Egy brooklyni gettóban nőtt fel, ahol mindig is csak feketék laktak és a fehérek még a lábukat sem szívesen akarták betenni oda. Sokat kérdezte apját, hogy miért nem jönnek ide szőkék, mire ő: áh, tiszteletben tartják ezt a helyet, ez a mi helyünk, itt mi élünk. Bólintott rá, de egyszer sem tudott teljes szívéből hinni neki.
Négy testvére van, egyik se volt elkényeztetve. A húga a nővére ruháit hordta, az öccse az övéit, egy könyvekből tanultak, a legkisebb gyereknél már celluxra is szükség volt, de ahogy anyja mondaná nincs olyan, hogy nem jó, legfeljebb ami javításra szorul. Úgy nevelték őket, hogy értékeljék, amijük van, tiszteljék egymást és az életet is.
Alázatos és kitartó, időnként makacs. Aki azt vallja, hogy mára már semmit sem jelent, ha valakinek fekete a bőrszíne, akkor az téved, bár tény, hogy sokat javult a világ az elmúlt évtizedekhez képest, amikben ő is felnőtt. Nem volt pénze, hogy egyetemre menjen, ahogyan apjámnak sem volt annyi. Két cél lebegett a szemei előtt: vagy kosaras akart lenni, vagy apjához hasonlóan rendőr. Eltökélten edzett, jó volt futásból és kosáról is, ám aztán…
Középiskolás korában váratlanul elhunyt az apja. Tisztán emlékszik arra a napra: utolsó órája után akart még dobálgatni kicsit a suli melletti kosárpályán a srácokkal, mikor kapta a hívást, hogy menjek haza. Apja járőrözés közben került összetűzésbe egy dílercsoporttal, a mentők már nem tudtak segíteni a meglőtt emberen. Miután elvesztették őt… hú ember, azok kemény idők voltak. Mindannyiuknak dolgozni kellett, hogy meg tudjanak élni, hiszen a pénzük nagy részét az az ember rendőri fizetése tette ki, akire borzasztóan felnézett.
Nehéz kihozni a sodrából, de ha a családját és a szeretteit mocskolják, hamar el tud pattanni benne az utolsó idegszál is, ettől függetlenül hiszi, hogy nem az erőszak a megfelelő módja a konfliktusok rendezésének. Ez lett az első ok, ami nem tetszett neki a katonaságnál. Aztán követte még pár…
Együtt érez emberekkel, a személyes történetek könnyen hatni tudnak rá, amely tán a legnagyobb gyengesége is a rendőrségnél, azonban nem akar bocsánatot kérni azért, mert számítanak neki az emberi érzések. Kiáll az elveiért, kiáll mindazokért, akik még, vagy már nem képesek erre.
Könnyedén nyugodt és koncentrált marad, még ha bizonyos nyomást érzékel is. Tud a lényegre összpontosítani, ám szerinte a cél kicsit sem szentesíti az eszközt. Nem mindegy, milyen módon teszik a dolgukat, nem lényegtelen, hogy egy nemzetközileg üldözött gyilkost civil áldozatokkal, vagy azok nélkül kapják el. Semmi értelme a drogkereskedelem ellen küzdeni, ha ezzel több áldozat lesz, mint ahány túladagolja magát.
Irigy-e másokra? Bizonyára, ha kérdezik, nemet fog mondani, de… igen. Ott van például Colton, akivel kezdetben pont az irigysége miatt nem jött ki rózsásan. Cole fehér, ő fekete, a másik szőke, ő meg nyilván nem, s mióta ismerik egymást, úgy érezte, hogy neki hosszú évek izzadtsága kellett ahhoz, amiért a másik csak kinyújtotta a kezét. Aztán változtak az idők, változott ő is.
Jobban szereti a laza ruhákat, laza találkozásokat, inkább nyekeregjen a szék alatta egy hetvenéves asztalnál, mintsem nyakkendőt és öltönyt kelljen húznia és olyan emberekkel kelljen együtt vacsorázni, akik mellett halálos bűn lenne, ha elfinganá magát. Nem neki való a feszes élet, amikor mindenki megmondja, hogy mit csináljon és erre a katonaság, majd a járőrözés alatt döbbent rá.
Szeret otthon lenni, szabadidejét a családjával és barátaival tölteni. Máig kosarazgat a fiatal szomszédsrácokkal, ételt ad a hajléktalannak, felveszi hazafelé jövet a gettó felé sétáló kölyköt. Nem akar elköltözni onnan, mert a gettóban nőtt fel, az az otthona, az ő világa, az ő emberei és barátai.  

Nehéz szavakat találni azokra a pillanatokra, mikor a pár végre kimondja a boldogító igent, majd halvány, ám semmihez sem fogható mosollyal, csillogással telt szemekkel megcsókolják egymást. Jó ezt látni azok után, hogy mennyire nehézkes volt megszervezni az esküvőt, mennyi mindenen ment keresztül Carlson és immáron a felesége, kiknek szerelme a megannyi bonyodalom és zűrzavar ellenére is töretlen maradt, akár a gyémánt. Akik még régebb óta ismerik Carlsont, feltehetőleg nem is gondolták volna, hogy képes ilyen mély érzésekre, vagy hogy a rendíthetetlen és elnyűhetetlen kapitány ennyire gyengéden tudja ujjai között tartani szíve választottjának arcát.
Körbenézek a násznépen és a rendezvénykerten, ahol villámgyorsan rakták össze az esküvői díszletet. Nem vagyunk sokan, mindössze a szűk családi kör és néhány munkatárs, utóbbiak közül aki éppen ráért a hirtelen csettintésre megtartott esküvőn megjelenni, ami már több éve váratott magára és kezdte mindenki azt hinni, hogy nem is lesz sohasem megtartva.
- Gyönyörű esküvő volt, nem? - fordul felém feleségem, ki egy fehér gyöngyökkel díszített csattal fogta fel fonatokba fűzött éjfekete haját.
- Az, pont a maga egyszerűsége és hirtelensége tette ennyire széppé - mondom a gratulációkat fogadó párt figyelve. - Ennél több szervezés amúgy is csak a pénzt nyelte volna el, az alkalomhoz nem adott volna igazán többet - vonom le a következtetést, amik igazolják a mi esküvőnk báját is, mondjuk az ehhez az alkalomhoz képest jóval kicsapongóbb volt. Nem tudom elképzelni Carlsonéket, hogy hangosan nevetve buliztatják a népet hozzánk hasonlóan a szinte fiamként kedvelt szomszédfiú dídzséskedésére, ami nem volt hibátlan, de én is és felségem is ragaszkodtunk ahhoz, hogy az esküvőnkön még a személyzet túlnyomó részét is ismerjük és szeressük. Felállunk mi is, hogy beálljunk a gratulációhoz várakozó sorba.
- Mintha kicsit feszültnek tűnnél… - jegyzi meg életem nője aggódó szemeivel nézve végig rajtam, majd elveszünk egy-egy pezsgőt a pincérsrác által illedelmesen felénk tartott tálcáról.
- Tudod, hogy nem szeretem az ilyen kiöltözős alkalmakat. - Vállat vonok. Szinte kínoz a vékony fehér ing, amit magamra kellett vennem.
- Mennyin is kell részt venned? Évenként egy? - húzza fel szemöldökeit cinikus kuncogással. Beleiszok a pezsgőbe, aztán megnyalom ajkamat.
- Most azt kérdezed, hogy mennyin kell, vagy azt, hogy mennyin veszek részt? - Vigyorral az arcomon bököm oldalba, látszólag tetszik neki a válaszom a magam pazar igazságával. Szerveznek néhány összejövetelt, csapatépítőt, meg halál se tudja mit, de az ilyen borkoccintós alkalmakat rendszerint kihagyom és inkább elmegyek kosárlabdát dobálgatni egy kicsit a fiammal, vagy a helyi srácokkal. Ezek nekem fontosabb dolgok.
Fogy a sor, hamarosan odaérünk Carlsonékhez.

- Nich, esküvőn nem illik telefonozni - szól rám egy kicsit bosszankodva a feleségem, mikor visszatérek a lagzi csinosan feldíszített asztalaihoz a helyemre. Csak a feleségem szokott Nich-nek szólítani. Gondoltam is rá, hogy most nem veszem fel a hívást, de látva a nevet a kíváncsiságom legyőzte a bennem lévő illemet. Az ünnepély alatti meghitt arcom most jóval keményebb, illetve gondterheltebb. Ismerik ezt az arcot a körülöttünk ülő kollégák, de a házasságunk során feleségem is kiismerte, hiába munkáról van szó. A feleségem jóformán minden feladatommal tisztában van, mióta rájöttem, hogy tök jó érzéke van a ok-okozati összefüggések feltárására, állandóan azzal húzom az agyát, hogy neki kellett volna nyomozónak mennie és nem nekem.
- Ezt muszáj volt felvennem. - Kezembe veszek egy limonádéval félig teli poharat és forgatni kezdem ujjaim között.
- Történt valami? - hajol előrébb a velem szemben ülő kolléga. Sóhajtok.
- Zach meghalt. - Az ember, aki szerintünk elég befolyásos személy lehetett egy droghálózatban és akit mégis rá tudtunk venni arra, hogy kiszivárogtasson nekünk fontos információkat, többek között raktárak helyét, ahol ideiglenesen tárolják a drogot. Azt is feltételeztük, hogy piszkos játékot játszik velünk, ezért zsarolásba, keményebb lépésekbe torkollott a nyomozás. Jó lett volna tovább együttműködni vele és valahogy leszámolni az egész bandával, ő hajlandó is volt beszélni, de feltehetőleg pont ez lett a veszte, amit nem tudok elvonatkoztatni tőlünk. Nem szabadna, hogy bűntudatot érezzek ilyesmik után, de akár bevalljuk, akár nem, közünk ahhoz, hogy Zach életét vesztette. Utálom, hogy amint egynél nagyobbat tudunk előre lépni, befalazzák előttünk az utat.
Hátradőlök a székben és Coltonra nézek, hátha valamit le tudok olvasni arcáról.
- Elmondjuk Carlsonnak? - teszem fel a legfőbb kérdést, amit jelenleg tenni tudok. Nem fog örülni a hírnek, de mindig lebasz - általában engem -, hogy miért nem futok hozzá egyből az új hírekkel és már kezd egy kicsit elegem lenni belőle. Belőle is.
- Hagyjuk, hagy legyen boldog a mai napon. - Én pedig ezt hallva mosom kezeimet, csak attól tartok, hogy újfent az én fejemet veszi majd. Próbálom elengedni a dolgot, átkarolom feleségem derekát, ki szemeivel szikrákat hány felém. Hallom néma kiakadását, ahogy magában azt mondja: "Te tényleg képes lettél volna megtörni ezt a csodás alkalmat a munkával és egy halálesettel? Hát normális vagy te?".
Nem tagadom, hogy kezdek tényleg nagyon begolyózni ettől az egésztől. Körbenézek a többieken, aztán én is hozzálátok az omlósra sült kacsához. A kaja egyszerűen mennyei!