Emmett valószínűleg szerencsés csillagzat alatt születhetett, lévén életében nagyjából egy szalmaszálat nem kellett keresztbe tennie azért, hogy elérje a céljait. A tanulmányai alatt a tanárok imádták, kedves, értelmes kiskölyök volt, ami igazság szerint felnőtt korában sem kopott ki a lelkéből. Illemtudó, figyelmes pasas, olyan díszpéldány, amiből azért nem sok akad manapság, noha tény és való, hogy tulajdonságainak valódi mélységeit és pozitív vetületeit nehezebb felkutatni, mintsem gondolná az ember. Az alap tiszteletet tőle mindenki megkapja, csúnya volna, ha tanárként másként viseltetne embertársai felé. Viszont azt, hogy az izmos, talán inkább rosszfiús, laza küllem mögött egy érzékeny, összetört szívű férfi áll, senki sem tudhatja. Látszólag nem érdekli semmi egyéb a kislányán és a tanítványain kívül. Ha nőhöz köze is van, ugyanolyan parasztnak fogja gondolni, mint az összes többi férfit, mivel nem használja többre őket, mint amire biológia szükségletei késztetik. Nem szégyelli, az oka, mint az életben mindennek, ennek is megvan. Noha igyekszik az első pillanatban lefektetni, hogy nála többről nem lehet szó, s ha az adott hölgyemény nagyon ragaszkodna, legkésőbb akkor úgyis lekopik, amikor kiderül, hogy egy három éves copfos várja haza. Szomorú tény ugyan, de neki sokszor jól jön, hogy riasztóként funkcionál a kislánya. Ha komolyan próbálkozna valakinél, biztosan összetörné lelkileg eme tény, de éppen ezért eszében sem jut ilyesmi.
A gyerekeket nagyon bírja, remekül kijön velük, nem véletlenül lett tanár belőle, igazi hivatásként éli meg, számára kihívás az ifjú elmék pallérozása, kiváltképp azért, mert a kicsik még érdeklődnek, lelkesek, nem kopott ki belőlük a tudásszomj, és nem a kényszer okán tanulnak. Akkor még minden képes lekötni őket, minden új és érdekes.
Két igazi szenvedélye van az életben, az egyik és legfontosabb, Emersyn, a három éves tündérlány, akiért a világon bármi megtenne, a másik a sport, ami nélkül élni sem tudna, hisz mindent abban él meg, vezet le, és nem mellesleg még oktatja is a kicsiknek.
Mindenről elég határozott véleménye van, s amilyen fafejű, többnyire lehetetlen meggyőzni arról, hogy nincs igaza, ha mégis eljutna a kobakjáig más igazsága, akkor a világért sem vallaná be. A végletekig makacs és eltökélt, amit a fejébe vesz, annak úgy kell lennie, ez sokszor jól jön, mert addig nem áll meg, míg elérné a célját, de ez ugyanúgy igaz az élet apró dolgaira is, ami olykor idegesítő tulajdonságként jelentkezhet mások szemében. Emiatt aligha zavartatja magát, lévén tökéletesen hidegen tudja hagyni bárki értékítélete, nagyon kevés olyan ember van, akinek egyáltalán hajlandó megfontolni a vélekedését bármiről. Hallgatni türelmesen hallgat, a figyelem mindenkinek kijár, de parttalan vitákba a világ összes kincséért sem fog belemenni.
A bizalmát mostanra rendkívül nehezen adja oda, bár könnyen lehet, ezt nem sokan ismerik fel, mert könnyed, közvetlen, barátkozós típus, bárkivel szóba képes elegyedni, csakhogy ez számára mind rettentően kevés ahhoz, hogy azt mondhassa, valaki a bizalmasa lenne. Akiben a világon a legjobban bízott, és örök szövetségesének tartotta, az mindenféle indok nélkül árulta el olyan szinten, amit a legádázabb ellenségének sem kívánna, ha ugyan akadnának ellenségei.

- Emmi!
Mosolyogva guggoltam a csoportszoba előtt, és tártam szét a karjaimat, hogy a kis szöszke vigyorogva az ölembe szaladhasson apaaaaa felkiáltással. Meghatódásom mérhetetlen volt minden egyes alkalommal, amikor ezt az aprócska szót hallottam a szájából, noha jele ennek aligha volt, de a kicsi bizonyosan érezte, mert a kis arcát úgy fúrta a vállgödrömbe, mintha nem lenne holnap.
- Apuci, képzeld, faragtunk tököt, én mondtam Dorothy néninek, hogy legyen benne szívecske is, sokan nem akarták, mert lányos, meg nem ijesztő. De lehetett, és olyan szép.
Kis arca ragyogott, sokat hallottam erről a Dorothyről, akit olykor-olykor láttam fél szemmel, de mivel nem volt támogatott a kapcsolattartás személyes mivolta a szülőkkel, hiába dolgoztam az épületben, kivételt nem élveztem, maximum annyira, hogy nem vártam meg a nap végét, bejöhettem Emersynért, amikor végeztem az óráimmal. Így sokszor hamarabb jutottam el érte, és eszembe sem jutott addig mást csinálni. Az egyetlen segítségem a nevelőnőnk volt, aki mellett már én is felnőttem, az életemet rábíznám, így egyértelmű volt, hogy megkérem majd a kislányom körüli teendők egy részére, mert akármennyire szomorú, egyedül nehezen boldogulok. Szerencsére szegénynek sosem mondhattam magam, a szüleim az üzleti élet jeles képviselői, pénzügyileg mindig támogattak, mint ahogy most is gond nélkül adnak pénzt bármire, csak ne kelljen személyesen tiszteletet tenniük, és elfogadniuk, hogy bizony már nagyszülők. Nincs ezzel baj, viszonylag hamar sikerült letaglóznom őket a hírrel, hogy megházasodom és gyermeket szeretnénk. Mondanom sem kell, kifejezetten nem örültek, de nem igazán hatott meg a véleményük, lévén az én életemről én döntök.
Pár pillanatra elmerengek azokban az időkben, valahogy minden tökéletesnek tűnt, a nő az oldalamon, a friss diplomám, a vágyott munkahelyem. Az esküvőnk gyönyörű volt, nagy, fényűző, boldog voltam, azt hittem, sosem leszek boldogabb, egészen addig a pillanatig, amíg a karomban nem tarthattam a kislányunkat. Összehasonlíthatatlan bármi egyébbel az életemben, egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy a legcsodásabb tényezője az életemnek. Hiába csak evett és sírt, képtelen voltam betelni vele. Ragyogó kék szemecskéivel, szőke alighajával, a gögyögésével elvarázsolt, ami mostanra csak fokozódott. A világot képes volnék lángba borítani, hacsak egy haja szála meggörbül. A fél év, ami ezután következett, boldognak tűnt, én azt hittem, azok vagyunk, a kicsi szépen cseperedett Eliza folyton mosolygott, állandóan bújt, ölelt, csókolt, soha annyira nem kívánta az együttléteket sem, noha azt betudtam a majd öt hónap szünetnek, hisz elég hamar veszélyeztetettnek nyilvánították, így nem tanácsolta az orvos. Minden barátunknak áradozott, hogy mennyire tökéletes az életünk. Én annak tartottam. Visszanézve sem gondolom másként, egyszerűen minden olyan volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Mindenben segítettem, főztem, mostam, a baba körül ugyancsak megtettem, amit tudtam. A barátnői irigykedtek, milyen rendes ember a férje. Egyszerre voltam szerelmes két csodálatos nőbe, akikért a csillagokat lehoztam volna. Reggelente Eliza csodás arcában gyönyörködtem, mert többnyire hamarabb keltem, hogy elmenjek futni, az esti altatásnál pedig Emersyn lágy vonásain pihent meg tekintetem, és csaltak boldog mosolyt szám szegletébe.
„Sajnálom.”
Ez a cetli várt az étkezőasztalon egyik napról a másikra. Kipakolta az összes szekrényét, minden holmiját egyetlen éjszaka alatt, amíg én aludtam. Aligha tűnt fel, a gardróbunk külön volt, a hálóban mindig a nyugodt alvásra törekedtem, semmi más nincs ott, csak az ágyunk. Vagyis, most már az én ágyam.
A mai napig emlékszem arra a szívemet facsaró érzésre, amit azóta a sajnálom szó minden egyes alkalommal kivált belőlem. Gyűlölöm. A szót is, a nőt is, aki úgy hagyta el a kis életünket, hogy egyetlen aprócska indokot nem tudott felmutatni, a szemembe sem volt képes nézni, és megosztani velem, miért döntött úgy, hogy hátat fordít a lányának és élete szerelmének. Mindig így hívott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta keresem a válaszokat a miértre, ezt már elengedtem. Mocskosul fájt, egy évig kerestettem, tudtam, hogy baja nincsen, hiszen akkor nem kaptam volna egy sajnálomot sem. Azonban utána rájöttem, hogyha nem akarja, hogy megtaláljam, nemes egyszerűséggel esélyem sincs. Ennyi. Már nem keresem. Már nem fáj. Már soha az életben látni sem akarom.
Csak ezt a kis szőkeséget ölelve merül fel a kérdés, hogy mit fogok mondani, ha egyszer rákérdez, hol van az anyukája? Szerencsém, hogy eddig nem tette. S miként lehet elmondani egy ilyen ártatlan léleknek, hogy az anyukád elment? Nem az angyalokhoz, fogalmam sincs hová. Elment, nem nézett vissza, mint akinek kőből van a szíve, s ez megölt bennem valamit. Megölte a vágyat, hogy valaha kötődni akarjak még úgy igazán egyetlen nőhöz is. Hermetikusan lezárta kettőnk kis szövetségét, ahol nincsen helye több személynek. Hiába terveztünk nagy családot, még legalább két kistesót az angyalkánknak, olyan út már nincs. Sebzett, sértett férfi vagyok, aki kezdetben próbálta mentegetni mindenfélével a nőt, akit szeretett, de mostanra már a parttalan haragot is átvette a közöny üressége. Semmi nem marad bennem a számára.
- Gyere Angyalkám, menjünk haza, Abigail biztos készített valami nagyon finomat uzsonnára.
Röpke biccentéssel kísért könnyed mosollyal pillantok be az óvónőre, akiről a nevét tudom csupán, meg hogy Emmersyn gyakorlatilag rajong érte, de nekem elég ennyi belőle. Nem az én életem meghatározó szereplője, hanem a lányomé. Számára csupán egy szülő vagyok, miként nekem is az sok-sok anyuka, akiknek a gyermekeit oktatom. Igaz, ami igaz, férfiként meglehetősen szoktam élvezni a szülői értekezleteket, amikor csüng rajtam a sok tekintet, de idén ezek sajnos elmaradnak a körülmények miatt.
Felkapom a kis hercegnőmet, hazasétálunk, lévén nem lakunk túl messze, s mivel a kicsi a nyakamban, nyafogás sem lesz a fáradtság okán. Számat mosoly ékíti, mert boldog vagyok Emmivel, nekem Ő tökéletesen elég. Minden nyugodt, békés, csöndes. Ma már ki tudom mondani újra, hogy az élet szép.