I should've known I'd leave alone Just goes to show That the blood you bleed is just the blood you owe
A hálaadás soha nem vont úgy a varázsa alá, mint a többi ünnep, élükön a karácsonnyal. Utóbbinak is megvoltak a maga hibái, köztük a hatalmas stresszfaktor és az idegösszeroppanások esélyének megsokszorozódása, de mindezek ellenére is minden évben beleszerettem legalább egy kicsit. Volt valami egészen megigéző a színek ízléstelen vidámságában, a fényfüzérek árampazarló melegségében és a gyerekek sokszor idegesítő izgalmában, ami engem is magával ragadott, és gyermekkorom óta sem eresztett teljesen. A hálaadás viszont annyira… amerikai volt. Hiába tetszett maga a koncepció, a hála és család együttese, mindkettő olyasmi, amit szívesen ünneplek magam is, ha a kivitelezés hazafias vonulata elborzasztott. Nem akarom magam az őslakosokhoz hasonlítani, de ebben az érzésben minden bizonnyal közösen osztozkodtunk. Valahol még szimpatikusabbnak is tűnt a nemzeti gyásznap, amit az indiánok és a velük szimpatizáló aktivisták tartottak, mint a valódi ünnep. Mérget vennék rá, hogy a húgaim nem győznének a másiknál jobban meglepődni, ha ismernék ezt a véleményemet. Különben is – utálom a pulykát. Ha éppen nem túl száraz, akkor elviselhetetlenül zsíros, és képtelen voltam megérteni, mit esznek rajta ennyire az amerikaiak, pláne egy ünnepnap. De nem kellett szeretnem ahhoz, hogy értékelni tudjam az alkalom adta lehetőséget a család és a szeretteink összeszedésére és „összekényszerítésére”, ahogy Mitch mondaná. Valamelyest még igaza is van, még ha ezt soha nem is fogja tőlem hallani. Olyan sűrű napjaink voltak az utóbbi években, úgy éreztem, minden alkalmat meg kell ragadnom, hogy biztosítsam, a kötelékünk ugyanolyan erős, mint fiatalabb korunkban volt. Valamilyen szinten mind a mai napig csak egymásra számíthattunk úgy igazán, de munkát követelt, hogy ez így is maradjon. Apa természetesen teljesen más kérdés volt. Már egyikünk sem számított rá a valódi apaszerepében; mind elfogadtuk, hogy anyánk elvesztése óta gyakorlatilag apánk is megszűnt apaként létezni. Michelle persze reménykedett, nem hiába volt hármunk közül ő az igazi „apja lánya”, de mind Leta, mind pedig én próbáltuk többé-kevésbé finoman emlékeztetni rá, hogy miért nem érdemes elvárásokkal Peter elé állnia - Mitch viszont ritkán szeretett a tükörképén kívül bárki másra hallgatni. Ha rajtam múlik, nem is áldoztam volna a szabadnapom délutánját arra, hogy apa lakása felé igyekezzek a metrókijáróból, hogy megbeszéljem vele egy olyan ünnep részleteit, amiért nem csak, hogy nem kifejezetten rajongok, de nem is kívánok vele tölteni. Az egyik indokot még elviseltem volna a másik nélkül, de a kettő együtt szájhúzogatásra kényszerített. Nihal dolgozott, úgyhogy nem tudtam tőle sem kölcsönkérni a kocsit, sem megkérni, hogy kísérjen el, hogy ne kelljen az apámmal kettesben úgy tennem, mintha legalább mi lennénk a Dashwood család; szétszórt, de szeretetteljes. Az autót bántam kevésbé, mindig is szerettem sétálni, és ez egyike volt azon kevés szokásaimnak, amit nem befolyásolt a baleset. Legalábbis nagy általánosságban nem befolyásolt volna, most viszont esőfelhők gomolyogtak az égen, és a térdem szúró fájdalommal jelezte, hogy rossz idő közeleg. Mintha nem lenne szemem. Mire apa lakásajtaja elé érek, már a sántítás szélén járok, amit a bokacsizmám a legkevésbé sem könnyít meg. A nagymama egyik karácsonyi ajándéka volt, úgyhogy természetesen azon túl, hogy méregdrága, magassarkú is, de hiába emlékszek rá a baleset előttről úgy, mint az egyik legkényelmesebb lábbelimre, a baleset óta elég két órát benne töltenem, hogy úgy érezzem, a bokám bármelyik percben kocsonyává változhat és kifordulhat alólam. Más esetben rosszallóan csóváltam volna a fejem apa sosem zárt bejárati ajtajára, de most kifejezetten hasznomra válik, hogy rögtön be tudok nyitni, és nem kell rá várnom, hogy azonnal lerúghassam magamról a cipőt. - Papa? – lépek beljebb, miután leraktam a táskámat és a kabátomat is. Egy pillanatra megtorpanok, amikor valami szúrósba lépek. Visszahúzva a lábamat egy fél pár fülbevalóval találkozok. Nem akarok belegondolni, hogy mennyire lehet gyakori vendég ebben a lakásban a seprű, ha még mindig a földön kallódik Mitch vagy Leta egyik ékszere; ezzel a gondolattal hajolok le érte, hogy aztán az egyik komódra helyezzem. - Aveline vagyok – folytatom, a nappali felé haladva. Az egyetlen, akitől nem tudom elviselni az Avie-t, az az apám. Indokolatlanul elfog a düh, ha ő próbál meg becézgetni. Véleményem szerint több, mint jogosan. Nem tudnám megállapítani, mennyivel van nagyobb rend vagy éppen káosz a szokásosnál; sosem jártam ahhoz eleget apához, hogy tudjam, mi nála az alapállapot. – Kérlek, nyugtass meg, hogy nem hagytad úgy nyitva az ajtót, hogy közben nem is vagy itthon. Kinézném belőle. Minden felelőtlent kinézek belőle. Csak remélni merem, hogy az adóbevallásáról nem szokott úgy megfeledkezni, mint minden másról. Habár, az biztosan jó leckeként szolgálna. Végül a nappaliban találom meg a laptopja előtt kucorogva, fülhallgatókkal a fülében. Tudhattam volna. - Salut – köszönök a nappali ajtajából, amint elkap a perifériájából és sietősen megszabadul a hallását korlátozó tényezőtől. – Dolgozol? Nem akarok zavarni, ha fontos. Vagy ha esetleg olyat írnál, ami nem egy rakás merde, de ezt már csak a gondolataim magányában teszem hozzá.
one day you'll be alone and regret not being there. you'll regret the birthdays and holidays you missed. you'll regret not watching her grow up and being in her life, you'll regret everything and by than it'll be too late.
aveline and peter
Nem okozhatott volna kisebb meglepetést azzal, hogy a laptopjáról indított Spotify lista -amit természetesen nem, mint önnön elkövetett nagy felfedezést használt buzgón, hanem csendes, szemfüles magányában szűrte ki az információt a lányaival lefolytatott ritkás, de annál praktikusabb beszélgetések közül- nem mást, mint az általa gondosan szelektált jazz klasszikusokat váltakoztatta a fülében, végtelenített szalagon. Haladt a korral, legalábbis amennyire azt ő gondolta, de a zenei ízlését tekintve mindig is ódivatúan ragaszkodott a bevett normákhoz. Járt utat a járatlanért, noha félszeg kalandvággyal és annál nagyobb kíváncsisággal ugyan rendelkezett, de soha el nem cserélt. „A jazz zenészeknek máshogy van huzalozva az agyuk" -egykoron ezt hallotta, mikor még daliás fiatalságában Harlem és Upper West Side, a „macska”-zenében esszenciális bárjait kajtatva fél füllel a pódium felé radarozott, míg próbált kikérni egy-egy sört a pultnál magának és Céleste-nek. Mint „színpadszűz”, gyakorlatlan kocazenész, amatőr és polihisztorként önképzett művelője a műfajnak, magába mélyedve tanulmányozta, amit annak idején a fekete, telipofás vigyorával mást nem, csak boldogságot, derűt és életigenlést árasztó bárzongorista mondott, és utólag talán már egyet is értett vele. Azelőtt csak Céleste volt, aki felismerte a szavak mögötti igazságot férje habitusának, és olykor kaotikusnak tetsző, lekövethetetlen, másszor pedig végtelenül puritán, és farkasordítóan egyszerű gondolatvilágának összefüggésében. Hozzá mérten a tősgyökeres, francia nő maga volt a kifinomultság és az elegancia. Peter, mondani se kell, olyan magától értetődő természetességgel simult a város jazzfanatikusainak egyletébe bohókás, bohéman színes és sajátos külső, valamint belső tulajdonságival, mintha az, hogy egyszer közéjük fog tartozni, már a fogantatásának pillanatában meg lett volna írva. Céleste azonban nem illett az egyenletbe. Ő volt, aki miatt nem lehetett közös nevezőre hozni a törteket, mégis, a társaságból kilógó különcsége ellenére nem okozott megoldatlan problémát. Nina Simone My baby just cares for me egykor volt slágerén keresztül, ami azon az estén is, miután a zongorista elfoglalta a helyét a bakon, és beékelte vaskos, sötét ujjait a fekete billentyűk közé, felhangzott, úgy tűnt, többet kommunikál elhunyt feleségével, mint a valóságban még mindig vele - de legalábbis körülötte élő lányaival. Nem annyira a maga hibájából. Nem annyira csak a maga hibájából, még ha több bűnrésze is volt az ok-okozati összefüggésben, mint azt beismerte volna. Látta, tudta, és utólag már a bőrén érezte, miféle következményhez vezetett az akkor egyetlen, helyes célúnak megítélt döntése, és még évek múltán is, mikor napok, akár hetek, de leggyakrabban hónapok teltek el úgy, hogy nem volt módja felvenni a kapcsolatot a gyerekeivel, itta annak az elnagyolt, kidolgozatlan ötletének keserű levét. Volt idő, amikor többet jósolt magának annál, mint, hogy idősebb éveire egyedül fog maradni, a húgát, és a szinte kötelezőnek kikiáltott, családi mizériákat leszámítva, ahol láthatta felnőtt lányainak fanyar, beszédes vonásait, miszerint legkevésbé se vágyják a társáságát. Hiszen ki az, aki bármikor is úgy áll a házasság, a gyerekvállalás komoly kérdései elé, hogy „mi van, ha rossz vége lesz?”. Nem, mintha tervezték volna az első terhességet. De nem, mintha valaha is megbánta volna, hiszen továbbra is, még ha a maga kimondatlan, furcsa módján is, számára Ők voltak a minden -még ha nekik ő maga volt a semmi. Lába, aminek térdén könyökölt, szüntelenül járt a zene lüktetésére, kezébe a járomcsontját döntötte. Mosolya egyre szélesebb ívben kanyarodott ajkain, ahogy lehunyt szemmel, mint mindig, ha Nina Simone volt, aki mélybúgó, érces hangjával énekelt a fülében, Célestre emlékezett. Huszonkét év se bizonyult elégnek ahhoz, hogy áthidalja feleségének egykor volt jelentőségét az életében, így hiába, bár változtatni se kívánt rajta, de minden, ami egykor volt, és ami továbbra is állandóként kísérte mindennapjait, Rá emlékeztette. Az illúzióként megelevenedett képet Louis Armstrong trombitálta ki a fejéből, és ahogy kinyitotta szemeit, a hirtelen, sejtelmes félsötétből kibontakozó alak volt az első, akit a perifériáján meglátott. A fülhallgatótól mihamarabb próbált megválni -olyan hévvel, hogy az a laptop bemenetéből is kiszabadult-, és csak aztán hallotta meg Avie hangját, a kérdésére a bíbelődés közepette szinte egyáltalán nem figyelt. - Az isten verje meg! -a megoldás helyett a feje mellett lóbált kezekkel, szemét ide-oda kapkodva próbált első körön meggyőződni a hang forrásáról, hogy az a megnyitott húsz lap közül honnan ered -az agyam olyan, mint a böngészőm: legalább 15 lap van megnyitva, ebből 3 lefagyott, és fogalmam sincs, honnan jön a zene-, és a semmiből támadt probléma orvoslásának csak aztán veselkedett neki, jobb híján végigkattintva minden aktív felületet. Szemüvegét, ahogy előre hajolt, mutatóujjával tartotta vissza az orrnyergén, de még úgy is hunyorított. Louisba, és a hangszer alaptulajdonságával szélsőségesen szembemenő lágyságú trombitájába végül a böngésző teljes bezárásával fojtotta a hangot. - Mit is kérde… Ja, nem! -válaszolta meg rögtön harsányan a már elhangzott kérdést, mielőtt a végére érhetett volna a sajátjának, amire Aveline bárminemű választ lett volna képes adni, feltehetőleg önmagát ismételve és idézve. A részlegesen hallott szavak egyöntetűen csaptak az agyába, utólag pedig közel se látta szükségét, hogy a lánya papagájt játsszon. – Nem, csak éppen… -ökölbe szorított kezeivel letámaszkodva lökte el magát a kanapétól. – Éppen tartós halláskárosodást szenvedtem, de ez már igazán elhanyagolható a szívinfarktushoz mérten. Még szerencse, hogy spontán gyógyul… már nem a halláskárosodás, hanem a szívinfarktus. És csak az enyhe lefolyású. Különben is, ezek az agyba dugós vackok! Sokkal kevésbé volt egészségkárosító hatása a lemezlejátszók korának, de mit számít manapság, amikor már a mobilitás a cél -elmélkedett, míg a hosszabb úton megkerülte -mert a rövid túl egyszerű lett volna- a kanapét, és azután, hogy lámpát kapcsolt, mosollyal fordult Avie felé. Szeretett úgy tenni, mintha a kettejük helyzete nem lett volna olyan kiszolgáltatott és reménytelen, mint az árok két túlsó partján állóké, akiket nem köt össze semmiféle híd. Legalább magát egy kicsit hitegethette. - Avie. Aveline! -helyesbített rögtön, és üdvözölte, mintha azelőtt nem vele beszélt volna, széles vigyorral, felcsillanó arccal. – Mi járatban, Csillagom? -kockáztatta meg, de előre sejtette, hogy miféle ellenkezés fejében jár a vétke. – Ja! -csapott tenyerének alsó élével a homlokára, és szegezte rá az ujját a folytatásban. – Hálaadás. Kérsz kávét? Vagy teát? -kérdezte összefüggéstelenül, és ha válaszolt, ha nem, azzal a céllal, hogy ő így vagy úgy, de iszik egyet, bármelyikből, valamint a reménnyel, hogy a legidősebbje követni fogja, megindult a konyha felé.
I should've known I'd leave alone Just goes to show That the blood you bleed is just the blood you owe
Annak ellenére, hogy a tragédia okán anya feleannyi időt sem töltött az életemben, mint apa, mindig is úgy véltem, hogy vele valahogy több, felidézésre érdemes emlékem akad. Ha képes lennék objektivitásra, talán nem így gondolnám, de ezért is olyan szép, hogy mind önmagunkért felelünk; senkinek nem kellett nekiállnom megindokolni, hogy miért gondolom így, és senkitől nem kellett eltűrnöm, ahogy megpróbálja elmagyarázni, hogy az agyam valójában átver, és csak azért hiszem ezt el, mert anya emlékét az elvesztése fényében túlromantizálom, apával szemben pedig kamaszkorom óta nem vagyok igazságos. Szerencse, hogy nem én tanultam pszichológiát a családban, mert rövidtávon az őrületbe kergetne a hidegen tudományos maszlagjaival. Nem megérteni akarom az érzelmeimet, hanem megélni őket, a gyönyörűt és az ocsmányt is. Ezért vannak. Mindig is anyás voltam, nem döbbenetes hát, hogy életem első tizenkét évében az édesanyám kapta a főszerepet, nem az édesapám. Az ő haját látom az első, homályos emlékképeimben megcsillanni, az ő kezei között látom az újszülött Michelle-t, az ő egyre halkuló hangján hallom a gyermekkori altatóimat a fejemben. Apát is szeretem szerettem, rettenetesen, de anya volt a világom közepe, és annak tengelyén táncoltam én körbe-körbe, mint a Föld a Nap körül. Nem tartanám túlzó állításnak azt sem, ha anyáról dupla vagy akár tripla annyi emlékem lenne gyerekkoromból, mint apáról. A halála után ennek értelemszerűen meg kellett volna változnia, de… ha egy választásom volt, nem sokat tartózkodtam önként és dalolva apa mellett, a Svájcba toloncolásunk óta legalábbis nem. Nem győzöm újra meg újra elismételni, magamnak, Nihalnak, a lányoknak, akárkinek, hogy mára már nem haragszok, de a törés és a megszokássá váló távolság nem olyasmi, mint a harag, ami magától tovaszáll, ha kitombolta magát. Ez szolgált az új dinamikánkként, mi pedig kénytelenek voltunk elfogadni, elvégre egyikünk se vette a fáradtságot, hogy megpróbáljon javítani, ne adj isten, változtatni rajta. Apa erről minden bizonnyal másképp vélekedne, a saját oldaláról mindenképp, biztosra veszem, hogy ő azt hiszi, az idióta üzenetei és a váratlan felbukkanásai próbálkozásoknak számítanak, amire én azt felelném, hogy a családi béke érdekében inkább hallgasson el, mielőtt egy újabb évtizedre magára haragít. A látvány azonban, ami most fogad, kifejezetten a gyermekkorom apjára emlékeztet. Szinte látom magam előtt a francia otthonunkat huszonöt évvel ezelőtt, apát, kipihentebben, fiatalabb arccal, csak akkor még fülhallgató helyett a telefonzsinórral harcolt. Majdnem ugyanígy szitkozódott is, csak más nyelven tette ezt. Felvont szemöldökkel nézem végig a rögtönzött komédiás előadást, melynek végére túlságosan nehéz feladatnak bizonyul elfojtani az ajkaimra kívánkozó mosolyt, így feladom az arcizmaimmal folytatott küzdelmet, és engedek a nyomásnak. - Ugye tudod, hogy ez egy meglehetősen könnyen orvosolható hiba? – kérdezek vissza kétkedve. – Egy hangfalrendszer, és kész. Habár, inkább ne vedd meg magadnak, legalább lesz ötletem karácsonyra – teszem hozzá, noha a karácsony valójában csak alibiként szolgál - kiváltképp, hogyha tehettem, a nagyiékhoz utaztam az ünnepekre -, hogy apa ne kezdjen felügyelet nélkül randalírozni egy elektronikai boltban, hogy aztán rásózzanak valami túlságosan bonyolultat (és drágát), amiről aztán hónapokig panaszkodhat. Lemezlejátszók így, gramofonok úgy, bezzeg az én időmben! Nem volt szokásunk fizikailag is köszönteni egymást, nem váltottunk öleléseket vagy puszikat, és erősen kétlem, hogy ezt bármelyikünk is bánta volna. Én biztosan nem tettem, és ha szerettem is azzal hízelegni magamnak, hogy apa viszont igen, nem hittem ilyesmiben őszintén. A reflexszerűnek tűnő „Avie”-t mindennemű érdeklődés vagy reakció nélkül elengedem, apa feledékeny korának a számlájára írom, de „Csillagom”-ra elhúzom a számat. Nem szólok rá, mert a bennem élő kislánynak valahol kedvére való a becézgetés, nem akarom igazán megtorpanásra késztetni, de az apa nélkül felnőtt nőt mérhetetlenül zavarja Peter (ha haragos kedvemben voltam, mindig átváltottam a nevére) pofátlansága, így ebben a kompromisszumban tudtunk kiegyezni. - Nem akarok a terhedre lenni – felelek a kérdésére, amit igazság szerint csak a „nem tervezek sokáig itt lenni” udvariasabb formájának szánok. Ugyanakkor, ismerve apa ide-oda cikázó gondolatait, nem tudom, erre mennyi esélyem lesz, visszafogok hát egy sóhajt. – Egy kávénak örülnék, merci. Pár lépés távolságából követem a konyha felé igyekvő apámat, ahova aztán nem megyek be, ugyanúgy megállok az ajtóban, mint ahogy a nappalinál is tettem. Ez nem egy jókedélyű, vidám látogatás, éppen csak egy fokkal melegebb, mint valamiféle bürokrata ügyintézés, és jobb, ha ezt egyikünk sem felejti el. - Beszéltem a lányokkal, és arra jutottunk, hogy veled ebédelnénk, ha az neked is megfelel – kezdek bele, zsebre vágva a kezeimet a nadrágom farzsebében, hogy egy leheletnyit kevésbé érezzem a saját merev hozzáállásom. – Azt beszéltük, hogy rendelhetnénk, hogy egyikünk ünnepét se rontsa el a készülődés. Te mit gondolsz?
one day you'll be alone and regret not being there. you'll regret the birthdays and holidays you missed. you'll regret not watching her grow up and being in her life, you'll regret everything and by than it'll be too late.
aveline and peter
Amikor gyerek volt, az anyja jogot formált arra, hogy valamilyen formán, de becsempéssze a ház falai közé a zenét. Reggelente rögtön a konyhába igyekezett, hogy kikeresse a WCOM (ma már WQXR-FM) rádióállomás sávszélességét, ami az olyanoknak, mint amilyen ő is volt, megváltást jelentett az 1962-es évtől a válogatott klasszikuszenei felhozatallal -az olyanoknak viszont, mint amilyen Mrs. Rotschild volt, annál több bosszúságot okozott. Az asszony, aki huszonéves fiatalkora ellenére hatvanévesek háklisságával kényszerült együtt élni, hasonló mentalitással bírt, mint Monsieur Marchand. Ő ugyan idővel kizárta a számára kellemetlennek tetsző zenei élményt, és az újságot lapozva szelepet zárt a fülére -bár azt sose tárgyalták, hogy végül is miért vonult hadba-, a baloldali szomszédpár női tagja azonban perpatvart csapott, amiért a saját házában nem adatik egy nyugodt perce se. A Marchand háztartás konyhájának fala azonos volt Rotschildék nappalijának falával, ami a kellemetlenséget szülte a két család között. Vagy legalábbis a két családanya között, mindenki más jobbnak látta, ha nem bonyolódik felesleges vitákba, különösen Peter, aki a végletekig az anyjával értett együtt -főleg, ha szabad kezet kapott abban, hogy kiválassza a saját frekvenciáját, ami soha nem vezetett másra, mint a jazzre. Akkor, abban a szabadságban, amit édesanyja ígért neki, a rádió elé szegezve egy könyvvel, vagy csak a zenére irányuló teljes koncentrációjával az se zavarta, ha a másik oldalról ököllel ütötték a falat, amiért átlépte a béke jegyében megkötött hangerősségi-paktumot. - Emlékszel még az öreg Mrs. Rotschild-ra? -kérdezett rá, és nem volt benne biztos, hogy a lánya akárcsak a létezéséről is tud az öregasszonynak, de merte feltételezni, hogy régről, amikor eseti jelleggel a házban ténfergett, vannak róla emlékei, ha más nem, az említései nyomán. – A baloldali szomszédra. Amikor gyerek voltam, szerintem nem több nyolcnál, akkor költözött ide a férjével, Mr. Rotschild-dal. Felettébb kellemetlen pár voltak -ráncolta a homlokát, és sebtében folytatta. – Nekik a zene az úri huncutság volt, ők csakis a Metropolitanbe jártak, ha efféle szórakozásra vágytak. Emlékszem, ha este hat után csörgött a kulcs a szomszédból, a konyhaablakból lestem, ahogy fennkölten masíroznak estélyiben meg frakkban egy-egy színházi távcsővel. Felszegett állal, peckesen, mintha bárkinek is villogni akartak volna, holott tartogathatták volna a műsorukat az arra vevő közönségüknek. Ez az utca nem arról híres, hogy urak és úrhölgyek laknák, akik értékelik a drámai antrékat -anekdotázott, nehezen érve a történetnek azon részére, ami válaszként szolgált volna Aveline kérdésére. – A férj még el is viselte volna, hogy nálunk más mentalitás volt, mint náluk. Na de a Mrs. … vele egy pillanatig nem lehetett bírni, különböző módjait ragadta meg annak, hogy a szemünkre vesse, hogy az ő entellektüeljüktől jócskán lemaradunk, amiért arra fecséreljük az időnket, hogy recsegős rádión át hallgatjuk a zenét. Meg természetesen sértette a fülét; lehet még az is, hogy hallotta, más jól érzi magát a bőrében, ami neki nehezére esett úgy, hogy nyilvánvalóan karót dugtak a seggébe -somolygott kisfiúkéra jellemző pajkossággal az orra alatt az inzultust követően. – Mr. Rotschild pár éve meghalt, és hiába mondta anno a felesége, hogy bárhová, a síron túl is követné, nem váltotta be az ígéretét. Nyolcvankilenc éves, és olyan fürge még mindig, hogy bizonyára van még benne jó pár év. Úgyhogy amíg ő itt van, én nem fogok hangszórón zenét hallgatni! -emelte védekezőn a kezét. – Az előbbi után is bizonyára csak azért nem kopogott át, mert mire odaért a falhoz, elfelejtette, hogy miért cammogott oda. Nagyon jól tudta, hogy Avie nem egy előadói vagy mesélői estért-késő délutánért érkezett -legalábbis miután rájött a látogatásának valós okára-, mégis elragadtatta magát, olyannyira, hogy a beleélés, és az újbóli viszontlátás örömében túlfeszítette a húrt, és az a lánya agyában pattant, amikor egyből két becenévvel szegett szabályt, holott egy is tiltva volt. Látta, hogy megrándult a szája sarka, de ahogy Aveline végül nem tette szóvá neki a merészségét, úgy Peter se kívánt szabadkozni azért, hogy nem az anyakönyvezett nevén szólította, hanem merte az egykor általa is bőszen használt becézési formákat a szájára venni. Rendszert azonban tudta, hogy nem csinálhat belőle mindkettőjük közös érdeke, és a békés együttélés jegyében. - Ne beszélj zöldeket! -intette le magát a feltételezést is. Szerette volna mondani, hogy „sose vagy a terhemre”, de félő volt, hogy megmásításra kerülne a vélemény Avie részéről, akinek bizonyára nem így élt az emlékezetében a fiatalkorának egy jelentős időszaka, amit az apjától távol töltve élt le a húgaival. A kávéra való helyeslést mosollyal fogadta, és utat tört maguknak a konyha felé. Nem, mert az átlagosnál is nagyobb lett volna a rendetlenség, inkább amolyan sajátos rend honolt a házban, ami avatatlan szemeknek kész felfordulást jelentett, Peter azonban, ha nagyon akarta, és kellő türelme volt hozzá, átlátta a káoszt. Igyekezve fejtette fel a mokkafőzőt, szórta ki az elhasználódott zaccot, majd töltötte fel a friss kávéőrleménnyel, és gyújtott alá a tűzhelynek. Amint koccant a lapon, mellkasa elé fonva kezeit fordult, hogy szemközt kerüljön a lányával. - Le is ülhetsz ám -hívta fel rá a figyelmét, ahogy a fejével az asztal felé bökött. Még mindig az a múltszázadbéli konyhabútor tanyázott a sarokban, amit az apja vett a nyolcvanas-kilencvenes évek derekán. A célnak azonban megfelelt, ezért nem akarta lecserélni. – Biztos kényelmesebb lenne -utalt ezzel finoman a lábára. - Ha nektek jó, akkor nekem még jobb! -mosolyodott el finoman, de a látszattal ellentétben belül sokkalta jobban örült a lányaival adódott közös alkalomnak. – Hogy mit ennétek, azt döntsétek majd el ti. Nekem teljesen mindegy, de az én kontómra vesszük -hátat fordított, és leemelt két bögrét, mire a tűzön is fortyogni kezdett a lefőtt kávé. - Hogy kéred? -sandított hátra a válla felett, és készen arra, hogy az ízlése szerint ízesítse, kitöltött fele-fele mennyiséget maguknak.
I should've known I'd leave alone Just goes to show That the blood you bleed is just the blood you owe
Nem emlékeztem Mrs. Rotschildra, legalábbis név szerint nem, azt viszont nehéz lett volna elfelejteni, hogy lábujjhegyen kellett elosonni az ajtaja előtt, valahányszor későn jöttünk vagy mentünk volna, ami valljuk be, kamaszlányoknál nem egy ritka esemény. Egészen különleges módja volt a passé relevé gyakorlásának, ha ezt magassarkú cipőben, a kopogás elkerülése mellett szerette volna megkísérelni az ember lánya. - Legyen, ahogy akarod, és erre a hangfal témára térjünk vissza egy pár év múlva. Előmerjek addig hozakodni esetleg egy bluetooth fülhallgató ötletével, vagy tolmácsot fogsz kérni hozzám? – vonom fel az egyik szemöldökömet. Nem feltétlenül nevezném apát a szó szoros értelmében technofóbnak, mert ha másért nem is, az írás és a velünk való kommunikáció kedvéért a korához mérten egész ügyesen megtanult kiigazodni a modern technológia kihívásokkal teli világában (habár nagy örömmel nézném végig, ha esetleg vitába szállna egy Alexával), de azt is tudom – sejtem, inkább, a tudás erős szó, ha apáról van szó -, hogy a szíve örökké a múlt felé húz. Valahol megértem, és hibáztatni sem tudom érte; én magam is úgy gondolom, hogy kevés mai dolog ér fel a múlt eleganciájához, még a nosztalgia melegen ölelő érzése nélkül is, eltudom képzelni, hogy ez apánál mennyire felerősödve lehet jelen. Egy bluetooth fülhallgatóba viszont biztos nem tekeredne bele, hacsaknem csúnyán alábecsülöm apa kreatív képességeit – amivel meglehet, hogy pontosan így teszek, ha az irományairól alkotott véleményemből indulok ki. A helykínálás után is habozok egy sort az ajtóban állva, de magam sem tudnám megmondani, miért. Már nem úgy értve miért, hogy miért viselkedek ennyire nehézkesen és távolságtartóan, a mi múltunk mellett ezekhez – és sok minden máshoz is - jogom van, és igényt is formálok rájuk, inkább abban nem vagyok biztos, hogy ebben a specifikus helyzetben mit akarok vele elérni. Jelezni, hogy nem érzem magam otthon a lakásban, ahol papíron évekig éltem, gyakorlatilag viszont sose tűnt többnek egy nyári nyaralónál? Éreztetni vele, hogy nem szívesen vagyok itt, és jobb, ha ezt ő is tudja? Egyik sem, mindkettő? Kérdések válaszok nélkül. Végül persze helyet foglalok, mert az én makacsságomnak is van határa, és bármit is gondoljon rólam Mitch és Leta, nem keresem ott a drámát, ahol nincs, és különben is, tényleg vágyok arra a kávéra. Volt egy időszakom, amikor megpróbáltam a lehető legtöbb káros anyagot kiirtani az életemből, voltam vegetáriánus (miután a vegán létezés túl nagy kihívásnak bizonyult), többször letettem a cigarettát, aztán általában újra kézbe vettem (Nihal mellett hagytam el végleg), de a kávéról soha meg se próbáltam lemondani. Tisztában voltam a gyengeségeimmel, és a kávé is ezek közé tartozott. - Feketén, egy cukorral. Merci beaucoup – fonom össze a kezeimet magam előtt az asztallapon. – Ahogy szeretnéd, bár szívesen beszállunk. Nem vagyunk már gyerekek, tudod jól. Igazából a korunkból adódóan kész csoda, hogy még egyikünk sem avanzsálta nagyapává. Egy pillanatra elfog a késztetést, hogy társalgást kezdeményezzek ezzel a témával, hogy megkérdezzem, neki mi erről a véleménye, várja-e már az első unokáját, végül azonban nem teszem. Nem szoktunk sem ennyire családias, sem pedig ennyire mély témákról beszélgetni, legfeljebb futtában, viccelődve, és határozottan nem kettesben. A kávé elkészültéig végighordozom a tekintetem a helyiségen. Minden lakásban a konyha az egyik kedvencem, mindig is úgy gondoltam, hogy az mindent elmond a lakókról, amit tudni érdemes. Egy pillantás alatt felmérhető a tisztaságra való igényük, a rend és a káosz harca betekintést enged a személyiségükbe, a fűszerkészletük pedig elárulja, hogyan állnak az élethez, újdonságra nyitottan, vagy a megszokott erejében bízva. Apa természetesen itt is inkább a káoszba hajlott; ez cseppet sem meglepő. Ha javasolnám neki, hogy vezessen be valamiféle rendszert, vélhetőleg azt felelné, hogy badarságokat beszélek, ez az Ő rendszere, és köszöni szépen, tökéletesen eligazodik benne. Amin viszont megakad a szemem, az a meglepő mennyiségű változás. Először a virágminta tűnik fel; már nem az étkészleteken vagy a lábasokon, hanem a felakasztott kötényen az ajtónál, a sütőkesztyűn az egyik pulton. Jobban megnézve, mintha konyhai eszközökből is több és jobb minőségű lenne, az ablakpárkányon pedig rendes, élő növények sorakoznak, amik nemhogy elhervadna nincsenek, de csak úgy sugárzik belőlük az élet. Régebben egy kaktuszt sem mertem volna apa gondjaira bízni, mert biztos vagyok benne, hogy évekig hagyta volna megöntözetlenül. - Nem tudom, min csodálkozzak jobban, hogy élőlényeket fogadtál magad mellé – intek az ablak felé -, vagy hogy egészen profin felszereltnek tűnik a konyha. Új hobbijaid vannak? Esetleg szakács az új regényed főhőse, és tanulmányozod a szakmát? – érdeklődök, elfogadva a felém nyújtott csészét, amikor az megérkezik.
Kezdőlap
Mire apa lakásajtaja elé érek, már a sántítás szélén járok, amit a bokacsizmám a legkevésbé sem könnyít meg. A nagymama egyik karácsonyi ajándéka volt, úgyhogy természetesen azon túl, hogy méregdrága, magassarkú is, de hiába emlékszek rá a baleset előttről úgy, mint az egyik legkényelmesebb lábbelimre, a baleset óta elég két órát benne töltenem, hogy úgy érezzem, a bokám bármelyik percben kocsonyává változhat és kifordulhat alólam.
Nina Simone 
| 