A lakásom éppen úgy nézett ki, mint amikor hosszú hónapokkal ezelőtt elutaztam. A magazinok pontosan úgy hevertek a kávézóasztalon, ahogyan azokat hagytam, a kávéscsészém kávéfoltosan ácsorgott a pult szélén, a kukában pedig lassan elrohadt az a cserepes növény, amit Erin dühében vágott a szemetes aljába, miután szakítottunk. A jelenet még most is élénken élt bennem, magam előtt láttam dühtől eltorzult vonásait, amint haragosan ordította az arcomba, hogy mekkora pöcs vagyok, és hogy soha nem lesz tartós kapcsolatom. Valószínűleg igaza lehetett, és bevallom, egy kicsit hiányzott is, hogy nem lófrált most a lakásomban, ami a zajongása nélkül mérhetetlen csöndet sugárzott magából.
Egy ideig csak hevertem a kanapén, hasamon összekulcsolt kezekkel és a plafont bámultam. Hiába értem haza, még sem éreztem otthonomnak ezt a helyet annyira, mert valami hiányzott. S akárhogy is gondolkodtam, folyton beugrottak a forgatási helyszínek, meg az arcok, a rendezők, a producerek, a sminkeslányok, a szereplők, a büfés. Rengeteg ember forgott körülöttem, és ezt most mind magam mögött hagytam. És bár én akartam felszámolni a tévézéssel, azért mégis csak hiányzott az a nyüzsgés és a körforgás.
Egyértelműen szükségem volt a pezsgésre, hogy új ingerek érjenek, de már valami mást akartam. Vissza akartam térni a kórházba, de az elmúlt napokban csak visszautasításokat kaptam. Egy kicsit elkeserítő volt a helyzet, egóromboló buldózer. De mielőtt még befordultam volna, eszembe jutott, hogy fél óra múlva találkozom Dave-el egy közeli bárban. Emiatt pedig izgatott lettem, hisz rég találkoztunk, és jó ideje már nem is nagyon tudtam, hogy mi van vele.
Felhagyva a tespedéssel, össze is kaptam magam, a sima farmer-pulcsi mellé magamra kaptam egy dzsekit és bezárva magam mögött az ajtót, elindultam a bárba.
A hely mindőssze néhány saroknyira volt a lakásomtól, így az utat gyalogosan tettem meg, s betérve a bárba, tekintetemmel máris Dave-et kerestem. Közben a telómra is ránéztem, nem-e küldött üzit, aztán mivel nem láttam, én írtam neki, hogy a pultnál leszek, s míg vártam rá, ledobtam magam az egyik székre és rendeltem egy sört magamnak.

★

Ethan and Dave

Kések. Megint kések. Elhúzódott a műszakom. Megint. Ez a helyzet már tényleg igazán tarthatatlan, kezd teljesen kicsúszni a kezünkből. A múltkori költségcsökkentés miatt kialakult munkaerőhiány nem csak a nővérek, de az orvosok teljesítményére is egyre inkább kezd kihatni. Ez így nem mehet tovább. Persze ezt már többször is megfogalmaztam az igazgatóanak, Ms. Kane-nek, de talán végre kezd némi foganatja is lenni, mert a minap láttam, hogy kiírt néhány új pályázatot betöltetlen pozíciókra. És tényleg csak ennyin múlna az egész: néhány új emberen, hogy a kórház alkalmazottjai ne legyenek ennyire kimerültek és túlhajszoltak. Mert néhány hónapokig nagyjából el lehet viselni ezt is, mint ahogy sok minden mást is ebben az életben, de hosszútávon... nos... A legkevésbé kellemetlen következmény valószínűleg az lenne, hogy Grayson egyszerűen kinyír engem. Így is kezdek már nagyon az idegeire menni a ritkánál is ritka felbukkanásaimmal a cégben, hisz valami érthetetlen okból ő is és az apánk is még mindig számít rám, és nem raktak ki onnan. El is gondolkodom néha, hogy a bátyám talán csak azért tűri el még mindig, hogy ennyire nehéz velem együttműködni, mert tavaly megmentettem az életét. Azóta egy árnyalattal toleránsabbnak is tűnik, ami nála azért nagy szó. Persze az is lehet, hogy valami nő van a dologban, aki kezdi őt megpuhítani. Így negyven valahány év után ideje volna már, hogy legyen valakije. Vajon mit szólna, ha ráállítanám Russot, ahogy ő tette az apánkkal, csak hogy többet tudjak meg a magánéletéről? Nem, amúgy ennyire azért nem érdekel.

Épp megérkezem a lebeszélt kocsma elé, amikor a bőrdzsekim belseje zizegve jelez, hogy üzenetem érkezett. Elolvasva Ethan szavait kicsit meg is nyugszom, mert ez azt jelenti, hogy nem vár rám még túl régóta. Utáltam volna, ha nagyon megváratom, annak ellenére is, hogy elég nagyfiú már ahhoz, hogy negyedóráig egyedül is feltalálja magát egy ital mellett egy kellemes pub-ban. De már hónapok óta nem találkoztunk, mióta városon kívül elvállalta a legutóbbi tévés melóját, és igazából már előtte is túl elfoglaltak voltunk mindketten ahhoz, hogy rendesen időt szánjunk egymásra. Meg sem tudom mondani, mikor söröztünk együtt utoljára, és mikor tudtunk beszélgetni egy jót, pedig tizenéves korom óta az egyik legjobb barátom.

Épp akkor futok be mellé a pultnál, amikor leadja a rendelését, úgyhogy jelzek is rögtön a csaposnak, hogy nekem is ugyanazt, mielőtt helyet foglalnék a szomszédos bárszéken.
- Nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem a híres “Doki”, személyesen? Hűha! A tévében fiatalabbnak tűntél. Vagy csak túl rég láttalak utoljára, és azóta megöregedtél? - ugratom, és nevetek, és közben barátilag hátba is ütögetem.
- Csak nem meguntad a rivaldafényt? Hogy vagy? Mikor érkeztél vissza? - halmozom el kérdésekkel, de miután megkapjuk a söröket, legalább addig csendben maradok, amíg a sajátomat a számhoz emelem. Tény, hogy örülök, hogy végre újra New Yorkban van.