“You say you think we need to go to war, well, you're already in one. Cause it's people like you that need to get slew. No one wants your opinion!”
A vőlegényemmel az utóbbi időkben úgyis mondhatnám, hogy nem kicsit viharos terepre tévedtünk. Akárhányszor haza kell jönnöm, úgy érzem, mintha valaki egy daruval, több méteres magasságból mázsás súlyokat ejtene a mellkasomra. Ha ez így megy tovább, hamarosan összerogyok a rám nehezedő súly alatt, és senki, kibaszottulkurvára SENKI nem fogja észre venni, hogy segítségért üvöltök. Annyiszor elterveztem már, hogyan tudnék megszabadulni a vállamra nehezedő problémáktól. Kitaláltam mit fogok mondani, többször is elpróbáltam a tükör előtt, tavaly majdnem egy kerek hónapra el is cuccoltam, már-már amikor épp felocsúdtam volna, hogy vége, jött a telefonhívás a kórházból, aztán persze a jól bevált érzelmizsarolások végeláthatatlan sora. Amíg Nina a combomon pihentetve a fejét fel nem sóhajtott, észre se vettem, hogy már percek óta csak céltalanul kapcsolgatom a tévét. Ha valaki megkérdezné, hogy milyen műsorokat pörgettem át az elmúlt fél percben, fogalmam se lenne róla, hogy mit mondjak. -Éhes vagy? - Vakargatom meg füle tövét, majd beletúrok a nyakát borító dús, rajzos bundába, homloka közepébe csókolva. -Ja, gondoltam. Én is tudnék enni. - Fogom orra hegyét ujjaim közé, így húzva közelebb magamhoz, homlokunkat összeérintve. -Sajnos egy kis hypoallergén kutyatápon kívül mással nem szolgálhatok. - Dünnyögöm őszinte sajnálkozással, s mielőtt eltávolodnék tőle, belefújok az orrába. Annyira utálja. Nyögve tápászkodom fel a kanapéról, hogy kinyújtóztassam elgémberedett tagjaimat. Valamennyi kutyaszőrt leporolok fekete bőrnadrágomról, igazítok egyet fehér, galléros, a szokottnál kicsit mélyebben dekoltált trikómon. Kikapcsolom a tévét, térülök-fordulok, a tárcám, s napszemüvegem után kutatok, mikor meghallom a bejárati ajtót. Valahogy olyan, mintha még az ajtó is másképp nyikordulna, amikor Leo lép be rajta. -Gia, itt vagy? - Eljátszom a gondolattal, hogy nem válaszolok és valahogy kipréselem magam a fürdőszoba ablakon. Aztán megérzem ölelő karjait a derekam körül, és tulajdonképpen itt már vége is annak a bizonyos dalnak. -Hát itt vagy! - Hátulról belecsókol a nyakamba, ami sokkal inkább tűnik egy óvatos harapásnak. Olyannak, amitől régen totál beindultam. És ami mostanában már inkább megrémiszt, kételyeket kelt bennem. -Hoztam haza egy csomó újságot, tele van mindenféle esküvői izével. Tudod, dekorációk meg... a többi szar. Mit tudom én. Ezekhez te jobban értesz. - Hát persze drágám. Igenis drágám! Értettem drágám! Parancs, értettem! Te nárcisztikus seggfej. Mentsd ki magad. Gyerünk! Gyorsan, gyorsan! Csak találj valami kibúvót, kell, hogy legyen menekülési útvonal. -Mit szólnál, haaa ma én állnám a vacsit? Elmegyek, veszek valami gyorskaját, amit megeszünk a kanapén, és közben együtt átlapozgatjuk azokat az újságokat? - Nem zökkenhetek ki a jól begyakorolt szerepemből. Mint egy idomított cirkuszi medve. De ha ez a szabadság ára, hát legyen! Szembe fordulok vele, kezeimet összefonom a tarkóján. Eljátszom a gondolattal, mennyire egyszerű lenne most csak úgy kitörni a nyakát. De bármennyire is vágyom erre, helyette csak cirógató mozdulatokba kezdek. Azt imádja. -Oké, de siess haza. Már alig vártam, hogy lássalak! - Simít egy tincset fülem mögé, amely valahogy kiszabadult a hajgumi fogságából. Végül közelebb hajol. Érzem a leheletét a fülcimpámon, jeges borzongás fut végig a gerincemen. -Tudod, mindenhol van szemem. - Ezt már a fülembe súgja, közben végig simít a karomon. Tudja, hogy hatalma van felettem, és a rohadék még ki is használja. Felfestek a képemre valamiféle erőltetett mosolyt, Leo pedig előhúzza valahonnan farzsebéből a pénztárcámat, amiben kvázi benne van az életem. A rohadék! Amint átlépem a bejárati ajtó küszöbét, szinte menekülök a Jippem felé. Kapkodva tépem fel a vezetőoldali ajtót, gondolkodás nélkül indítok, fekete féknyomokat hagyva magam után a feljárón. A rádióban valami ősrégi, nyolcvanas évek zenéje szól, ami soha nem megy ki a divatból, és amiről eszembe jut Alabama, a farm, nagypapi. A honvágy újra fojtogatni kezd, és mire rájövök, hogy nem a szélvédő vizes, hanem a szemeim könnyesek, már meg is érkezem. Lehajtom a napellenzőt, hogy a benne lévő tükörben megigazíthassam a sminkem, végül úgy szállok ki a kocsiból, mintha minden tök pazar lenne. A hot-dogosnál, hamburgeresnél kígyózó sorokban állnak az emberek, egyedül a kebabos büfé az, ami pang az ürességtől. Bosszankodva megforgatom a szemeim, eszembe jut a dzsigoló tulaj, és a béna próbálkozásai. Óóó anyám! -Helló! Két kebabot kérek. - Lépek a pulthoz, ami mögött ugyanaz a kiscsaj kérődzik a rágóján, unottan pörgetve az instáját, aki múltkor már átejtett a visszajáróval, de akkor épp jó napom volt és elnéztem neki. Ma nem lesz akkora szerencséje. -Hali! Oké. 3,50 lesssz. Ha mást nem kér. - Flegma szemforgatásánál már csak az lenne jobb, ha kihúzná a szájából a rágót és elkezdené tekergetni a mutatóujján. Kisebb pénz híján elé tolok tíz dollárt. Felvont szemöldökkel figyelem hogyan kapargatja a pénzt a gépből, mígnem aztán csattan a visszajáró. -Na figyu babám! Én egy tízest adtam, sokkal kevesebbet adtál vissza. Múltkor még elnéztem, de ma elég fos kedvem van. Szerintem ne szórakozzunk tovább egymással. - Kezdek idegesen dobolni ujjaimmal a pulton. -Maga egy ötöst adott. - Szemrebbenés nélkül hazudik a képembe. Látszik, hogy már rutinos versenyző. Oké kisanyám! -Na jó... szeretnék beszélni ennek a kócerájnak a tulajával. -Thőlem... - Flegmán megrántja a vállát, majd a telefonjáért nyúl, gyanítom a főnökét hívja. Ma valakit biztos, hogy képen törlök!
Államat vakarva figyeltem, ahogy az a dögös bige berakta magát a volán mögé és elhajtott a helyszínről. Eszem-faszom se tudta, hogy ki lehet a nő, de egy biztos, köze volt ehhez az építkezéshez itt, nem messze a bódémtól. - Tik kinek dolgoztok? - kérdőn néztem az egyik munkás suhancra, aki már szedte össze a szegecseit a földről, készülődött hazafelé, most hogy már rájuk sötétedett az éjcaka. A csávókám csak bambán lesett rám, mintha nem értené, hogy mit mondok, de talán nem is értette, mert olyan arab beütésűnek tűnt a gyerek. - Szálemalajku. Na, van itt valaki, aki beszéli angol? Török? Provánszi? - kíváncsian vontam fel a szemöldököm, de a köpcös kopasz, meg a bajszos nyurga sem tűnt túl barátságos alaknak. Inkább csak olyan furán méricskéltek, amolyan mi a faszom közöd van hozzá, hogy mit csinálunk itt nézéssel. - Jó’ van má, nehogy ám kinyíljon a gambátok, értem én. A bige a főnök, mi? Biztosan ilyen kozmetikuszszalont húz ide. Üzenem neki, hogy jobban is teszi, ha körömlakkos bódé lesz, mert nem hiányzik ide még egy zabálda, értve? - úgy tűnt, hogy hiába is pofázok, ezek tényleg nem értettek angolul, mert valamit makogtak a vállukat vonogatva, majd fogták, és ők is felpakoltak az ütött-kopott barkaszukra. - Hogy az anyátokat azt – morogtam, aztán félreköpve egy molylepkét – vagy tudja, mi a tököm szállt a számba – zsebre dugott kézzel indultam vissza a bódé felé, közben tárcsáztam Aras barátomat, és törökül elhorkantsam neki a bánatomat. - ...Mit magyarázott? Na üzenem annak a takony gyereknek, hogy ide se tolja a képét holnap. Assziszi, hogy nem találok más munkaerőt? Találok! Tudod hányan akarnak ilyen helyen dolgozni? - síri csend érkezett végül a vonal végéről, és azt hiszem Aras is érezte, hogy azért enyhe túlzás bújik meg a mondandómban. Szerencséjére éppen ekkor villant be egy másik hívás, meglepő módon az alkalmazottam, így félbe szakítva vettem fel neki a készüléket. - He? Hogy mi? - elég közel jártam, így arra vetve a tekintetem már láttam is, hogy miről magyaráz a csaj. Hátulról egész formás volt, sőt! De hogy reklamáljon a bódémba! Meg is iramodtam feléjük, miközben kinyomtam a készüléket, és zsebre csúsztattam a mobilt. Lépteim határozottak voltak, menet közben feltűrtem ingujjaimat, és úgy közelítettem meg a bódét, ahogy oroszlán a saját falkáját. - Mi lenni problem? - kezdtem máris török akcentussal, de ahogy beértem a pult mögé és immár szemből is láthattam a probléma forrását, úgy jöttem rá, hogy ismerem azt a csajt. - Gianna? De rég láttalak! - az akcentusomnak máris nyoma veszett, magasba kúszott szemöldököm még ébredezett a váratlan látogatótól, szám sarka máris mosolyra kúszott, hogy újra láthattam ennyi idő után régi kedves ismerősömet. - Főnök, problémázik a csajszi hogy több zsét vettem el – rágójával pukkantva kezdett árulkodásba a vörös, és alapesetben azonnal a védelmére is keltem volna, de most egész más volt a helyzet. - Zoe, lépj le egy cigire – utasítottam, majd ismét Giára néztem. - Szóval mi történt?
“You say you think we need to go to war, well, you're already in one. Cause it's people like you that need to get slew. No one wants your opinion!”
Útba ejthettem volna a mekit, vagy akár az egyik közeli Kfc-t is, de azt hiszem kicsit kocsikázni volt kedvem. Célom, hogy minél később érjek haza. Talán még azt is megengedem magamnak, hogy elidőzzek egy keveset a Central Parkban. Leülök valamelyik padra, és... nem is tudom. Egyszerűen csak úgy létezem. Megeszem a döneremet, Leonak majd azt mondom, hogy a sajátom beborult az ülés alá az utolsó kanyarnál, és már nem volt kedvem visszamenni még egyért. Talán veszek még egy adag madár eleséget is, és megetetem a tónál a kacsákat. Olyan szépen, ráérősen. Nyugdíjasan. De úgy tűnik a karmának más tervei vannak, nemhogy a rendelésemig, de még a visszajárómhoz is rögös út vezet. Nem akartam az úgynevezett Főnök kártyához nyúlni. Én komolyan igyekeztem tartani magam, a kiscsaj viszont pillanatok alatt kibaszarintotta azt a bizonyos biztosítékot a flegmaságával. Tehát, jöjjön aminek jönnie kell. Pontosabban, AKINEK jönnie kell. Bosszankodó szemforgatások közepette fújok ki egy kósza, göndör tincset a szememből, mikor szinte percekkel a telefonbeszélgetés lebonyolítását követően lassan feltűnik a láthatáron eme csodás félisten! A nők bálványa. Júlia Rómeója. Belle Szörnyetege. Bahh... nyomulós seggfej! Testtartása, léptei...NEM IS! Az egész kisugárzása, lénye, olyan mintha valami gagyi, nőknek szóló vágyfokozó reklámból ragadták volna ki. Azokból a fajtákból, amikben a kigyúrt, tipikus nők bálványa macsó pasas, meztelen, barnítóval kimázolt, izmos felsőtesttel közeledik -persze mindez lassítva-, és befeszítve, a mellizmait is megmozgatja, közben Tom Jones-Sex bomb című slágere hallatszik a háttérben aláfestésként. Igen, lehetne róla akár ehhez hasonló idilli képem, mert úgy önmagában jó pasi, nagyon is. Még a vak is látja. De csak addig kívánatos ameddig meg nem szólal. Három...Kettő...Egy éééés tessék! Hogy az egyre inkább növekvő stresszt kiűzhessem magamból, becsukott szemekkel a mutató, s hüvelykujjam közé szorítom orrnyergemet, igyekezvén úrrá lenni az indulataimon, pedig nagyon szívesen felkínálnék most neki egy jobbról érkező Táfelspiccet. Mintha víz alól buktam volna fel, veszek egy mély lélegzetet, így fordulva végre felé. -Gia! Csak Gia. - Teremtem le máris, nem kevés indulattal hangomban. Aztán persze kapcsolok, hogy nem a seregben vagyok, ő nem fogja magát haptákba vágni előttem, szóóóval jobb lenne kicsit behúzni azt a bizonyos kéziféket. Ugyebár... Gondterhelten megtámasztom azon öklömmel halántékom, amelyik oldali könyökömmel épp a pulton tehénkedem, félig felülve az odakészített, ütött-kopott bárszékre, ami nem mellesleg össze-vissza billeg. -Helló Burak! Már jól ismerjük egymást, nem kell az inkognito. - Célzok meglehetősen unottan az előbbi idiot akcentus. -Nem történt semmi. Már ha eltekintünk attól, hogy az a vörös, vézna kis lotyó már másodjára akar csőbe húzni. - Igen csak háborgó mondandóm végén bűbájosan rámosolygok. Csak olyan csupaszív módon. -Ahh bocs! Oltári szar napom van. Figyu... csak adjátok ide a visszajárót, a két döneremet meg egy zéró kólát és már el is húztam. - Adok lejjebb aztán ebből a rideg jégkirálynő stílusból. Tudom, hogy mostanában elég szarul megy neki a bolt, főleg mióta a Central Park az utóbbi időkben egyre hívogatóbbá vált más, gyorskajával seftelő büfések számára. Szóval, ja, nem célom Burak orra alá borsot törni. Ha dutyiba megy, ki fog vasárnaponként ösztönözni a hülye beszólásaival, poénjaival a konditeremben a futópadon, amikor már csak öt kilométer van hátra, és Gia baba a feladás oly' hívogató mezejére kívánkozna lépn?! Bardakci egy igazi, hazug, egocentrikus seggfej, aki a guruló krumplit is megkefélné, de attól még rendes. A maga módján. Istenem, ha most a nagypapi hallana, hypóval mosná ki a számat! -Tíz dolcsit adtam, háromötven a kaja. - Túrom hátra gondterhelt sóhajjal a hajamat. De jól esne most egy cigi! -Bardakci, van egy cigid? - Már kábé egy kartonnal jövök neki. Lehet végre elkéne mennem venni, hogy legyen nálam. Igaz, csak amolyan kocadohányos vagyok... -Remélem te csinálod a kaját. Még a végén ez a kis csitri beleköpi a rágóját bosszúból. - Húzódik fanyalgó vigyorra szám széle. Amennyiben a kóla időközben elém kerül, már szisszentem is fel, nagyot kortyolva belőle. -Hogy megy az edzés? Már négy hónapja nem voltam itthon. - Tehát logikus, hogy ugyanennyi ideje nem voltam a kondiban, így vele se találkoztam. Biztos azóta már felszedett vagy öt macát a környéken. Talán már a nemibeteggondozót is megjárta...
Kezdőlap
