A legutálatosabb a reggeli edzésekben, hogy még ha le is tusolsz utána, egész nap úgy érzed, mintha a cuccaid szó szerint rád tapadnának. Ah, de persze az edzővel nem lehet vitatkozni, és ha ő azt mondja, hogy 8-kor mindenkit a pályán akar látni, akkor 7:55-kor már bemelegítve ott talál a kispad mellett, mert ha van valami, amit nagyon is komolyan veszek, az a sport. Mégpedig a kosárlabda, ami nélkül a lábamat sem tehetném be a Columbiára. Nem azért mert az a tipikus izomagy sportoló vagyok, aki totál hülye a matekhoz és lusta tanulni, az csak egy kicsit igaz, viszont a Columbia azért nem véletlenül híres egyetem, és ha nincs a sportösztöndíj, akkor valószínűleg egy harmadrangú New Jersey-i egyetemen vesztegelhetnék és hallgathatnám anyámat arról, hogy még mindig nem vagyok független. Ehelyett külön élek tőlük, ha kell, főzök magamra, takarítom is a szobám, szóval fogjuk rá, hogy szobatiszta vagyok, és senki sem panaszkodhat. - Ah, megjött a csorda - sóhajt Chad színpadiasan, ahogyan a campus zsenge füvén sétálunk a sportcsarnoktól az egyetemi főépület felé. Egyik vállamon a táskám, másik kezemben egy kosárlabdával fordulok a tekintete által sugallt irányba csak azért, hogy megpillantsak egy nagyobb társaságot, amint valamilyen körbevezetésen vesznek részt. Nem nehéz rájönni, hogy a nyílt nap miatt vannak itt, főleg mivel már ránézésre is jóval izgatottabbak, mint a jelenlévő egyetemisták. - Remélem, megint bemennek Mr. Ross órájára. Azt megnézném! - röhög fel George, mire mindannyian felnevetünk az emléken, amikor is a tavalyi nyílt nap során éppen a számvitel előadásra nézett be a középiskolások lelkes csoportja, és a professzor annyira meglepődött, hogy teljesen elfelejtette, jól tartott az anyagban, és még félre is számolt. Egyszerre volt kínos és vicces is nézni. - Hát nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de én éhesebb vagyok, minthogy utánuk koslassak, szóval megyek kajálni. Ti? - néz körbe Chad, mire a társaságunk többi tagja rábólint a felvetésére, és végül már csak én maradok, mint különc. - Keynes? - Ah, hív a könyvtár. Hülye beadandó - húzom el a számat, mire a többiek együttérző hümmögéssel és vállveregetéssel magamra hagynak. - Hajrá! - vigyorog George, és már akkor rossz érzésem van, de nem sikerül rájönnöm, mit tervez, míg egy jól irányzott mozdulattal ki nem üti a kezemből a labdát, ami végigpattog az asztalton egyenesen a tömegbe. Hát, kösz. - Seggfej! - kiáltom utána, ahogyan követi a többieket, majd fejcsóválva, kocogva az elgurult labdám nyomába eredek. A sporteszközt egy kecses lábnak ütközve találom meg, mire sebtében lehajolok érte, és felkapom. - Bocsi… - kezdem a szabadkozást, majd kihúzva magamat a közjátékunkkal megzavart lányra nézek, és egy pillanat alatt a torkomra forr a szó, mert ezt a tekintetet és lobogó vörös hajat ezer közül is felismerném, még akkor is, ha csak az egyik egyik elrejtett zugában tárolom azokat a mámoros emlék képeket.
+ tagsusan~~ + noteslesz ez még jobb is, de remélem, tetszik <3
Óriási hazugság hagyná el a számat, ha azt mondanám, hogy azért jöttem el a Columbia Egyetem nyílt napjára, mert ide szeretnék jönni. Tulajdonképpen még a közelében sincs egyik szak sem annak, ami engem igazából érdekelne, de hiába pofázok anyának erről, ő folyamatosan ahhoz tartja magát, hogy legalább nézzek körül más egyetemeken is, hátha megtetszik valami és lemondok a gyerekes kis álmomról. Igazából csak magát okolhatja azért, hogy ilyen sokat jelent nekem a tánc, hiszen ő íratott be balettra meg aerobicra, mikor kicsi voltam, bár akkoriban tuti nem fordult meg a fejében, hogy idáig jutunk majd. Lehet, hogy ha tudta volna, akkor nem írat be, de ebbe inkább nem gondolok bele, mert elég ijesztőnek hangzik, hogy esetleg egy kocka gyerek lennék a tánc nélkül vagy nem is tudom... Nem vagyok buta, és mondhatni ez a "legnagyobb baj", mert ezért akarná, hogy valami szerinte rendes szakra járjak, mert a tánccal biztos eltékozolnám a tudásomat. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy vajon az én érdekeimet nézi-e vagy csak azon jár az agya, hogy tökéletes gyereke legyen, ha már az életünk szerinte nem tökéletes, hiszen nem hagyományos. Az eszébe sem jut, hogy nekem ez is tök normálisnak hat, mert ebben nőttem fel... Megjátszom, hogy érdeklődöm, de közben csak azon jár az agyam, hogy vajon el tudok-e előbb szabadulni erről a nyílt napról. Mosolyogva veszem át a tájékoztató csomagot, majd csatlakozom az egyik kisebb csoporthoz a körbevezetésre. Talán ott le tudok lépni észrevétlenül. Hallgatjuk az iskola történelméről szóló kis beszámolót, meg a Campust is nagy lelkesen mutogatja a kiscsaj, én meg inkább megnézegetem, hogy mik is vannak az ajándékszatyorban. Tájékoztatófüzet, könyvjelző, kulcstartó, stresszlabda, fülhallgató meg valami csoki az egyetem fényképével ellátott csomagolásban. Ezek még nem is annyira szar ajándékok, lehet, hogy már csak ezek miatt el kéne mennem minél több nyílt napra. Gondolatmenetemből egy labda zökkent ki, amint a lábamhoz érkezik. Nem foglalkoznék én vele, ha nem jönne érte valaki és kérne rögtön bocsánatot, de hát megteszi és ahogy rám néz késztetést érzek, hogy itt helyben felpofozzam, csakhogy az idegenvezetőnk megelőz a kis szövegével. - Az egyetemnek nagyszerű kosárcsapata van, akik még az órák közötti idejüket is szívesen töltik némi gyakorlással, így gyakran láthatjátok kosárlabdával őket. Ő itt Andrew Keynes, sportösztöndíjasunk, szintén csapattag. Az ösztöndíjakről bővebben olvashattok még a tájékoztató harmincnegyedik oldalán - nagyszerű, még ebből a kis közjátékból is újat húz, hogy mondjon valamit. A helyzet csak az, hogy ez a srác sikeresen hozzájárul ahhoz, hogy itt helyben eldöntöm, én semmi pénzért nem akarok majd ide jönni, így ki is válok a csoportból és leszarom, hogy a csajszi azt mondja, hogy még nem végeztünk a körbevezetéssel, úgy teszek, mintha nem is hallanám azt amit mond, csak megyek pont az ellenkező irányba, mint amerre eddig tartottunk. Andrew Keynes, most már legalább nevet is társíthatok ehhez az undorító alakhoz, remélem fejbe találja a kosárlabda a következő meccsükön.
Áh, a kínos nem is jó szó erre a helyzetre. Már éppen mondanék valamit, bármit, vagy a legesélyesebb, hogy kiböknék egy hülye kérdést, ahogy egyébként ilyen helyzetekben szoktam, de nem, persze, Miss Fontoskodó Túravezető kisasszonynak közbe kell szólnia. Ahogyan a negédes mosolyával rám tekint, miközben az összes bámészkodónak bemutat, csak egy erőltetett mosolyra futja tőlem, mert ugyan hízelgő, hogy tudja a nevemet a tucatnyi sportcsapat még több sportolója közül, de valamiért mégis a hideg ráz ki tőle. Talán attól, ahogyan az előttem megtorpant lány olyan heves undorral és utálattal mér végig, mint azt még soha senkitől nem tapasztaltam, és ez nem csak, hogy megdöbbent, de sért is. Mégis mi jogon ítélkezik? Nem én dolgozom egy bordélyházban, az isten szerelmére! Amikor egy könnyednek szánt mozdulattal a lány megpördül a tengelye körül, és a campus kijárata felé indul nem foglalkozva azzal, hogy ez mennyire udvariatlanul, sőt egyenesen bunkón fest, azzal valamelyest elnyeri a tiszteletemet, de attól még az egómat piszkálja, hogy csak úgy elsétált. Nem mintha bármit is jelentett volna a csak a pillanat hevén túl, így persze nem várom el, hogy ez a részéről másképp legyen, főleg mivel alig emlékszem bármire, de a kíváncsiság tüskéje azért belém mar. Egy ideig csak nézek a lány és lobogó vörös haja után, miközben a fülemben elmosódik a távolodó körbemutatás unalmas szövege, és hiába tudom, hogy mennem kellene a könyvtárba, hogy megírjam azt a szerencsétlen beadandót. Azonban mint ilyenkor általában, természetesen ez a legutolsó dolog, amit az ember meg akar csinálni, így bármi, ami csak egy hangyányit érdekesebbnek bizonyul, máris képes elvonni róla a figyelmét. Így például (név hiányában) A Lány, Aki Elsétált. Nem habozok sokat, mert nem akarom, hogy a tömegben elveszítsem szem elől, úgyhogy gyorsan utána iramodom, és a hosszú lábaimmal nem is kell olyan sok, hogy utolérjem. - Szóóóóval végül úgy döntöttél ideje egyetemre jönni? - bukik ki belőlem, és mint mondtam: hülye kérdés, mindig csak ilyenek jönnek, amikor józanul “csak úgy” beszélgetést próbálok kezdeményezni. Áh egy picit se gáz, hogy felhozom a dolgot, de nem is fogom azt tettetni, hogy nem ismertem meg, hiszen láttam rajta, hogy ő is megismert. Ne nézzük hülyének egymást, kérem szépen. Ami pedig azt illeti, valóban fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy egy lényegében prostituált, hogy kerül a Columbia nyílt napjára a tizennyolcévesek közé. Bár amilyen babapofija van és nagy csillogó szemei nem csoda, hogy fiatalabbnak néz ki a koránál és szinte elveszik a végzősök közt… ugye?
+ tagsusan~~ + noteslesz ez még jobb is, de remélem, tetszik <3
Nem tudom mekkora esélye volt annak, hogy ezen a nyílt napon találkozzak ezzel a sráccal, de az biztos, hogy százalékosan inkább a nullához közelített, minthogy az egyhez... Én tényleg akartam adni egy esélyt ennek az egyetemnek, de most még az a csekélyke lehetőség is elszállt, hiszen melyik ép eszű lány akarna ezzel a gyerekkel egy suliba járni?! Mai napig emlékszem arra az estére, igazából legszívesebben elfelejteném az egészet, ahogy végig taperolt meg minden... Örüljön neki, hogy nem verem ki a balhét itt helyben ahogy meglátom és ez a mindent tudó körbe vezető kiscsajszi mondhatni a segítségére siet a szövegével, megmentve őt egy pofontól. Hatalmas tűrési energia szükséges ahhoz, hogy ne hagyjam ott őket már az első mondatnál, de végül mégis csak nemes egyszerűséggel fordítok neki és az egész csoportnak hátat, hogy minél előbb kijussak ennek a "csodás" egyetemnek a campusáról, de sajnos Fortuna nem nekem kedvez és Andrew Keynes utánam caplat. Nincs ennek más dolga?! Menjen edzeni vagy órára, írjon beadandót vagy csak üljön be tanulni a könyvtárba, csináljon bármit, de engem hagyjon békén. Mellém érve viszont megszólal, én meg egy határozott mozdulattal jutalmazom meg egy pofonnal, ami már az előbb is kikívánkozott volna, de akkor épp szerencsésen megúszta. Remélem, hogy fáj neki, mert még az én tenyerem is belefájdult, de nem fogok ezen problémázni, meg az is tökre illúzióromboló lenne, ha látná, hogy ez most nekem is fáj... Oh nem, szenvedjen csak ő látványosan a vörös nyommal az arcán, hadd lássa most mindenki, hogy milyen is ez az Andrew Keynes. - Annyira felszínes vagy! Mégis milyen alapon beszélsz te így velem? Oké, hogy te vagy az idősebb meg húha a nagy "egyetemista", de attól még semmi okod arra, hogy ilyen kérdést tegyél fel, ráadásul ennyire pofátlan módon - akadok ki rögtön és még mielőtt bármit mondhatna, még kiegészítem önmagam, mert naná, hogy érzem, hogy jobb tisztázni valamit. hiszen ez a srác az előbb elég konkrétan arra célozgatott, hogy én egy prosti vagyok. - Nem tudom mit gondolsz vagy hiszel rólam, de akármi is az verd ki a fejedből. Azért jöttem mint a többi korombeli, sajnálom ha ezzel most romba döntök egy képet, amit felépítettél rólam a fejedben, de megnyugtatlak, hogy eszem ágában sem lesz ezután ide jönni - sőt, magát a környéket is jobb lesz, ha nagy ívben elkerülöm. Most, hogy tudom, hogy ez a perverz szemétláda errefelé ólálkodik, tudom, hogy hova nem szabad még véletlenül se jönnöm.
Kezdőlap
