A legépelt üzenet nem nyúlt hosszúra a lapon, amit gumikesztyűvel fogott meg és hajtott bele a borítékba. Az ex ügynök nevét a Times-ból kivágott és ragasztott betűkkel oldotta meg a borítékon, hogy ne hagyjon ujjlenyomatot mindezeken. Napok óta ült az autóban Bennett lakása előtt, ahova hazajárt. A francokat járt haza. Mióta az öccse meghalt, azóta ő is úgy viselkedett, mintha zombi lenne. Hosszú percekig ült szerda reggel az autóban Ethan, azt várva, hogy végre Bennett elinduljon otthonról, és még további időt pazarolt arra, hogy a postásnak kiadva magát végre ajtót is nyissanak neki, hogy a borítékot Bennett postaládájába becsúsztathassa végre. Még volt négy és fél órája addig, ameddig Aaron vissza nem tért és nem akart itt szobrozni. Ráadásul két napja volt arra, hogy Bennett megjelenjen, szóval nagyon remélte, hogy az ex főnöke is olyan volt, mint ő. Minden este bedugja a kulcsot a ládába, a felesleges papírhalmoktól megválik, az újságokat, propagandát, politikai papírokat kidobja és a csekkeket a lakásában a dohányzóasztalra dobja, de először nem nyitja fel őket. Ethan csak remélte, hogy a kifejezetten neki szánt és a múlt zodiákusi stílust követve felkelti annyira a másik ügynök figyelmét, hogy nem egyedül kell ennie a megjelölt étteremben Aaron öccsének nevével visszaélve. Tudta, hogy mélyre fog ez szúrni és azt is, hogy legszívesebben Bennett kiherélte volna, amiért ennyire, ilyen mélyen beletaposott a nem létező ügynöki lelkivilágába, de figyelemfelkeltőnek kellett lennie. Azt pedig leginkább az öccsével vagy Sawyerrel érhette el nála. Megvárta, hogy az ügynök hazaérjen négy és fél órával később. Megvárta, hogy becsukódjon mögötte az épület bejárati ajtaja és csak azután hajtott el onnan az autójával.
Nem tervezett többet, nem tervezte meg a nyitóbeszédét vagy az önmaga védelmében kiejtett szavakat, mert a spontaneitásban jobban hitt akkor, amikor nem a drogok világába kellett belépnie a saját megbízatása alkalmával. Itt nem kellett nyolc hónapon át felkészülnie és árnyékként járnia. Nem kellett egy új személyazonosságot kitalálnia, új élettel, új múlttal, mert itt önmaga lehetett. Végre. És annak ellenére, hogy a cél lebegett a szeme előtt, Martina Quinlan életével játszani fog, ez nem is kérdéses. Hogy aztán a legvégén mégis ki sérül leginkább, az mindenkin múlt.
A következő másfél napban a Központba ment, Atlassal találkozott és Amirral ment el biliárdozni, hog valamennyire kitisztítsa a fejét és ha kellett, akkor a két társát kérdezhesse meg arról, ami érdekelte. Mondjuk a hogyan ne dögöljünk meg egy információátadásos biznisz során prioritást élvezett nála. De bízott az ex főnökében, és abban is, hogy hirtelen felindulásból nem fogja a torkát keresztüldöfni egy enchiladaval.
A megbeszélt, vagyis inkább csak megüzent időpont előtt fél órával már a Chavelas egyik pincérét kapta el a foglalással kapcsolatban, aki készségesen segített neki, noha bőven az ebédidő forgalmas időszakát húzta keresztül azzal, hogy az éppen felszabaduló asztalhoz telepedett le úgy, hogy beláthassa a teret. Kifejezetten kérése volt az, hogy egy ilyen asztalt kapjanak és azt pedig ő döntötte el, hogy a főnöke fogja mutogatni mindenkinek a hátát. Nem mintha Ethan nem védte volna be a felettesét, ha szükségesnek vélte azt.
- Hozhatok valamit, amíg várakozik? - érdeklődött a pincér, amint visszatért az elpakolt tányér-kűrről.
- Igen! Köszönöm, egy kancsó vizet kérnék egyelőre. Az étellel megvárnám az asztaltársaságom - nézett fel a pincérre, aki egy bólintással már el is távozott. Ethan a székén hátradőlve pásztázta végig a belteret, megnézte a mintázott csempével fedett pultot és a mögötte a falon végigfutó polcokon roskadozó olajokat, fűszerek tömkelegét. Ráérősen tekerte végig a hírfolyamot a telefonján, húzta el a száját azokra a hírekre, ami számára érdektelen volt és mégis annál a hírnél lyukadt ki, ami a Kardashian-sagát mutatta be. Szerencsére a kontinens másik felén éltek és köze nem volt ahhoz a szennyhez, de abban az egyet értett mindenkivel: a szarból is lehet kacsalábon forgó palotát építeni és nem kell mást tenni, csak jó helyen kulcsolni. És ha már Kardashian, akkor Pete Davidson legújabb sikeres hódításán felhúzta a szemöldökét, mielőtt felsóhajtott volna. Kíváncsi volt, hogy végre a legújabb nője képes lesz-e egyszer az életben normálisan felöltözni, vagy ugyanazt a trash vonalat követi, mint amit eddig. Épp időben tette el a telefonját és nézett fel, akkor, amikor Aaron Bennett megjelent az Úr színe előtt. Nem állt fel, nem két bocsánatot, csak végignézte a volt felettese arcán megjelenő és felfedezhető érzelmeket vagy feszültséget most, hogy végre kiderült, ki is volt akkora paraszt tulok, aki a halott öccse nevét használta fel. Csak azért emelkedett fel, hogy kezet fogjon vele, vagy legalábbis kinyújtsa a kezét, hogy Aaron dönthesse el, elfogadja-e a békejobbot tőle.
- A sajátos megkeresés miatt elnézést kérek, de valószínűleg nemet mondtál volna a találkozóra, ha én állok eléd. Kössz, hogy eljöttél - mutatott az üres székre, hogy akár le is pakolhatták magukat, és ha Aaron ténylegesen is letette a seggét, úgy ő is visszaereszkedett. - Hogy vagy? - érdeklődött. Volt egy sejtése, hogy a másik ügynök in medias res-t szeretne, de ha valamit biztosan tudott, akkor az az, hogy tényleg érdekelte a másik hogyléte. Elég szarul festett. Nem DEA ügynökként és ezt nem volt jó látnia. Ethan a maga részéről egy sötétkék farmerben volt, fekete pólóban és egy fekete zakóban, a katonai bakancs nála alapvető volt. A legszívesebben abban jelent volna meg azon a kibaszott esküvőn is.