Nem tudom magam igazán jellemezni, sosem tudtam, hogy mit is kellene ilyenkor mondani. Eldönteni, mi a jó és rossz tulajdonságom. Sok olyan tulajdonság van, mely mindkettő lehet, sok mindentől függhet. Nem én vagyok a legjobb ember a világon, tökéletesség pedig rohadtul távol áll tőlem. Nem tudom eltörölni a múltam azon részét, amikor a bűnöző apám sérüléseit láttam el, amikor még egyetemen tanultam. Ha nem fenyegetett volna meg fegyverrel, akkor is segítettem volna rajta. Pár éjszakát a rendőrségen töltöttem, próbáltak engem rávenni, adjam fel őt. Én pedig beadtam a derekam. Lehetnék rossz is emiatt, de ez függ több dologtól, igaz?! Nem tudtam, hogy lehetnék ezután jól. Lelkileg. Sehogy. Erős tudtam maradni, hiszen nem egy törékeny lánccal vagyok körbetekerve.

- Hogy érzi magát itt nálunk? - kérdezte meg tőlem az egyik szakorvos, akivel többször voltam már ügyeletben is.
- Úgy érzem, nem mindenki örül annak, hogy itt vagyok. Olyan érzés, mintha... mintha nem szeretné mindenki, hogy itt legyek - válaszoltam elcsukló hangon, sajnos, hírwkben sokat szerepelt apám, engem is párszor láttak.
- A pletykásokkal ne törődjön, többeket is elűztek innen, ne hagyja magát, és én sem fogom hagyni, mert maga kiválóbb tőlük! reményt kell adnom mindennap azoknak, akiknek talán csak perceik vagy napjaik vannak hátra a súlyos sérüléseik miatt, és még mindig megbélyegeznek az apám tettei miatt. - Kérem, tartson velem, Ön legyen az, aki végigkísér a vizit során minket - a többiek arcán csalódás látszódott, miközben a doktor hangosan kiemelte azt, hogy engem választott.

Vannak hibáim. Vannak rossz gondolataim. Tudnék ölni is akár, amit egyszer majdnem megtettem, amikor egy apámhoz hasonló bűnös lélek került a kórházba. Megvetettem, mert másokat bántott. Pár másodperc kell olykor, hogy a dühöm elfojtsam, hogy ne ordibáljak eszement módon, hogy higgadttá váljak, és hivatásom esküjére emlékeztessem magam. Talán, mielőtt tényleg ilyet tennék, lehet fel kéne keresnem egy szakembert...
Általánosságokat véve viszont egy kutyaimádó nő vagyok, aki befogadna minden bajbajutott állatot, ha tehetné. Kedvességem édesanyámtól örököltem, akit elveszítettem nagyon sok éve, mégis olyan, mintha minden egyes nap itt lenne mellettem, s átsegítene a rossz hírek hullámán.

Elfoglaltam a nővérpult egyik legkényelmesebb székét, amivel gurulni is lehet egyik helyről másikra. Pörögni is. Ó, mindig is imádtam ezeket, tudom, infantilis dolog ez is, de ez van. Kifújom magam picit, meg felviszem az újabb adatokat, amiket máskor is szoktam. Élvezem a jéghideg kólát, mert az, ahogyan lefelé gördül a testemben, kicsit felfrissít.
Még csak a fél műszak telt le, nemrég újra kellett éleszteni egy beteget. Súlyos égési sérülései vannak, testének közel hatvan százaléka megégett. Tűzoltó, aki civilként, a szabadnapján mentett ki két embert egy lángoló házból. Ő egy hős, ám a túlélési esélye jelenleg kevesebb, mint ötven százelék. Őérte harcolunk lassan három napja, de a felesége is mindig itt tölti idejét, pocakjában egy babával. Milyen szörnyű lehet. Naponta bejönni, s nem tudod, itt lesz -e még az életed szerelme... Szenved, én pedig sokszor gondolok arra, hogy legjobb lenne, ha nem kellene szenvednie.
Fél szemmel meglátom, ahogy az egyik orvos közelít. A szokásos kávéadagot hozza, pedig most nem kértem.
- Az előbb jók voltunk, de... Nagyon rossz az állapota. Ma már a második összeomlása volt ez - látszik dr. Porteren is, hogy megviseli ez. - Ez a tiéd - lerakta a pultra a poharat, majd sajátját is.
- Egyre kevesebb az esélye... Köszönöm - egy minimális mosolyra görbült a szám az utolsó szó után.
Ezután alig beszéltünk egymáshoz, neki is megvolt a saját dolga, így én is nekiálltam befejezni a sajátomat. Talán tíz perc után puszit dob nekem, én meg vissza, s a sziluettje elhomályosodik a folyosó végén.
Még hátradőlök picit, aztán megjelenik a többi nővér is, meg az a szerencsétlen elsőéves rezidens is előkerül, akit rendesen bedobtak a mélyvízbe. Ide... Itt a lelked megrongálódik wgy idő után. Ő pedig elmondta, hogy hányni volt. Adtam neki némi kisebb adminisztrációt, hadd nyugodjon meg a lelke kissé.

Két órán keresztül nem történt semmi, így én elindultam körbenézni a betegeimnél. Van egy másik férfi, aki sokáig csak Joe Doe-ként neveztünk, de a rendőrségnek sikerült megtudnia, ki ő, és értesítették a testvéreit. Ő is nagyon csúnyán megégett, bár már kezd helyreállni minden, az állapota jobb már, mint két hete. Nincs életveszélyben, stabil, de erős fájdalomcsillapítót kap még.
Sok időt töltök ott mindig nála. Sokáig senki nem látogatta, mert nem tudták, mi történt vele, és hol van egyáltalán. Bemegyek a bűvös hetes kórterembe, ahol egyedül ő van most.
Halkan odalépek ágyához, mert úgy néz ki, alszik. Ellenőrzöm a monitoron levő adatokat, valamint az infúziót is. Ekkor gyengéden megérintett.
- Nem... Nem akartalak megijeszteni, csak nagyon fáj a hátam, s nem tudok aludni - elmeséli panaszát, nyugtalan meg hallani az elcsukló hangján is, hogy erős a fájdalom.
- Tudok adni fájdalomcsillapítót még, de csak minimálisan tudok megemelni adagodat, de szólok rögtön doktor úrnak, hogy erősödött a fájdalmad - elindulnék kifelé, amikor ismét megfogja kezem.
- Kérlek, maradj még - maradásra bírt fél pillanaton belül.
Én csak ott álltam az ágynál, míg a nagyobb adag gyógyszer nem hatott, és nem aludt el. Nem tudom, hogy bírom elviselni, azt pedig pláne nem, hogy kezdek közel kerülni ehhez a férfihoz. Itt van két hete, nem beszélgettem vele sokat, mégis olyan, mintha ezer meg egy éve ismernénk egymást. Talán megbolondultam teljesen, hogy ha kiengedjük innen, s jobban lesz, találkozni szeretnék vele. Sokat. Elkezdett jelezni a kis csipogóm, ami miatt tényleg ki kell mennem innen, mert valamelyik páciens összeomlott.