A Beranger Vinery-t 1914-ben alapította egy bizonyos Claude Beranger, aki csodálatos módon élte túl a Titanic 1912-es katasztrófáját, noha a teljes szállítmány, amellyel az Egyesült Államokban kívánta megalapozni a céget, odaveszett. Claude elsősorban a piac nyitása és az európai bizonytalan gazdasági és társadalmi helyzet miatt tette át a székhelyét a belgiumi Vallant-Brabant tartományból az amerikai Napa-völgybe. Eredetileg hagyományos pinot noir, illetve rose borokhoz szükséges szőlők termesztésével akart foglalkozni, és ennek alapjait azzal a több száz tőkével szerette volna elkezdeni, amelyek a Titanic elsüllyedését követően a hullámsírba veszett, Claude pedig vagyonának nagy részét elvesztette.
Majdnem a semmiből kellett újrakezdenie, és ehhez segítséget egy bizonyos Paul Berman-tól kapott. Paul Berman a new york-i bankvilág egyik ismert alakja volt, aki történetesen rendelkezett egy közepes méretű narancsültetvénnyel a kaliforniai Aneheim-ben.Hajlandó volt befektetni az induló Beranger Vinery cégbe, cserébe viszont negyven százalékos részesedést kért, valamint nem engedte, hogy az ültetvény narancsfáinak egy jelentős hányadát kivágják. Utolsó függelékként pedig egy házassági kitétel szerepelt a szerződésben, mely szerint Claude-nak feleségül kell vennie legfiatalabb, nem túl szép külsővel megáldott lányát Barbara Bermant. Így biztosította be, hogy ha őt ki is forgatná bármikor a csalafinta belga a közös üzletből, a családját ne tudja.
Az üzlet megköttetett, a többi pedig már szinte történelem. Claude számtalan áldozat árán alapította meg a céget, amelyet az 1920-as alkoholtilalom nem hogy tönkretett volna, hanem az illegális alkoholcsempészet még inkább felvirágoztatott. A Beranger Vinery akkoriban papíron rengeteg palackozott narancslevet árusított, de valójában egészen mást rejtettek a faládába csomagolt üvegek.
Az alkoholtilalom feloldását követően pedig a cég még inkább szárnyalásnak indult. A hetvenes évek elején már jegyezték a tőzsdén, és kezdeti részesedését majdnem megtízszerezte. A cég 1975-ben a los angelesi központját áthelyezte New York-ba, és ezzel együtt a család nagy része ide költözött.
Claude Beranger, a cégalapító, 1972-ben hunyt el, maga mögött hagyva egy felépített cégbirodalmat, amely meghatározó bortermelője és forgalmazója volt eddigre az országnak. Hatalmas szívfájdalma talán csak az volt, hogy egyetlen és legidősebb fia ( még született három lánya később, de fia nem volt több) egy sötét bőrű lányt vett feleségül, megtörve ezzel a családban uralkodó patrióta és elsősorban a vérvonal tisztaságára törekvő irányvonalat.
Claude mégsem tudott haragudni az ifjabb Claude Berangerre, hiszen a fiú nem csupán mindenben apja kegyeit kereste és az évek alatt elsajátította a borászat tudományát, de azon túlmenően, hogy a családi elképzeléssel ellentétes feleséget választott magának, minden másban tökéletes utódja lett apjának. Munkabírása szinte emberfeletti volt, könnyedén teremtett kapcsolatokat, és remek retorikai érzékkel volt megáldva. A Forbes magazin számtalanszor választotta meg az üzleti élet egyik legjóképűbb férfijának. Világoskék szemei, magas, szálfaegyenes tartása, hirtelen szőke haja szinte tökéletes kontrasztban állt a felesége, Margaret kreol bőrével, szálegyenes bogárfekete hajával és ragyogó, obszidiánszín szemeivel. Sok dolgot lehetett az ifjabb Claude szemére vetni: például, hogy képtelen volt lemondani az állandó és vég nélküli szivarozásról, szenvedélyes vitorlázó volt, imádott viharban is kimenni az óceánra, vagy éppen odáig volt a hangos és jókedvű mulatozásokért, nem vetette meg a csinos nők társaságát sem, de a feleségét imádta, és eszébe sem jutott volna bárki kedvéért elhagyni.
Ifj. Claude Beranger mindössze huszonhárom éves volt, amikor 1973-ban átvette a céget elhunyt apjától, és amit még az eddigieknél is jobban vezetett. A Beranger Vinery fő profilja továbbra is a borászat volt, de foglalkozni kezdtek immáron a tehetséggondozással is. A Beranger Ösztöndíjjal számtalan tehetséges fiatal tudott külföldön és az ország kiváló intézményeiben tanulni, később pedig tudását a cég érdekében tovább kamatoztatni.Megvásárolt továbbá egy üveggyárat is San Diego-ban, ahol egyedi üvegeket gyártottak a boraiknak, ezzel pedig exkluzív belépőt szerzett a magasabb körökbe. A Beranger Vinery 1986-ra immáron megkerülhetetlen része volt az amerikai bortermelésnek, forgalmazásnak és a kiváló sommelierek képzésének.
Az ifjabb Claude Beranger-nek két lánya született. 1980-ban megszületett Lauren, 1985-ben Lilibeth, azonban úgy tűnt, hogy a fiú utód még várat magára. Egészen 1990-ig, amikor végre megérkezett hangosan és ellentmondást nem tűrően Maxence Beranger. Claude öröme szinte földöntúli volt.
Max tehetsége az üzlet vagy éppen a borászat iránt már elég korán megmutatkozott. Mindamellett érdekelte apja egyik szenvedélye, a hajózás is. Remek magániskolákba járatták, három nyelven beszél folyékonyan, a francia a második anyanyelve, mellette még kiválóan beszél spanyolul és oroszul. Külsejét tekintve apja és anyja tökéletes keveréke: örökölte apja magasságát és markáns vonásait, valamint anyja sötét íriszeit és folyékony csokoládészín bőrét. Hangja visszafogott, előkelően mély és határozott. Öltözködésében a konzervatív, visszafogott vonalat képviseli, otthon a kényelmet részesíti előnyben, más esetekben a nem kihívó, de mégis figyelemfelkeltő eleganciát. Nagy rajongója a hagyományostól eltérő nyakkendőknek: selyem kravátli, vagy éppen ascrot.
A női nem odaadó rajongója, és bár nem a hosszú kapcsolatok híve, sosem feledkezik meg a gáláns és minden szempontból kifogástalan ízlésről árulkodó ajándékokról. Kapcsolatainak többségét botrányoktól mentesen és nagyon diszkréten zárja. Volt barátnői nem kürtölik tele a sajtót, vagy éppen a világhálót a viszonyaik részleteivel. Talán azért, mert Max minden esetben kifogástalan úriemberként viselkedik.
Mint mindenkinek, neki is megvannak a maga hibái, vagy éppen olyan dolgok amelyek ezeket a majdhogynem tökéletesnek tűnő összképet rontják. Maxence roppant ingerlékeny, és hirtelen haragú ember, aki megtanulta az idők során kezelni az indulatait, de vannak helyzetek, amikor nem tudja és nem is akarja visszafogni magát. Ilyenkor nem nézi, hogy ki az illető, minden haragját képes rázúdítani. Nehezen viseli az utazásokat, a repüléstől kifejezetten fél, úgyhogy ahova csak lehet autóval jár. Nem bírja a fecsegést, a semmitmondó beszélgetéseket, és ezekből időnként szó nélkül, rövid exkuzálást követően egyszerűen kilép. Legyen az egy üzleti megbeszélés, vagy éppen magánemberként folytatott társalgás. Ki nem állhatja az üresfejű nőket, és megveti az élőskődő férfiakat, akik a családjuktól várnak el mindent.
Apja két évvel ezelőtt vonult vissza az üzleti élettől és adta át a céget a fia számára, ám azt mindenki tudja, hogy a háttérből még mindig Claude Beranger irányít, noha már egyre többször bízza a döntések teljes meghozatalát a fiára. Maxence pedig semmi esetre sem akar csalódást okozni az apja számára, aki egyre többször teszi szóvá, hogy még karjában akarja tartani unokáját mielőtt meghal. Aki természetesen fiú kell legyen. A legifjabb Beranger. Csakhogy a probléma az, hogy Maxence még nem találta meg azt a nőt, aki miatt hajlandó lenne feladni jelenlegi életét.


Átlagos szürke és borongós őszi reggel köszöntött New York városára. A Central Park fáinak leveleit már megcsípte az időnkénti hajnali fagy, és itt-ott barnán konyultak le. Voltak amelyek arany színben pompáztak, voltak amelyek félig még a nyári zöldet részesítették előnyben, megint mások rőtvörössel és bordóval kacérkodtak.
Mr Beranger, a legifjabb, mint minden reggel, kocogással kezdte a napot. Három utcányi futás, mely közben a fülére rögzített apró bluetooth hallgatón át Whitney Huston, Michael Bolton vagy éppen Robbie Williams üvöltötte klasszikusok váltották egymást az előre beállított Spotify listáról.Fejére, időjárástól függetlenül mindig felhúzta a számtalan Boston University feliratú pamut pulóverének kapucniját. Noha az úriember soha nem járt az említett egyetemre, amely mégis tiszteletbeli tagjává avanzsálta három évvel ezelőtt az elismert sommeliert. Persze köze lehetett ennek ahhoz, hogy a Beranger Talent Foundation abban az évben a Boston University-t támogatta a tehetséggondozásban egy éven keresztül.Max számára ezek a címek, noha nem tagadta egy percig sem, hiszen büszke ember volt, hogy jól estek, de nem jelentettek különösebben semmit. Nem érezte többnek vagy különbnek magát tőle. Számára az volt a fontos, hogy a későbbiek folyamán, az egyetemeken kinevelt tehetségek közül a legkiválóbbakat, akiken megakadt a szeme, vagy az apja felfigyelt rájuk a cég tudja majd kamatoztatni. Nincs ebben semmi újdonság, hiszen az üzleti életben ez pontosan így működött. A cégek nem csupán azért támogattak egyetemeket és főiskolákat, hogy kiszórják az ablakon a pénzüket, hanem azért, hogy esetleg profitáljának majd idővel belőle. Kis befektetés volt ez, amely a későbbiekben ha elég szemfüles volt az ember akkor bizony megtérült.
Mr Beranger kocogása pontosan egy óra ötven percig tartott, és mindenki tudta, de leginkább a férfi minden szempontból anyatigrisként viselkedő titkárnője, asszisztense és mindenese Trudy, hogy ez idő alatt a telefon mint olyan nem létező dolog a főnöke számára. Maxence számára a reggeli egy óra ötven perc szent volt és sérthetetlen. De nem ez volt az egyetlen ilyen, bár ezzel indult a nap.
Kedvelte kocogás után a kiadós angol reggelit, a frissen facsart narancslevet, szobahőmérsékletűre hűtve, a kávét cukorral és tejszínnel, még véletlenül sem tejjel. Elolvasni nyugodtan a hagyományos nyomtatott sajtót, majd utána még átböngészni az internetes újságokat is. Szerette úgy indítani a napot, hogy képben van a világ dolgaival, amelyek elsősorban az üzletre és persze a tudományra, és csak maradékokban a bulvárra korlátozódtak. Bár nem állítható, hogy ne lett volna tisztában a művészi élettel vagy éppen a filmvilággal, nem feltétlenül volt tájékozott ebben a kérdéskörben. Egy dologban azonban valóban szegényes ismeretei voltak, noha Trudy ebben tökéletesen kiegészítette és ha szükséges volt fel is világosította róla: a társadalmi élet történéseivel, a pletykákkal, vagy éppen azzal, hogy kivel és mikor érdemes beszélni, ki hol fog felbukkanni. A cég presztízse volt akkora, hogy már ne neki kelljen mások után rohangálni, hanem ők keressék fel, ha szükséges.
Mr Beranger számára a nap reggel kilenckor indult el érdemben, amikor testben és lélekben tökéletesen felkészülve, felfrissülve vetette bele magát a napi teendőkbe. Sokszor hajnal kettőig is dolgozott, de nem egyszer előfordult, hogy a manhattani felhőkarcoló impozáns és elegáns épületében aludt, és csupán pirkadatkor indult haza, hogy ismét elindítsa a napi rutint. Nehezen mondott le a megszokott dolgairól, vagy éppen intézte a napját más szisztéma szerint. Szoros és kiszámított időbeosztása volt, amelybe még a randevúk, a kellemes kiruccanások egy-egy hölggyel, színház, fürdő, esetleg egy hosszabb távollét a hegyekbe is előre eltervezetten, a határidő naplója szerint zajlott. Maxence nem kedvelte a spontán dolgokat, a meglepetéseket, vagy azokat amelyekre nem számított előre, éppen ezért felkészülni sem tudott rájuk. Bár nem állítható, ne lett volna képes alkalmazkodni. Képes volt, csak éppen nem kedvelte.
Sokszor és meglehetősen szélsőségesen reagált az olyan dolgokra, amelyek kizökkentették, a megszokott és számára abszolút komfortosnak mondható életviteléből.

Trudy kifogástalan sötétkék tweed kosztümjében, elmaradhatatlan tabletjével lépett be főnöke irodájának ajtaján. Azon kiváltságosok közé tartozott, akiknek még kopogtatni sem kellett, bármikor kérdés és invitálás nélkül léphettek be Max mások számára megközelíthetetlennek vélt szentélyeinek egyikébe.
- Jó reggelt uram! A kávét máris beküldöm Nona-val. Tízre jön a Dunton & Dunton képviseletében egy kisebb küldöttség, negyed tizenkettőre pedig az új gyakornok lány.
Maxence az asztala mögött ülve éppen az üveggyár negyed éves mérlegének iratait böngészte a laptopon, amikor kíváncsian vonta fel bal szemöldökét és lassú sóhajjal kísért csendes hangon szólalt meg. Éjsötét íriszeit egyenesen a titkárnője arcélére vezette, különös nyugalommal fürkészve annak arcát.
- Gyakornok? Tudtam én erről?
- Igen, uram. Két hete ott van a határidőnaplójában. Lehet elkerülte a figyelmét. Az új ösztöndíj keretén belül érkezik a kisasszony. Ebben az évben ő nyerte el.
- Lehet.- szórakozottan vakarta meg egy napos borostáját, melyet mindig igyekezett ugyanolyan hosszúra meghagyni. Levágni nem szerette, mert akkor úgy nézett ki mint egy éppen érettségi előtt álló lány, ha meg hosszúra hagyta, akkor olyannak vélte magát mint egy jól öltözött hajléktalan.
- Még valami, Trudy?- pillantott fel ismét a laptop mögül, mivel látta, hogy a kisasszony nem óhajt távozni, helyette mutatóujja ritmikusan dobolt a laptop tetején. Max hangja sürgető volt, és kissé türelmetlen. Nem szerette ha feltartják, még akkor sem ha éppen nem volt halaszthatatlan dolga.
- Ami azt illeti uram….Miss Morten….akit két nappal ezelőtt volt kedves….két nappal ezelőtt lezárta a kapcsolatukat.- Trudy mindig igyekezett finoman fogalmazni, noha tudta, hogy a főnöke és a hölgyek kapcsolatai bármennyire is voltak szépek és igazán romantikusnak mondhatóak amíg tartottak, soha nem tartottak pár hétnél tovább. Maxence úgy menekült mindegyikből, mintha attól félne, hogy végérvényesen megbilincselik. Majdhogynem nem is tévedett sokat ezt illetően. A férfi egyszerűen nem óhajtotta magát lekötni, abban pedig soha nem lehetett tökéletesen biztos, hogy mennyien érdeklődnek a neve iránt és mennyien a valós személyisége iránt. Mert bár nem mondható el róla, hogy könnyű természet lenne, megfelelő jellemvonásokkal igazán kenyérre lehet kenni. Ahogy ő fogalmazott: vár arra a bizonyos megfelelő pillanatra.
- Három tucat vörös rózsa, három tucat rózsaszín és három tucat hófehér, mellé a szokásos ajándékok. Így szoktam ugye?- nézett egyenesen a titkárnője szemeibe, mintha megerősítést várna, holott inkább csak egy tudomásulvételre volt szüksége.Trudy bólintott.
- Igen, uram. Intézem.
Ő is így gondolta. A lezárt kapcsolatait többé nem szerette firtatni, és tartotta magát annyira gálánsnak és úriembernek, hogy nem hitte, hogy bármit is rosszul csinált volna. Az érzelmeket sosem kérte, és már az elején tisztázta, hogy mik az elvárásai, és ő mit szeret nyújtani. Maxence Beranger nem az a fajta férfi volt, aki hazudott volna egy nőnek, noha az mindig benne volt a pakliban, hogy könnyeket hagy maga után. Erről igazán nem tehet. Nincs kőből a szíve, de nem szereti meggondolni sem magát.

Negyed tizenkettő előtt két perccel még leveleket küldött el, a befektetőjével intézett pár telefont, és nem volt éppen vidám, mert a korábban vásárolt értékpapírok éppen leszálló ágban voltak, holott az ügynöke ennek ellenkezőjét állította, mikor megvásárolta azokat. Három napot adott neki arra, hogy a tévedését kiküszöbölje, különben másik ügynök után néz. Maxence nem szeretett veszíteni, ha így érezte, egyszerűen hátat fordított mindennek, amely negatív irányba terelte volna, vagy veszteséget jelentett volna a számára. Szeretett küzdeni, de csak akkor ha látott reális esélyt a győzelemre. Minden más helyzetben megtanult engedni.
Határozott kopogás hallatszott a nehéz, intarziás bükkfa ajtón, és a férfi felnézett a laptop mögül. Hamar realizálta, hogy valószínű nem Trudy az, hiszen ő nem kopogna. Aztán eszébe jutott a gyakornok….ó igen, a gyakornok. Essünk túl rajta!
- Jöjjön kérem!- invitálta határozottan, de nem kiabálva, ugyanakkor elég hallhatóan az ajtó túloldalán várakozót, majd felállt az asztaltól, hogy megkerülve azt fogadhassa a kisasszonyt. Lehet, hogy csupán gyakornok, de Mr Beranger mindenkinek megadta a tiszteletet, amilyet ő maga is elvárt egyébként.
Nyílt az ajtó, és mielőtt bármit is szólhatott volna, az érkező hölgy nemes egyszerűséggel akkorát zakózott a küszöbön átlépve, hogy kis híjján az iroda közepéig csúszott. Maxence úriember módjára azonnal ugrott, hogy segítsen a kisasszonynak felállni, és persze próbált úgy tenni, mintha nem is történt volna semmi. Kezét nyújtotta a földről éppen feltápászkodó felé, aki felemelve fejét csak ennyit mondott.
- Gondolom most ástam el magam.
Maxence elmosolyodott miközben felsegítette a hölgyet.
- Ellenkezőleg kisasszony. Most emelkedik fel.
És akkor még nem is sejtette egyikük sem mennyire...