mindig mellettem áll. Pedig tudom, hogy nem könnyű neki, tudom, hogy szenved és gyötrődik. Biztonságban akar tudni minket, túl sok teher ez most neki, túlságosan sokmindent kell cipelnie teherként.
- Aston én... mielőtt azonban folytatni, vagy inkább elkezdeni tudnám a monológomat újra nyílik az ajtó és egy fehér köpenyt viselő doktor lépi át a küszöböt, kezében bőszen lapozgatva a papírok között.
- Mrs. Miles pillant rám - Aston! néz rá a férjemre is, miközben közelebb lép hozzám.
- Éppen az eredményeket tartom a kezemben, szerencsére minden lelet tökéletes, a műtét is jól sikerült, minden lövedéket eltávolítottuk. Szerencse, hogy a lövedék nem ért létfontosságú szervet. A nővérek nemsokára hoznak még egy kis fájdalomcsillapítót! miközben beszél, az ágy támlájára támaszkodik, tekintete ide-oda cikázik közöttünk.
- Még egy-két napot bent kell maradnia, hogy megfigyeljük a sebeket, hogy biztosan ne fertőződjön el semmi, de eddig nagyon úgy tűnik, hogy anya és a baba is tökéletesen vannak.
- Baba? Milyen baba? értetlenségem és zavarodottságom kiül az arcomra. Mégis mi a fene folyik itt?  

Először azt hiszem, viccel. Egyfolytában azt mondogatom magamban, hogy ez nem történhetett meg, túl sok az egybeesés, túl sok a véletlen, miközben én is tudom, hogy Raelyn minden szava igaz. Hallom a hangjából. Érzem benne a félelmet, amely már azelőtt hatalmába kerít, hogy kimondaná, mi történt. Az érzések kavarognak bennem, aztán kattan a hang a telefonban, megszakad a hívás és marad az üresség körülöttem. Maradok a garázsban én és a tudat, hogy Dianet meglőtték és kórházba szállították.
A felismerés, hogy ez mennyire egy tökéletesen kitervelt merénylet volt úgy telepszik rám, mintha fagyasztóba bújnék. Remegni és vacogni kezdek, amit persze észrevesz rajtam apám, próbálom megtartani, de kirántom magam kezeiből, míg ingerülten levegőt kezdek nyelni.
Tudták, hogy most épp nem leszek otthon, ahogy azt is, hogy nem is, hogy nem dolgozom a szabadnapom alatt. Mint ahogy azt is, hogy Diane mikor és hol fog kilépni az utcára. Az egész életünket lehallgatják, most ez jár éppen fejemben, míg apám kivételesen józanabb állapotban benyomott az anyósülésére és tövig taposta a gázt. Újra ez van, újra átjár a félelem, a rettegés, amit már egész jól megtanultam kezelni az elmúlt hónapokban. Aztán eszembe jut, hogy mi van, ha pontosan azt akarják, hogy jöjjek el szüleim házától és hagyjam rájuk Benjit.
Megrázom fejemet, majd be is temetem zilált arcomat kezembe, hogy valahogy összeszedjem végre magam. Még az induláskor kezem benyomott kulacs kupakját letekerem, hogy igyak valamennyit, de elég sebesen haladunk, úgyhogy nem úszon meg, hogy ne csak a számba kerüljön víz. Most mégsem bánom, leszarom, csak érjünk oda a kórházba mihamarabb. A kórházba, amit túlságosan is jól ismerek.
Apám lehúzódik, én kommunikáció kipattanok és rohanok befelé a bejáraton. A recepciós felismer, mintha ez tényleg egy előre elrendezett főpróba lenne, már mutatja is az irányt, mert tudja ki vagyok és tudja miért jöttem. Kurvaéletbe!
Először rossz szobába nyitok be, de az csak egy kórterem, úgyhogy nincs belőle gond, megyek tovább, mikor egy ápoló megragadja karom és segít betalálni a megfelelő két ajtófélfa között. Aztán megpillantom Dianet. Elsőre nehezen tudok örülni még annak is, hogy magánál van, a sokk még őrli testemet, mert bizony gyűlölöm, hogy már megint életveszélyes állapotban kell őt látnom itt ebben a kórházban. Ezzel együtt a mellette álló srácra nézek, mintha csak azt akarnám kérdezni, hogy mi a faszt csinál itt, Dianeval, de azért még ilyen idegesen is ráébredek, hogy nem fogja bántani. Márpedig… ahogy kinéz, talán nem is csoda, hogy ez fordult meg róla elsőre az eszemben.
Ő kijön mellőle - ahogy arra némán intem a szememmel -, még hátrapillantok, hogy kilép-e az ajtón, vagy megáll mögöttem, de ahogy csukódik az ajtó, már kevésbé vagyok libabőrös miatta. Nyelek egyet és Diane felé fordulok, ő viszont már azelőtt kiolvassa kérdésemet, mielőtt én egyáltalán magamban meg tudnám azt fogalmazni. Pár másodpercre össze kell szorítanom ajkaimat.
- Szerencsére - sóhajtom, ezzel együtt pedig az elmúlt fél, háromnegyed óra rohama szalad ki belőlem már majdnem könnyesen. Nem sokszor van az úgy, hogy nem bírok megszólalni, tekintve, hogy marhajó beszélőkém van és nagyon őszintén kimondok mindent. Most viszont olyan, mintha még magamnak sem tudnám kinyögni, hogy mit is gondolok lényegében. - Anyáméknál. Raelyn hívott, úgyhogy eljöttem, Benjit otthagytam, tudtommal jól van - Ott kellett hagynom, nem tehettem mást, mégsem jöhetett ide be velem. Ami engem illet… nos, ha Dianehez viszonyítjuk, akkor jól vagyok, de ezt láthatja is rajtam.
- Meglőttek? - kérdezem még mindig remegő hangon, testén a sebet keresve, miközben próbálom visszajátszani fejemben Raelyn telefonhívását. Persze, hogy akarom tudni, hogy történhetett ez, de azért még mindig az az első, hogy ő fizikailag, hogy érzi magát. Azt is megkockáztatom, hogy mentálisan ő ezt az egész helyzetet jobban tudja kezelni, mint én, de azért próbálok lenyugodni.

Not every hero wears a scape  

3 héttel ezelőtt

Az, amitől annyira rettegtünk most bekövetkezett, váratlanul, szinte a semmiből támadnak rám. Esélyem sincs arra, hogy fedezéket keressek, a golyó azonnal eltalál, én pedig fájdalmasan esek össze. Az agyamat és testemet egyaránt megbénítja a félelem és a fájdalom egyvelege. Egy darabig még érzékelem a külvilágot, látom Tiger arcát fölém magasodni, érzem, hogy védeni próbál, de amikor a második golyó is célba ér, csak arra van erőm, hogy sikolyt követően teljesen elveszítsem az eszméletem. Ettől a perctől fogva már nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Nem érzek sem félelmet sem fájdalmat. Valami teljesen tudatalatti világban lehetek, ahol a semmin, a nagy betűs feketeségen kívül más nem vár rám.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el ebben az édes tudatlanságban, amíg a fejem mellől érkező egyenletes pittyegés hangja lassan vissza nem húz a valóságba. Mindenre pontosan emlékszem, tudom, hogy mi történt velem, habár a karomban és lábamban lüktető fájdalom erre emlékeztet is. Lassan, először csak laposakat pislogva tudom kinyitni a szemem. Nem lep meg, hogy kórházi falakat és gépeket látok magam körül, de önkéntelenül is eszembe jut az autóbalesetem utáni ébredés. Aston majdnem belehalt a fájdalomba, és tudom, most is ugyanannyira fájni fog neki ez a pillanat. Habár teljes mértékben tudatában vagyok a történteknek, annak, hogy miért vagyok itt, mégis kell néhány másodperc amíg elmém teljesen kitisztul. Úgy érzem, mintha valaki egy mázsat súlyt dobott volna egész testemre, nehezemre megy a mozgás, a fejemet is alig tudom mozgatni. Mindezek ellenére tekintetemmel Tigert keresem, habár arról fogalmam sincs, hogy egyáltalán itt vane még. Egyetlen gondolat kavarog a fejemben, muszáj megtudnom, hogy a családomnak nem esett baja és jelen helyzetben egyedül Tig az, akitől bármilyen választ remélhetek erre a kérdésre. Ha valakinek, hát neki muszáj tudnia.
Tekintetem félelmet és kétségbeesést sugároz irányába. Halkan beszélek, mégis egészen biztos vagyok abban, hogy érti és hallja Nem is tudom igazából, hogy mit várok, valami bíztatást, megnyugtatást, de helyette csak a fájdalmasan őszinte és valós szavai vágnak pofán. Szívverésem felgyorsul, amit a hozzám csatlakoztatott gép ritmikussága is jelez. Ha valami történt velük én soha nem bocsátom meg magamnak. Annyi kérdés kavarog most a fejemben, de tudom, hogy sem a hely sem pedig az idő nem alkalmas erre. Jelenleg gondolataimat egyedül az köti le, hogy megtudjam mi van a családommal.
- A kórház már biztos értesítette válaszolok kérdésére kissé elcsukló hangon. Ha minden rendben vele, ha jól van, akkor már tudnia kell, hogy itt vagyok. Gondolatimat az nővér hangja erősíti meg. Nyelek egy hatalmasat miközben óvatosan bólintok neki, tudatva vele, hogy megértettem a szavait.
- Nem a te hibád... senkit nem hibáztatok a történtek miatt. Nekem kellett volna egyedül előrelátóbbnak és óvatosabbnak lennem. Mindig is tudtuk, hogy ez a veszély benne van a pakliban, de most, hogy megtörtént, hirtelen olyan valóságos lett.
Alig tudom befejezni a mondatot, már nyílik is az ajtó, hogy másodpercek töredéke alatt megpillanthassam a férjem aggodalomtól és félelelmtől eltorzult arcvonásait. A szívem szakad meg, hogy már megint így kell látnom.
- Jól vagyok... előzöm meg kérdését egy válasszal, miközben közelebb lép hozzám. Amennyire csak tudom megemelem a kezem, hogy megfoghassam az övét. - ti jól vagytok? Benji? az első és legfontosabb kérdés amire választ kell kapnom.

fot you, @Diane N. Miles because the devil never sleep

“I am quite sure I am more afraid of people who are themselves terrified of the devil than I am of the devil himself” -Santa Teresa de Jesús

Csend van. Egy pillanat erejéig még a szívverésemet sem hallom, annyire meredten összepontosítok az autó takarásában azon utca irányába, amerre távoztak a barmok. Azon kattog az agyam, hogy merről tudnának újra felbukkanni, de mögöttünk csak ház van, ha onnan lőlének ránk instant pépes állagúvá válna a testünk, úgyhogy azzal az iránnyal nem tudok mit kezdeni, csak a szerencse menthet meg. Az utcafront felől azonban két irányból jöhetnek, szóval próbálok úgy helyezni magamat is meg Dianet is, hogy takarásban legyünk, talán épp időben, talán már későn, ugyanis a motorzaj ismét erősödik és pillanatok döntenek csak a kimenetelről. Ráborulok Dianere, kezemmel pedig tartom az autót, hogy millimétereket se csússzon felénk a lövedékek találatainak erejétől. Vagy csak takarni próbálom a lányt, akinek vére így is csöpögni kezd.
Aztán megint csend. Mintha bolond volnék, olyan gyorsan váltakoznak a történések, ám ezúttal hallom a lihegésem és hallom a fülemben pattogó ereimet is. Nem jönnek vissza. Mindig ez a forgatókönyv, két támadás, amennyit ezalatt képesek megölni, annyi a fogás, ezekután már menekülőre fogják, mivel szép hangzavart csaptak. Elsőre az én agyamban is megfordul, hogy felkapom Dianet és fedél alá viszem, hogy egyikünkről se szerezzen senki tudomást, de amint végig nézek testén, hidegzuhanyként ér a felismerés. Menekülésre már nincs idő.
Hívom a mentőket. A lövések még visszhangoznak fejemben annyira, hogy megőrjítsen a csend, a mozdulatlanság és a magatehetetlenség őrülete. Remegő kezekkel próbálom elszorítani Diane bicepsze felett az ereket pólóm anyagával, mire meghallom a mentőket.
Pár méterre Diane testétől ülök a főben félmeztelenül és üres aggyal bámulom, ahogy Raelyn ellátja őt. A testemben ébredő düh dominanciaharcot vív az elkeseredettséggel, annyira kikészül az elmém, hogy már az sem tud érdekelni, hogy pont Raelyn érkezett ki. Igen, már megint én. Kibaszottul tök mindegy, úgysem lepődik ő már meg velem kapcsolatban semmit. De most nem én vagyok a lényeg, így mindösszesen csak egyszer találkozik a tekintetünk, mikor Dianet rátették a hordágyra.
Én még mindig a fűben ülök, azt tervezem - dehogy tervezem, nem tervezek én már semmit -, hogy ha elmentek, majd valahogy hazabicegek, azonban az egyik mentős odalép hozzám. Baba szemekkel néz fel rá, hogy tőlem meg mit akarhat. Azon kívül, hogy ha akar, visszakézből juttathatna a sittre.
- Azért gyere be te is. - Nézem, de nem értem mit mond. Mégis hova menjek? Aztán leguggol mellém, tekintettel arra, hogy még kierősítik a hordágyat a mentőautóban, addig van ideje elővenni egy alkoholos kendőt és a könyököm fölé nyomni. Felszisszenek, majdnem ugrok egy métert is fájdalmamban.  

Valamiért nem ellenkezek. Csak némán beülök a mentőautóba - sosem csináltam még ilyet - és síri csendben végigülöm az utat. Elkapom azért a pillanatot, hogy egyszer kinyitja szemét Diane és ez ad némi erőt arra, hogy nincs minden veszve. Még nem vérzett el.
A kórházban aztán a folyosón ülök faszt se tudja minek. Még látnia kell elvileg egy orvosnak azok után is, hogy ellátták a lőtt sebemet. Amíg nem nyomta hozzám a kendőt a mentős, azt se éreztem, hogy engem is súrolva ugyan, de eltalált egy lövés. Szívom a hypo szagot és próbálom nem összeszarni magam a helytől. Ennek ellenére nem az orvos miatt maradtam bent. Nyílik az ajtó, tekintetemet az ápolóra szegezem, aki körülnéz, majd jobb híján engem fókuszál be.
- Te vagy az a Tig?
- Én lennék.
Int ujjával, hogy menjek. Mi a fasz, minek? Nem akarom látni, hogy küzd Diane, amúgy sem lennék rá jó hatással, de azért felállok és lassan bemegyek a szobába. Utálom a kórházakat, mondjuk eddig ezt nem tudtam, de most egyértelműen megállapíthattam, hogy soha többé nem akarok ilyen helyre kerülni. Az ápolóktól kapott póló enyhén nagy rám, ezért úgy nézek ki és úgy is érzem magam, mint egy börtöntöltelék, ahogy közeledek Dianehez. Bűnösnek is érzem magam, mert bár ez egy ilyen szakma, én sem tettem meg mindent, hogy elkerüljük ezt a támadást. Megkönnyebbülök azért, hogy magánál van, de nyelek egyet a kérdésére. Elgondolkodok azon, hogy hazudnom kellene, mert mondhatnám, hogy igen, jól vannak, biztosan jól vannak, mert miért ne lennének jól, de mivel nem tudhatom, ezért nem merem megkockáztatni, hogy hazudjak.
- Én nem tudom Diane, végig veled voltam - vallom be őszintén és persze nem túl örömteli, de ez az igazság. Aztán eszembe jut, hogy talán tehetnék valamit ezért, úgyhogy előhúzom a telefonomat. - Mi a száma? - Mert ha gondolja, felhívom. Vagy inkább odaadom neki a telefont, hogy beszéljen vele ő, talán jobban járunk. Ezen a ponton pedig nagyon remélem, hogy nem az történt, mint anno Albertékkel, ahol a pasast nem bírták megölni, ezért kiirtottak a családját. Fel kell hívnom Qadirt, de előbb várom, hogy mondja Diane a férje számát. Ekkor jön be egy másik nő, ijesztő, mintha csak hallotta volna, miről beszélünk épp. Lecsekkolja, hogy magánál van-e a sebesült és megnyugszik, hogy igen.
- Mrs. Miles, a férje perceken belül megérkezhet. - Egy pillanatra végigfut a hideg a hátamon, majd beszívom az ajkaimat. Elteszem a telefonomat, akkor a hívásra már semmi szükség. Viszont akkor minden rendben velük, ez jó.
- Akkor lehet jobb, ha megyek. - Kurvára le akarok lépni, mielőtt ideérne. Végig nézek Dianen, mintha csak arról akarnám meggyőzni magam, hogy már minden rendben lesz vele.
- Sajnálom - húzom el szám szélét és arckifejezésemből láthatja, hogy nem a távozásomra értem ezt, hanem arra az egészre, ami történt. Még megérintem épen maradt karját a takarón keresztül, hogy egy utolsó támogatást adjak neki, majd fordulok az ajtó felé.
A helyzet viszont az, hogy elkéstem. Az ajtó nyílik és szembe találom magam a férjével. Egy pillanat alatt szinte izzani kezd nem jó értelemben a szoba, de ez csak arra ösztönöz, hogy állva a tekintetét elinduljak felé, majd elhaladjak mellette és végül távozzak az ajtón keresztül. Nem veszem magamra, hogy meg akart ölni a szemével, de azért jó, ha tudja, hogy nem nekem köszönhető, hogy majdnem meghalt a felesége, ezért tekintetemmel viszonoztam azt arrogáns tekintetet, ami aztán egyből megszűnik rajtam, amint haladok kifelé a folyosón.
Érzem, hogy kavarog bennem egy furcsa, felkavaró érzés, azonban még mielőtt nagyon bele akarnék temetkezni, inkább felhívom a főnököt. Nem az enyémet, hanem Diane-ét.
- Szerintem őriztesd Diane lakhelyét. - Szólalok meg köszönés nélkül. - És örülj, hogy valahogy még él az ügyvéded! - Rányomom a telefont, egyrészt dacból, amiért most fakadnak ki belőlem az érzések és fogom fel a történteket, másrészt meg azért, mert kidugta a fejét végre az orvos én a nevemet szólította. De leszarom, egye meg maga, amit főzött, úgyis két perc alatt kideríti, hogy mi történt és még mi fog történni.

Not every hero wears a scape  

3 héttel ezelőtt

Tudom, hogy soha nem lankadhat a figyelmem, ügyvédként mindig célkeresztben vagyok, banda tagként pedig sosem lehetk teljesen biztonságban. Vannak napok, amikor megpróbálom ezt a tényt kizárni a fejemből, az életemből, de az igazság az, hogy attól amitől elméletileg most nem tartozom a bandához, soha nem fognak elengedni. Éppen annyira lettem a szervezet oszlopos tagja, mint annak idején az apám. Az életem szerves részévé vált, nem is tudom elképzelni, hogy létezhetnék nélküle.
A hetekkel ezelőtti tárgyalást a Mexikóiakkal senkinek nem említettem, nem áll szándékomban semmilyen formában az oldalukra állni és nem is vettem teljesen komolyan az ajánlatukat sem. Hiba volt. Hatalmas nagy baklövés volt elhinni, hogy úgysem bántanának, hiba volt megbízni bennük. Senkinek nem beszéltem arról, hogy milyen ajánlattal kerestek fel az ellenség táborából, azt hittem, hogy egyedül is képes leszek megoldani a szituációt. Három hét távlatából meggyőződésem volt, hogy az  egésznek semmi jelentősége már, nem gondoltam rájuk és azt hittem, hogy következménye sem lesz a bátorságomnak. Ha tudtam volna, hogy mibe keveredek bele, már régen szóltam volna Qadirnak, abban bízva, hogy ő segíteni tud. Még sosem voltam ennyire védtelen. Nem tartozni sehova ebben a könyörtelen világban sokkal veszélyesebb, mint bűnözők között élni.
Minden hátsó gondolat nélkül hagyom el az otthonom menedékét, hogy a kért dossziét átadjam Tigernek, de mielőtt még elérném a célom a semmiből megjelenő mattfekete autóból golyózápor szóródik rám. Arra sincs időm, hogy felfogjam mi történik velem, az első golyó olyan erővel és pontossággal csapódik a testembe, még azt is érzem, ahogyan kispriccel a vérem. Félelem és fájdalom egyvelege uralkodik el rajtam miközben magatehetetlenül fekszem a földön, kezemet a fülemre szorítva, miközben egyre több vért veszítek. A következő golyó becsapódását már alig érzem, ugyanis a világ teljesen elsötétedik körülöttem és teljesen eszméletem veszítem.

Egy pillanatra kinyitom a szemem a mentőautóban. Legalábbis gondolo, hogy mentőautóban vagyok, hallom a szirénát, látom a felém hajoló nő arcvonásait, érzékelem, hogy mond valamit miközben a mellkasomat nyomkodja. Meg mernék győződni arról, hogy valahonnan ismerős. A nevem szólít, de reagálni már nem tudok rá, ismételten elnyom a csendes tudatnélküliség.
Óvatosan nyitom ki a szemeimet, hunyorogva, mert az éles fény nagyon sérti a látásomat. A vállam és lábam sajog, gyógyszerszagú még a saját leheletem is, a gépek ritmusos duruzsolása és sipolása miatt csakhamar ráeszmélek arra, hogy kórházban vagyok. Azonnal Benjamin és Aston jut eszembe és elkap az aggodalom, vajon ők jól vannak? A következő másodpercekben Tigerre gondolok, ő is ott volt velem, vajon megsérült? Oldalra fordítom a fejem óvatosan, beletelik néhány másodpercbe amíg az ablak előtt álló alak körvonali kitisztulnak.
- Tig? hangom rekedt és fáradt. Mennyi idő telt el? Mikor hoztak be? Aston is itt van? Átadtam a papirokat amiket kértek? Miért nem emlékszem semmire?
- A családom? Benji, Aston, jól vannak? meg kell erőltetenem magam, hogy egy ilyen hosszú mondatot ki tudjak monani. Ki van száradva a szám és nagyon szomjas vagyok.

fot you, @Diane N. Miles because the devil never sleep

“I am quite sure I am more afraid of people who are themselves terrified of the devil than I am of the devil himself” -Santa Teresa de Jesús

Qadirnál vagyok, ezúttal a saját lakásán Manhattan egyik kiemelkedően magas épületében. Felettünk hárommal már csak a helikoptere van, amit végre megmutatott nekem is azáltal, hogy elhozott vele magához. Mondván, hogy vegyem ezt egyfajta nászajándéknak tőle, az egyiknek a sok közül. Amennyire nagy cucc az épület, a lakás annyira egyszerű. Modern, de például az én lakásom ennél még modernebb, beljebb lépve újra előkerülnek az itt-ott félredobott ruhadarabok, amik látszólag pont azért vannak ott, "a helyükön", mert gyorsan beléjük tud bújni. Voltam már nála párszor, noha nem sűrűn, de meglepődöm ilyenkor, hogy baszki, azért ő is Abbar. Ránk pedig nem feltétlenül a pöpec kimértség jellemző.
Az ingjét baszokgatja, amit a munkája után készül leváltani valami sokkal kényelmesebbre, míg én a fotelében a telefonomat nyomkodom.
- Mióta vagytok ilyen jóban Dianevel? - kérdezi, én meg őszintén, nem tudom, honnan szülte hirtelen az ügyvédje nevét.
- Mióta megszereztem neki a férjéről készített videókat, ahogy épp Ezrával elásták Jonathan holttestét. - Valószínűleg nem számított ennyire konkrét válaszra, ami miatt úgy néz rám, mintha macskává változtam volna. Pedig ismeri az összes nevet, melyek elhagyták a számat. Jonathan egy volt közülünk, olyan volt, mint most nekem Sáinz vagy Tod. Kurvára ismeri Qadir a York famíliát, ahogy Ezrát is ő szemelte ki még anno, vagy Garrido, én már nem tudom, de az, hogy Ezrát magunk mellé tudtuk állítani egyet jelentett azzal, hogy sok információt szerezhettünk meg a mexikóiakról. Azt is tudja, hogy Ezra ölte meg Jonathant, mert én mondtam el neki, mielőtt szatyrot húztunk volna Ezra fejére Manhattan utcáin. Úgyhogy valószínüleg Diane férje került fejébe új változóként ezzel az információval. Durva belegondolni a régi képekbe, abba, hogy ki kivel volt anno, most meg mind egy csónakban evezünk.
- És mi van vele? - kérdezi miközben lekerül róla az ing.
- Mit tudom én - vonok vállat. - Nem vagyok azért a mindennapjainak része. Tudtommal megvan. Babázik.
- Pont mint te - nevet fel. - Benjamin és Assia kemény páros lesz, ha egy osztályba fognak járni- mondja részben tompuló hanem, mert közben magára vesz egy sima piros pólót.
Egy, honnan a faszból tudja ennyire pofátlanul, hogy hogyan hívják a két gyereket, mikor Benjamin nevében én sem voltam biztos. Kettő, honnan tudja hány évesek a kölykök és három: bassza meg magát, csak mert nah. Nem fognak egy osztályba járni, már csak azért sem, mert fokozza a veszélyt körülöttük. De amúgy tényleg jó kérdés, hogy miért nem mutatjuk be egymásnak a két gyereket... Ezeken mondjuk miért gondolkozik Qadir? Miért gondolkozik ő mindenen ahelyett, hogy nézné az afgán híradót, ha egyáltalán még van olyan? Majd elém dob az asztalra néhány esküvőről készített fényképet. Forgatni kezdem, míg nem ő rábök egy személyre.
- Róla mit tudsz? - Közelebbről is megnézem az elkapott pillanatképen a mostohatestvérem mellett álló fazont.
- Kavarnak Tinivel. Vagy mi... - Ráncolja a homlokát, látom. Nyilván rámutatott arra a személyre, akinek előéletéről vajmi keveset tudok, mert nem azzal volna elfoglalva, hogy nyomozzak utánuk. Úgy tudtam ezt Qadir megtette a nagy nap előtt, de lehet valami átcsúszott a szitáján.
- Ennyi?
- Bazdmeg, Tinit sem évtizedek óta ismerem. Ezt a fazont sosem láttam még, de nem akart egyedül jönni, ezért fúzte meg a csávót. Mit tudom én, ki ez. - Befeszülök. Kész sakkjátszma kitalálni mit akar ez az ember.
- Jó akkor ma délután látogasd meg Dianet. Adni fog neked egy papírt, amin a kihallgatásotok alatt bármilyen szinten résztvett zsaruk nevei szerepelnek. - Szóval ezért hozta szóba Dianet.

A puluzom az egekben van. Első gondolatom volt Qadir támadni, hogy miért nem figyelt jobban a vendégekre és hogy hibázhatott ekkorát, de miután leegyeztettem Dianevel, hogy hol és mikor találkozzunk, valamennyire javult az állapotom. Rettegek, hogy kéretlen ember került a családom és barátaim közelébe, de most először összeteszem a két kezemet, hogy ha szerepel el Colton nevű ember a nyomozók listályán, akkor legalább rendőr a csávó és nem lefejezni akar.
Még azért megremeg kezem a kormányon, a gondolataim cikáznak fejemben, sorra forr fel az agyam és nyugodok meg, vagyok mérges Qadirra és érzek iránta bajtársiasságot, mondván, hogy már így is túl sokat várok el tőle, holott ő is csak egy ember. Néha olyan emberfeletti csoda dolgokra képesek egyesek, hogy képes vagyok megfeledkezni arról, hogy pont olyan hús-vér emberek, mint mondjuk én. Pont mint Diane, akit meglátok az autó felé inteni. Egy ügyvéd, aki mindent megold. Mindent! S mire ujjam a kocsim ajtajához érhetne azzal a szándékkal, hogy kiszálljak és odamenjek hozzá, az utca túlsó vége felől felbőg egy motor, a következő másodpercben pedig fülsüketítő gumicsikorgással veszik be mellettünk a kanyart, miközben szitává lövik Dianet.
Az egész csak úgy megtörténik, lassítva, képkockák kihagyásával nézem végig, ahogy kinyúl egy barom a fegyverével és golyózáport zúdít a nőre. Az első gondolatom az, hogy ezt beképzeltem és nem történt meg, de megtörténhet, hisz mindig ettől rettegek, úgyhogy gyorsan el kell vennem tőle a papírt, mielőtt baj lesz.
Aztán a valóság vákumként szívja ki tüdőmből a levegőt. Továbbra is erősen tagadok, hiszem, hogy nem találták el, a kezdeti bénultságból azonban szabadulok és nevét ülvöltve az eddig békés délutánba szinte kitépve a kocsi ajtaját rohanok oda Dianehez.
Megragadom testét, látom, hogy vérzik, oké, eltalálták, de nem lesz súlyos sérülése, mert biztos nem találtak el létfontosságú szervet. Míg továbbra is elmémet lefoglalja a tragédia tagadása, testem legalább pontosan tudja, mit kell tennie. Húzom a testét egyenesen az autó oldalához, mert tudom, hogy ha egyszer lőttek, lőhetnem újra. Az elszáguldott autó bármikor visszajöhet tudva, hogy valaki úgyis siet majd a nő testéhez.
- Kurva életbe! - Olyan hangon mondom, amin rég nem káromkodtam már. Utoljára talán Jonathan halálakor. Végignézem a testét, ömlik a vére, de én nem vagyok orvos, nem tudom, mit kell ilyenkor tenni. Próbálom beindítani az agyamat, eszembe jut az összes ismerősöm, aki rendelkezik valamilyen orvosi tudással, azonban újra hangosodik a motorzaj. Nem vagyok hülye, nem néze ki a kocsi takarásából, ehelyett Dianere bordulok. A kocsi felületén pattognak a fémtalálatok, nem lesz annak semmi baja, megvéd minket. A szerencse a szerencsétlenségben az, hogy nem a kocsci alá céloztak. Így második hullámra más egyértelmű, hogy marhára nem is céloznak, csak lőnek bele az éterbe.
És megint csend. Ziháló testem ültőhelyzetbe egyenesedik és ahogy egyre több vér csorog le az aszfaltra annál jobban világosodok meg. Telefonomért nyúlok és olyat teszek, ami eddig majdhogynem tíltott volt. Beütöm a 911-et.

Not every hero wears a scape  

3 héttel ezelőtt

A nap melege kíméletlenül tör utata magának a redőnyön keresztül, így az irodámban szinte már elviselhetetlen a hőség. Második napja nem működik a klíma eze]n a szinten és hiába telefonálgattunk szinte egész nap, egyelőre nyoma sincs annak, hogy bárki is jönne a segítségünkre. A homlokomon csak úgy gyönyözik a verejték, egy vékonyabb dossziéval legyezem magam, miközben kényelmesen hátrsdőlök a székemben. Még egy tárgyalásom lesz és ha annak vége, végre kijuthatok innen.
- Holnapra mondj le mindent kérlek mielőtt elmész, ha nem lesz klíma nem vagyok hajlandó bejönni. Majd dolgozom otthonról. Te is maradj otthon, reggel küldök pár emailt, azt ha elintézed szabad lesz a napod. A klímáról ne felejts el érdeklődni légyszi szólok még ki a nyitott ajtón a titkárnőmnek, aki lelkesen bólogatva jegyzetel a kis füzetébe. Ha nem lenne már utolsó utáni pillanat ezt az ügyet is lemondanám, így azonban már késő, nem tehetek mást, mint végigszenvedni ezt az órát. Éppen amikor ajkaimhoz emelem az vizes flakont lép be az irodába egy magas, nagy szakállas, egyáltalán nem bíztató kinézetű fickó. Mondanám, hogy meglep, de az ilyen arcokhoz már hozzá vagyok szokva.
- Foglaljon helyet Mr. Santiago ahogy felém küld egy vigyort, tisztán látszik két aranyfoga. Cigibűzt áraszt magából, hanyag az öltözéke, koszos. Valami belső ösztön azt súgja, hogy ez nem annak ígérkezik, mint amire én számítottam. Leül velem szemben a székre és hosszú másodpercekig csak bámul.
- Nézze Diane, nekem nincs időm megjátszani itt a kőgazdag bunkót, elmondom szépen miért jöttem. hajol közelebb hozzám, koszos ujjaival az asztalon dobolva. - Van nekem egy főnököm, akinek nagyon megtetszett kegyed felhorkant - NA nem ÚGY, hanem a munkája. Bár azért biztosan a seggére sem mondana nemet, láttam odakintről milyen szép feszes az a szoknya. De a lényeg! A főnököm azt szeretné, ha kegyed betipegne a drága cipőjében hozzá az irodába, hogy átvegye a régi ügyvéd dolgait. Sajnos ő nem volt annyira merész mint kegyed és a mexikóiak nem szaroznak. Ha valami nem tetszik megoldjuk. Na, de a lényeg, hogy maga tetszik. újra hátra dől a székben - Mivel nagyon okosan már nem dolgozik azoknak a szarrágóknak, kár lenne a tehetségét hagyni a süllyesztőben, a mexikóiak nagylelkűen lehetőséget adnak kegyednek.
- Ha jól értem, és én mindig jól értem. Azért van itt Mr.Santiago, hogy felkérjen ügyvédnek? ahhoz a bandához akivel eddig jóformán hadban álltam.
- Hinnye de okos. Hát jól érti. A főnököm üzeni, hogy holnapig gondolkodhat és nagyon jól tudja milyen fontos magának a családja. Mondjuk, hogy amíg még van. ujjait az ajkamra nyomja mielőtt válaszolnék. - Holnap jövök. meg is paskolja az arcom mielőtt elmegy.

Most:
Természetesen nemet mondtam a burkolt fenyegetésnek. Egyrészt azért, mert nem szeretnék újra belemászni az alvilág mocskába, másrészt pedig Qadirt sem mertem volna elárulni. A felkérésről és fenyegetőzésről azonban senkinek nem szóltam. Az első héten minden rezzenésre hátra fordultam, kétszer zártam az ajtómon és rettegtem, hogy álmomban rám gyújtják a házat. Azonban nagyon úgy tűnik, hogy annyira mégsem érdekeltem őket, mert azóta sem hallottam semmit róluk. A figyelmem nem lankadt de már nem félek minden nesztől. Tegnap este hívott Tiger, hogy találkoznunk kellene, mert van nálam valami irat, amire Qadir egyik ügyvédének szüksége van, így hónom alatt a dossziéval indulok meg a megbeszélt találkozó helyszínére. Nem éreztem ma túlságosan jól magam, ezért megkértem, hogy a házunkho közeli parknál találkozzunk, ahol gyorsan átnyújtom neki amit kért, majd rohanok is vissza a lakásba. Aston dolgozik, Benjamin oviban van, még bőven marad időm egy kis pihenésre mielőtt újra egyesül a családom. Összefogom hasamnál a felsőmet, miközben átszaladok az úttesten a megbeszélt hely irányába. Kivételesen tornacipő és melegítő nadrág van rajtam, gondolván arra, hogy a következő sarokig nincs értelme átöltözni. Tiger mondta, hogy siet, amit most kivételesen nem is bánok, mert nincs kedvem dumcsizni. Amikor megpillantom az említett matt fekete autót, mosolyt varázsolok az arcomra és szabad kezemmel integetve gyorsítom meg a lépteimet. Tigert még nem látom, de gyanítom, hogy a sötétített ablakon keresztül figyel.
Nem tudom pontosan, hogy mikor bukkan fel mögöttem egy szintén sötét színű autó, de mire felismerem az arany fogakkal rendelkező férfi vicsorgását már késő. Előbb őt, majd a fegyver csövét pillantom meg. Csak arra van időm, hogy felsikoltsak és már hallom is a fegyver ropogásának hangját. Az első golyó a vállamba csapódik, a fájdalomtól újra felsikítok és összeesek. Talán ez menti meg az életem, mert egy újabb lövedék a fejem mellett csapódik bele a jelzőtáblába. A következő viszont újra a bőrömet érinti, kilyukasztva a nadrágom a lábszáram körül. A fájdalmat viszont már aligha érzem. A hallásom hosszú másodpercekre elment a hirtelen ért zajtól, mostanra csak sípol és sípol. Ép kezem rászorítom a fülemre és magatehetelenül fekszem. Nem tudom mi történt, hogy Tiger mikor és hogyan került oda mellém, de mire kinyitom a szmeme, homályosan ugyan, de az ő arcát látom fölém magasodni.
- Mexikó...