Extrovertált, kellemes megjelenésű és modorú fiatalember, aki könnyen felveszi a kapcsolatot az emberekkel. Első ránézésre az emberek népszerűnek gondolják a megnyerő mosolya és a kedves kisugárzása miatt, ami összességében nem áll távol az igazságtól. Mivel alapvetően mindene megvan, nem vágyik túl sok dologra a jól működő emberi kapcsolatait leszámítva. Ha érzelmileg stabil lábakon áll, akkor képes végezni a feladatait, gyakorlatilag lefagy a rendszere, ha nem érzi jól magát. Emiatt alapvetően jó tanuló, és aktív résztvevője különböző iskolai kluboknak is. Nem túl jó abban, hogy karban tartsa a mentális egészségét, de ennek mindössze annyi az oka, hogy nincs még olyan korban, hogy ezzel kapcsolatban tudatos lépésekre tudja magát elszánni. Most még csak tapasztalja és próbálja élni az életét. Nehezen tűri az egyedüllétet, ha nincs társasága akkor a telefonján lóg és vagy face-chatel, vagy üzenetben irkál. Emiatt minden második beszélgetése valahogy így néz ki:

---

Olyan fiú, aki szívvel-lélekkel csinál mindent. Szenvedélyes, nem képes arra, hogy valamit fél gőzzel, vagy muszájból csináljon. Kisgyermek kora óta rengetegen imádták körbe, állandóan azt hallgatta, hogy nagyon szép kisfiú volt, amiért a nénik is megdicsérték, ha piacra járt az anyukájával. Az apja második házasságából született, szoros kapcsolatot ápolt a nővérével, akire sosem hivatkozott féltestvérként. Az életét mosollyal az arcán élte, a családjának is annyit cukiskodott, hogy gyakorlatilag elkényeztetve nőtt fel. Ennek ellenére kezdi megtanulni, hogy hiába nem szereti a fizikát, az még nem ok arra, hogy megbukjon belőle, illetve vannak olyan helyzetek, ahol teljesítenie kell. Mégis inkább a szívével látja a világot, nem pedig a józan eszével. Pont ez az oka annak, hogy folyamatosan azokat az embereket keresi, akik szeretik őt, illetve elsősorban ő az, aki szeretni akar másokat. Pont ezért vakon, képes bárkivel szerelembe esni, akiben megpillantja azt, amit keres egy nőben. Ezt ő maga se tudná definiálni túlzottan, nyilvánvalóan nagyon vonzódik a szép lányokhoz, azonban kénytelen lenne valaki olyannal együtt lenni, aki szép, de nem bánik vele túl jól. Nem voltak még komoly kapcsolatai, de már nagyon szeretne egyet. Persze nem zavarja, ha valami komolytalan, ő benne van abban is, hogy ideig-óráig boldogítsák egymást. Mivel a minőségi idő eltöltésének a híve, szeret randizni. Bújós. Mindenkit ölelget, akit legalább két napja ismer, szóval, ha egy lányt ezt zavarja, annak többé nem válaszol az üzeneteire. Vonzzák az idősebb nők, mert biztonságérzetet ad neki, ha olyannal van együtt, aki nála tapasztaltabb. Nem túl megfontolt, ami a barátok és a barátnők megválasztását illeti, ha valakit kedvel azt egyszerűen kimutatja. Lelkesen rajong azokért, akikkel körülveszi magát, odaadó és kedves, néha hajlamos arra, hogy valakinek hazudjon vagy az akarata ellenére megtegyen valamit az illetőért, mert ő úgy látja jónak. Nem bírja a veszekedéseket, stresszes lesz azokban a helyzetekben, amik kihatással vannak az emberi kapcsolataira. Elég hamar bizalmassá válik, azonban ha valaki ezt kihasználja, vagy elkövet egy olyan hibát, amit megbocsájthatatlannak tart, az szinte soha nem fogja tudni újra megpuhítani őt.
- Szóval szakítunk? – ahogy a padon ülve próbáltam feldolgozni a lány által kapott információkat, egyszerűen éreztem, ahogy nem fér a fejembe mindaz, amit nekem mondott. Semmi értelme nem volt az egésznek.
- Hát úgy döntöttünk, hogy megint megpróbáljuk – ez az indok még inkább felfoghatatlan volt számomra. Úgy éreztem, hogy mi ketten elég jók vagyunk együtt, ráadásul a külsőmbe szerintem nem lehetett belekötni. Épp elégszer mosakodtam meg mostam meg a fogam ahhoz, hogy az adottságaim mellett vonzónak tűnhessek, ráadásul elég gyakran látogattam a sportközpontokat, ami azt jelenti, hogy nem csak gyúrni jártam, hanem mondjuk fallabdázni a barátaimmal, vagy raftingolni nyáron, illetve élveztem a falmászást és a legtöbb csapatsportot, a kirándulást… Szóval arra se lehetett volna panasz, hogy milyen alkattal vagyok megáldva. Fel tudtam öltözni normálisan, nem jártam sehova kócosan. A fogszabályzómat ugyan visszatették, de talán nem befolyásolja annyira a külsőmet, a szemüveg pedig nincs annyira fetisizálva, mint régen. Nem leszek attól egy gyökér, hogy rossz a szemem. Azt pedig meg tudtam ítélni, hogy elég jól bántam vele.
- Gondolom nem sok beleszólásom van a dologba – egy szomorkás mosoly költözött az arcomra. Valójában hozzá vagyok szokva, hogy nem én vagyok az a fél, aki szakít – Akkor sok szerencsét neked és Calvinnek.
Utoljára mosolyogtam rá gondtalanul, majd finoman megérintettem a feje búbját és nem vártam meg, hogy végigmondhassa azt, amit akar, csak elindultam a másik irányba. Ha valaki kész tények elé állít, akkor nem fogok neki megoldást javasolni vagy azt, hogy beszéljük át a dolgokat. Úgyis tudom, hogy vissza akar majd jönni.

---

• Középső gyűrű: lakói az öngyilkosok, „azok akik vidámság helyett voltak szomorúak” és a saját vagyonuk eltékozlói. Ezek a lelkek fákká alakultak át, s ha letörik valamelyik águk, véreznek.
• Belső gyűrű: a legszűkebb gyűrű a három közül, az istenkáromlók, a fajtalankodók és a szodomiták otthona. Itt vannak Szodoma és az uzsorásairól ismert francia város, Caorsa lakói is. Ezek a lelkek tűzeső és lángoló homok között töltik napjaikat.

Ha úgy érzi, hogy valaki elárulta, vagy olyan fájdalmat tapasztal egy szerette miatt, amit nem tud feldolgozni, akkor hajlamos kifordulni önmagából és a megbocsátás minden szikráját elfojtani. Nem tudja moderálni a jellemét, amikor rossz időszaka van, és ilyenkor azt akarja, hogy szenvedjenek azok, aki neki, vagy a szeretteinek ártottak. Alapvetően ateista és nem hisz semmi olyan felsőbb erőben, ami a világunkat irányítaná, ő csak a káoszt és anarchiát látja maga előtt. Ez eléggé megzavarta, ami miatt a jellemének van egy nagyon lázadó és makacs énje. Ha valamit a fejébe vesz, arról csak felsőbb erők bevetésével lehet lebeszélni, mert soha senkire se hallgat, csak azt hajtja, amit ő igaznak hisz. Ha kikapcsolja az érzéseit, akkor kifejezetten ijesztő, hogy mire képes, mert ilyenkor nem ismeri az empátiát egészen addig, amíg nem kap egy olyan pofont az élettől, amitől magához nem tér.
Ha Dante Poklának a felépítését nézzük, akkor Tae a hetedik kör harmadik gyűrűjében bűnhődne. Ennek oka a fent összefoglalt állapota miatt van. Miután elveszítette az édesanyját, kifordult magából és a legjobb barátjának az öngyilkossági kísérletéhez nagyban hozzájárult a kemény, kíméletlen szavaival, és a fizikai bántalmazással. Emellett nem állt mellé és nem támogatta abban, hogy megpróbáljon segítséget kérni. Ebben az időszakban elveszítette a hitét minden földi jóban és csak az lebegett a szeme előtt, hogy őt mennyit bántották. Önzőség, de az emberi természet valójában ilyen. Legsúlyosabb bűnei közé az istenkáromlás tartozik, azonban számára a valódi büntetés az, hogy miatta Hyuk Dante Poklának szintén a hetedik körébe kerülne, azonban a második gyűrűbe, amiért öngyilkosságot követne el. Tae valódi büntetése tehát az, hogy megbánja a tetteit, de valójában soha nem keveredhet ki a Pokolból azért, hogy bocsánatot kérjen a barátjától, aki a dühe áldozata lett.

„Hamarosan ott leszek érted.”
Mosolyra húzódtak az ajkaim miközben elküldtem az üzenetet, közben magam sem tudtam, hogy pontosan mire kellett volna számítanom egy olyan lánytól, mint Mira. A kapcsolataim közül ő volt az egyetlen, akivel arra korlátozódott le az összes találkozásunk, hogy mentem, amikor hívott engem. Anya azt mondta, hogy nem kellene futnom egy olyan lány után, akinek csak arra kellek, hogy mellette legyek, amikor valamilyen okból szüksége van rám. Nekem pedig nincs szívem beavatni őt abba, hogy pontosan mit csinálunk mi ketten egymással, mert tisztában vagyok vele, hogy a pici fia vagyok, akit még mindig ötévesként lát. Nem az én dolgom összetörni a képet, amit rólam alkotott és a fejéhez vágni, hogy gyakorlatilag a szexuális vágyaim kielégítése céljából találkozgatok a lánnyal, aki amúgy is idősebb nálam. Tisztában voltam vele, hogy pontosan mire kellek neki, de hittem benne, hogy ha elég jól bánok vele, akkor idővel a barátnőm akar majd lenni.
Feltettem a fejhallgatóm, ahogy kiléptem a suli kapuján, közben pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy a gondosan gyűjtögetett zsebpénzemet, amit a tanulmányi eredményeimért cserébe kaptam apától, milyen ételre kellene fordítanom. Mira sokkal gazdagabb volt nálam, mégis szerettem meglepni őt.
„Mindjárt odaérek az iskoládhoz, Szívem. Szeretném, ha nem csak valami szemetet vacsoráznál ezúttal, szóval elmegyünk enni valamit, rendben?”
Mindig ez történik, amikor anyára gondolok. Már elkezdtem hinni abban, hogy köztünk tényleg lehet valami láthatatlan kötelék, ami jelen helyzetben nagyon bosszantott. Bosszankodva olvastam el a választ, csak némi dulakodás hangjára pillantottam fel. Felismertem ugyan a legjobb barátom tarkóját, akit ki fogok menteni azoknak a köcsögöknek a karmaiból, de előtte meg kell írnom anyának, hogy én ma nem terveztem otthon aludni.
„Ne már anya” – ezt elküldtem, aztán a következő üzenetnek álltam neki – „Úgy volt, hogy Mirával találkozom, vele eszek, aztán…”
Csattanás. Soha nem tudtam elképzelni, hogy a fémes csattanásnak milyen hangja van, talán pont ezért kezdett el sípolni a fülem attól, ahogy valami hatalmas fém dolog valószínűleg találkozott az iskolám előtt álló villanyoszloppal. Kellemetlen érzés kerített magába, egyszerűen rettegtem attól, hogy felemeljem a fejem, amitől hányingerem lett. Mi van akkor, ha Hyukkal történt valami, mert nem figyeltem oda? Lehunytam a szemeim, szorosan összeszorítva őket, majd vettem egy mély levegőt. Háromig számolok és felnézek. Egy. Kettő… Három!
Amikor kitisztult a látásom, hirtelen nem tudtam, hogy mit kellene tennem, mert először a földön fekvő barátomat pillantottam meg, aki ledöbbenve, könnyes arccal meredt egy bizonyos pontba. Láttam, hogy lehorzsolódott a tenyere, oda akartam szaladni hozzá, hogy megvizsgálhassam az állapotát, de amikor követte a pillantásom az övét, képtelen voltam tovább azzal foglalkozni, hogy mi történt vele. Mert a mi családi autónk csavarodott fel a villanyoszlopra. És az én anyám véres teste lógott ki az autóból, ami lángolt és láthatóan nem volt benne élet.
- Nem nem nem – alig hallhatóan suttogtam a szavakat, annak ellenére rohantam az autóhoz, hogy többen a nevemet kiabálták. Nem tudtam józanul gondolkozni, kihúztam az anyukámat a roncsok közül és úgy öleltem magamhoz, mintha ettől magához térhetne.
- Valaki segítsen – kétségbeesetten kiabáltam, a könnyeim ezúttal már anya vérével keveredtek össze az arcomon, ahogy a nyakába fúrtam azt – Az anyukám bajban van! Segítsetek már!
Az ujjaimat próbáltam belenyomni a testének abba a pontjába, ahonnan erőteljesen szivárgott a vér. Talán nekem kellene mentőt hívnom, de már fogalmam sem volt arról, hogy hol van az. Ahogy Hyukra pillantottam, aki még mindig az úttesten ült és nem csinált semmit, hirtelen féktelen haragra gerjedtem. Neki semmit sem jelentett az a törődés, amivel az édesanyám fordult az irányába. Mégsem tudtam tovább koncentrálni rá, csak finoman ütögettem anya arcát és szólongattam. Azt hajtogattam neki, hogy én vagyok az, hátha a hangomtól magához tér, aztán csak annyit éreztem, hogy két erős kéz húz el tőle, én pedig kiabálhatok torkom szakadtából, ahogy csak szeretnék, már nem adják vissza nekem őt. Az anyukám utolsó kívánsága az volt, hogy rendes vacsorát egyek.

---

- … A következő diákokat kérjük az igazgatói irodába: An Tae Oh…
Ahogy a szekrényemnél állva pakoltam el a könyveimet és készültem volna elő a következő órámra, hirtelen minden tekintet felém fordult. Volt köztük kíváncsi, lesajnáló, rosszindulatú, de olyan is, ami szimplán csalódottnak tűnt. Egy lánytól, akiről tudtam, hogy tetszik Hyuknak, de sosem próbálkozott nála. Az ő arcára voltam a legkevésbé kíváncsi, ezért a normálisnál jóval hangosabban csaptam be a szekrény ajtaját. Nincs itt semmi látnivaló.
- Szerinted miért hívatják? – hallottam apró susmorgásokat, ahogy elhaladtam a tömegben, de próbáltam nem foglalkozni vele. Jóideje már amúgy sem éreztem túl sok mindent.
- Biztos azért, amit azzal a másik fiúval tett – hogy én mit tettem? Ha lett volna bennem elég erő hozzá, akkor minden bizonnyal odafordultam volna a lányhoz, hogy elmagyarázzam azt, amit Hyuk velem tett. Miatta halt meg az anyám, hagyott el az apám, én pedig jóideje azért dolgozom, hogy legalább valahogy meg tudjak élni egyedül, mivel a fennmaradt élő rokonaimra nem voltam kíváncsi. Gondolom ők hasonlóan érezhettek az irányomba, amikor apám anyámmal csalta őket. Ő már csak ilyen volt. Most már tudom, hogy azért támogatott abban, hogy egyszerre több barátnőm is lehessen akár, mert ő is ilyen ember volt. Talán a világban még van legalább húsz testvérem.
- Itt vagyok – úgy dobtam le magam az igazgató székébe, hogy enyhe megdöbbenést keltettem benne ezzel a húzással. Pont úgy nézett rám, mintha nem is ismerne, pedig egy évvel ezelőtt azért ültem itt, mert a szavalóversenyen jó eredményt értem el, és a továbbtanulási esélyeimet latolgattuk. Egyike voltam a kedvenc diákjainak.
- Szia, Tae – olyan iskolába jártam, ami talán erősnek bizonyult, de a vezető sokkal jobban hitt abban, hogy a diákok közvetlen megszólítása a fontos a leginkább – Nem tudod mi történt Hyukkal?
- Már nem vagyunk barátok – erről mondjuk csak én döntöttem így. Hyuknak nem nagyon volt beleszólása onnantól kezdve, hogy minden kontakton letiltottam, miután összeverekedtem vele… Vagy egyoldalúan elvertem. Ő nem ütött meg engem, pedig lett volna rá esélye. Egy idő után azért kiabáltam vele, mert meg sem próbálta megvédeni magát csak sírt és azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja. Mindent sajnál.
- Ezt sajnálattal hallom – egy papírt tolt elém – Ma reggel azért akartalak behívni, hogy felfüggesszelek, de a történtek miatt a kirúgás mellett döntöttünk. Ennek ellenére remélem tudod, hogy bizalommal fordulhatsz felém és segíteni fogok, amint észbe kapsz és rájössz arra, hogy nem te vagy az egyetlen olyan gyerek, aki ebben a világban szenved. Ha nem hagyod, akkor nem tudunk neked segíteni.
Lusta pillantással futtattam végig a tekintetem a papírlapon. Ennyi? Kirúgnak? Valójában nem nagyon érdekelt, pedig csak ösztöndíjas diák voltam itt.
- Gondolom Hyuk árulkodott és az anyja így áll rajtam bosszút – vontam meg a vállam. Nem lepődtem volna meg, ha annak a banyának a kedvenc fia annyit jelentett volna, hogy máson így álljon bosszút.
- Szerettem volna ezt megbeszélni veled, mielőtt bejelentjük a többi diáknak, mert te Hyuk közeli barátja voltál – ezen a ponton vettem észre azt, hogy mennyire megviselt a férfi arca – Öngyilkosságot kísérelt meg. Az orvosok nem adtak ki információkat, de nem sok esélye van arra, hogy maradéktalanul felépüljön, vagy egyáltalán életben maradjon.

---

Tae Oh,

Tudom, hogy már nem érdemlem meg a barátságodat, de nagyon hiányzol.
Annyi mindent szerettem volna elmondani neked amire talán már nem is vagy kíváncsi. Ha vissza lehetne forgatni az időt, szeretnék mindent megváltoztatni. Bárcsak inkább én mentem volna el anyukád helyett! Annyira sajnálom. El sem tudom mondani mennyire.
Megértem, ha soha többet nem akarsz már szóba állni velem és azt sem bánom, ha soha nem olvasod el ezt a levelet. Igazából jobban szeretném, ha tényleg nem jutna ez el hozzád. Vagy tudod mit? Ha mégis eljut hozzád és elolvasod ezt, csak azt szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb barátom. Mindig te voltál és soha nem lesz ez másképp. Ha visszahozhatnám anyukádat, cserélnék vele.
Hiányzol.
És sajnálom.

Donghyuk

Nem tudom pontosan honnan és mikor vettem a bátorságot ahhoz, hogy odamenjek a kórházba, de azóta képtelen vagyok nem ott tölteni a délutánjaim egy részét… Azt a részét, amikor nem dolgozom és tudom, hogy a Ko család nincs bent nála. Nem akarok beszélni vele, velük. Igazából nincs mit mondanom, mert nem tudnék mit mondani nekik. Nincs jogom azzal jönni, hogy átérzem a fájdalmukat, hiszen én is most veszítettem el az életem legfontosabb emberét. Nincs jogom ahhoz, hogy összemérjem a két helyzetet. Egy szülőt temetni az élet velejárója, mondhatni természetes folyamat, amit én is értek már. Valakinek a gyerekét eltemetni a legnagyobb fájdalom lehet, amit képtelen vagyok átlátni. Sokszor éjszaka arra ébredtem fel, hogy Hyukkal álmodok, emiatt mardosott a bűntudat. Magam sem tudom, hogy pontosan mit akartam belőle magamnak, de az utóbbi időben viselni kezdtem a karkötőt, amit még közösen választottunk ki egymásnak, amikor osztálykiránduláson voltunk. De ennek ellenére kezdtem el kutakodni a kórházi fiókban, ahova a szülei a személyes cuccait rendezték el arra az esetre, ha felébredne, így bukkantam rá a levélre, amin már elmosódott a tinta a túlmelegedett tenyerem miatt.
Izzadtam, ideges voltam, a fejem folyamatosan az egyenruhás férfiak és nők között cikázott. Fegyver volt náluk. Innen már tényleg nem tudok csak úgy távozni, szóval amikor szólított a tiszt odamentem. Azt hiszem reszkettem, miközben leültem. Félek, hogy mi fog történni velem ezek után, mert már nincsen senki, aki megvédhetne.
- Kérlek, nyugodj meg – annak ellenére, hogy valószínűleg régóta itt ülhet, mégis próbált kedves lenni velem. Valószínűleg nagyon zaklatott voltam – Miben tudok segíteni neked?
Nyeltem egy nagyot, még egyszer bocsánatot kértem magamban anyától, Hyuktól, és mindenkitől, aki valaha hitt bennem.
- Szeretnék… - nem igazán tudtam, hogy ezt most hogyan kellene folytatnom, vagy mit kellene mondanom – Szeretném feladni magam bántalmazásért. Úgy tudom nem jelentettek fel, de valami nagyon rosszat tettem és szeretném elmondani.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Amikor az ember fiatal, gyakran ítél meg bizonyos dolgokat tévesen, anélkül, hogy realizálná azt. Nem helyes, hogy neked kellett eltemetned édesanyádat, mint ahogyan az sem biztos, hogy a családod másik fele ne lenne rád kíváncsi, vagy épp ne akarna támogatni téged ebben a helyzetben. Sokszor évek kellenek hozzá, hogy valaki belássa hogyan alakulhatott volna másképp az élete, a kapcsolatai, mások örökké egy bizonyos meggyőződéssel folytatják a mindennapjaikat. Te olyan fiúnak tűnsz, aki szereti az életét, aki szeret barátkozni, nevetni, megosztani másokkal az érzéseit, ugyanakkor van benned egyfajta talpraesettség, már-már vakmerőség, ami enged azt mondatni, hogy mindent meg fogsz oldani egyedül. Holott ennek nem kell így lennie. A döntéseinket meg lehet változtatni, meggondolhatjuk magunkat utólag és ér segítséget elfogadni, mindegy miről van szó.
Fel kell dolgoznod édesanyád megmentését, de nem ez az egyetlen kapcsolat, ami veszélybe került számodra - és akárki akármit mond, nem kellene, hogy tizenkilenc évesen annyi minden zúduljon rád, amit más egy életen át dolgoz fel. De az igazság az, hogy tényleg a remény hal meg utoljára és én azt kívánom neked, hogy sikerüljön segítséget kérned és elfogadnod, vegyenek körbe olyan emberek, akikben maradéktalanul bízni tudsz és változtass meg olyan döntéseket, amelyek most nehéznek tűnnek, hosszú távon mégis a Te érdekedet szolgálják.  
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!