The perfect son
A szülők álma, örökségük ékköve, nevük tovább hordozója – mind csak lehetetlen elvárás Elijah felé, melyet apja és anyja adtak nyakába. Konzervatív és régimódi gondolkozású szüleinek képtelen megfelelni, hiába próbálkozik már több, mint harminc éve. Vannak dolgok, amiben az ázsiai nevelésben felnőtt apjától elismerést tud kapni: karrierje épp olyan, mint ő szerette volna, azonban a családhoz való hozzáállása hagy némi kivetni valót szemében. Ő számára a motiváció nem azokat a szükségletek jelentette, mint szüleinek: Elijah nem vágyott fiatalon családra és gyermekekre (lehetőleg fiúkra), hisz életstílusa soha nem is volt és valószínűleg nem is lesz kompatibilis egyikkel sem.

The perfectionist
Minden zokninak és minden tányérnak katonás rendben kell állnia a szekrényben, az ingeknek lapra hajtva, a padlónak pedig olyan tisztának lennie, hogy enni lehessen róla. Vannak a boltokban azok a szép naptárok és évre szóló jegyzettömbök amiket az ember megvesz magának januárban, gondolva ideje struktúrát vinni az életébe, majd a második hónap derekán abbahagyja teljesen vezetésük; Elijah az, aki nem csak befejezi, de még örömmel is jegyzi fel az apróságokat, amit meg kell csinálni, hogy utána még nagyobb kedvvel pipálhassa kész feladatait a sor végén. Már csak a rendre és rendszerre való vágyása miatt jó katona lehetett volna, ha ez lett volna szíve vágya.
Magas elvárásait próbálja másra nem kivetíteni, de nem véletlen az sem, hogy lakótársak keresése helyett inkább egyedül van egy stúdió apartmanban. Nem csak a másokkal szemben lévő korrekt viselkedés fontos számára, hanem a saját belső békéje is: ezért jobb az ördögöt nem kísérteni valaki zajossal vagy rendetlennel.

The adviser
Elijah számára a karrierje az, melyhez még családja is épp csak felér fontosságban. Büszke arra, amit elért, főleg egy olyan közegbe, ahova a political correctness eszméje kezdetben nehezen fért csak be a sok hetero, fehér veterán mellé… Ázsiai komplexuma miatt nem az a tipikusan erős megkülönböztetés érte, de a sorozatos apróságok épp úgy fájhatnak: egy-egy megjegyzés, szemforgatás, vállvonogatás, amivel teljesítményét „oh ez csak még egy okos kínai” felkiáltással kicsinyíteni lehet, nem téve többé őt, mint egy sztereotípiát.
Már egyetemi tanulmányai alatt tudta, hogy mit szeretne csinálni és azzal addig jutni, míg lehetséges: versenyekre járt, pályázatokra nevezett és minden energiáját abba ölte, hogy a mesterképzés után ne csak egy üres CV-t tudjon felmutatni. Tanácsadóként kezdett, mostanra pedig olyan pozícióban áll, amiből sokan szívesen nyugdíjba vonulnának: Ő viszont még most sem elégedett, csak a következő kihívást keresi.

The big brother
A család, munkájával együtt áll a dobogó első fokán. Egyedül él, két macskával (Kovu és Mousse), így még könnyen találja meg az egyensúlyt a két prioritás közt. Mind szülei és mind testvérei, élik saját életüket, így szerencséjére nincs olyan, aki folytonos figyelmét igényelné. Családjának viszont így is csak egy telefonhívásba kerül és próbálja is minden idejét megpróbálja nekik szentelni.
Bármennyire is szeretné, tudja, hogy nem férne bele napirendjébe és életvitelébe egy állandó pár, akivel folyton pörgő élete lelassulhatna. De ő jól van így. Míg mindenkinek lehet ő a nagy testvér, a biztos pont az életben, addig nem hiányolja azt, aki az ő hiányosságait teljessé tehetné.


szeretne egy sphynx macskát // szeretne mindenkinek megfelelni, de magának sem tud // soha nem merte elmondani a szüleinek, hogy nem akar gyerekeket // ahogy azt sem, hogy nem fog soha feleséget hazahozni, még ötven évesen sem // inkább kutyás, de mivel sokat utazik, ezért macskákat tart // egyébként mindkét állat szőrére allergiás, de ez csak részletkérdés // nagy aktivista lenne, ha nem veszélyeztetné karrierjét bármilyen elszólás // orvos akart lenni gyerekként // vagy fagyiárus // álma öregkorára vidékre költözni


Alaka'i
Nana ízig-vérig hawaii volt; a mamája, az ő mamája és minden visszamenőjének mamája Kauai szigetén született, élt és halt. Büszke volt arra aki volt, azonban a lányának és végül az én édesanyámnak már nem tudta átadni az ősök szeretetét úgy, ahogyan neki kislányként tanították. Alealani Makahonua Kalani 1894-ben született, szinte egy teljesen más világba, mint amiben én majdnem száz évvel később. Apa furának tartotta, hóbortos és babonás vénlánynak, de nekem ő és vele együtt töltött néhány év jelentette a gyerekkort, amire felnőttként is boldogan gondoltam vissza.
Nana mindig a hintaszékében ült a háza előtt mikor látogatni mentem: az apukájától örökölte a házat, aki a cukorültetvényeken dolgozott érte valamikor olyan régen, hogy Nana már nem is emlékezett rá mikor. Anya élénk kékre festette 1990-ben, ha az ember próbálta se tudta volna nem észre venni az utca végén…
A huaka'i pō-ról, az éjszakai menetelőkről mesélt nekem esténként, akik ősi harcosok szellemei voltak: éveken keresztül nem mertem utána egyedül biciklizni éjszaka, de ettől függetlenül mindig gyermeki kíváncsisággal hallgattam a legendájuk. Peléről mesélt, a vulkánok Istennőjéről aki éjszakánként öregasszonyként sétált az utcákon, jó szerencsét adva annak akik megálltak és segítettek neki; Nana meg volt győződve arról, hogy apámnak borzasztó szerencséje abból fakadt, hogy mikor Hawaii-ra költözött nem segített rajta.

Nana 2000-ben halt meg, 106 évesen. Mi anyával utána költöztünk a Kontinensre, hátunk mögött hagyva azokat a gyökereket amiket a dédmamám képviselt: néha éjszakánként, elalvás előtt eszembe jut ő és vele együtt a bűntudat is, hogy a gazdag öröksége számomra sem maradt fenn többként, mint mesék hadaként és inoa hō‘ailona nevemként.

Elijah
- Áldj meg minket Úristen, s ez adományaidat, amelyeket a Te bőkezűségedből akarunk magunkhoz venni a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.
- Miért nem mondtad apáddal? – kérdezi anya, miközben az épp a kezébe eső tányérba szedi az egészben sült csirke mellhúsát. Hangja kedvesen érdeklődő, kíváncsi.
- Fáradt vagyok – válaszolom, merve magamnak a rizsből, türelmesen megvárva az evéssel azt, amikor mindenki végez a szedéssel. Ez volt a szabály idehaza, én pedig mást sem tudtam jobban, mint azokat követni.
- Az Úrhoz nem lehetsz sohase fáradt, mert Ő sem az te hozzád – mondja végül apám, az asztalfőről nézve irányomba azzal a vádlással szemében ami akkor volt ott, ha ellent mondtam neki. Csak évekkel később tanultam meg, hogy nem vádolt ő ilyenkor, nem volt soha mérges, hanem egyszerűen csak csalódott, mikor nem úgy történtek a dolgok, ahogy akarta.
Bólintok.
Az ebéd csöndben veszi kezdetét, egy egységes jóétvágyat kívánás után húgom csak percekkel később áll neki arról beszélni, hogy mi történt vele hét közben az iskolában. Fokozatosan egyre lelkesebb lesz, ahogy anya és apa felváltva tesznek fel neki kérdéseket. Én nem szólalok meg, csak némán piszkálom az ételt. Kedvesek a gyermeteg problémái és történetei, de gondolataim mégsem tudnak hosszan a mondókáján időzni, hamar saját elmémbe örvényeibe feledkeztem.
Csak a pap szavai visszhangoztak fejemben, mióta délelőtt megkérdeztem tőle, hogy mit jelentett az. Úr szemében az, ha valaki nem úgy kívánt élni, mint Ádám és Éva.

"Az bűn fiam és az ilyen emberek a bűnösök életét élik."

A válasza után többet nem kérdeztem tőle, ahogy a misékre se jártam azután, hogy egyetemre kerültem. A szüleim tiltakoztak, de nem tudtak és nem is próbáltak mit tenni a „tanulnom kell” kifogás ellen. Akkor, ott, tizenhat évesen az étkezőasztalnál eldöntöttem egy életre, hogy azt akarom, hogy az emberek ne azért értékeljenek, amilyennek születtem, hanem azért, amit elértem és letettem az asztalra. Lehetett volna identitásom minden része az, hogy milyen a bőrszínem és kit szeretek, de a mivoltom arra kívántam felépíteni, hogy ki lehetek.

Xié - Che
- Gyere! – hallatszik apám hangja az ajtó mögül, válaszul a kopogásomra. Az asztala mögött ül, előtte a laptop, mellette pedig egy nagy halom kézzel írt irat, ami majdnem homlokát súrolta magasságban.
- Mond gyorsan, mert dolgom van – szemeit egyből leveszi rólam és visszafordul a képernyőhöz, hogy tovább rögzítse az előtte lévő lapról az adatokat. Általában nem lehetett ilyenkor zavarni, vagy néhány tőmondatos válasznál többet kipréselni belőle…
Megvakarom a tarkóm, tekintetem előbb rá, majd végül a szoba falára vezetem. Könnyebb nem rá nézni miközben beszélek, mert az ajtóig összegyűjtött bátorságom egy rideg pillantásától szertefoszlott, a szavak amiket mondani akartam pedig eltűntek a semmibe.
- Nem vettek fel – találom meg végül az elveszettnek hitt hangom, szám sarkába harapok és mellette teljesen megbánom azt, hogy ezután a mondat után a falon elszíneződött folt helyett apámra nézek. Ő megáll a mozdulata közben, kezei lassan, gépiesen elemelkednek a számítógéptől. Leveszi orráról a szemüveget, arcán pedig ritka vendégként felbukkannak az érzések. Xié Baoguotól ritkán láttam több érzelmet, mint ami akkor egy másodperc alatt végigfutott öregedő arcán: ahogy nem láttam még soha ilyen hamar meglepettségből komorságba sem váltani.
- Hova? – kérdez vissza. Hangja valahogy egyszerre szigorú és lemondó, nekem pedig nehezemre esik elszakadni tekintetétől, hiába csak nőtt hideg szemeiől a csomó a torkomban.
- Harvardra.
- Yalere?
- Oda se.
Apám beletúr ritkás hajába, megcsóválja a fejét… És nem szól semmit. Nem néz rám, a képernyőre mered. A csalódottságát le tudtam olvasni róla, de semmi mást nem; ahogy soha, most se árult el magáról semmit nekem. Jobban örültem volna, ha üvölteni kezd, ha azzal fenyeget, hogy kitagad, mert a csend jobban sértette a fülem, mint bármi más, amit mondhatott volna.
Számomra végtelennek tűnő másodpercek után végül én vagyok az, aki megszólal: - Nem akar valamit mondani?
Ujjait lefekteti a billentyűzetre és írni kezd újból, mintha nem épp beszélgettünk volna.
- Uram?
- Mit fogsz így csinálni? – nem emeli fel a tekintetét, a monitornak beszél.
- Az NYU-ra megyek és tanulom ugyanazt, mint ott tettem volna.
- Persze, az is biztos jó lesz – fúj egyet lemondóan. – Jobban kellett volna tanulnod.