Pozitív tulajdonságaim: Amennyire csak lehet spontán élem az életem. Ebben csak a karrierem akadályozhat. Hiszen hiába találom ki, hogy utazni szeretnék, a hotelt nem hagyhatom csak úgy ott.
Szerintem kedves is vagyok, de ezzel vannak, akik ellenkeznének.
Próbálok optimista lenni, mindig mindenben a pozitívumot keresem, de ez sem megy mindig.
Negatív tulajdonságaim: Hihetetlenül makacs tudok lenni, olyan elképzeléseimhez is ragaszkodom amire már időközben rájöttem, hogy semmi értelme.
Időnként hiszti rohamok is rám törhetnek.
Hobbi: Éneklés, de tényleg csak hobbi szinten. Leggyakrabban a karaoke esteken szoktam megmutatni a hangom, nem kevés alkohol elfogyasztását követően.
De otthon, egyedül is bármikor dalra fakadok.
Meghatározó pillanatok az életemből: 2008: Amikor először jártam Párizsban, a családommal. Azonnal beleszerettem a városba. Az a rengeteg művész, akiket látni lehetett az utcákon. Az egyikük még rólam is festett egy képet, azóta is imádom. Na meg az érzelmek, amerre csak néztem párokat lehetett látni. Csak egy hétig tartózkodtunk ott, de három eljegyzést is láthattam. Az a mérhetetlen boldogság, ami az arcukon megjelent, csodálatos volt. Akkor jöttem rá arra, hogy az embereknek tényleg szüksége van egy társra. Szeretném egyszer én is megtalálni azt, akivel leélhetem az életem. Azóta vágyom a romantikára és arra, hogy valakivel megosszam az életem. Bár jelenleg nem épp arra felé halad az életem, amikor szinte minden éjszakát más ágyában töltök.
2018: Amikor a szüleim úgy döntöttek rám bízzák a hotelt, mert szerettek volna végre magukra figyelni. Azt mondták, ha bármiben szükségem lenne a segítségükre, mellettem lesznek.
Mondanom sem kell, hogy először mennyire megrémültem a feladattól. Nem számítottam rá, hogy ilyen korán a nyakamba fog szakadni, ekkora felelősség. De a kezdeti nehézségek dacára, úgy gondolom, mára már teljesen jól boldogulok.
Példakép: Az anyukám, ő sosem bizonytalan önmagában, mindig pontosan tudja, hogy mit akar.
Kedvenc helyszíneim: Párizs, Houston és Oklahoma
Dolgok, amik mindig nálam vannak: A táskámban mindig lapul egy jegyzettömb és egy toll. Ha valami fontos eszembe jut, vagy olyat látok, hallok, ami érdekesnek tűnik, azonnal felírom.
Bakancslista: 1. Rájönni végre, hogy mit akarok kezdeni végre az életemmel. Mármint a karrierem rendben van, de minden másban bizonytalan vagyok.
2. Véget vetni a jelenlegi önpusztító életmódnak.
3. Családot alapítani, de ez még ráér. Viszont szeretném végre megtalálni azt az illetőt, akivel lehet komolyan tervezni.
Mottóm: Carpe diem, azaz Élj a mának!
Amire büszke vagyok: Remekül tudom vezetni a rám bízott hotelt. Pedig korábban mindig attól tartottam, hogy nem fog menni és ki fog csúszni az irányítás a kezem közül.
A szüleim már szinte kicsúsztak az időből amikor rájöttek, hogy hoppá, ők mégis csak szeretnének gyereket. Sokáig nem tervezték, mert lekötötte őket egymás imádata és a karrierjük. Mondhatni ők még a semmiből jöttek, mégis képesek voltak valamit elérni. Na jó nem kell nagy dologra gondolni, mert a szálloda, amit sikerült megvenniük egészen aprócska. Alig van benne harminc szoba. De mégis a világot jelentette nekik, amikor hozzá jutottak. Ami ráadásul erősen felújításra is szorult. Mutattak képeket arról, hogy milyen állapotban volt akkoriban és mondhatom, tényleg csodát tudtak tenni vele.
Szóval amikor megszülettem a szüleim már nem voltak valami fiatalok, de az élethez való hozzáállásuk az nagyon is fiatalos volt. Imádták a pörgést és egy pillanatra se álltak le. A hotel mellett rám is volt kellő energiájuk. Persze amikor szükség volt rá, rám is vigyázott bébiszitter.
Nem sok minden maradt meg az emlékezetemben azokról az időkről, de az biztos, hogy már akkor sok időt töltöttem a hotelben. Most is vannak még visszajáró vendégek, akik arról mesélnek milyen kis tünemény voltam. Ők odáig voltak értem, még akkor is, ha valami rosszat tettem. De voltak olyanok is, akik panaszkodtak rám és nem értették miért kell nekem is ott lennem, ha nem bírok magammal. Pedig én tényleg nem akartam útban lenni senkinek. Csak játszani akartam és hamar ráuntam azokra a játékokra, amik a szobámban voltak.
A recepció környéke volt a kedvenc helyem, mert ott rendszerint kincsekre bukkantam. Imádtam a bőröndökkel szórakozni, de csak a szép díszesekkel. Ha ilyet láttam, megfogtam és magam mögött húzva szaladtam vele körbe-körbe a teremben. A recepciósok meg igyekeztek elkapni és ordítani velem, nehogy elijesszék a vendégeket.
A hallban is sokat csintalankodtam, azt mesélték előszeretettel cseréltem össze a vendégek holmiját. De volt arra is példa, hogy elvettem egy sálat, kesztyűt, vagy bármit, ami megtetszett és anya este találta meg nálam. Másnap meg magyarázkodhatott, hogy mi történt.
Ez a helyzet akkor változott meg amikor iskolába mentem. Utáltam a sulit, nem is sokat foglalkoztam vele. A tanárokra se figyeltem oda. Órán inkább a füzetembe firkálgattam, vagy történeteket találtam ki és azokat vetettem papírra.
Barátaim nem nagyon voltak, senki sem szeretett velem lenni. Mindenki elkerült. Tudod, én voltam a lány az udvaron, aki mindig egyedül ült a padon. Nem tudtam, hogy kell odamenni másokhoz, nem tudtam mit is mondhatnék nekik. Ők pedig nem keresték az én társaságom.
Talán ezért is változtam meg annyira. Korábban még cserfes kislány voltam, akinek be nem állt a szája. Viszont akkoriban nagyon szótlan voltam, még otthon is. A szüleim nem értették mi van velem és hiába faggattak, nem osztottam meg velük a problémáimat. Emlékszem minden nap kérdezték, hogy mi volt a suliban, mit csináltam aznap. De elrendeztem egy vállrándítással. Nem akartam beavatni őket, abba, hogy mennyire egyedül érzem magam.
Amikor gimibe mentem, minden megváltozott. Hamar sikerült barátokra lelnem, olyan lányok személyében, akik korábban szintén a kirekesztettek közé tartoztak. Lehet, hogy a kényszer hozott össze minket, de ha így is volt, egymásban végre támaszra leltünk. Végre voltak olyanok az életemben, akikkel megoszthattam a titkaimat, akik figyeltek rám. Persze ez kölcsönös volt, hiszen nincs barátság, ha az egyik fél folyamatosan csak ad, de a másiknak csak elvárásai vannak.
Másodikos lehettem amikor megismertem az első barátomat. Nem voltam szerelmes és nem is vágytam kapcsolatra, csak így alakult. Az egyik buliban ismertem meg, többet ittam, mint amennyit kellett volna. Ő ott volt, táncolni akart velem és én mentem is. Nem emlékszem valami jól arra az éjszakára, de az biztos, hogy vele vesztettem el a szüzességem. Ami másnap eléggé szarul érintett, mert sosem gondoltam volna, hogy majd egy idegennek adom oda magam először. Ezért is mentem bele abba, hogy járjunk. Könnyebb volt elviselni így. De nem tartott sokáig, két évig voltam vele. Nem ő volt az igazi, én pedig vágytam arra, hogy megismerjek valaki olyat, aki tényleg levesz a lábamról.
Mielőtt egyetemre mentem volna, elképzelésem sem volt, hogy mit kezdjek magammal, mit is akarok csinálni. A szüleim viszont azonnal a segítségemre siettek. Nekem szánták a szállodát, úgyhogy ebbe az irányba kellett elindulnom. Mivel azt tudtam, hogy szeretnék a gimi után tovább tanulni, viszont elképzelésem sem volt, hogy mit, belementem.
Gazdálkodási és menedzsment szakra mentem, ami kezdetben nem igazán tetszett. El is gondolkoztam, hogy ott hagyom, de a szüleim nem engedték. Végül én is egészen megszerettem.
A tanulás mellett, persze mindig jutott időm a partikra is. Sosem hiányozhattam egyről sem, az akkori barátnőimet is a szórakozás éltette. Nem vetettük meg az alkoholt és a drogra se mondtunk nemet. Mondhatni igazán lezüllöttem, amit a családom nem nézett jó szemmel. Egy idő után annyira megelégelték, hogy így élek, hogy ultimátumot adtak. Vagy befejezem ezt az életmódot, vagy mehetek dolgozni, mint mások, hogy fent tartsam, mert ők nem fognak így gondoskodni rólam. Nehéz volt, de megtettem és felhagytam az akkori életmódómmal.
Miután sikeresen befejeztem az egyetemet, a szállodában kezdtem dolgozni. Minden pozícióban eltöltöttem egy kis időt, hogy átlássam a feladatokat. Azok, amik a legkönnyebbnek bizonyultak, voltak egyben a legrosszabbak is. El sem tudnám képzelni az életem szobalányként vagy mosogatóként. Nem is bírtam azokat sokáig csinálni. Se a wc pucolás, se a koszos edények mosogatógépbe való pakolása nem egy életcél. Szörnyen mocskosak és undorító feladatkörök. Végül a recepción kötöttem ki, egészen addig amig a szüleim úgy nem döntöttek, hogy vegyem át tőlük a hotel irányítását.
Két évvel ezelőtt, amikor a szálloda élére kerültem, hihetetlenül megrémültem. A saját életemet nem tudtam uralni, nemhogy egy egész épületet. Persze a tanulmányaimnak köszönhetően volt fogalmam arról, hogy mit kell tennem, de nem éreztem magam képesnek rá. Azt hittem össze fogok roppanni a feladat alatt, de szerencsére nem így lett. A szüleim a háttérből figyelték minden lépésem és amikor szükség volt rá besegítettek. Mostanra sikerült teljesen belejönnöm és remekül helyt tudok állni a munkámban.
Az életem más területeire viszont ez már nem annyira igaz. A szüleim félévvel ezelőtt Coloradoba költöztek és utána az életem ismét mélyrepülést vett. Az éjszakáimat rendszerint bárokban töltöm, ahol igyekszem az asztal alá inni magam. A drog is ismételten megjelent az életemben. Na és a férfiakról se feledkezzünk meg. Szinte minden nap más ágyában ébredek és ami a legrosszabb, hogy mindezt egy kicsit sem bánom.
Amíg a karrierem szárnyal és jobbnál-jobb ötleteim lesznek arra, hogy mivel lehetne a hotelt még inkább kiemelni a többi közül, addig a magánéletem romokba dől. De nem tudom mit is kezdhetnék magammal, mi lenne az, ami segíthetne rajtam.