Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Hogyha visszagondolok az elmúlt három hónapra, azt kell mondanom, hogy szinte észrevétlenül robbant be a mindennapjaimba Ciara személye, akivel először csak futólag váltottunk pár szót, majd egy kósza ötlettől vezérelve összeszedtem a bátorságomat és megkértem Carment, hogy adja meg az elérhetőségét. Így kerültem kapcsolatba messengeren azzal a fantasztikus nővel, akivel az elmúlt hetekben szinte nem telt el nap, hogy ne váltottunk volna információt. Meg is volt a közös téma már első szóváltások óta, s az egész kommunikációnk olyan természetesen folyt, mintha csak régi ismerősök lennénk, amihez természetesen mindkettőnk személyisége közrejátszott. Ha valamelyikünk egy kicsit is zárkózottabb, talán most nem tartanék a tizennegyedik órámban a United Airlines boeing 787-es járatán a Dél-afrikai Köztársaság légkörébe belépve. Tizenhat órás repülőút azért próbára teszi az embert, de ahogy süllyedni kezdünk és a felhők alá érünk, egyre izgatottabbá válok.
Ciara üzenetére először nem is tudtam, hogyan reagáljak. Állatmentés Afrika déli részén még számomra is annyira elérhetetlennek bizonyult, hogy már-már a magyarázkodást kezdtem magamban megfogalmazni. Majd feltettem a kérdést: Miért is ne? Ha már úgyis a reggeli kávémat szürcsölgettem a munkahelyem irodájában, miért is ne kérdezhettem volna meg a főnökeimet, hogy elengednek-e két hét szabadságra a közeljövőben? Mivel már nem vagyok hivatalosan marketingvezető, nagyobb szabadságom van, ezt még nekem is meg kell szoknom, de aki nem nyitja ki a száját, nem is ér el sikert. Sikeresen kikértem magam, így közel két órával Ciara kérdése után egy halom üzenet elején az alábbi kifejezés állt: Benne vagyok!
Kétségtelenül benne, nyakig az ismeretlenben, de ez nem ijeszt meg, sokkal inkább felpezsdít. Nem voltam még Afrikában, holott a világ számos pontján megfordultam már, s régi bakancslistámon szerepelt a vad Afrika. De nem csak a kaland miatt izgulok, azt hiszem. Ciaraval még nem volt lehetőségem a Greenpeace rendezvényen megejtett pár perces találkozáson kívül személyesen beszélgetni, mégis úgy érzem, hogy az elmúlt három hónap alatt nagyon jól összekovácsolódtunk. Ezúttal pedig nagyon úgy tűnik, hogy életünk talán legnagyobb kalandján láthatjuk egymást újra, immáron már nem csak futólag.
Ahogy a modern dreamliner repülőgép földet ér a johannesburgi repülőtéren és kinyílnak az ajtók, megcsap az afrikai levegő. Nem ide jöttem, nem a Dél-afrikai Köztársaság a célpontom, ez csupán az átszállási pont, ahonnan Zimbabwebe még egy másfél órás repülés vár rám, szerencsére nem túl hosszú átszállási idővel. Kimerült vagyok, de hiába érintenek meg a fáradtság és a még nem egészen eluralkodó jetlag első nyomai, a kedvem törhetetlen.
Közel öt órával később már a taxiban ülök Bulawayo városán belül a hotel felé haladva kicsivel délután négy óra után. De miért is vagyok én pontosan Bulawayo városban, ahol az egzotikum, mint kifejezés új értelmet nyer számomra látva az itteni világot és embereket? Elterjedt a hír, hogy Zimbabweben fiatal elefántokat fognak be, majd idomítják szörnyű körülmények között, hogy azokat a szafari kirándulások alkalmával használatba vegyék, s biztosítani tudják a sikerélményt a turisták számára, kik azért fizetnek, hogy az állatokat a vadonélő környezetükben láthassák akárcsak egy pillanat erejéig. A valóság azonban pont olyan, mint a bálnanéző túrák: közel sincs garantálva, hogy láthatjuk is őket. Noha ez bálnanézésnél talán jobban elfogadható, hiszen általában nem a bálnák a fő látványosságok azokon a helyeken, ahol ilyen programokat szerveznek, ám Zimbabwe a szafarira épült, az országot nagyrészét a turizmust tartja fent, érthető valamennyire, hogy garantálni akarják a vendégeknek azt, hogy miért is éri meg országukba jönni.
Mindeközben azonban egyáltalán nem elfogadható a valóság, amit próbálnak elfedni. Egy kicsit utána néztem az ország politikájának, tájékozódtam azon túl, hogy az állatvédő szervezet a programhoz csatlakozottaknak külön online meetingeket szerveztek, hogy egy felkészült és összetartó gárda érkezhessen meg Afrikába. Mint kiderült ezeken a meetingeken, nem kis akcióba cseppentem bele. Biztos vagyok benne, hogy Ciara pontosan tudta, hogy mire jelentkezett, ez rólam ennyire nem mondható el, de minél inkább beljebb kerülök a sűrűjébe, annál inkább érzem azt, hogy amiben ezúttal részem lesz, az valóban egy életre szóló kaland.
Nem csak arról lenne szó, hogy odamegyünk, elkötjük az elefántokat és szabadon engedjük őket, ennek komoly jogi háttere van, amik a napokban zajlanak le. A mi csapatunk nem ezen ügyvédek és ügyészek táborát képviseli, arra természetesen nem lehetett volna jelentkezni önkéntesként, mi a munka fizikai részét segítjük kivitelezni. Hogy pontosan mi lesz, hogy lesz, azt még én sem tudom, de a holnap reggeli köszöntő beszélgetésen, eligazításon mindent tudtunkra fognak adni az illetékesek.
De holnapig még van idő megismerkednem a várossal, persze mindenekelőtt elfoglalnám a szállásomat és ennék egy jó laktatósat. A kötelező oltások közben beszélgettem az orvosommal, aki szintén járt már Dél-Afrikában és ő ellátott pár tanáccsal, többek között ételeket is ajánlott nekem. Ami a közlekedést illeti, valóban egészen kevesen beszélnek angolul ahhoz képest, hogy brit gyarmat volt majdhogynem még negyven évvel ezelőtt is.
A hotel, ahol a tagok szállnak meg egészen meglepő benyomással van rám, a helyi állapotokhoz képest nagyon modern, de még azt is ki merem jelenteni, hogy New York belvárosában is megállná a helyét. Nyílik az üvegajtó, amin egy bőrönddel, egy sporttáskával a vállamon és egy mindennel felszerelt hátizsákkal a hátamon lépek be. Kikérem a szobámat, s belépve annak ajtaján úgy esek az ágyra, mint a dőlő fatörzs, amit kivágnak. Most tényleg a világ végén vagyok. Puerto Ricoban nőttem fel és még így is azt állítom, hogy az a trópusi kis sziget az itteni közérzetemet nézve akárcsak Európa közepe lenne.
Kicsivel később írok üzenetet Ciaranak, hogy megérkeztem, itt vagyok a hotelban és amennyiben ő is már megérkezett, esetleg vacsorázhatnánk együtt. Addig is összeszedem magam, megmosakszom és mihelyst egészen felfrissültem a sok órás utazás után, előre megyek, hogy szemügyre vegyem a hotel éttermét. Leliftezek, majd a táblákat követve nem tart sokból beérnem az étkezőbe, mely roppant hangulatos a maga afrikai motívumaival.
Foglalok kettőnknek asztalt, noha abban a pillanatban, ahogy leülök a székre a kikért két pohár víz mellé, az ebédlő ajtajánál megpillantom azt a nőt, akit eddig túlnyomúrészt csak képen, esetleg videóchaten láthattam. Nem tudom elrejteni hatalmasra húzódó örömteli mosolyomat, de miért is tenném? Felállok, hisz így tartja az illem.
- Szia! Nagyon örülök, hogy találkozunk… újra? – nyújtom felé kezemet, ám egy kicsit zavarban vagyok, azt hiszem. Interneten keresztül már-már szorosnak is mondható barátság alakult ki köztünk, így látni – ismételten – teljes valójában Őt, kinek kisugárzása már New Yorkban is rendkívül megfogott, egy kicsit visszafogottságra késztet. Mégis csak harminchárom éves vagyok, nem ölelhetek meg egy közel korombeli nőt, még ha az is lenne a megfelelő nonverbális jele az örömöm mértékének.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Rengeteg óra van mögöttem, amiket javarészt csak üléssel és tanakodással töltöttem, így mire lehetőségem van lehuppanni a hotelszoba ágyára, már csak két dologra tudok gondolni: mikor tudok bármilyen kiadósabb ételhez jutni és Ciara vajon a hotelben tartózkodik-e már? Utóbbit hamar meg is érdeklődöm, a kapott válaszra pedig széles mosollyal nyúlok a billentyűzethez.
„Ha ez az itteni divat, én szívesen alkalmazkodom” – küldöm el a választ, majd beletúrok a google rejtelmeibe, hogy ugyan mi is az a tűszoknya és vajon mennyire lopott ötlet ez a Hawaii fűszoknyától. Az a probléma, hogy erről az országról kevés adat létezik a turistahelyeken kívül, ugyanakkor ez örömmel is tölt el, hiszen ha egy országot, régiót meg szeretnék ismerni, akkor menjek el oda és tapasztaljam meg a bőrömön, mintsem nézzem rongyossá az internet összes szegmensét, még ha így valóban a világ végén érezhetem is magam. Anyám emlegette mindig azt, hogy: „Fiam, bárhol is legyél, ne feledd, mindannyian ugyanazon Nap alatt vagyunk”.  
Érdekes, de ez az utazás több számomra, mint puszta állatmentés. Bár még az akció ezen része nem kezdődött el – ez vár a holnapi napra -, ma is van egy nagy esemény, mégpedig az első rendes találkozásom Ciaraval, amely legalább annyira, ha nem még jobban izgatottá tesz, mint maga a küldetéstudat. Ritkán van lehetőségem egy ennyire rokonlelkű személlyel találkozni, pláne nem egy másik nemmel, így ez az élethelyzet meglepően új számomra, figyelmeztetnem is kell magamat, hogy „nyugalom, elég csak teljesen önmagam lennem ahhoz, hogy nagyszerű beszélgetések legyenek közöttünk, pont mint ahogy írásban történtek”. Ennek ellenére van bennem egy kis megfelelési kényszer, amit a múltamban történt kellemetlen tapasztalatok aggatnak rám, teljességgel irreleváns módon.
Noha tűszoknyát nem tudtam szerezni, azért egészen csinosan, de azért mégis csak egyfajta Afrikához méltó laza öltözetben megyek le az étkezőben asztalt foglalni. Örülök, hogy én érkezek meg elsőre, ezt egyébként így is terveztem szándékosan, igyekeztem egy kicsivel korábban érkezni, holott Ciara nem adott nagy egérutat, hisz amint leteszem hátsómat a székbe, már pillantom is meg Őt.
Nem kicsit szociális embernek tartom magam, még munkám – mindkét munkám – esetéről is elmondható, hogy megszokhattam az emberek közelségét, az új kapcsolatok kialakítása sem idegen tőlem, csakhogy ezúttal Ciarat meglátva még jobban ellep az öröm mellett a jófajta izgulás. Mintha csak nehezen tudnám elhinni, hogy akivel egész három hónapja beszélgettem, ő most itt áll előttem és továbbra is olyan szimpatikus kisugárzással bír, ami kellemes érzést kelt bennem.
Ha őszintén hagynám testemet mozogni, akkor öleléssel köszönteném, ám mint általában hasonló helyzetben, úgy most is valamiért megszeppenek a túlzott közvetlenségtől. Én hajlamos vagyok rá, de tudom, hogy másoknak ez nem teljesen elfogadható és abból sosem lesz baj, ha nem súrolom mások intimszféráját első adódó alkalommal. Például Carmen is ilyen tekintetben elsőre merevebb volt, kellett jó pár hónap nekünk is ahhoz, mire egy nem túl szoros ölelés született közöttünk, Ciara pedig bár sokkal lazábbnak, flexibilisebbnek, ha úgy tetszik, belevalóbbnak tűnik, mégsem tudok elvonatkoztatni a ténytől, miszerint ők bizony rokonok.
- Ha nem küldted volna el azt a hirdetést, lehet sosem, vagy csak sokára tudtam volna kipipálni a bakancslistámon szereplő "Afrika" pontot. – Nem tudom miért, de tényleg nem gondolkoztam azon, hogy én felkerekedjek és elmenjek Afrikába, lehet a sűrű munkám miatt is, holott mint kiderült, semmi sem lehetetlen, csak meg kell teremteni rá az alkalmat. Meglehet, ezúttal az alkalom talált meg engem.
- Jól, minden rendben zajlott eddig. Az utazással sem volt semmi gond, azon kívül, hogy nem messze tőlem egy utas annyit ivott, hogy a légutaskísérőknek rendesen meggyűlt a bajuk vele. A szállást is egyből megtaláltam… - Hálás vagyok a kérdésekért, ezek segítenek, hogy én is fokozatosan visszanyerjem az eredeti énemet és levetkőzzem a kezdeti megszeppent Javier átitűdöt. – Pihenni azt speciel még nem volt lehetőségem, de hát üres hassal nem lehet aludni, nem igaz? - mosolyodom el szerényen, habár mi tagadás, tényleg borzasztó, ha korog a hasam miközben próbálnék elaludni.  
- Neked jól telt az utazás? Mikor érkeztél? – kérdezem, miközben már most is kezdek kicsit aggódni, hogy talán túl sokat beszélnék, de épp ezért is nagyon figyelek minden ki nem mondott visszajelzésére. S igen, úgy néz ki, nem tudom megállni még ennek ellenére sem, hogy ne ejtsem ki a bennem megfogalmazódó szavakat. – Tényleg, Spanyolország és Zimbabwe között nincs is időzónaugrás, ugye? Bár gondolom az út neked is jó hosszú és kimerítő volt… – Főleg, ha át kellett szállnia valahol, noha szó mi szó, Európától délebbre vagyunk és nem nyugatabbra vagy keletebbre, így talán egy kicsivel könnyebb lehet, vagy csak semennyit sem látszott meg rajta fizikailag az elmúlt pár óra fáradalma. Én szerintem közel sem nézek ki úgy, mintha New Yorkban hívtam volna el vacsorázni, ha nincsenek is táskák a szemeim alatt, hamarosan meg fognak jelenni, de hát ez a nap ilyen, ezt az utazásra kellett rászánni és még így is irtó boldog vagyok, hogy van lehetőségem ehhez a privát találkozóhoz még a mai - mai? - napon.  
A pincértől átveszem az étlapokat, s rendelünk italokat. Nekem nagyon tetszik, hogy a pincér – ránézésre legalábbis – helyi lakosnak tűnik, a szinte szénfekete bőre és teljes kisugárzása számomra valamiért teljesen más érzést kelt, mintha Manhattanben ülnénk. Ez Afrika, itt a fehér bőr(nek kellene) az idegen(nek lennie), igaz, Amerikában sem tekinthető idegennek a fekete.  
- Az biztos! Mondjuk szerintem ez az elkövetkező napjainkra is mind érvényes lesz. – Csak sejtem, konkrét információm még nincs róla. Közben nézegetni kezdem az előttem lévő étlapot, amelyen az ételek nevei még az én nyelvkészségemet is próbára teszik. – Nem tudom, miért lepődöm meg ezeken az ételneveket azok után, hogy az országot is Zimbabwenek hívják. – Tegye fel a kezét az, aki elsőre megjegyezte a nevet! Én anyámnak Zambibwenek, húgomnak Zimbabenek, az egyik kollégámnak meg talán Zanzibárnak ejtettem ki, utóbbi egyébként nincs távol, úgyhogy azzal nagy butaságot nem mondtam.  
- És hogy van Carmen? Szoktatok mostanság beszélni? – kérdezek rá az unokatestvérekre, hisz mégis csak az ő kapcsolatuknak köszönhetem, hogy ma itt lehetek Ciaraval. Azt tudom, hogy régebben annyira sűrűn nem beszéltek, a „régebben” kifejezés alatt pedig a Greenpeace-es rendezvény előtti hónapokaz értem, hisz azokról van csak tudomásom. Ami pedig engem illet: én az utóbbi három hónapban meglepő módon, de többet beszéltem Ciaraval, mint Carmennel, aminek pusztán az lehet az oka, hogy Carmen munkája miatt sokkal kevesebbet elérhető.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Tényleg elgondolkozok, hogy hol tudnék fűszoknyát keríteni, de arra jutok, hogy feltehetőleg itt a városban sehol, vagyis talán nem, mert ez nem Hawaii, hogy minden harmadik zöldségesbolt áruljon ilyen jelmezeket, de talán fűzhetnék magamnak és Ciaranak egyet, ha kimennék a pusztába kaszálni, vagy leszakítanám az egyik pálma levelét, feldarabolnám hosszú csíkokra és valahogy szalagba fűzném, de utóbbit nem tenném meg, mert nem azért vagyok itt, hogy pálmafa leveleket tépkedjek, azt megteszi helyettem az esős évszak, ami itt a szavannán végig szokott söpörni. Azt mondjuk el kell képzelni a megvalósítás előtt, hogy hogyan is néznék ki én egy szál fűszoknyában. Nos, feltehetőleg pont úgy, mint Timon, nagyjából pont olyan a magasság/széleség/végtaghosszúság arányom, mint annak a mesefigurának, és lehet a sok helyi lakos pont annyira röhögne rajtam, mint a tévénézők, mikor meglátták az élő csalikat énekelni. Már veszem is kezembe újra a telefont, hogy leírjam neki az a poént, miszerint: „Szóval azt akarod, hogy fűszoknyában hullahoppozzak?”, de éppen meglátom, hogy ő is ír valamit, úgyhogy gyorsan kitörlöm, hogy megvárjam, ő mit akar nekem küldeni. Addig is nyújtózkodom még egy kicsit, mely rendkívül jól esik, de azért sokáig sem akarom húzni az időt, ideje lenne megmosakodni, úgyhogy teljesen elfelejtem elküldeni neki a gyerekes poént, s csak akkor jut eszembe, mikor a fürdés után meglátom, hogy mégsem kaptam üzenetet. Szerencsére nem vagyok az az ember, aki ezek miatt összeesküvéselméleteket gyárt, vagy mindent túlgondol, nem problémázok rajta, mert szerintem úgyis szóban mindent meg tudunk beszélni, ha már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy végre találkozhatunk is személyesen.
Nehéz hova tennem az első pillanatot, mikor meglátjuk egymást. Egyszerre érzem azt, hogy régi és közeli ismerős bukkan fel az étterem ajtajánál, ugyanakkor emlékeztetnem kell magamat arra, hogy tulajdonképpen még nem sokat voltunk egyszerre egy helyen, egymás társaságában. Ennek tudható be a visszafogott üdvözlésem is, de be kell vallanom, nagyon közel vagyok ahhoz, hogy megöleljem Ciarat.
- Hihetetlen, hogy már első percben így lebuktam – nevetek fel a bakancslista miatt. Nem volt titkos, hogy Ciaraval való találkozás is rajta volt azon a képzeletbeli listán, de szerintem Ciara már most ismer annyira, hogy helyben fel tudná sorolni annak nagy részét, ami egyszerre szívmelengető és megdöbbentő számomra. Lehet Ciara sem gondolná, hogy mennyire a lelkembe lát, pedig így van, nem hazugság az, hogy rajta volt. Még ha talán nem is bakancslistának mondanám, de teljesen őszintén vallhatom be, hogy egyik legnagyobb célom volt találkozni vele, nem véletlenül vettem fel vele a kapcsolatot Carmenen keresztül.
Nem érzem kellemetlenül magam, ha tekintetek vetülnek rám, én is szeretek a másik szemébe, arcára nézni, s míg válaszolok, Ciara arca egyre jobban kezd beleégni a tudatomba. Megnehezíti a dolgom azzal, hogy ennyire csinos, miközben nem túlsminkelt, vagy túlöltözött, ha így lenne, most teljes pánikban ülnék bizonyára, de nem is stílusom az öltöny-nyakkendő, az valahogy én nem vagyok és ahogy látom Ciarat, egészen hasonlók vagyunk ilyen téren is, ez pedig ad egy állandó kényelmet a lelkemnek. Pont mint a beszélgetés, az is pont annyira természetes, amiben remélhetőleg mindketten jól érezzük magunkat.
- Nem mintha lenne összehasonlítási alapom, de szerintem nem látszik rajtad – mosolygok, de nem túl erősen. Szerintem nem érdemes túlságosan találkozásnak venni azt a pár percet, amihez New Yorkban volt szerencsénk, az annyira rohanós volt, hogy kevés információt tudtam magamba szívni. Hozzátenném még, hogy „nekem tetszik a megjelenése”, de ehhez már nincs elég bátorságom, ez talán túl erős kijelentés lenne, márpedig nem szeretném, ha azt gondolná rólam, hogy olyasfajta ember vagyok, aki csak a csajozásra tud gondolni.
Huh, akkor ő is utazott egész sokat, mint hallom. Felvetek a nyelvbotlásra, amit egyébként nem tudom, hogy az is, spanyolul még nem használtam ezt a szót, angolul pedig nagyon béna lett volna helyettesíteni.
- Bárhogy is hívják, elég erősen megkavarta a bioritmusomat - fogom meg mellkasomat egy pillanatra. - Eltűnt az életemből nem kevés óra, de még mindig jobb, mint például Amerikából a Távol-Keletre utazni, akkor az órák szerint egy teljes nap tűnik el csettintésre. – Márpedig az idő pénz és az időzónák miatt tényleg nagyon érdekes jelenségek tudnak kialakulni, hiába megy az idő a maga megszokott módján.
De talán jobb nem az időről beszélni, hiszen már mind itt vagyunk Afrikában, ráadásul nem is ok nélkül, komoly küldetésre jelentkeztünk és alig várom, hogy holnap elkezdődjön aminek el kell. Viszont… ételek. Nehéz dolgom van, de megpróbálom kiejteni a szavakat, amik kicsit viccesen hangoznak.
- Én a helyedben azért vigyáznék, ez a „Mopane hernyó” nevű finomság egészen megosztónak hangzik. De kipróbálom, ha te is kipróbálod, egyedül biztos nem lennék ennyire bátor, pedig szeretem az újdonságokat. - Azért a „bármi” étel Zimbabwe-ben tényleg nagyon bevállalós, de nagyon szimpatikus ez a hozzáállása. És ha már itt tartunk, legyen, bármilyen fogást is hozzanak Ciaranak, én most itt helyben elhatározom, hogy igenis bevállalom a hernyót, bár azért egy biztosra vélt étellel is előállok, amit az orvosom ajánlott.
- Akkor a hernyón kívül én még egy ilyen… - rákészülök a helyes kiejtésre… - sadzat szeretnék kérni – nézek a pincérre, aki felírja a kéréseinket, majd nem is húzza tovább az időt, elsiet.
Ami azt illeti, egy új témát nem esik nehezembe felhoznom, mivel amúgy is érdekelt, hogy mi lehet az unokatestvérével. Hiába vagyunk Carmennel nagyon jóban, szerintem azért Ciara sűrűbben beszél vele. Némi meglepettséget fedezek fel a tekintetében, amit hirtelen nem is tudok hova rakni. Talán rosszat kérdeztem, vagy csak rosszkor… Történt tán valami? Kicsit feszengek, majd hallva a bizonytalanabb válaszát, kezdem tényleg elhinni, hogy egészen furcsa témába tenyereltem bele ártatlanul.
- Két hete váltottunk egy rövidebb helyzetjelentéssel tarkított üzenetet. Úgy vettem észre, hogy egészen elfoglalt mostanság. - Kissé én is visszafogottabban beszélek, érezhető rajtam is, hogy tudatlanul lereagáltam és átvettem Ciara kérdésekkel teli arckifejezését, de szerencsére – ahogy hallom – ő is azon van, hogy minél előbb tisztázzuk a kellemetlenséget.
- De, tudja, megírtam neki, hogy nagyon köszönöm, amiért megadta nekem az elérhetőséged, s így lehetőségem lett nem csak találkozni veled, hanem eljönni egy ekkora kalandra. – Oh, gondolom akkor ő erről nem beszélt vele. Ez felveti a kérdést, hogy vajon rosszul tettem-e, hogy említettem a találkozásunkat Carmennek. Nem ismerem nagyon az unokatesók kapcsolatát, úgyhogy könnyen lehet, hogy olyasvalamit követtem el véletlenül, ami nem a legjobb húzás volt a részemről kettejük viszonyát nézve. - Rosszul tettem, hogy írtam neki? Bocsánat, én teljesen abban a tudatban voltam, hogy te is említetted neki ezt az utazást. – Nem tagadom, hogy jócskán össze vagyok zavarodva, de bízom benne, hogy ha nem túl személyes dologról van szó, akkor úgyis tisztázza hamarosan Ciara, hogy mi miért történt, vagy nem történt.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Kezdetekben egy kicsit zavarban vagyok, igaz, várható volt, hogy Ciara személye ilyen hatást vált ki bennem az első igazi közös találkozásunk alkalmával. Csodaszép nő, akivel nem szeretném, ha bármi is félresiklana. Ez egyébként csak az első percekre igaz, ahogy elkezdünk beszélgetni, úgy egyre inkább kezdem levetkőzni magamról a megfelelési kényszer kimért jellegét és szép fokozatosan süppedek vissza abba a viselkedési kultúrába, ami igazán rám jellemző. És ez jó! Bár tény, hogy egészen könnyedén teljesedek ki mások társaságában, ez az esetek többségére igaz, csakhogy, ha egy olyan nővel találkozok, aki esetében úgy gondolom, hogy mélyebb érzéseket is kiváltott már bennem, akkor teljesen megnehezítem saját magam dolgát. Ez a legnagyobb hátrányom, veszítettem már el így egy számomra régebben nagyon fontos nőt és minduntalan ott motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha Ciara is csalódna bennem. Nehezen tudnám megemészteni.
Az online társalgás nagyon sok közös témát és célt fedett fel közöttünk, a fizikai mozdulatait azonban csak most van lehetőségem megtapasztalni és elkezdeni őket értelmezni. Tudom jól, hogy nem szabadna azt játszatom, hogy minden kis mozzanatára felteszem magamnak a kérdést "ezt vajon miért csinálja, mit érezhet, mit gondolhat?", mert akkor elveszne a beszélgetés varázsa és átcsapnék egy jócskán csapnivaló Sherlock-ká. Így is látom, hogy fáradt, ez egy állapot, nem von le semmit a szépségéből, mint ahogy az én, mondjuk úgy, nem feltétlenül rendezett frizurám is arról árulkodik, hogy próbálom magam ébren tartani. Talán ihatnánk egy kávét hamarosan, biztos vagyok benne, hogy nem fog zavarni, ha alvásra adnám a fejem.
Mindezek ellenére kissé furcsa érzésem van. Mintha zavarban lenne, vagy van valami aprócska tény, ami mellett talán elsiklottam. Nem tudom kitalálni, mi lehet ez, de célommá válik rájönni lehetőleg még a vacsora alatt.
- Teljes mértékben. Ne aggódj emiatt! - Hangom lágy és szerény. Szeretném, ha nem aggódna értem, hiszen egyáltalán nem panaszkodásnak szántam a szavaimat. Valószínűleg ennél sokkal, de sokkal fáradtabbak leszünk az elkövetkező napokban, de ez a fáradtság nem rossz értelemmel bír.
Elmosolyodom kedvesen, ahogy felajánlja a lehetőséget, hogy megkínál az érdekességnek számító ételből, melyet ő rendelt.
- Nekem úgy is jó, akkor legyen így - nyomatékosítom, míg a pincér felé nézek, aki láthatóan veszi a lapot. Mikor Párizsban voltam bátyámmal, akkor csináltuk azt, hogy a legtöbb ételből csak egy adagot rendeltünk és mindent ketten ettünk, így több ételt tudtunk megkóstolni anélkül, hogy degeszre ettük volna magunkat, úgyhogy nem áll tőlem messze az a hozzáállás, hogy megkínáljuk egymást a rendelt ételekből.
Látom ám, hogy Ciara kuncog. Nem tudom, miért és hogyan, de ettől rendkívüli bizsergésnek indul a mellkasom. Kezd tényleg ellenállhatatlanul szimpatikus és megfogó lenni számomra.
Miután elmegy a pincér, gondoltam, felhozom az unokatestvérét, hiszen Carmen személye is egy közös pont. Azt azért nem mondhatom, hogy napi kapcsolatban vagyok vele, sőt, általában hetente, ha váltunk egy-egy mondatot, ami legtöbbször egy közös kutyasétáltatás megszervezéséből áll, amennyiben találunk olyan időpontot, ami mindkettőnknek megfelel. Azt tudom, hogy Ciara és Carmen sem mindennapi beszélőviszonyban vannak, noha sosem kérdeztem meg semelyikőjüket sem, hogy pontosan milyen náluk a családi légkör. Mik a szokások, mennyire vannak tisztában egymás életével és gondoltam, miért is ne érdeklődhetnék egy kicsit Ciaratól.
Egyből érzékelem, hogy van valami, ami talán más vágányra kényszerít minket a témát illetően, csak még nem tudom, hogy micsoda pontosan. Visszakérdezése és testbeszéde is erre enged következtetni, melyre szavak nélkül bólintok, s iszok egy kortyot, miközben ő is arra a következtetésre jut, hogy feltehetőleg a kutatók munkája nem merül ki napi nyolc órában, Carmen pedig imádja a szakmáját.  
- Igen, említettem neki az elefántmentést. Nagyon tetszett neki az ötlet, bár tudod, nem igazán az ő stílusa ez. Jó szórakozást kívánt nekünk - tolmácsolom Carmen üzenetét, amennyire emlékszek rá, noha szemeim egyre inkább kezdenek egy hatalmas, értetlen mesefigura szemeivé változni. Látszólag mintha nem tetszene Ciaranak az, hogy Carmen tud erről az alkalomról, talán amiatt sem szólt ő neki róla, csak fogalmam sincs, hogy mi állhat ez mögött. Mikor ő az itallapra néz, egyértelmű, hogy kellemetlen pillanatait szeretné ezzel az álmozdulattal enyhíteni, tekintve, hogy már kért italt. Görcsök kezdenek gyomromban feléledni, kihasználva, hogy az itallapot nézi, kis időre én is az ablak irányába fordítom fejem. Igazából nem tudok mást tenni, mint őszintén beszélni hozzá, bár nem sok közöm van kettejük kapcsolatához, de ha valóban kellemetlenséget okoztam neki, illendő lenne minimum bocsánatot kérnem érte.
Nagyon sok kő kerül a szívembe, amelyek nehézzé teszik, ahogy nézem és hallgatom őt, a válaszát. És akkor hirtelen leesik minden. Mint akit fejbevernek, egy csettintésre világosodok meg, helyére kerül minden puzzle-darab és értelmet nyernek az elmúlt percek kissé kínos pillanatai. Oh! Testtartásom egyből lazábbá válik, arcom is kisimul, szinte megnyugodok, hogy ez az egész tényleg csak egy félreértés, semmi több, semmi olyan, amit ne lehetne könnyedén helyrehozni. Bátorkodom tenyeremet kézfejére helyezni, közvetlenül, de mégsem tolakodóan.
- Ne érezd rosszul magad, nincs miért! Carmen és én nem alkotunk egy párt. Kutyasétáltatás közben találkoztunk és az első emlékem vele az, hogy a földön ülve a kutyája képen nyalt. Azóta is találkozunk időnként, de közel sem annyira szoros, nem annyira személyes köztünk a viszony, mint... mint például veled. - Igyekszem végig szemébe nézni, nem tudom, hogy nézhetek ki, de számomra ez a pillanat nagyon érzelmes, talán tükrözi ezt a tekintetem is. Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire igaz az, hogy Ciaraval már szorosabb a kapcsolatom, lehet csak a vágy beszél belőlem és utalni szeretnék, hogy vele ennél szorosabb barátságot szeretnék kialakítani, olyat is akár, ami köztem és Carmen között sosem lesz. Elengedem kezét, lágyan visszahúzom az asztal felém eső részére. Most jövök csak rá, hogy pontosan mit hallottam az imént tőle. Tán lát bennem valamit? Igaz, pontosan tagadta azt, hogy kettőnk között több alakuljon ki, de ez egyértelműen azt jelenti, hogy megfordult a fejében, úgyhogy igyekszem nem elkönyvelni magamban, hogy valóban nem akar tőlem többet. Mindig nézni kell, hogy milyen körülmények között hangoznak el a szavak és bizonyára én sem mondtam volna mást, ha a barátja az unokatesóm lenne, érzések ide vagy oda. Azt hiszem, az imént hallottak egy kicsit bátrabbá tesznek engem, mintsem hogy elriasztanának. Nem utolsó sorban... akkor ez azt is jelenti, hogy egyedülálló?
- Benne vagyok! - Szóval ezért nézte az itallapot... - Megengeded, hogy meghívjalak? - Nem csak az italra értem ezt, de a végén majd úgyis megtudja, hogy a vacsorát szeretném én állni. Eredetileg nem szerettem volna előre megkérdezni, csak amikor már megettünk mindent, azonban egy olyan beszélgetés után, amit magunk mögött tudhatunk, egy apró utalást akarok tenni az én szándékaimra is, igaz, akkor is meghívok másokat, ha nem annyira szimpatikusak, mint Ciara, ám ez jelen helyzetben nem számít.  
- Mit innál szívesen? - forgatom kezemben én is az itallapot és látom, szinte minden van, ami Amerikában, vagy Európában is megtalálható.
Pár perc múlva megérkezik a pincér és elénk helyezi a rendelt ételeket. Megcsapnak az illatok, egyelőre csak meglepődni tudok, mennyire más, mint az otthoni ízek. Mielőtt elmenne, megemlítem neki a tömény alkoholokat.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Nem szeretném, ha zavarba hoznám felé nyúló kezeimmel, ám úgy gondolom, hogy a kialakult helyzet már így is elég kellemetlen, talán ezen apró gesztussal érzékeltethetem vele a közvetlenségemet iránta és a félreértés gyanús témát illetően is. Szeretném, ha tenyereimen részben a gitározástól megkeményedett bőr megnyugtatná és komfortosabbá tenné Ciarat, hiszen nincs olyan téma, ami miatt én megharagudhatnék, pláne, ha Carmennel kapcsolatos. Egy idő után, mondatrészekből és arcának mimikáiból sikerül összeraknom, hogy miről is lehet szó, s így nézve tényleg jogos, amiket mondott és ahogyan cselekedett az irányomba. Mindig nagyon szimpatikus volt Carmen, de kezdetektől fogva tudtam, hogy van barátja, úgyhogy sosem közeledtem felé olyan módon, sőt, mai napig azt gondolom, hogy mi ketten nagyon jó barátságot ápolunk egymással és ezt szeretném mindenféleképpen megőrizni. Halvány, teljesen őszinte és kedves mosoly társul enyhén csillogni kezdő szemeimhez, melyekkel az arcát nézem. Nem tudom semmilyen módon hibáztatni Ciarat, amiért azt hitte, hogy én vagyok Edward. Igazság szerint meglepett, hogy Carmen nem tudatta eddig vele a nevét, biztosan oka van ennek, mint ahogy annak is, hogy a barátja megmaradt "titokzatos férfinak", úgyhogy nem én leszek az, aki tönkre tenné a nagy bemutatást.
- Nincs mit sajnálnod, így nézve tényleg nem tudhattad, hogy nem én vagyok az a bizonyos titokzatos férfi. Nekem arról nem volt tudomásom, hogy Carmen még nem említette őt neked név szerint, szóval feltételezem, innen jött a félreértés. Mi Carmennel csak jó barátok vagyunk, akik időnként elmennek együtt kutyát sétáltatni, vagy akik előszeretettel futnak össze például egy Greenpeace rendezvényen - említem meg neki a New York-i találkozó mikéntjét is, ahová mi nem egy párként mentünk, sőt, a teljes igazság az, hogy még csak nem is együtt közelítettük meg a parkot, hanem nagy meglepetésre láttuk meg egymást a sok ember között. Hogy azután mi történt, az már történelem, ahogy mondani szokás.
Végigsimítok borostámon, ahogy visszaveszem kezeimet az asztal felém eső térfelére. Az ember gondolatait, cselekedeteit mindig meghatározza a pillanat környezete, úgyhogy bármennyire is ismételgetem magamban a percekkel ezelőtti szavait, miszerint "sosem tudnék rád úgy gondolni", valamiértnem érzem, hogy ennek a jelen információk tudatában is nagy jelentőséget kellene adnom. Egy kicsit elbizonytalanítja a szándékaimat, de ettől még ugyanannyira motivált vagyok, ami pedig újfent enyhe bűntudatot kelt bennem. Nem csak arra tudok gondolni, hogy itt egy csodás nő, akkor akár lehetne köztünk több is, de kétségtelenül kedvelem őt, nem tudok szemet hunyni afelett, hogy mennyire tetszik nekem, s mennyire szimpatikus számomra. És ha szívemre kellene tennem kezemet és vallani, bevallanám, hogy igen, vannak egy új kapcsolatra vezető gondolatok a fejemben.
Azt azért érzem, hogy egyikőnk sem tud teljesen ellazulni a kellemetlen félreértés miatt, viszont én a magam részéről örülök, hogy ez kitudódott már így az elején és nem úgy töltjük el egymással ezt a hetet itt Zimbabweben, hogy valami teljesem mást feltételezünk a másikról. Esetleg ihatnánk valamit, ez valóban egy jó ötlet, még ha hirtelen én nem is vagyok a helyzet magaslatán, mivel ahelyett, hogy az itallap ajánlatait olvasnám, még az iménti gondolatok ismétlődnek fejemben, azt azonban szép gesztusnak érzem, hogy felajánlom neki meghívásomat, elvégre eddig is így terveztem.
- Ohhh - helyezem vissza az asztalra az itallapot a meglepettségem közepette, mikor megtudom, hogy inkább ő hívna meg engem. Ez egy kicsit kényes kérdés számomra, több szempontból is. Nem gondolnám, hogy bármennyire is hibás lenne Ciara az előbbi félreértésben, de semennyivel sem hibásabb, mint én, úgyhogy nincs is mivel tartoznia nekem. Ha most igent mondok erre az egyébként nagyon is értékelendő figyelmességére, azzal beismerném, hogy szerintem is miatta történt a félreértés? Pedig nem. A másik apróság, ami sok-sok tűként szurkálja hátamat, az a megszokás és a tradíció. Egy randin - nevezzük ezt annak vagy sem - a férfi szokta meghívni a nőt és talán furcsa helyzetbe kerülnék, ha ezúttal ez másként lenne. Nehéz kérdés elé kerülök ezúttal, sokkalta nehezebbe, mint az előbbi szituáció és láthatóan töröm a fejemet, hogy belemenjek-e, vagy pedig erőlködjek még ellene. Először is megköszörülöm a torkomat.
- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, nem fogok presztízskérdést csinálni abból, hogy én fizessek, mivel biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalmunk közösen vacsorázni, de kérlek függetlenítsük ezt bármilyen tartozástól, hiszen véleményem szerint egyikünk sem adósa semmivel a másiknak. - Már-már kérő tekintettel nézek rá, igazság szerint szeretnék fizetni, ám ezen nem fogunk összeveszni, pláne, hogy nem fogom hagyni, hogy ne hívjam vissza egy másik étkezésnél, amit egyúttal vehetjük célzásnak is, igen, még ha nem is ez volt vele az elsődleges szándékom. - Az előbbi félreértésnek amúgy is ki kellett buknia előbb-utóbb, én pedig csak örülök, hogy ez már a legelején megtörtént. Gondolj csak bele, mi lett volna, ha csak a távozás előtti utolsó étkezésünkkor szaladtunk volna bele ebbe? Akkor lehet az egész hetet úgy töltjük el, hogy teljesen mást gondolunk a másikról, mint akik valójában vagyunk - mosolyodom el és érzem, hogy újra kezdek elkényelmesedni, visszaesni abba a lazább hangulatomba, mint amivel fogadhattam őt.
- Akkor hát két bort kérnénk a legjobb fajtából. - mondom a közben hozzánk érkező pincérnek, ki fel is jegyzi az új rendelésünket miután elénk helyezte az elkészült ételeket. - Köszönjük! - mondom én is Ciarával együtt és mosollyal fogadom az első nonverbális véleményét a finomságok illatára. Szemeim még a távozó pincért egzotikus vonásait követik, majd közelebb tolom a tányéromat Ciaráéhoz, hogy megkaphassam a felét. Ahelyett, hogy élvezném az étel furcsa mivoltát, én teljesen elmerülök az újfent felszabadultabb hangulatban és Ciara talán ellazult jókedvében. Egyszerűen csak jól érzem magam itt az étteremben, a világ távoli pontján vele kettesben.
- Jó étvágyat! - felelem, de azt kell, hogy mondjam, Ciara egyelőre bátrabb az évesben, mint én. Én csak hatalmas szemekkel végigkövetem, ahogy megkóstolja, mit is rendeltünk. - Na milyen? - kérdezem szinte gyermeki kíváncsisággal, folyton-folyvást elemezve vonásait. Ha rossz lenne, a fintorát aligha tudná leplezni.
Nem sokkal ezután én is megkóstolom azt, aminek nevét már rég elfelejtettem. Egyébként egész jó, hiába nem lehet levenni róla a furcsa jelzőt, bárhogy is, ma nem maradunk éhesek. Míg eszünk, a nap is lemegy, nyomonkísérhetjük közösen az első afrikai naplementénket és ezzel együtt az utána következő szürkületet is. Jelenleg csak azért nem hagyom abba az étkezést, hogy jobb panorámából kísérhessem ezt nyomon, mert tudom, még sok lehetőségünk lesz erre az elkövetkező egy hétben. Már hangulatos lámpafényben kapjuk meg a borokat. Gyorsan megtörlöm számat, s a kecses poharat Ciaráéhoz koccintom a magasban.
- Hogy itt vagyunk! - ismétlem örömteli mosollyal mielőtt belekortyolnék az alkoholba. Ha csak erre az estére is utaztam volna ennyit, már azt tudnám mondani, hogy megérte. És ami azt illeti, ezen vacsora után már több minden miatt várom a holnap kora reggelt...

Másnap reggel
Ébresztőt állítottam, mert reggel ötkor kell kelni. Fél hatkor indulás, a reggelit (feltételezem egy-egy szendvicset) pedig elvileg ezen a napon kapni fogunk a szafari dzsipeken. Én úgy gondoltam, hogy fél óra elég elkészülnöm és belebújom a ruháimba, de az ébresztő után mégis érzem testemben, hogy még tudnék aludni. Ez azonban nem tart vissza, amint normális tempóban is beindul az agyam, felfogom, hogy mennyire várom már az indulást, szóval bár kómásan, de semmiképpen sem örömtelenül mászok ki az ágyból.
Első nap. Főszerepben az ismerkedés és a célunk definiálása, ha minden igaz, a rossz sorsra kényszerített elefántokat megnézzük és megbizonyosodunk az állapotaikról. Egészen gyorsan elkészülök, úgyhogy fél hatra ott tudok lenni a hotel előtti találkozási ponton. Hajam az türhető, ruhám pedig mondhatni felkészült egy egésznapos szavannai túrához, szóval nem a legszexibb, de ez már csak ilyen. Tekintetemmel Ciarát keresem, de amíg nem látom meg őt, nem vagyok rest mindenkivel kezet fogni és bemutatkozni nekik. Azt tudtam, hogy nagyjából tizen leszünk, de csak most látom, mennyire színes a társaság. Mint hallom tőlük, jöttek Ausztráliából, Ázsiából, de leginkább Európából. Én magam büszkén képviselem az Amerikai kontinenst.
- Szia! Jó reggelt! - lépek oda Ciarahoz, amint meglátom őt megérkezni ide a hotel elé. - Sikerült kipihenned magad? - Lehet csak nekem indult még nehezen az első reggelem itt Zimbabweben, lehet érzem még a jetlaget.
Alig tudunk elkezdeni beszélgetni, távolról érkező és egyre hangosodó dzsipek hangja töri meg az afrikai városi alapzaját. Három dzsip jön, s mind megáll előttünk az út mellett. Na én nekem már ez megadja a naphoz a hangulatot, ilyen safari dzsipeket aligha tudnék elképzelni New York egyik hotele előtt és ebben a kirándulásban, pontosabban misszióban ez a szép.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Mielőtt elindultam volna Zimbabwebe, még borotválkozás után tettem egy fogadalmat a saját tükörképemnek. Nem agyalhatom túl ezt az egy hetet. Emberek között fantasztikusan tudok érvényesülni, azonban, ha van egy számomra az átlagtól sokkal szimpatikusabb nő, akkor hajlamos vagyok túlizgulni még azon pillanatokat és szituációkat is, amikben máskor teljesen otthonosan érzem magam. Természetesen az sem mondható véletlennek, hogy én ezt a fogadalmat megtettem indulás előtt, minden bizonnyal éreztem már akkor is, hogy van némi esélye annak, hogy nem csak írásban fogok érdeklődni Ciara személye iránt. Természetesen meghazudtolni magamat nem tudom, előfordul az asztalnál ülve is, hogy azt érzem, mindenféleképpen meg szeretnék felelni neki, ugyanakkor ezek egészen gyorsan el is múlnak. Összességében talán elmondható, hogy jelenleg a vártnál is könnyebben el tudok lazulni a társaságában, merek önmagam lenni még egy olyan kissé kellemetlenebb pillanatban is, mint egy párkapcsolati félreértés.
Békés örömmel hallgatom, hogy feltehetőleg mi vezethetett ahhoz a félreértéshez, holott közel sem jó dolog, ha valaki elzárkózik a családjától. Nem is az kelt mellkasomban örömöt, hanem amiért mindezt megosztja velem és ezáltal úgy érezhetem, mintha valóban az élete része lennék. Szeretnék az lenni, ez kétségtelen. Habár én személy szerint nagyon nyitott vagyok a családtagjaimmal, sokat beszélek velük, mégsem mondanám teljesen ismeretlennek az általa felvázolt helyzetet. A nagyobbik húgom is elzárkózott tőlünk, pedig tudjuk róla, hogy nem szándékosan teszi, vagy legalábbis nem boldogan. Ciara életét annyira még nem ismerem, hogy bármire is gyanakodhassak és tudom jól, hogy most vigyáznom kell a szavakkal, mert könnyen olyan témát érinthetek, ami számára fájdalmas.
- Nekem az a tapasztalatom, hogy ha valaki elzárkózik a családjától, akkor annak oka van. És ha rossz érzésed van a családod miatt, akkor az sosem lehet egyedül a te hibád - kezdek bele nagy általánosításokkal, véletlenül sem szeretnék faragatlan lenni, de azért csak-csak érik bennem az a burkolt kérdés. Nem fogok direktbe rákérdezni így harminchárom évesen, mint anno amikor gyerekkoromban odamentem egy latin stílusú, sárga színes falú ház lépcsőfokán szomorkodó rég nem látott barátomhoz azzal a kérdéssel, hogy „Mi a baj, mi történt?”. Ebben a korban ezek a dolgok már sokkal komplikáltabbak, tudom jól. - Ha bármikor segítségedre lehetek, vagy jól esne beszélni róla, akkor ne fogd vissza magad. Szeretek beszélni, tudom, de a hallgatóság szerepét is nagyon élvezem. - Érzem, hogy nem arról van itt szó, hogy rossz dinnyét vett volna a boltban, hanem ennél sokkal komplikáltabb. Erre mondják azt, hogy a legszebb mosolyok mögött lakozik gyakran a legnagyobb fájdalom. Remélem Ciara esetében ez azért nem így van.
Ideje korán kerül elő a fizetés kérdése, de nem is baj. Sokszor találkoztam olyan történetekkel, amikor a férfi ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizessen az étteremben, mondván, hogy hogyan nézne már ki, ha a nő venné elő a pénztárcáját, majd otthon azért bevallotta, hogy nincs sok pénze és így rendezték maguk között a költekezést. Nos, én nem ez vagyok jelenleg, se nem szorulok rá a kisegítésre, se nem kötöm az ebet a karóhoz, hogy márpedig nekem kell itt fizetnem. Az ok, hogy miért is szeretném mégis én rendezni a számlát, az pusztán a megerősítés, hogy az elmúlt beszélgetések miatt nem tartozik nekem semmivel. És ha minimális esélyét is fenntartanánk akár most, akár visszaemlékezve a ma estére, hogy ez a vacsora konvergálhatna egy randevúhoz, akkor még kerekebb lenne a történet. Főleg látva mosolyát, s azon testbeszédét, mely arról árulkodik, hogy talán mindketten egyszerűen csak jól érezzük magunkat itt a kellemes napnyugtában Afrika közepén.

Túrabakancs: pipa. Táska: pipa. Séró: inkább hagyjuk is. Izgatottság: pipa. Úgy érzem, hogy teljesen kész volnék az első napunkra, már ami az expedíciót illeti, amennyiben lehet ezt expedíciónak kikiáltani. Számomra biztosan az, hiszen nem jártam még Afrikában és elefántokkal is csak állatkertben volt szerencsém találkozni. Hiába kora reggel van, a Nap már jelzi számunkra, hogy néhány órával később olyan erővel fog minket sütni, amit egyikünk sem vehet félvállról.
Sokszor nézek körbe, azt gondolván, hogy megint csak nem sikerül meglátnom azt a valakit, aki talán itt van az orrom előtt, majd néhány bemutatkozás után megpillantom a hotel bejárata felől érkező Ciarat. Diszkréten megjelenek mellette és érdeklődök, milyen reggele van. Ugye-ugye, az a fránya jetlag.  
- Áh, tartottam volna a taxit, amíg ideérsz és feltehetőleg non-stop hívtalak volna, ha ez a veszély fennállna. - Ezt egy kisebb kacagással mondom, de egyébként egyáltalán nem viccnek szánom, tényleg így cselekedtem volna. Taxinak nevezni a dzsipeket kellően talán túlurbanizált személyre utalhat, pláne amilyen hanggal felbőgnek azok motorjai miután mindannyian felszálltunk és elfoglaltuk helyünket, szerencsére pont egymás mellett. Indulás előtt az összes, szám szerint négy vezető is bemutatkozott (közülük ketten európaiak, ketten pedig afrikailak, feltételezem helyiek), a mi dzsipünk kormányához pedig pont az a férfi ül be, aminek neve a leginkább magasba repítette szemöldökeimet. Nem tudtam megjegyezni hát, hogyan hívják, de a vonásait felismerni annál inkább egyszerűbb feladat. Ha tippelnek kellene, azt mondanám, hogy katona. A mozgása, a tudatos beszéde mind erről árulkodik, habár a vadőr kifejezés itt ezen a vidéken felér valóban egy katona életmódjához. És hát van, amikor fegyverek és erődemonstrálás nem elég az állatok védelmére.
Útban a szavanna belseje felé haladva a szénfekete vezetőnk sokat mesél nekünk, habár a motorzaj miatt – és mert teljesen mögötte ülök -, nehezen hallom ki a szavakat. Ami egyből megfog, az az angol akcentusa. Érződik rajta, hogy keresi az angol szavakat, nem beszéli folyékonyan a nyelvet, de ő nagyon lelkes, amiért itt vagyunk.  Tőszavakból összerakom, hogy valóban azért vagyunk mi itt, mert fehérek vagyunk. Mert európaiak (zömmel) és amerikaiak, a civilizált és erőteljes fejlett „nyugat”, akiknek erős elveik vannak az állatvédelem terén. Ha személy szerint minket megharagítanának mindazok, akik haszonállatként tekintenek az elefántokra, akkor mi egyből a nagy szervezetek felé fordulnánk, WWF, Európai Unió, UNEP… Mert ilyenek vagyunk mi… és tényleg ilyenek is vagyunk, az már más kérdés, hogy a szavakon túl valljuk be, annyira nem sokat tudunk mi tenni az Afrikában élő állatokkal. Ez most talán egy kivételes egyszeri alkalom. Talán… Van egy tippem, hogy itt Zimbabweben a helyiek közül senki sem szereti az európaiakat, vagy úgy összességében a fehéreket és ezért nem tudom őket hibáztatni. Nyilvánvalóan nem az a célom, hogy megváltoztassam USA zászlóját magamra véve a helyiek életét és gondolkodását, Afganisztán megmutatta már, milyen következményei lennének egy ilyen beavatkozásnak, de néhány elefánt megmentése mindannyiunknak szívmelengető érzés lehet. Be kell vallanunk, nem vagyunk a radikális állatvédők, bár lehet vannak közöttünk olyanok is, a többség viszont élményt szerezni jött. Ciara arcára pillantok, akinek arca szintúgy ezt sugallja. Behunyja szemeit és csak élvezi a reggeli nap melegét. Szívemre teszem a kezemet, én is ezért vagyok itt. Követem példáját, természetesen miután befalom a szendvicsemet, hiszen nőkkel ellentétben reggeli nélkül én nem tudok létezni.
Már épp megfeledkeztem arról, hogy mi itt nem szafarinézőben vagyunk, mikor megállni a dzsip, mindegyik autó közel egy helyen. Annyira azért nem a vadonban vagyunk, mint látszik, egy farmhoz tudnám leginkább hasonlítani, premier plánban egy korláttal elkerített kifutóval a ház mellett. A kifutóban pedig ott vannak az elefántok. Egyelőre itt tartják őket, amíg lezajlanak a tárgyalások, ha jól értettem mindezeket a vezetőnk szájából.
Újabb eligazítás következik, ezúttal egy hosszabb, miközben sokunk nem tudja levenni szemét a békés állatokról. Én Ciara állok, tekintetem pedig arca és az elefántok között váltakozik. Nincs már több motorzaj, csak a szellő és más állatok hangja a háttérben. Én azt veszem észre, hogy egyre nyugodtabb vagyok. Az izgatottságom nem hagy alább, de az otthoni stressz észrevétlen görcsei is kezdenek elernyedni testem egészén.
- Igen! - felelem Ciara alig hallható megjegyzésére hozzá hasonló meghatódottsággal és egy vidám mosoly kíséretében pillantok rá az eddigieknél hosszabb ideig, s megállapítom ezúttal is magamban, hogy nem csak az elefántok, hanem ő is milyen gyönyörű.  
Aztán kis időre szétszéled a csoport a nagy területen. Én sem ragaszkodom ahhoz, hogy másokkal tartsak, így az elkövetkező percekben a magam útját járom. Távoltól megismerkedek a számomra legszimpatikusabb elefánttal, egy nősténnyel, mint kiderül időközben. Felmerül pár kérdés bennem velük kapcsolatban, úgyhogy örülök, hogy az egyik európai rendező a közelben van és le tudom szólítani egy rövid társalgás gyanánt.
Csinálok pár fényképet is, míg a szabadég alatt vagyunk. A csoportról, az állatokról, a tájról és Ciaráról is készül néhány, ahogy ott ül a szalmabálán, békésen, idillikusan. Később úgyis megmutatom majd neki... gondolom magamban.
Meglepően gyorsan telik az idő. Az épületben definiálok magamnak egy új fogalmat: "Afrika szag". Nem is feltétlenül szag, de illatnak sem mondható. Talán szinesztézia, nem tudom én magam sem, lehet a látottak csapják be érzékeimet, de az kétségtelen, hogy megvan az egzotikuma annak, ahogy leülünk Ciarával egy párnára a kissé kopottas épület sarkában. A puszta közepén. Afrika közepén!
Enyhén leejtem vállamat, ahogy megérzem rajta Ciara hajtincseit és fejének enyhe súlyát. Tudom, hogy magasságomból adódóan kényelmetlen a vállam, úgyhogy próbálom számára minél kényelmesebbé tenni. Jól esik, hogy ennyire társának tart máris. Jut eszembe! Míg hallgatom az előadást, kezembe veszem a fényképezőmet és Ciara felé tartva lassan lapozgatni kezdem a készített fényképeket. Elefántok, hatalmas puszta... ő, ahogy a szénabálán ül békésen, majd egy közelebbi kép, amin éppen ismerkedik az elefánt egyeddel.
- Véleményem szerint nagyon jól elkapott pillanatok lettek - teszem hozzá hallkan, hogy ne zavarjam a többieket a figyelésben. Suttogok, akár egy rossz gyerek, aki nem figyel a tanárra. Ha nincs ellenére, megfordítom a fényképezőgépet, hogy mi kerüljünk fókuszba, s rányomok a megfelelő gombra. A kattanás hangjára néhányan ránk is néznek, majd elmosolyodva fordulnak vissza előre. Nem tudom, mit gondolhatnak rólunk.
- Én remekül! Látod ezt a nőstényt? - lapozok vissza ismét arra a képre, amin az általam megismert elefánt van. - Azt mondta Dia - a francia származású vezetőnk -, hogy nem véletlenül ennyire közel merészkedő az emberhez. Megszokta, hogy csoportok sokasága veszi őt körül, azonban megsimogatni nem engedte magát, mert neki sok fájdalmat okoztak már. Elvileg neki a kölykéhez mentél oda te - léptetem tovább a képeket, amin ő és a kisebb elefánt van. - Ez az elefánt még nem kapott annyi fájdalmat, ami feltehetőleg azért van, mert követte az anyját, aki óvta őt, ezért kezesebb is. - Próbálok átadni mindent, amit megtudtam időközben.
- És te hogy érzed magad? Vigyázz, ne kapj napszúrást... - A napszúrásra is Dia hívta fel a figyelmemet, hiszen kezd az idő dél körül járni, mi pedig nem vagyunk hozzászokva a trópusi Naphoz. Remélem Ciara sem azért dől a vállamra, mert rosszul lenne.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Bár nem feltétlenül nyilvánul meg rajtam, hogy milyen nehézségek értek már az életben, sajnos én magam is találkoztam már családi problémákkal, melyek közül nem egyet a saját bőrömön tapasztaltam meg. Apám halála megrendítette a családunkat, akkoriban pedig végignéztem, ahogy a két húgom néma harcot vív egymással. Míg bátyámmal mi eredendően mások voltunk és ezt mindketten elfogadva becsültük egymás erényeit, addig a két húgom kezdetben nagyon hasonlított egymásra. Mint két tojás, legalábbis gyerekként, ám ahogy nőttek fel, váltak tinikké úgy mutatkozott meg kettejük között a differencia és ez bizony konfliktusokat szült éppen akkor, mikor elvvesztettük apánkat. A költözések után úgy tűnt, mintha a család újra összébb húzódna, egészen szoros kapcsolat alakult ki mindannyiunk között és talán ebbe utóbbi időszakban annyira bele is kényelmesedtünk, hogy már-már arcul csapott minket a valóság. A valóság pedig ezúttal rosszabb, mint hittük. A nagyobbik húgom eltávolodott tőlük, ámbár ő volt mindig annyira talpraesett és független, hogy naivan higgyük azt, hogy minden rendben van vele. De nem. Ha valaki eltávolodik a saját családjától, annak mindig oka van és nem szabad lebecsülni a problémákat, hiszen mégiscsak egy családtagról van szó. Így hát teljes odaadással és együttérzéssel veszem a bátorságot, hogy érdeklődjek Ciara felől. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyire új a mi ismeretségünk, jóformán semmi közöm nem lenne az ennyire személyes életéhez, ezért nem is sértődnék meg, ha nem osztaná meg velem. Ami azt illeti, most is erre számítok, hiszen az a tapasztalatom, hogy az emberek nem mernek közvetlenek lenni és még annyira sem szeretnek személyes élményekről beszélni, ami teljesen érthető.
Jól esik, hogy ennyire megbízik bennem, noha azon kívül, hogy én is érzem a kettőnk között kezdetektől fogva megépített hidat, nem is tudom, hogyan érdemeltem ezt ki, de roppant módon hálás vagyok érte és úgy gondolom, ez egy olyan ajándék, amit nagy becsben kell tartanom. Mintha végigfutna egy ideg a hátamon, ahogy elmondja, hogy amennyiben Carmen tudomást szerezne róla, akkor konfliktus törhet ki. Természetesen eszem ágában sincs ártani kettejük családjának, így teljes mértékben megértem a téma súlyosságát.
- Nem én leszek az, aki Carmen fülébe juttatja, erre szavamat adom. - Bár ennél jobban megígérni nem tudok valamit, tudom jól, hogy ha nem bízna bennem, akkor nem mesélné el a történetet. Ezzel együtt azonban hasfalam kezd megfeszülni ahogy egyre inkább bekebelez a feszült téma.
Az első szavak belém állnak, mint egy erős íjból szívemre célzott nyíl. Nem számítottam arra, hogy olyasmit fogok hallani, amivel nem csak, hogy együtt tudok érezni, de az én emlékeimet is felkavarja az apánk által hagyott űr. Ennek ellenére egy mély lélegzetvétellel elfolytom érzéseimet és koncentrálok a továbbiakra. Három báty, szóval ő az egyedül lány gyermek a családban, ami sosem lehet egyszerű, de itt most nem is ez a lényeg. Maximálisan felfogom, mi az, amitől menekülni szeretne.  Én egész eddig abban a hitben voltam, hogy ő talán boldog párkapcsolatban él. Amilyen vidám és tettrekész nőnek ismertem meg, egyből egy stabil kapcsolatot képzeltem mögé, ezek szerint tévesen. Egy pillanat erejéig belém hasít némi boldog érzelemnyaláb, de olyannyira bűnösnek érzem ezen gondolatomat, hogy egyből megpróbálom elhessegetni.
- Én teljes mértékben azok táborát gyarapítom, akik a házasságot szerelemhez kötik. Tudom, hogy a világ sok esetben nem így működik, nincsenek is illúzióim efelől… - Kissé kellemetlen az, hogy nem tudom, mennyire lenne illendő még inkább érdeklődnöm a családi dolgai felől. Beindulnak azok az ösztöneim, amik miatt többek között eljöttem ide, Zimbabwebe is, az, hogy segítsek másokon és egyúttal jobb életet adjak állatoknak és embereknek egyaránt, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ez nem az én csatám. Nem szólhatok bele Ciaráék családi életébe - jelen helyzetben - bármennyre is szeretnék. Az első, amit megtudtam Ciaráról az az, hogy abszolút ki tud állni azért, amiben hisz és amit képvisel, ezek tudatában pedig tényleg nagyon nehéz helyzetben lehet a családon belül.
- Én úgy látom, hogy egyáltalán nem élsz szegényen. Csak azért, hogy még jobb életkörülmények között élhess, tényleg feláldoznák a boldogságodat a testvéreid? Vagy ez inkább amolyan üzlet lenne? – Erről már sokat hallottam, ellenben az nagyon gyomorszájon üt, hogy a testvérei nem veszik figyelembe a húguk akaratát. – Én is elvesztettem az apámat kiskoromban. Nagyon nehéz volt az az időszak, ezért is szerintem sejthetem, mennyire hiányozhat nektek. Részvétem! – mondom egy fokkal halkabban.
- Nagyon erős vagy, hogy mindezek ellenére is kiállsz a hivatásod mellett. Minden tiszteletem a tiéd! – Ezt mindenképpen meg akartam még jegyezni neki. Sokkal elhivatottam, mint én vagyok, azonban ennyire elszánt emberek társaságában én is könnyen motiválttá válok, úgyhogy kívánom, hogy sokáig ismerjük egymást és kapcsolatban maradjuk. És igen, mi tagadás, továbbra is ott motoszkál bennem a gazdag férfival kapcsolatos kérdés. Legszívesebben megfognám a kezét és arra kérném, hogy jöjjön el Amerikába velem az afrikai túra után, de ez talán nagyon önző lenne. Persze néha én is lehetek önző.
- És… - kezdek bele óvatosan. – végülis, hogy látod magad előtt a jövődet? Mindent megteszel, hogy valahogy elkerüld a házasságot, vagy még azért elgondolkozol az „igenen”? – A válasza fontos számomra. Nincsenek erőltetett vágyaim, de be kell vallanom, szeretném tudni, hogy ő magát milyen kapcsolati státuszba sorolja és ha szívemre teszem a kezem, tényleg szeretném, hanem menne bele egy olyan házasságba, amit nem szeretne. Maga miatt is és… azt hiszem, szeretnék én is egy esélyt kapni tőle, csak egyet.

- Meglepődnél, ha elővennék egyet a táskámból? – állok bele a poénba, ami még tegnap kezdődött, de a mára is kihat. Ami azt illeti, nem hoztam magammal fűszoknyát, honnan is szereztem volna, miközben utolsó találkozásunk óta úgy durmoltam, hogy new yorkig elhallatszódhatott a horkolásom.   Kezemet nyújtom felé, hogy abban kapaszkodjon meg, míg belebújik rendesen a bakancsába, de a vállam is egy biztos pont lehet. Mondjuk a húgom a fejemet szokta használni, leginkább azért, hogy bosszantson.
Hihetetlen mennyit jelent egy vacsora közben megejtett beszélgetés. Sokkal magabiztosabbnak és közvetlenebbnek érzem magam vele, már csak a mellette töltött jeepben való utazás során sem fogalmazódnak meg bennem olyan kérdések, hogy mi van, ha túl közel ülök hozzá és benne vagyok a személyes terében, miközben mindannyian hallgatjuk a fura akcentusú helyi állatmentőt, aki ezúttal kicsit idegenvezető is egyben. Persze ha akarnék sem tudnék távolabb kúszni Ciarától, ennyi embernek nincs sok helye az autóban.
A helyszín felé haladva és a terepre érve is mindannyian hagyjuk magunkat átszellemülni és élvezzük, hogy elvarázsol minket az eddig sosem látott táj. Nem felejtek el fotókat készíteni sem így, hogy kijelöltem magam a csoport elhivatott fotósának, a készített képek közül páran Ciara a modell az új barátjával, a kölyökelefánttal. Nem szándékozom megzavarni a barátkozása közben, így várok, amíg újra össze nem hívják a csoportot, hogy egy előadás során részletesebb képet kapjunk az előttünk álló feladatokról.
Valóban meglep, hogy vállamra dönti fejét, azonban egyúttal nagyon jól is esik. Eddig is azt éreztem, de ez csak még inkább alátámasztja azon érzésemet, hogy Ciara kicsit más, mint a legtöbb általam ismert nő. Olyan közvetlen, mint én és egyúttal olyan játékos, de legalább annyira kíváncsi is, mint jómagam. A helyzet az, hogy nem érzem magam zavarban, sőt, pusztán csak klassz itt lenni vele és átélni mindazt, amiben részünk van, így azok után, hogy megmutatom neki a róla készült képet, megörökítem a jelenlegi arcunkat is. Csak, mert úgy érzem, hogy a most készített képet jó lesz később is elővenni.  
Miután már nem kell annyira figyelnünk és csendben lennünk, mesélni kezdek a megtudott információkról, leginkább az elefántokról. Egyértelmű, hogy az itteni emberek azt szeretnék elérni, hogy szívünkhöz nőjenek az állatok és ne csak, mint egy fogalomra gondoljunk a cselekedeteink során. Ezt én abszolút jó dolognak tartom. Mindeközben viszont azt is látom, hogy Ciara kissé elfáradt, ahogy fejét térdére döntve figyel. Halvány mosollyal bátorkodom egy gyengéd és óvatosan lassú mozdulattal egyik arcába hullott hajtincsét füle mögé visszatessékelni. Egy-két meghittnek érzett pillanat után kérdésére azonban némileg elkomolyodik az arcom.
- Szerintem nincs. Ugyanakkor nagyobb hős sem és mindenkinek a maga lelkiismerére van bízva, hogy melyik szeretne inkább lenni. - Az ember nagyon sok mindent elrontott már, amihez csak egy Földön élő élőlényként semmi joga nem lett volna. De bárhogy próbálják tagadni, az éghajlatunk drasztikus változásokon megy keresztül, a fő cél a profit lett, ami mellett eltörpülnek a jó erények.
Ooo, mekkora ziccer poén! És feltételezem, nem is sejtette, hogy micsoda hárompontos dobást csinált.
- Régen tudtam, eskü! Annyi jelmezt készítettem hobbiból, hogy az osztályom hozzám árt farsang előtt. – Vagyis anyám varrt, én meg ragasztottam, fontam, barkácsoltam, hegesztettem és minden egyéb. – De ha bár kalapot csinálok, egy főszoknya nem rendel? – kacsintok rá, újra felhozva az ő poénját, de ez napi kétszer biztosan elő fog kerülni már, ebben biztos lehet. Míg hozzám dől, én szinte reflexből karolom át a hátát, miközben még mindig az előző cukkolásrohamunkon kacagok.
- Komolyan? – szöknek magasba szemöldökeim, ahogy megtudom, hogy a hotelhez medence is tartozik. – Remek ötlet, persze! Jól fog esni a nap végére, az biztos. – Csak reméljük, hogy nem így gondolkodik az összes többi vendég is. Ami pedig a kérdését illeti, mély levegőt veszek és azzal a lendülettel bevallom bűnömet.
- Természetesen… nem. - Mondanám, hogy mindenre figyeltem, csak erre nem, de valójában semmire sem készültem, mert csak sodródtam a reggellel, aztán pedig a többi emberrel. Mondjuk talán nekünk kevesebb az esélyünk megpörkölődni a napon, mint annak a svéd lánynak, aki már most rák piros.
– De szerinem tudnak adni neked a szervezők, ha rosszul lennél – teszem hozzá, miközben végül elengedem hátát. Most nagyon kis bágyadtak néz ki Ciara, nem tudom, hogy aggódjak-e érte, vagy csak támogassam őt fizikailag és mentálisan is.
- Egy kávé jól jönne, igaz? – kacsintok rá, miközben oszlani kezd a társaság. Biztosan találunk valamelyik fa tövében egy nespresso kávégépet… Én ölni tudnék érte, de a víz is elegendő kívánság jelen pillanatban.  

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Meghitt mosollyal fogadom, hogy bízik bennem és nem fél attól, hogy kikotyognám Carmennek mindazokat a rendkívül privát információkat, amiket megosztott velem. Szerencsés embernek érzem magam, amiért van egyfajta képességem, aurám, vagy csupán személyiségem, amitől az ismerőseim azt érzik, hogy nekem meg tudnak nyílni, én pedig ezzel sosem szándékozok visszaélni.
Ciarát én egy olyan nőnek ismertem meg, aki pontosan tudja, hogy mit szeretne és nem kell őt korlátok közé helyezni, nincs arra szüksége, hogy mások irányítsák. Igaz, azért korántsem tudom még hitelesen kijelenteni, hogy ismerem őt, mégis szívem mélyén azt érzem, hogy megértettem őt, a gondolkodását, a nézeteit és ez egy kapcsolatban nagyon fontos, gyakran fontosabb is, mint az, hogy mindenféle róla és a hátteréről szerzett információval gazdagodhassak. Mindezekkel a fejemben hallgatom teljesen lesokkoltan, hogy a testvérei ennyire domináns szerepet akarnak játszani és kezüket tartják Ciara jövőjén még egy olyan privát és személyes kérdésben is, mint amilyen a házasság.
- Igazad van abban, hogy sokakat nem a szerelem vezérel egy házasságkötésnél, ez régebben sem volt másképp, de te is tudod, hogy azért nem csak ez az elv létezik. Tapasztalatból mondhatom, hogy még ebben a világban is sokan, ha nem is szerelemből, de erős mentális kötődésükből adódóan kötik össze az életüket a párjukkal. - Tudom, hogy rózsaszín köd nem tart sokáig, azzal is tisztában vagyok, hogy a szerelem egy ritka érzelem, ettől függetlenül egy férfi és egy nő még szeretheti és tisztelheti egymást puszta kötődésből is, azáltal, hogy jól érzik magukat együtt és érzik, hogy együtt egy boldog és kiegyensúlyozott család tudnak lenni. Néha pusztán az is elég, hogy a másik is hasonlóképpen gondolkodik és egyező jövőképe van. Félve jegyzem meg, én Ciara esetébe pontosan ezt érzem és elsőként ez fogott meg benne annyira más nőkhöz képest.
- Szóval szerintem rossz hozzáállás az, hogy "sajnos, ilyen világot élünk", vagy hogy magunkat alárendelve mások akaratának alkalmazkodunk a többséghez. - Alapvetően nem meggyőzni akarom őt, azt sem tudom, hogy egyáltalán van Ciaraban bármi dilemma. Most csupán saját gondolkodásomat osztom meg vele. - De magamat is tudom példaként hozni, itt vagyok harminc felett, hogyha érdekből akarnék házasodni, már megtehettem volna. - Egy csipetnyi fájdalom mutatkozik mosolyomban, nem vagyok büszke arra, hogy még mindig a megfelelő párt keresem, de azért jól érzem magam a bőrömben, magányos vagyok, ha a párkapcsolatokat nézzük, viszont büszke vagyok a barátaimra, a családomra és mindenkire, aki része az életemnek és ezért kicsit sem mondhatom magam magányosnak.  
Nem szeretnék nagyon leragadni az apám halálán, viszont egy jó alkalom arra, hogy megosszak magamról is pár információt. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna, azonban, ha már így alakult a beszélgetés - amit nem bánok -, kihasználom a lehetőséget.
Egyszerűen imádom, ahogy kihúzza magát az elismerésemre és mintha szikra gyújtotta volna, újra felsejlik az a buzgó nő, akit anno Manhattanban láttam a Green Peace rendezvényen. Alig tudom levenni róla a szemem.
- Szeretem, igen - nem kell sokat gondolkodnom a válaszon. - Pont az imént gondolkodtam el azon, hogy végül is a műsorvezetés is egyfajta marketing, csak a termék és a vevők helyzete a más, úgyhogy mondhatni egy folyóban úszok csak két helyen ugrottam bele. - Ezt a hasonlatot sem használtam még a karrierem leírására.
Minden félelmem elillan belőlem, ahogy meghallom, hogy nem fog belemenni abba az érdekházasságba, ezzel együtt pedig elgondolkozom, hogy miért viselhettem ennyire szívén a sorsát. És ha már albatrosz, tudom, hogy egy madár, de mégsem villan be előttem az állat alakja. Látszik, hogy ki közöttünk a szakmabeli, de ha már itt tartunk, eddig nem is tudtam magamról, hogy hozzá hasonlóan én is egy albatrosz vagyok.
- Úgy vettem észre, ez a gondolkodás kezdi újra reneszánszát élni - felelek csak ennyivel, mivel pont nemrég fejtettem ki, hogy én is pontosan így gondolkodok. - Nincs ebben semmi szégyellni való - bátorítom, vagy úgy is mondhatnám, hogy kiállok a döntése mellett, lehet mindössze saját megnyugtatásomból, mert valóban, meg kell hagyni, pár percen keresztül meglehetősen aggódtam érte és a jövője miatt.  

- Most nevetsz, de ha beüt a negyvenöt fok, akkor mindketten azért imádkozunk majd, hogy bárcsak egyetlen egy fűszoknya lenne csak rajtunk - kacsintok rá. Ez az egyik tényező, amitől féltem, mikor Afrikába érkeztem. Mit vegyek fel? A hosszú ruha véd a Naptól, de a hőguta üt ki, rövid ruhában szénné éghetek, cserébe viszont könnyebben párolog a testem, amitől pedig csak szomjasabb leszek, igaz, ez utóbbi ellen lehet tenni könnyen.
Éjszaka eltöprengtem azon, hogy vajon mennyire lett túl személyes az előző napi beszélgetésünk, elsősorban a házasság téma, amin végül eléggé leragadtunk, de bárhogy is, már nem lehet visszacsinálni a történteken, én a magam részéről pedig nem is szeretném.
Egy régi fájdalmam visszagondolni, hogy milyen menő jelmezeket készítettem anno és hogy azokat tényleg én csináltam a húgom támogatásával, na meg anya varrótudásával együttesen és mára sajnos halvány fogalmam sincs, hogy mi lett a sorsa ezeknek a jelmezeknek. Az egyik barátomnak adtam őket költözés előtt, ez az utolsó információm. Viszont ha már jelmez, a jó öreg főszoknya ismét előkerül, Ciara fogadalmát hallva pedig elszínészkedem, hogy menten kész vagyok felpattanni és a gyűlést magam mögött hagyva kimenni hatalmas főszálakat keresni. Mindebből persze csak annyi látszik, hogy felállni készülök, amit aztán nem viszek végig, mert nem akarom megzavarni az előadást.
- Vigyázz, mert még szavadon foglak! - nevetek fel, miközben már biztosra veszem, hogy amikor csak lehetőségem lesz, szereznem kell egy madzagot, pár kapcsot, aztán kimegyek a mezőre legelni. És mindezt csak azért, hogy lássam Ciarat esőtáncot járni benne. A helyiek nagyon örülnének egy kis esőnek. Megjegyzem, én vidám embernek tartom magam, de ilyen sokat nem szoktam ám mosolyogni, mint amennyit ma teszem.
Majdnem visszakérdezek, hogy miért ne féltsem őt, de nem lenne helyénvaló, mert megértettem, hogy csupán nyugtatásnak szánta a szavakat. Szeretek gondoskodni másokról és ahogy végignézek a társaságon, mindannyian nagyon befogadóak vagyunk, biztosan össze fogunk kovácsolódni a nap végére, de nyíltan tény, hogy Ciara és én egy csapatot alkotunk ebben a nagy csoportban. Na de igyunk akkor egy "kávét"...

Estére már kiismertem annyira ezt a négy csillagos hotelt, hogy bátran merjek fürdőpapucsban, egy piros geometriás mintájú fürdőnadrágban és fehér pólóban lebattyogni a lépcsőkön törülközővel a nyakamban. Nagyon szép a hotel, de egyáltalán nem luxus és a helyieken - beleértve a vendégeket is - egyáltalán nem látszik, hogy megkövetelnék az elegáns és kimért magatartást. Nekem pedig több sem kellett, hogy ezzel vissza is éljek.
Igen, mehettem volna amúgy lifttel is a földszintre, csakhogy amikor elforgattam a kulcsot a szobám ajtajában, kilépett a mellettem lévő szobából az egyik holland srác, akivel a szavannáról hazafele jövet beszélgettem és ezúttal is váltunk pár szót, míg én fürödni, ő pedig vacsorázni tart. Igazából nem lep meg, hogy azt hiszi, mi járunk Ciaraval, végtére is együtt lógtunk egész végig, úgy mutatkozunk, mint akik már ezelőtt is ismerték volna egymást - ami nem hazugság -, az utunk viszont lift nélkül is korán véget ér, úgyhogy már nem kezdek bele a magyarázkodásba. Igazából mindegy is, hogy így alakult, inkább az udvar felé fordulok.
Nagyon hangulatos medence társul a hotelhez, az alja nem csempe, hanem kővel van burkolva, ami természetesebb hatást ad. Na persze ezt is csak azért veszem észre, mert Ciara testét részben takarta a medence fala.
- Szia! Kellemes a víz? - kérdezem, míg leteszem én is a törülközőmet és a papucsomból is kilépek. Miközben sorra veszem a vízbe vezető lépcsőket, a tekintetem Ciara arcán ragad. Teljesen máshogy jönnek elő vonásai így félhomályban, vizes hajjal, de istenemre mondom, gyönyörű!
Oké, teljesen lehidalok a felvetésére, pár másodperc után viszont, mint akinél benyomják a start gombot, lelkesedve elvigyorodok.
- Nekem csak egy, de ellene mindig én nyertem - felelek jókedvűen visszagondolva azokra az időkre, mikor mindig rajta lógtam, mert én sokkal szeleburdibb voltam a bátyámnál. Ez egy figyelmeztetés, hogy ne higgyen a biztos győzelmében, mert a végén még csalódás éri. - Félek, hogy előnytelen helyzetből indulok - teszem hozzá miután megállok mellette és vállaimat is bevizezem. Egyértelműen arra utalok, hogy egy nővel szemben mentális erényekre hivatkozva nem tudom érvényesíteni az erőmet.
- Definiáljuk a szabályokat. Az nyer, aki...? - pillantok rá kérdőn. - Csak mert feltételezem, nem akkor kapjuk a pontot, ha a másikat kétvállra fektetjük a medence alján. - Elképzelném ezt a szituációt, Ciaraval ugyan nem tudom, de bátyámat vizuálva a helyébe viszont megvan az a pillanatkép, amikor én lábbal állok a mellkasán és a testsúlyommal próbálom őt a medence aljára passzírozni. Arkhimédész miatt mondjuk a súlyom sem tudná ott tartani tesómat, úgyhogy mindenképpen új és humános szabályokat követelek.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

Nem akartam a szerelem és a hozzá kapcsolódó témákról beszélni Ciaraval az első találkozásunk alkalmával, mivel elég kényes és sejtelmes dolognak tartom. Mindig is olyan ember voltam, aki szeret személyeskedni és talán ezúttal meglepve tapasztalom, hogy Ciara is könnyen mer magáról és ezúton a bátyáival való kapcsolatáról mesélni. Aztán mintha mi sem lenne természetesebb, a szerelem boncolgatásának teljes közepén találom magam. Magamtól nem hoztam volna fel, de így azért kicsit más.
- Bárcsak szörnyen okos lennék – kacagok fel magamon, ezt követően pedig csupán egyetértően bólintok. Ha tudná, hogy mennyire együtt érzek vele… Habár voltak szép kapcsolataim, a hosszú és tartós párkapcsolatot még nem találtam meg én sem. Érzem, hogy megváltozik Ciara hangulata és beszédstílusa, ezért mindenképpen igyekszek új vizekre evezni, ami a hivatásom. Ezzel kapcsolatban kérdést is kapok.
- Hogy őszinte legyek, vegyesen. Néha nagyon nagy teher, máskor teljesen kényelmesen lubickolok benne. Alapvetően én még mindig csak a húgom bátyjaként vagyok ismertebb, mintsem a saját tévészerepléseim által, ami elég ingovány érzés. Ha valami van a húgommal, engem is megtalálnak a sajtósok a kérdésekkel. Ennek ellenére azért szeretem a forgatásokat, újabban inkább a dokumentumfilmeket, mint például a természetfilmeket. – Hosszú válaszomat talán nem bánja. Nem kapkodom a szavakat, egyenletesen és kiegyensúlyozottan beszélek, mert ezek a mindennapjaim részét képzik. Ellenben nagyon jó végre kizökkeni a megszokott életemből, nem irodában és nem is kamerák előtt vagyok. És ami az illeti, New Yorktól is kellően távol.

- Miért, meg mernéd tenni? – Magam sem tudom, miért ugrok rá a pucérságra, csak utólag gondolok bele, hogy lehet félreérthető a kérdés. Mert tény, hogy anyatermészet, de azért mégsem az lesz ránk a jellemző, hogy csak hagynak minket egyedül kószálni a füves pusztában. Nyilván ez megint egy fikció, de azért sok mindent elárul a személyiségünkről, ha erre őszintén választ adunk, ami feltehetőleg mindkettőnk részéről egy erős nem lenne. Szerintem direkt fogalmazott így. Látni akarta ahogy sorra villannak fel a képek a lelki szemeim előtt akárcsak egy régi diavetítő képkockái. Én meg lám tényleg itt ülök mellette a bamba fejemmel. Bárhogy is, ezen előadás alatt megtanultunk egymás arcáról és testbeszédéből olvasni, az biztos! Nagyon rosszak vagyunk, de hát Ciara mellett nekem elég nehéz koncentrálnom.

Testem összes pórusa örömtáncot jár, ahogy belemerülök a hűsítő vízbe. Amint megerősítést kapok a víz állapotáról, már magabiztosabban sétálok bele amíg végül bele nem merülök teljesen. Eszembe jut az a nagyon extrovertált srác a liftből, akinek részben igazat kell hogy adjak, valóban könnyen azt lehet hinni rólunk távolról figyelve minket, hogy egy pár vagyunk, amennyire idillikus a medencét és az azt körülvevő hangulat.
Idillikusat mondtam volna? A játékra való invitálását követően már teljesen másképp látom a helyzetünket. Ahogy ő a haját igazgatja, én csak nézem őt és már tudom, hogy én máris vesztettem így, jó előre. Meggyengít Ciara teljes valójában, de legalább foghatom arra, hogy csak udvarias akartam lenni vele a birkózás során, mindegy mi az igazság. Úriembernek tartom magam, ezt vagy csak stílusosan nyerhetem meg, vagy orrvérezve veszíthetem el.
Abban a pillanatban, hogy megfogalmazza a jutalmat, szemöldökeim magasra szöknek. Szóval nincs szabály, ez elég veszélyes játék lett így, de nem panaszkodok, ellenben felveszem a vadnyugatos pózt a szemkonaktussal együtt. Épp gonosz és ádáz tervemen gondolkodok, végtére is, neki sokkal több ideje volt ezen tanakodni ötletgazdaként. Szerény szabálykövető gyerekként a nincs-szabály teljesen hozzávágott elviekben a medence köveinek, így viszont kérdő tekintettel követem végig, ahogy megkerül és hamar megérzem súlyát a hátamon. Egy pillanatra különleges érzés tölt el, ahogy teste minden eddiginél jobban simul a bőrömhöz. Peregnek a másodpercek míg tartom a hátamon a félig vízbe merült, súlyát részben elvesztett nőt - nem nehéz, valljuk be -, mikor feleszmélek, mi a játék lényege.
- Jah, oké, értem. - Azzal belemerülök a vízbe hátamon a nővel, kissé rásegítek a gravitációnak, hogy a fejem is a víz alá kerüljön ezzel adva neki egy kívánságot. Azt hittem véresebb küzdelem lesz, de nekem ez jobban tetszik.
- Ezt a leopárdoktól lested? - kérdezem vigyorogva miután újra a víz felett vagyok. Már tudom, mi lesz az én cselem, persze előbb a kívánság.
- Mit tehetek érted? - úszok kissé közelebb hozzá, karnyújtásnyi távolságra vagyok csak tőle. Szemeimben csillognak a medence éjszakai fényei, ahogy Ciara tükörképe is. Az hiszem, izgatott vagyok, hogy mi lesz a kívánsága.

Ciara & Javier

Olykor messze kell menni, hogy megismerhesd önmagadat.

- Azt hiszem, a megfelelő válasz erre pont úgy hangzik, ahogy te megfogalmaztad a kérdésedben. Bizonyos dolgokban előnyt kovácsolhatok belőle. Ez nem több és nem kevesebb, amit önmagában jelent ez a mondat. Nekem nem azért lett ismert az arcom, mert híres akartam lenni, hanem mert imádom azt a műfajt, amivel együtt jár a kamera. Gondolok most elsősorban a zeneszerzésre, vagy az éneklésre, de ugyanúgy élvezem, hogy ismereteket, vagy élményeket oszthatok meg másokkal és ehhez elengedhetetlen a kamera. Most nem elsősorban a AGT-re gondolok, az inkább egy buli volt, mintsem az, amit én hosszútávon szeretnék elérni, mint közismert szereplő. - Valószínűleg túl sok mindent akarok kihozni a válaszomból, de szeretek beszélgetni és jó érzés a valós céljaimat hangoztatni, mivel sokan csak egy showműsor bolondos műsorvezetőjeként ismernek, pedig ennél sokkal több minden van a puttonyomban. - Például szeretnék valamennyit forgatni ebből az elefántmentésről is, illetve majd a jövőben együttműködni olyan szervezetekkel, amik globális természeti és humán problémákkal foglalkoznak. - Tudom, ebből van száz már rajtam kívül, de meg akarom tartani magam a szabadúszó szerepben és nem feltétlenül egy adott témára szeretném szentelni az életemet, vagy a karrieremet. Erre szoktam én azt mondani, hogy majd meglátom, hová fut ki ez a dolog. Mivel van másik végzettségem is, ezért van annyi szabadságom, hogy ne függjek anyagilag a médiában folytatott tevékenységeimtől, így lehetőségem van azzal foglalkozni, amivel szeretnék és nem azzal, ami a legtöbb nézőszámot generálja. Feltéve persze, ha megmarad a marketinges állásom.

Lassan kezdem magam úgy érezni, mint az osztály legrosszabb tanulója, aki nem csak hogy nem figyel a tanárra, de még hangosan is beszélget a padtársával. Bevallom, sokszor megtörtént ez kiskoromban és most is hasonló szituációba keveredek, de Ciara válasza újfent megnevettet és egyben elhatározásra késztet. Innen már nincs visszaút, innen már nincs menekvés.
- Kell egy fűszoknya, értem - mintha csak pont lenne a mondat végén, teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő napjaimnak a fűszoknyakészítés a részét fogja képezni és ha kész lesz, emlékeztetem ezen mondatára Ciarat. Nem azért, mert kötelezném arra, hogy meztelenül fusson egy kört a szavannán, de Diablo nyugosztaljon, csak azért is kíváncsi lennék erre a mozzanatra. Én magamtól ezt nem tudnám megtenni, de szerintem a társaság és a közeg sokat számít. Pláne, ha nincs semmiféle társaság, de ez a lehető legegyszerűbb forgatókönyv. Ciaraval együtt ez már más kérdés és nehéz nem más gondolatok irányába evezni, ha a látványt elképzelem. Na de vissza a szegény elefántokra, merthogy miattunk vagyunk itt.  Ugye?

Magam sem tudom, hogy mire számíthattam volna, viszont erre a játékra biztosan nem. Sokadszorra tapasztalom azt a mai és a tegnapi nap folyamán, hogy Ciara folyton-folyvást meglep, a szó pozitív értelmével és a vártnál is jobban leköti a gondolataimat még akkor is, amikor nem vele vagyok. Mondhatnám, hogy újra fellángol bennem valami, valami, ami már annyiszor megsebzett az életben, hogy leginkább óvatosnak kellene lennem, viszont nem szeretném megvonni magamtól az élményeket és azt, hogy megéljek bizonyos helyzeteket. Ciara tele van energiával, amit nem fél felszabadítani magából és én irigykedve, szinte már csodálva nézem, ahogy kiélvezi a helyzet adta lehetőségeket. Per pillanat a medence meglétét.
Ahogy telnek a percek vele, egyre inkább úgy érzem, hogy beszippant a világába és kialakul bennem a vágy, ami arra késztet, hogy ne féljek saját érzéseimtől és saját emlékeimtől, ne féljek élvezni a pillanatot vele. Persze mitől is félek? Leginkább attól, hogy valami rosszul sülne el és őt is elveszíteném, pedig Ciara jelleme egy olyan ajándéka az életemnek, ami már most biztosan nagy űrt hagyna bennem.
Nem tudom, hogy tudja-e, milyen is vagyok valójában. Azt sem tudom, hogy a bárki tudja-e. Általában az emberek egy visszafogott, de aktív és lelkes embernek tartanak. Sok mindenbe fejest ugrok, ami őrültség, ugyanakkor vannak dolgok, amik már nem férnek bele az életembe. Jelenleg nem látok semmit, ami megtörténhetne és nem férne meg a lelkiismeretemmel, így a birkózás (ami egy letámadás a részéről) során sikerül teljesen kiengednem és gátlások nélkül pusztán csak jól érzem magam. Hogy ez az egész hova fut ki, meglátjuk. Ha reggel egymás mellett ébredünk, akkor volt egy gyönyörű esténk, ha hónapok után is egymás mellett ébredünk, akkor nagyon szerencsés embernak vallhatom magam.
Mikor lebukok a víz alá, eleget téve a fizikális kérésének, megérzem a hideg vizet teljes testemen. Egyáltalán nem kellemetlen, sőt, a pillanatnyi tompa hallás segíti kitisztítani a fejemet. Aztán újra felbukkanok a felszínen és mosolyogva közeledek felé, várva a kívánságát, amiről nem úgy tűnik, minta előre bekészített lenne. Pedig megfordult a fejemben, hogy azért akar játszani, mert szeretne valamit kérni, de ezek alapján a játék az elsődleges, hacsak nincs valami a fejében, amit még nem is sejtek.
- Már megvannak a tervrajzok hozzá, úgyhogy egy-két nap és meglesz - felelem határozottan, csak mert valóban rágoogliztam, hogy mégis hogyan kellene ezt csinálni. Egyébként hoztam külön öveket is, amikre ráfűzhetném a nagy fűszálakat vagy egyéb leveleket és akkor még a funkcióját is megállja. A meztelen szavannai rohangálást viszont nem tudom, hogy fogjuk kivitelezni, elköthetnénk az egyik furgont, csak itt Zimbabweben az ilyen illegális tevékenység még annyira sem vicces, mint Amerikában. Márpedig rosszalkodni menő, de bíróságra kerülni már nagyon nem az.
Látom, hogy növelni próbálja köztünk a távolságot és bár figyelek minden szavára, határozottan lépegetek felé és nem hagyom, hogy menekülőre fogja. Azt akarom, hogy még közelebb legyen hozzám.
- Fogalmazzunk úgy, hogy kicsit sem vagy nehéz, így közreműködtem a cél érdekében - felelem, de nem arra figyelek már, hogy miket mondok. Végig szemeibe nézve lassan kúszva kergetem őt és végignézek a háttán megállapítom, hogy nem véletlenül nem éreztem a súlyát. Nagyon vékony, de nem túlzóan. Egyszerűen gyönyörű a bőre…
Figyelem továbbra is, ahogy a hullámzó fényének csillogásában a medence széléhez megy. Egy pillanatra megtorpanok, csak mert legszívesebben lefényképezném a szemeim elé tárulkozó látványt. Ezt most nem a szexi szóval illetném, ezt most inkább a varázslatossal.
Kis idő után aztán lassan közelebb úszok, alapvetően hagyom, hogy az ösztöneim vezessenek, úgyhogy bátorkodok mögé lépni, átkarolom derekát roppant finom és gyengéd, de teljesen határozott mozdulattal és miután ő is feldolgozza az érintésünk jóleső érzéseit, gonoszan elmosolyodok.
- Szólok - suttogom közel a füléhez, mely egyszerre érzelmes, de csintalanul játékos is, a helyzet meglehetősen kiszolgáltatott számára olyan módon, hogy egyik oldalt a medence fala, körülötte pedig a karom és a testem akadályozza a menekülésben. Nem akarom, hogy megüsse magát, de súlyomat hátra döntöm és így lényegében magammal húzom őt, hogy a vízbe dőljünk. Most, hogy a feje víz alá kerül-e, azt én már nem szeretném szándékosan befolyásolni, mert azért a játék sem arról szól, hogy erővel nyomjuk egymás fejét a vízbe. És ha őszinte akarnék lenni, az én agyamat már nem a játék teszi ki. Ezt tette velem. Lényegében kiütéssel nyert.