Egy kollégámnak, és jó barátomnak Simone Beaulieu-nak volt megnyitója New Yorkban. Annyit kell tudni róla, hogy egy zseniális művész, aki új szintre emeli a realizmust. Én is nagy kedvelője vagyok a realizmusnak, és ez hozott össze minket úgymond. Éppen Párizsban a nászutamon találkoztam vele a galériájában. Az ő művei által találtam vissza a művészethez. Ezért amikor csak New Yorkban jár, összefutunk. Most pedig jöttem támogatni őt, és megnézni ismét milyen csodát alkotott. - Geraldine! - hallom meg a hangját, erős francia akcentussal, miközben az egyik művét nézem. - Simone. - ölelem meg. - Csodálatosat alkottál. - mosolygok rá. - Köszönöm, sokat jelent a támogatásod. - feleli. Éppen arra jár az egyik pincér a pezsgős pohárral és átnyújt nekem egyet. - Ugyan, én csak az igazat mondom. - felelem neki. Aztán mikor átnyújtja a pezsgős poharat, megköszönöm neki. - Veled mi újság? - kérdezi, mire sóhajtok egy nagyot. - Hát szakmailag minden rendben, három új művemmel készültem el. - felelem mosolyogva, és abból ahogyan rám néz, tudom, nem egészen erre gondolt, hanem a magánéletemre. - Tudod, hogy nem erre céloztam. - néz rám komolyan. - Tudom, de nem tudok újat mondani. - felelem szomorkásan. Majd meg szakad a szívem, mert a férjem viselkedése teljesen kikészít, de nem tudok vele mit tenni, pedig már egészen sok mindent megpróbáltam. - Nem akarok beleszólni, de nem gondolod, hogy el kéne válnod? Csak szenvedsz. - feleli. Tudom, hogy igaza van, de képtelen vagyok, szeretem azt a marhát, és küzdeni akarok érte. - Tudom, hogy jót akarsz, de nem tudom megtenni. - felelem szomorkásan. - Nem válthatnánk témát? - kérdezem tőle, mire zavartan bólint. - De persze. - mosolyodik el azzal a bizonyos zavarral. Tudom mit gondol, de más valakinek tanácsot adni, és más megélni azt. Közben a galériavezető elszólítja őt, én pedig tovább nézem a képeit. Közben elmerengek a gondolataimban. Tényleg el kéne válnom? Meg tudnám tenni? Az eszem azt mondja igen, hiszen a férjem nem mutat irántam semmilyen érzelmi kötődést, de a szívem, akárhányszor rá gondolok hevesebben kezd el verni. Ennyi fájdalom után, amit okozott is szeretem. Ismét elönt a düh és a fájdalom elegye, egyszerűen lassan beleőrülök ebbe az egészbe, abba, mennyire közömbös velem, hogy csak szexre vagyok, és nem mutat semmilyen érzelmet, pedig tudom, hogy vannak érzései irántam. Néha persze hiába is próbálja leplezni, észreveszem rajta, elidőzik rajtam a tekintete, sőt szex közben is annyira szenvedélyes, és odaadó, vagy mint két napja, mikor megsérült a kezem, gondosan bekötötte, és még egy apró csókot is nyomott a kezemre. Persze azon megköszörülve a torkát felkelt az ágyról, és ismét a rideg férjem volt. Valamit ki kell találnom, hogy végre lépjen, én már nagyon sokszor próbálkoztam, mindhiába, és most rajta a sor. De vajon hogyan? Ha még szex sem lenne akkor az lehetne a fegyverem, de így... Talán ha megvonnám tőle? Vagy tegyem féltékennyé? Lehet, hogy mindkettő egyszerre lesz a megoldás? Legutóbb is csak ideiglenesen vált be, mert szerinte az a bizonyos kis románcom Aleccel nem veszélyes rá nézve, és csak őt akartam bosszantani. Pedig ha tudná mennyire közel voltam ahhoz, hogy elhagyjam! Akkor azonban elrontottam, és a férjem nem vette komolyan a helyzetet. Ezt a hibát többé nem követhetem el, erősnek kell lennem, és kitartanom! Szépen lassan érzelmileg kisajtolom belőle azt, hogy tegyen valamit a házasságunkkal. Csak a fiamat kell megkímélnem közben minden fájdalomtól, csak ő számít nekem. Még szerencse, hogy túl fiatal, hogy felfogja azt a zűrzavart, ami otthon van. Egyszerűen helyre kell hoznom ezt a házasságot, mielőtt tönkretenné mindhármunk életét. Megfordulok, hogy elinduljak hazafelé, de a sorsnak éppen más tervei vannak, azzal az erővel ahogyan megfordulok, egyenesen neki ütközöm a mögöttem álló férfinak és telibe öntöm az ingét pezsgővel. Gyorsan leteszem a poharat a szerencsémre éppen arra járó pincér tálcájára, majd megpróbálom letörölni a pezsgős akcióm áldozatának mellkasáról a pezsgőt papír zsebkendővel, persze kevés sikerrel. - Annyira sajnálom. - szabadkozom. - Kérem had fizessem ki az inge tisztítását, vagy az újat. - motyogok, még mindig őt tapogatva gyakorlatilag. Aztán felnézek rá, a szép barna, átható tekintetébe, és megnémulok. Hát nem is rossz be kell vallanom magamnak. Talán ő lesz a megoldás a házasságom helyretételéhez? Isteni jel lenne, hogy éppen belé botlottam? Ezzel a férfivel talán láthatná, hogy komolyan gondolom? Akkor talán lépne? Mindenesetre megér pár ajtócsapkodást. Mi van velem meg az idősebb pasikkal? Vonzom őket rendesen, vagy csak jól szórakozik rajtam valaki odafent? - Kérem had tegyem ezt valahogy jóvá. - nézek fel rá kissé zavartan. Valahogyan azonban kezdeményeznem kell majd nála, és csak remélni tudom, hogy nem küld el a búsba.
Fene tudja hogyan és miért, tulajdonképpen úgy érkezett, mint egy beosonó tolvaj aki ki akarja pakolni a lakást, de a lényeg, hogy egyszercsak - nagyjából olyan 8 éves korom tájékán - teljes valójában belépett az életembe a fogyasztói társadalom. Sajnos nagyon sok esetben a szobám ajtajának alja és a padló teteje által képezett résen át tört be, mert szüleim némely alkalmakkor eltiltottak az élvezetétől. A fogyasztói társadalmat a filmek jelképezték. Lehettek bármilyenek, vidámak, szomorúak, harciasak, vagy ijesztőek - ez utóbbiak tartoztak őseim szerint az "isten ments!" kategóriájába, mert nemzőim úgy vélték, a borzalmak látványa kóros irányba sodorja a személyiségemet. Szegények, ha tudták volna előre a jövőt, már idejekorán rájöhettek volna, hogy az a kórság megteremtődött már bennem ezer éve, kb a fogantatásom idején, csak egyelőre rejtőzött, mint a visítozó, ostoba nő bármely horroragymenésben. A meséket hamar kinőttem, az érdeklődésem csakhamar a hősökről szóló filmek irányába koncentrálódott, amik beleégtek a fantáziába, mint a billog az állatok bőrébe egy farmon, és különösképpen fertőző lehetett, mert mind a barátaim, mint a szomszédok gyerekei áldozatai lettek ennek a járványnak. Csapatosan játszottunk a kertben, vagy odakinn az utcán, voltunk mindenek, amit csak elképzelni lehet: megannyi Superman rohangált össze-vissza, kívülre húzott alsógatyával meg lepedővel a nyakunkon, voltunk Pókemberek, ha az igaziból is annyi lett volna mint belőlünk, már régen fel lehetett volna számolni a bűnözést a világban. De a legtöbbször mégis a westernfilmek voltak az etalonok, és mivel a gyermeki igazságérzet roppant erős, ezért játékainkban mindig az indiánok voltak a jóságosak. A szerepek sosem voltak fixen kiosztva, bárki lehetett Csingacsguk, Winnettou, Szökkenő Szarvas - egészen addig, amíg nem jött Osceola. Ő lett az abszolút hősünk, a totális áhítat tárgya. Őt igyekeztünk utánozni, tollkoronát szerkesztettünk magunknak - ehhez megkopasztottunk minden utunkba kerülő madarat, különös tekintettel az utcánk lakóinak tulajdonában álló csirkékre - játékíjjal lövöldöztünk, sőt nyáron a strandon Osceola-fejeseket ugrottunk, úgy ahogy a filmben láttuk: oldalvást, combhoz szorított kezekkel, valóságos verseny volt ez, én voltam mindünk között a legosceolább, oldalvást ugrottam a vízbe hatalmas lendülettel, tíz öltéssel foltozták össze a fejemet. Hogy ez a jókora ütés aktiválta-e bennem azt a különös késztetést amely a képzőművészetek irányába terelt, nem tudom. Talán igen, mert nagyjából ekkor nyílt rá a szemem a világ és a teremtő emberi agy eme remekeire, és kezdődött el az azóta is tartó rajongásom. Tudom, hogy aki rám néz inkább azt feltételezi, hogy sztriptízbárokban tömködöm a dollárokat a nők bugyijába, és nem azt, hogy művészeti albumokat lapozgatok esténként, pedig ez utóbbi a piszkos nagy igazság. Csak épp hirdetni nem szokásom, elvégre renomé is van a világon, és a macsó státuszomat alighanem erőteljesen rombolnám vele, ha napvilágra kerülne ez a tény. Kedvelem a művészeti tárlatok megnyitóját, időmtől függően ha lehet, meg is látogatom őket, bár idejét sem tudnám megmondani, mikor tértem be utoljára efféle helyre. Vagy a megbízásaim után rohangáltam, vagy egy ökölharcból kikerülve a sebeimet ápolgattam, és alig hiszem, hogy a bevert arcommal beleillettem volna a sznob kultúrkörnyezetbe. Most sem hibátlan az outfitem, bár a homlokomon lévő karcolás nem visel címkét magán, hol és hogyan szereztem, viszont annyira nem is kirívó, hogy ennek okán néhány napra el kellene bújnom otthonom meghitt magányában. Nem is tehetném: a mai estén ugyanis nem kizárólag a szépérzékem kielégítése apropóján sétálgatok fel-alá a galéria idő ette hajópadlóján.
Ráérősen kavargatom a feketémet, ügyet sem vetve a kávéház szokásos forgatagára, és az emberek beszélgetésének tompa morajára körülöttem. Épp ajkamhoz emelem a poharat, hogy a reggeli ébredés elősegítésére kibéleljem némi koffeinnel az ereimet amikor árnyék vetül az asztalomra: test is tartozik hozzá, amelynek a tulaja megáll az asztalom mellett, és fürkésző tekintettel néz rám. - Mr. Richter? - egyszerre kérdés és megállapítás ez az ajkáról, mire biccentek, majd felállva elfogadom a férfi felém nyújtott kezét. - Nyert. Nyilván Mr. Keaton - ereszkedem vissza, és miközben ő is megrendeli a kávéját szemügyre veszem. Rövid, sötét haj, markáns arcvonások, kifinomult öltözködés - egészében véve is arisztokratikus benyomást kelt. Nagyjából úgy festhetünk ketten egy asztalnál, mint egy gróf meg egy motoros vagány. - Meglep, hogy itt találkozunk. Úgy hittem az irodájában kereshetem fel, elvégre... nos, ahogy mondják, a falnak is füle van, ami ebben a városban különösképpen érvényes - alig hallható, mégis érzékelhető angol akcentussal beszél. Talán nem tévedtem amikor arra tippeltem, hogy némi kék vért is pumpálhat az aortája. - Nincs irodám, Mr. Keaton - mosolygom el magam. - Az általában a tévényomozók kiváltsága, mellesleg egy irodaszékben üldögélve nehezen végezném a munkámat. Csalódást okoztam? - Nem, nem mondanám csalódásnak. Csak másra számítottam. De irodával vagy anélkül, magának neve van. Értesüléseim szerint az egyik legjobb a városban. Amit természetesen hajlandó vagyok megfelelő módon honorálni is, amennyiben eredményes lesz az utánajárása. - Egész jól hangzik - dőlök hátra, és kezemet kényelmesen összefonom a tarkómon. - Hallgatom. Papírsuhogás hallatszik ahogy a férfi elővesz egy borítékot, kicsúsztat belőle egy fotót, és az asztal lapján felém tolja. - A feleségem, Geraldine. Okos, szép, egy kisfiú anyja, egy képzőművészeti galéria tulajdonosa, és maga is művész. Továbbá sejtéseim szerint házasságtörő, bár ez inkább csak megérzés részemről. Az utóbbi időkben sajnálatos módon kissé... khm, elhidegültünk egymástól - láthatóan nehezére esik, hogy bizalmas információkat osszon meg egy idegennel, jelen esetben velem. - Tehát ha jól sejtem, az én feladatom az lenne, hogy ezt a megérzését bizonyítsam, vagy cáfoljam - fogom kézbe a fényképet, és szemügyre veszem az alanyát. Szemrevaló, azt meg kell hagyni. Ahogy azt is, hogy a legkevésbé sem lepne meg, ha a lagymatag érzelmek hiányában máshol keresné a boldogságot. Ezt a nőt még én is bevállalnám, eme gondolatot persze bölcsen nem osztom meg férjurával. - Pontosan - biccent a férfi. - Természetesen mind a cáfolatot, mind a megerősítést kétségbe nem vonható bizonyítékokkal alátámasztva. Vállalja a megbízást? Válasz helyett tollat húzok elő, és egy szalvétára odafirkantok egy számot, majd ugyanúgy a fickó elé tolom, ahogy ő a képet elém. - A díjszabásom. Természetesen óránként - a kékvérűnek a szeme sem rebben, pedig az összeg közelít a szemérmetlen felé. Alighanem ő is tisztában van vele, hogy a minőséget minden alkalommal meg kell fizetni. - Rendben - bólint. - Van szüksége valamire? - Nem, semmire. Nekem ennyi már elég ahhoz, hogy legyen kiindulási pontom - kelek fel, és pénzt dobok az asztalra. - A kávéra a vendégem. Megtalálom őnagyságát, ne aggódjon. Amint lesz jelenteni valóm, hívni fogom. A telefonszámát ismerem, gondolom először is arról hívott. Nos, ha nem haragszik, akkor én indulok, és máris munkába állok. Viszlát, Mr. Keaton - sétálok ki a kávézóból. Nem tart sokáig rábukkannom Geraldine Keatonra - van, amikor a hírnév nem a barátunk. Most már csak a közelébe kell jutnom, de erre - némi internetes kutatómunka után - máris kész a haditervem.
Átlagos a tömeg a galériában, nincsenek sem sokan, sem kevesen. Lassan sétálgatok fel-alá, figyelem a beszélgető, nevető, pezsgőt kortyolgató embereket. Megdöbbentő, némelyek mekkora erőfeszítéssel hágnak fel a sznobizmus létrájának legfelső fokára, megjátsszák, hogy mindannyian egy-egy meg nem értett zsenik, művészettörténeti géniuszok, és olyan frázisokkal dobálóznak egy-egy kép előtt, hogy gondolatban csak legyintek rájuk. Ostoba szájhősök, a legkevésbé sem érdekelnek. Nem észt osztani jöttem ide, és valami más jobban leköti a figyelmemet. Igaz nem könnyű, mert néhány kép előtt megállva megdöbbentő, mekkora hatást gyakorol rám. Magával ragadó, és lenyűgöző egyszerre. A lélekbe égeti magát. Ugyanúgy lenyűgöző az a pillanat is, amikor a sokaság közepette végre megpillantom a szőke tincseket, és az arcot, amelynek vonásait eddig mindössze egy fotón láttam. Élénk beszélgetésbe bonyolódik éppen, amivel akaratlanul is megkönnyíti a dolgomat. Sokkal egyszerűbb a közelébe jutnom így, mint valami ócska, elcseszett vagy röhejesen sántító indokkal. Megállok, alig egy lépésnyire mögötte, és úgy teszek mint aki teljes valójával elmerül a falra akasztott festmény szépségeiben. Közben a partnere egyedül hagyja - nem tudom, miről szólt a beszélgetés, de akaratlanul is meghallom a végn nehézkes, bánatosnak tűnő sóhaját. Egy pillanatra végigfut az agyamon, hogy vajon mi nyomhatja a szívét ennyire, és köze van-e a megbízásomhoz - illetőleg annak okához - de még mielőtt elrugózhatnék a kérdésen, ő sarkon fordul, és ugyanebben a másodpercben egy egész pohár pezsgőt borít a felsőmre. Látom a hirtelen találkozás okozta döbbenetet a szemében, ami nagyjából tükrözheti az enyémet, mert erre a mozzanatra én magam sem számítottam. Igaz, én könnyebben túlteszem magam a közjátékon, mert ő előkap egy zsebkendőt, és úgy esik nekem, mintha megpróbálna kiradírozni a világból, ami olyan komikusan hat, hogy szélesen elvigyorgom magam. - Tudja, mondták már nekem néhányan, hogy le kellene hűteni a művészetek iránti rajongásomat, de kétlem hogy pont így gondolták volna - jegyzem meg, miközben Mrs. Keaton még mindig a mellkasomat taperolja, aztán belenéz a szemembe, és néhány pillanat erejéig úgy bámul rám, mintha én lennék a világ hatodik csodája. Azonban csakhamar ő is ráébred erre, gyorsan elenged, hátrál egy lépést, és olyan tekintetet vet rám, mintha attól félne, hogy a következő másodpercben leordítom a haját. - Ugyan... - mosolygok rá azzal a mosolyommal, amiről tudom, hogy a női lábak megreszketnek tőle. - Semmi olyan nem történt, amin egy mosás ne segítene. Bár ha ragaszkodik a jóvátételhez, akkor azt hiszem csinálhatok az esetből tragédiát is - nevetem el magam halkan. - Tudja mit? Nem szokásom efféle helyzeteket kihasználni, de ha mindenáron vezekelni szeretne, itt és most remek alkalom kínálkozik rá. Vezessen körbe! Feltéve, ha van rá ideje, és kedve - biccentem kissé oldalra a fejem. - Egyébként ha már összefutottunk, engedje meg hogy bemutatkozzam. J.F. Richter vagyok, rajongok a művészetekért, és ami azt illeti, ma egyedül a vakszerencse hozott ide. Valami azt súgja, hogy a legkevésbé sem fogom megbánni - ami azt illeti, róla ez már nem biztos, hogy elmondható. Sosem szoktam boncolgatni a munkámat vagy annak körülményeit, de most hirtelen megsajnálom ezt a szép, szomorú nőt. Azt már megtanultam évek hosszú sora folyamán, hogy ha egy házasság megromlik, ott sosem csak az egyik fél a hibás. Mindenki vágyik szeretetre, és megbecsülésre - ha az otthon falai között nem kapja meg, senki ne csodálkozzon azon, ha máshol fogja keresni.
Kezdőlap
