- Mondtam már, hogy semmi szükség erre. Igazán! - fakadtam ki hirtelen arra, ahogy a mentős kézrátétellel végigtapogatott. A szemeimet bántotta a kék-vörös fények folytonos villódzása, a fejem úgy döntött, le akar esni a nyakamról. A szaggató érzés lüktetésre váltott, de nem akartam belátni a tényt, hogy akár agyrázkódásom is lehet, belső vérzésem vagy esetleg komolyabb bajom. Az istenért, két lábamon állva néztem végig, ahogy a nőt hordágyra tették és azt is, ahogy a nyakára a merevítőt. Idegesen néztem el a mentős felett a fiatal suttyó felé, aki a kezében lóbálta meg a slusszkulcsát, hogy végül a pillantásom az útpadka mellé gurult karcolásokkal roncsolódott bukósisak felé vándoroljon. Nem Coelho idézet volt az, hogy mindig az ártatlanok halnak meg, de így volt és ez ebben a jelen pillanatban egészen felidegesített, de nem szándékoztam mégsem a törmelékdarabos aszfalthoz vágni azt a nyomorultat, akit majd a bíróságon minden bizonnyal felmentenek, ám ha mégis elítélik, akkor jó magaviselettel akár kiengedik három nap letöltendővel - kis túlzással. A tény, hogy a halálbüntetést a legtöbb államban eltörölték, a mai napig kétkedéssel töltött el, mert Hammurappi törvénykezése nem volt rossz dolog, a szemet szemért elv pedig olykor egészen szimpatikus volt számomra.
- Kötelességem megvizsgálni minden sérültet - elrántottam a fejem a mentős szavaira, de a gumikesztyűje ujjain maradó vérem lenyomatára összevontam a szemöldökeimet. Most, hogy így mondja, a nyakamat is fájlalni kezdtem egy kissé, és ha jobban ráizgultam a témára, még akár bemagyarázhattam volna egy kellemes hányingert is, mégsem panaszkodtam neki, nem volt szükségem további orvosi vizsgálatra, röntgenre, megfigyelésre, kórlapra.
- Remek. Hippokratész biztosan büszke lenne most. Tudott angolul, hogy forogjon a sírjában? - tettem fel a kérdésemet az egyenruhásnak, aki csak nem tágított mellőlem. Értetlenül nézett fel a szemeimbe, hiszen ahelyett, hogy megköszönném, amiért egyben akar tartani, inkább szíjat hasítottam a hátából. Megesett, hogy nyersebb voltam, de most ez volt a legutolsó a listámon, hogy bibékkel és porzókkal írjam körül a szex témakörét is akár, ha bárki rákérdezett volna nálam.
- Szeretném, ha bejönne velünk a kórházba. Egy röntgennek örülnék. A fejsérülések elég aggasztóak, pár öltésre szüksége lenne - kezdett bele, mialatt a kesztyűt úgy cuppantotta le a kezéről, mint más a gumit más esetben. Megráztam a fejem. Hát mondtam, hogy nem akartam több vizsgálatot, nem?
Nem egészen húsz percembe telt vele lebizniszelni, hogy 1, bemegyek vele a kórházba, de 2, biztos, hogy nem fogok ráfeküdni a hordágyra és 3, semmi pénzért sem hagyom, hogy lekötözzön. A negyed órás út során a lehető legtöbb dolgot megtudtam róla: Mark két és fél éve járja New York utcáit a sérülteket ellátva, Hannahval épp a gyerekvállalás szépségeivel néznek szembe és gyűlöli, ha Marconak hívják. Gyűlölte a biokémiát és szíve szerint érsebésszé képeztette volna magát, dde a jó amerikai oktatási rendszernek köszönhetően minimum bankot kellene rabolnia vagy mi több, lottót megnyernie, hogy folytathassa a tanulmányait. Eljátszottam a gondolattal, hogy örökbefoadnám és pénzelném a képzését, kifizetném a diákhitelét és hat csomag pelenkával jutalmaznám, de ma nem voltam adakozó kedvemben. Egyáltalán. Amúgy is felbaszták az agyamat korábban, arra pedig nem akartam gondolni, hogy egy faszom baleset húzza keresztül a számításaimat. Ezt a véleményt akkor is tartottam, amikor kiszállva a mentőből eljátszottam a gondolattal, hogy Markot hányjam-e le, vagy inkább hercegnősen essek össze, de nem kellett tartanom semmitől, Mark az újdonsült bajtársammal kisegítve betámogatott a traumatológiára.
- Mondd, hogy bögyös maca fogad - sóhajtottam neki, engedve a kérésnek úgy rogyva le a székre, mint egy kivénhedt dáma a retro partyn.
- Dr. Richard Montblanc van ma bent - ettől a hírtől nem lettem jobban, de a névre derengett valami az emlékeimben. - Ő nem annyira bögyös, de jó fizikumú orvos - ugratott, ami jó hír volt. Remélem nem azért tette, hogy predesztinálja a fejem levágását.
- Kár! - dőltem hátra a széken, kivárva a soromat, hogy aztán amikor nyíljon az ajtó, úgy lépjek be a vizsgálóba, mint aki csak beugrott a régi cimboráját üdvözölni. Véres kézfejjel, mert persze zavart a fejemen lecsorgó meleg vörösség, azzal intve a doki és asszisztens felé.
- Egész otthonos a traumatológia, meg kell hagynom - már kísérgetni sem kellett, én választottam ki a kivizsgálásokra szánt asztal melletti széket.