Nem vagyok különösebben tehetséges semmiben. Ha kiborulok, nem tudom elrejteni az érzéseimet, ha jó a kedvem, akkor pedig mindennek örülök. Általában viszont olyan üres vagyok, hogy még gyűlölni sincs erőm az engem körbevevő világot. Csak létezem ebben a valamiben, aminek évek óta úgy tűnik nincsen vége. Talán melankóla, az jellemez leginkább, ha pedig kiborulok, hát olyan agresszív vagyok, amilyen csak lehetek. Csapkodok, ütök, üvöltök, iszok. Ha rossz kedvem van, hát legyen mindenki másnak is az. És tudod mi olyan jó még? Hogy majdnem mindenkinél okosabb vagyok, én mégis az utcán rohadok és próbálom magam életben tartani azzal, hogy lopok. Talán egoista vagyok és nagyképű, de már egyre kevesebb az erőm ennek a maszknak a fenntartásához is... mintha az utca gyengítené az embert. Elvenné még inkább azt, aki.

Apám a kandalló mellett állt csendesen, határozottan, ahogyan általában szokott. Rajta volt a gyászruha, amit anyám temetésén is viselt... pedig az már vagy három napja volt. Éreztem a dohány és az alkohol bűzét. Nem volt más választásom, mint besétálni a dolgozószobába. Tizennégy éves voltam csupán, mikor apám közölte: vége. Nem értettem miről beszél, miért mondja ki ezt a szót, ezért csak álltam ott és figyeltem, ahogy nekem háttal, a tüzet bámulva ácsorog.
- Tudom, most majd azt fogod gondolni, hogy nem vagyok jó apa. - Kezdte rekedten, mintha éppen sírt volna. - De... már beszéltem a nagynénéddel, azt mondta szívesen gondodat viseli. Nekem vissza kell mennem Nicaraguába. Te viszont tanulhatsz tovább, mindened meglesz, ami eddig is.
Nem értettem. Még mindig nem értettem és közben úgy éreztem beszorult a levegő a tüdőmbe, nem tudom kifújni. Szép lassan fuldokoltam.
- Nicole vigyázni fog rád. Én pedig jövök, amilyen sűrűn tudok - mondta és még felém is fordult, hatalmas mosollyal az arcán. Nem tűnt boldognak, láttam, hogy könnyen ülnek a szemében. Szinte biztos voltam benne, hogy ma látom utoljára.
Még mindig nem kaptam levegőt. Fájdalmasan hördültem egyet, közben az járt a gondolataim között, hogy meghalok, elájulok... szégyent hozok apámra, a családomra.


A nagynéném jól bánt velem, miután beköltöztem hozzájuk New Yorkon kívülre egy kisvárosba. Onnan jártam iskolába, egész jól is tanultam, míg a cserediákságból haza nem tért az unokatestvérem, Ed. Egyetlen kedves szava nem volt hozzám, a fejemhez vágta, hogy ingyenélő vagyok. Folyamatosan szekált és mikor az apám, nem adott többet életjelet magáról, elkezdett fizikálisan is terrorban tartani. Tizenhat éves koromig állandóan vert, kényszerített, hogy megírjam a házifeladatát. De rá untam. Utáltam, hogy sakkban próbál tartani, mind sűrűbben vertem neki vissza. Nem érdekelt, ha után büntetést kaptam, mert miattam lett monokli az arcán. Imádtam, hogy az én kezemben van az irányítás, hogy egyre erősebb vagyok - bár Edhez képest fizikumban alulmaradtam. 170 centinél tovább egyszerűen nem nőttem és mivel állandó étvágytalansággal küzdöttem az izmaim sem fejlődtek olyan gyorsan, mint kellett volna, mégis egyértelműen változni, férfiasodni kezdtem.
Egy napon aztán Ed fáradtan jött haza az iskolából. Úgy vágta be a közös szobánk ajtaját, hogy közben a másik kezével hozzám vágta az edzős cuccát. Valami súlyos dolog talált fejbe, amitől még meg is szédültem.
- Azt mondták, hogy a házim teljes hülyeség! - Üvöltött rám és beletúrt a hajamba, hogy annál fogva rángasson meg. - Rájöttek, hogy nem én írom a házimat és megbuktam spanyolból!
Elvigyorodtam, habár éreztem, hogy a pánikroham megint kezd úrrá lenni rajtam. Éreztem, hogy meghalok, hogy hamarosan vége mindennek... most látom utoljára a fényt... mégsem töröltem le azt a vigyort a képemről. Erős akartam lenni, csak a légzésem váltott furcsán sípolósra.
- Nem vagyok a kibaszott szolgád! - emeltem meg a hangomat és beleütöttem a kezébe, hogy visszahúzza. Eltaszított hát a szoba másik végébe, én pedig neki estem valamelyik bútornak. Éreztem, hogy a bordáim nagyot reccsennek. Nem akartam ezt tovább... elegem volt... elegem volt, hogy csak egy szaros rabszolga vagyok.
Míg ezen agyaltam Ed elővette a bicskájátá. Rám üvöltött, hogy most kivág egy darabot belőlem, hogy megtanuljam hol a helyem. Nem válaszoltam, csak vártam, hogy közelebb jöjjön, majd a korábban hozzám vágott edző cuccot felkapva megütöttem, kiesett a kezéből a fegyvere. Nem volt időm gondolkodni. Hörögve kapkodtam a levegőt, a szemeim már könnyesek voltak, de felkaptam a pengét... így mikor Ed nekem szaladt, egyenesen belerohant a pengébe.
- Te kis... - magyarázta, majd egész egyszerűen elveszítette az eszméletét és összerogyott, hogy a vére bemocskolja a szőnyeget.
Fuldokollva bámultam le rá, miközben a szívem ki akart szakadni a mellkasomból. Rettegtem, rettegtem, hogy kinyitja a szemét és rám támad, kitekeri a nyakamat. Charlie, menned kell.... - és akkor jött a hang. A hang, aki nem hívtam, nem akartam magamnak, csak megjelent, mint egy titkos bajtárs, hogy végig segítsen ezen a pillanaton.

New Yorkba szöktem. Véres ruhában, épp csak a zsebpénzemmel, hogy az utcán keressek menedéket. Hamar megtanultam elviselni a bűzt, az éhezést... de a pánikrohamokat nem. Azok egyre sűrűbben törtek rám és csak a drog, a cigaretta és az alkohol segített elnyomni őket valamennyire. Az élet az utcán, más volt, mint amihez szoktam, hozzá kellett keményednem... és rájönnöm, hogy az emberek nem kedvesek, nem segítőkészek, ha az ember mocskos ruhában jár vagy fiatalon ücsörög a szemét mellett. Talán azt hiszik ezt érdemeltem, pedig valójában én is olyan normálisan éltem, mint ők. Volt egy apám, volt egy anyám, jó iskolába jártam. Céljaim is voltak valamikor. Most meg mi van? Lopok, csalók, drogozok, csakhogy túl éljem... de miért is kéne túlélnem?