Az igazság az, hogy amíg édesapánk élt, nem igazán kerültünk egymással szoros kapcsolatba attól függetlenül, hogy testvérek vagyunk - talán a nagy korkülönbség miatt vagy csak mert szimplán egy esetleg nem várt, idegesítő kishúgot láttál csak bennem, senki mást. Akkor sem lett jobb a helyzet, amikor apa kis hercegnője lettem az évek során - talán féltékenyen voltál rám, mert nem kaptad már meg többé az egyke gyereknek járó teljes figyelmet?
Aztán apa meghalt, anya meg nem igen törődött annyira velünk, mint kellett volna - a velem járó felelősség pedig valahogy átvándorolt a te vállaidra; hogy ennek örültél vagy sem, az már más kérdés. Mégis, talán ez volt a kezdete annak a folyamatnak, amikor elkezdtél máshogy tekinteni rám - mégha nem is mutattad vagy éppen mutatod ezt ki manapság sem a kelleténél jobban.
Lényegében nem voltam rossz gyerek, a pubertáskorba lépést sem sínylette meg annyira sem anya - aki akkoriban már inkább a jelenlegi mostohaapánkkal volt elfoglalva -, sem pedig te, arról meg talán jobb is, ha nem tudok, hogy nem egyszer ütötted ki az aktuális életem szerelmét, aki éppen akkor törte össze a szívemet.
Mert amúgy ilyen típus vagy, mégha sokszor igyekszel is elfedni a személyiségedet - hűséges, védelmező, bátor és olyan személy, akire szó szerint mindig lehet számítani; még akkor is, ha az ember nem is kéri.

Minden más egyéb, ami téged érint - a fontosabb dolgokat azért beszéljük meg, légyszíves, bár mindenre nyitott típus vagyok - rád van bízva, a lényeg, hogy legyél olyan kedves drága bratyó és érkezz meg a városba minél hamarabb!