Amilyen voltam….

Vidám, eleven és mosolygós.Hatalmas fantáziával megáldva nem csupán megnéztem a meséket, vagy meghallgattam, hanem továbbgondolva őket, egész kis mesebirodalmat rendeztem be a fejemben.A nővéremmel, a nálam négy évvel idősebb Tiffany-val gyakran játszottuk azt, hogy egy elveszett királyság hercegnői vagyunk, akik óriási és lehetetlen kalandokba keverednek. Apát neveztük ki gyakran a megmentő hős lovagnak, aki ilyenkor mindig kicsempészett a kamrából valami finomságot az ő kis hercegnőinek.Anya játékosan mérgelődött, még a kezét is csípőre vágta ilyenkor, de a szemei, a gyönyörű melegbarna szemei azonban mindig vidáman ragyogtak, az ajka pedig remegett a visszafojtott nevetés alatt.
A magasba vágytam, szárnyalni, és a levegőre bízni magam. Nyolc évesen űrhajós akartam lenni, kilenc évesen pilóta, tíz évesen azonban magával ragadott a tudomány egy olyan területe, amely a mai napig meghatározza az életemet. Tizenegy évesen kaptam meg életem első számítógépét, és az szerelem volt első látásra.Tizenkét évesen már ismerkedtem a különböző kódnyelvekkel, és a tanáraim szerint nagy jövő állt előttem, legalábbis apának ezt mondták.
Aztán New York-ba költöztünk,és az álmaim megvalósítására újabb tíz évet kellett várni.

Amilyen lehettem volna…

Ha az életem másképp alakul, akkor minden bizonnyal boldog lehettem volna itt. Még akkor is ha nehezen ment volna a beilleszkedés. A családom körében könnyebben fel tudtam szabadulni, mint idegenek között. Nem voltam sosem zárkózott, alapvetően viszonylag jó beszélgetőtársnak tartom magam, csak nekem nehezebben ment mindig feloldódni. Azt akartam volna, hogy a szüleink büszkék legyenek rám is. Ott lettem volna Tiffany minden versenyén, és együtt drukkoltam volna neki akkor, amikor bejut a junior jégtánc csapatba. Tehetséges volt, a jégre született és úgy tudott siklani, ahogy senki más. Én esetlenebb, lomhább voltam mindig is, de Tiff egész egyszerűen varázslatos volt. A jég csodálatos és utánozhatatlan hercegnője.
Lehettem volna bármi az egyetem után. Talán megismerkedtem volna egy kedves és jóravaló fiúval, aki nem csak szeretett, de tisztelt volna engem. Talán idővel összeházasodunk, és visszaköltöztünk volna Essexbe.
Az életem elképzelése azonban csupán egy szép utópia. Lehet, hogy nem ilyen lettem volna. Lehet végül mégis olyan lettem volna, amilyen most vagyok. A magamban hordozott fájdalmas sebek nélkül.

Amilyen lettem…

Nem szívesen gondolok vissza azokra az évekre, amelyet rabságban töltöttem.Bár az orvosaim szerint szükséges emlékeznem a teljes gyógyulás érdekében, vannak dolgok, amikről úgy gondolom jobb hallgatni.Még Killian-nek sem beszéltem róluk sosem.
Próbálok előre tekinteni,és a jövőre koncentrálni. Ami persze nem egyszerű, hiszen az ember alapvetően a múltból merít erőt, onnan töltekezik, nekem azonban tíz évnyi vakfolt van az életemben, és nem tudok belőle felidézni semmit a keserű ürességen, fájdalmon kívül. Így aztán új emlékeket gyűjtök, a jelenből. Azokat, amelyek újra mosolyt csalnak az arcomra.Apró dolgok ezek, néha csak annyi, hogy leülök és megoldok valamit, ami már hetek óta foglalkoztat. Néha csak annyi, hogy sütök valamit, amit azelőtt még sosem próbáltam.
De nagyon nehéz, leginkább az önmagammal folytatott belső harc, amelyet lassan öt éve folytatok, hogy sikerüljön egy olyan felejtés útjára lépni, amely végén megvalósíthatom azt aki lehettem volna, ha másképp alakul.
Noha már nem láthatom majd Tiffet az olimpián egyéniben aranyat nyerni, nem lehetek ott amikor apa büszkén avat fel egy általa tervezett házat, vagy amikor anya egy új illatot talál ki, és keveri meg az évszázad legfinomabb férfi parfümjét, de talán helyettük és értük kell most nekem helytállnom.
Mert a teljes egész, az apró dolgokból épül fel. Vagy mondhatnám úgy is, hogy egy script akkor fog a legjobban működni, ha az apró parancsok között megvan a harmónia, és a fokozatosság.

   

Néztél már fel az égre eső után? Láttad már, hogy olyankor olyan mintha sokkal gyorsabban mennének a felhők? Menekülnek. Tudod mi elől menekülnek? A napfény elől. Életem tíz évében én olyan voltam mint ezek a felhők, pedig semmi másra nem vágytam, csak újra a melengető napfényre, amit elvettek tőlem.
Boldog és szerető családba születtem bele.Ha fel kellene idéznem az első emléket amely eszembe jut, az essexi házunk halványkék kertkapuja lenne az, amelyet mohón nőtt körbe a haragos zöld borostyán, és amelyen olyan viccesen kopogott mindig az őszi eső. A kaputól jobbra állt a mindenféle színűre festett hintánk. A nővérem lebbenő szőke fürtjei is eszembe jutnak, amint kacagva lökött magasabbra és még magasabbra abban a hintában.
- Feljebb Tiff, még feljebb! Fel egészen az égig!
Apró kezeimmel még ki is nyúltam, mintha egy mozdulat lenne hozzáérnem a habfelhőkhöz és simogatni egyet huncutul a mennyországon.
Emlékszem anya hangjára, lágy dallammal énekelt valami régi dalt, a szövegében kihagyások voltak, mert nem tudta felidézni. Olyankor mindig kuncogott egyet, és csendesen morgolódva korholta a kopásnak indult emlékezetét. Apára is emlékszem,pedig olyan ritkán láttuk. Házakat tervezett olyan embereknek, akiknek nagyon sok pénzük volt.
- Annyi pénzük, hogy akár a mennyországot is megvehetnék, apa?
- Bizony Layla, a mennyországot kétszer is.- hahotázott kellemes baritonján, és kinyújtva a kezét csontos, vékony ujjaival kócolta össze göndörödő fürtjeimet.
Olyan emlékek ezek, amelyek az utolsó szalmaszálat, az utolsó kapaszkodót jelentették később számomra, és persze ezeknek köszönhetem, hogy a remény, még ha néha el is hagyott, végleg sosem tért el mellőlem.
Apa egy nap azt mondta, hogy el kell költöznünk. Azt is mondta, hogy nem szívesen teszi,de nem nagyon van más választása.Meg azt is, hogy talán, ha majd a “kedélyek elcsillapodnak”, emlékszem ezt a kifejezést használta, akkor majd visszatérhetünk. Anya komor arccal állt a konyha pultnak támaszkodva, és csodaszép, kerek, rózsás arcát sötét ráncok árnyékolták. A tűzön éppen csirkés ragu rotyogott, a zöldség lefedve párolódott, az áttetsző edényben mellette. Készült a vacsora, de anya nem arra figyelt, hanem apára, aki a homlokát támasztva, még aggodalmasabban ült az asztalnál.
Tiffany a nappaliban ült az asztalnál, és másnapra készítette a házifeladatát, én pedig egy szép rajzot kezdtem készíteni, amely egy virágos mezőt ábrázol, felette nevető napocskával, és kunkorodó hirtelenkék bárányfelhőkkel, felfújt pofázmányuk rém mókás.Mégis éreztem, hogy ez a pillanat, a készülő vacsorával, Tiffany hangos mormolásával, amint összeadja és kivonja a számokat, anya edénycsörömpölésével, a sercenő ceruzáimmal a papíron megörökít valamit. Az utolsó közös, nyugodt estéink egyikét. Mert a vihar már közeledett.Másnap költöztünk New Yorkba és én ekkor vesztettem el a családomat, az életem pedig nem csupán megváltozott, hanem mintha valaki más életét kaptam volna meg. Örökre.

A doktornő szarukeretes szemüvege mögül szinte rezzenéstelen arccal figyelt engem, és nagyjából tíz perce hangtalanul bámult rám.Végül megköszörülte a torkát és megszólalt.
- Mesélj a tűzről, Layla! Tudsz a tűzről beszélni?
Több mint tíz éve történt, de még mindig érzem az orromban a maró bűzt, a szememre rakott anyagtól nem látok semmit,és a saját könnyeimben és visszanyelt nyálamban fuldoklom.Roppannak a hasábok, lehetetlenül távolinak tűnik a saját zokogásom, belülről keveredik a szívem vad kalapálásával. A halántékom lüktet, a kezem reszket, és valaki határozottan és erőteljesen ráncigál.Végül meglöknek és egy fém lemez csapódik alattam amire leesek. Autógumi szagát, olajos anyagot és valami furcsa bűzt érzek,majd csapódik az ajtó, és megindul alattam az út.A szemem mögött azonban nincs sötétség. Újra és újra felidézem mindazt ami történt…..látom a szüleimet vérbe fagyva, látom Tiff vörössel pettyezett vidám szőke fürtjeit, az ég felé meredő, élettelen tekintetét. A kinyújtott kezét a padlón, mintha utolsó erejével akart volna segítséget kérni. Hallom a hangokat, az erőszakos mozdulatok szinte megbénítanak.Látok még, csak éppen felfogni nem vagyok képes mindazt ami a szemeim elé tárul.Beszűkül a világ, és sírni akarok, de csak ráz a könnytelen, hisztérikus zokogás. Hosszú napok múltán sem tudom kiverni a fejemből a látványt, még mindig érzem a maró füst szagát, hallom roppanni a hasábokat, a lángba borult otthonunk olyan mint egy világító, bűnös fáklya, a csendes kertvárosi negyed peremén.Elporlad a világom pernye lesz a családomból, az emlékeimből és a lehetőségeimből.
- Layla?
A doktornő hangja nem türelmetlen, vagy sürgető, sokkal inkább kíváncsi. Segíteni akar, mint mindenki más attól a naptól, hogy kiszabadítottak, de valahogy képtelen vagyok még csak megszólalni is. Mintha a szavaknak többé sem jelentősége sem értelme nem lenne számomra.Riadt tekintettel nézek a szarukeret mögött serényen verdeső pillák rejtekébe.
- Ma….ma volt bent? Hagyott nekem könyvet, ahogy mindig? A brémai muzsikusok, azt kértem, hogy hozza el.
- Kicsoda?
- Hát az a férfi, az a nyomozó-tanár.
- Jaaa…doktor Grimwald? Igen, járt bent. Éppen terápiás úszáson voltál. A könyvet ott hagyta neked Melanie nővérnél. Layla? Folytathatjuk?
Bólintottam, de nem igazán figyeltem rá. Itt volt. Meglátogatott.Fontos vagyok neki. Elhozta a könyvet is, amit megígért. Fontos vagyok neki. Végre valakinek fontos vagyok. Megint.Az érzés simogató volt, de nem tudtam tökéletesen megélni még, mert bilincsbe verte a kétségbeesett bizonytalanság és bizalmatlanság, amely lassan eresztett.

Valahol egyszer azt olvastam, hogy a bölcs ember abban bízik meg igazán, aki meglátja a szomorúságot a mosoly mögött, a szeretetet a harag mögött és a szavakat a hallgatás mögött. Aki meglátja mi rejtőzik a felszín alatt, és nem csupán meglátja, de képes azt előcsalogatni, és teljes pompájában ragyogni.Killian számomra az az ember, akiben tökéletesen megbízom. Aki mellett újra biztonságban érzem magam, még akkor is, ha még mindig vannak nehezebb, bizonytalanabb időszakaim. Igyekszem. Nagyon igyekszem, és már nem menekülök a napfény elől, hanem bátran odafordítom az arcom. Élni akarok, és célokat találni, teljes embernek lenni. De még tanulom, nem csupán a világot magam körül, hanem önmagamat is.
Délután négy óra.A konyhában állva, a pulton heverő alapanyagokat nézegetem és azon gondolkodom, hogy vajon milyen ízvilág keveredik abból, ha én most a tejkrémes csokoládéhoz egy csipetnyi bazsalikomot,és egy leheletnyi szegfűszeget adok?Vajon sikerül vele Killiant kikergetnem a világból, vagy éppen ellenkezőleg és valami eddig ismeretlen, de lehetetlenül finom kombinációt fogok kikísérletezni? Mosolyogva határozom el, hogy ezt márpedig meg fogom vele kóstoltatni, csak még nem döntöttem el, hogy az “Anastasia” előtt vagy után.Jah igen. Egy héten egyszer meg kell velem néznie ezt az örök, gyönyörű klasszikust, és együtt énekeljük majd, szinte egymást túlharsogva

Someone holds me safe and warm
Horses prance through a silver storm
Figures dancing gracefully
Across my memory

Mi van ha valójában én is egy elveszett hercegnő vagyok, csak nem emlékszem rá? A pszichológusom szerint kellenek a kapaszkodók, vagy akár a fantázia, amibe beletemethetek minden rosszat, ahol megélhetek mindent a múltamból. Még vannak amiket nem sikerült tisztáznom magamban, és még nem sikerült felszínre hozni, hogy aztán könnyedén megszabaduljak tőle, ahogy a gyermek aprócska ujjai engedik el az égbe szálló léggömböt.
Egy óra múlva erőteljes bazsalikom, szegfűszeg és olvadó, temperálás alatt lévő csokoládé illata szökik át a házon. Kulcs zörren a zárban, én pedig vidáman szaladok, hogy végre átöleljem a tél hidegét a lakásba becsempésző Killiant.Elbújok a még mindig utcaillatú kabátjában, karjaimmal átölelem.
- Mindent hoztál amit kértem, az összes édességet?- kérdezem, mire feleletül egy óriási papírtáskát lóbál mosolyogva előttem.Oh, hát semmit nem felejtett el. Tökéletes.
- Remélem készen állsz az Anastasia esténkre.Van karamellás és vajas popcorn, készül egy újfajta csokoládé, meg kell kóstolnod, van habos citromos fánk, és egy nagy bögre forró fahéjas csokoládé.
- Egek, Layla! Cukormérgezésben fogunk kimúlni!- nevet jóízűen, miközben lehámozza magáról a kabátot, én pedig izgatottan várom, hogy elmesélhessem a mai napom legfontosabb eseményét. Az egyetemen majdnem két órát beszélgettem egy korábban vadidegen csoporttársammal. Ez nagy szó….nagyon nagy szó.


   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Örültem, hogy a jellemedet ilyen módon oldottad meg, hiszen így megtudhattuk milyen voltál valójában, majd mivé váltál a téged ért borzalmak után. Ebből látszik csak igazán, hogy egy tragédia milyen mély és felejthetetlen nyomot hagy valaki személyiségén, meg azon, hogy ezek után miképpen is szemléli majd az őt körülvevő világot.
Túl korán veszítetted el a családodat, aminek eseményét bizonyára sosem tudod majd kitörölni magadból. Olykor enyhülni fog, máskor meg épp az ellenkezője, de ez sajnos örökre veled marad. Jó volt azért betekintést nyerni abba milyenek voltatok ti együtt, még ha túl kevés időt is kaptatok az élettől.
Annyira szépen sikerült megfogalmaznod Layla érzelmi világát, ami tele van bizalmatlansággal, meg nem válaszolt kérdésekkel és félelemmel. És miközben ezek keverednek, addig megkaptunk egy kis részletet a másik oldalról is, ami reményteli és egy ígéret a biztosabb jövőd felé, melyet most már nem egyedül kell átvészelned, hiszen Killian ott van neked, mint a legfőbb támaszod.    
Nagyon tetszett a történeted és kívánom, hogy sok boldog pillanat vegyen körbe, mert megérdemled azoknak minden percét.  
Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!