-  Francba – morogtam, megállapítva a visszapillantótükörben, hogy az a bizonyos jobb horog sokkal inkább betalált, mintsem azt szerettem volna beismerni. Nem én kezdeményeztem, de belementem. Beszéltem Roberts-szel, remélve, hogy meg jön az esze, de szólhatott Reyesnek, aki az edzőteremben talált meg. Mondtuk ezt és azt, végül pedig a ”barátságos” meccs odáig fajult, hogy szét kellett minket választani. Nem lett belőle semmi, megesik az ilyen, de az önérzetemnek nem tett túl jót, hogy újabb ékes bizonyítékát kaptam annak: öregszem. Ha gyorsabban húzom fel a kezemet, akkor hárítani tudtam volna, de lemaradtam. Kapott párat ő is, de határozottan én néztem ki rosszabbul kettőnk közül a végére.
Az órára pillantottam. Toni nem késett, csak én voltam már itt legalább egy órája. Követtem Robertset, mikor pedig a másik oldalt lévő bárba beült, felhívtam Tonit, hogy jöjjön ide. Az anyósülésen ott pihent a fényképezőgépem, amivel készítettem néhány fotót Robertsről és a barátairól, akikkel iszogatott. Mehettem volna némileg közelebb, de nem akartam kockáztatni, innen is jó rálátásom volt. Egyedül a visszapillantóban látszódó képem zavart. Voltam már rosszabb bőrben is, de az esetek nagy többségében nagyobbakat ütöttem, mint kaptam. Az, hogy Reyes-szel történt mindez, csak olaj volt a tűzre. Mint mikor a kedvenc csapatodat a legnagyobb rivális veri el. Weiss felajánlotta, hogy kisminkel, hátha úgy kevésbé látszik, de ezt szóra se méltattam.
-  Gyere, szállj be! – hajoltam át, kinyitva Toni előtt az ajtót, mikor megláttam közeledni. A kamerát felvettem az ülésről az ölembe ejtve. – Bocs, hogy nem hagylak aludni, de gondoltam ezt látni akarod majd – jegyeztem meg elnézést kérve, majd átnyújtottam neki a kamerát, ráközelítve kissé, hogy jobban ki lehessen venni a rajta lévőket. – Az ott Roberts, látod? Ezzel a férfival találkozott, a sportdzsekissel, majd úgy fél óra múlva jött ez a kettő – mutattam az ujjam végével az arcokat, ahogy beszéltem. – Az utolsó kettőt nem ismerem, de ez itt egy testőr lesz. A tartása túl merev, és ha jobban megnézed itt, fennakad valamin a zakója. Fegyvere van. Ő itt – böktem aztán a sportdzsekisre. – Őt ismerem. Lukas Cowie, egy verőember. Emlékszel arra az állatjogi aktivistára pár éve, akit egy csomagtartóban találtak? Ő tette – jelentettem ki meglehetősen magabiztosan, ahogy a Toni oldalán lévő ablakon át néztem a díszes társaságot, akik még mindig a bárban beszélgettek. – Mielőtt lefokoztak, ő is képbe került egy ügyemben. Nem tudom bizonyítani, de tudom, hogy ő volt – sóhajtottam fel. Akkoriban már fel voltam függesztve, tehát nyomozásról nem igen lehetett beszélni, a saját szakállamra végeztem, de az a rohadék pont ugyanúgy végzett egy tanárral, mint az aktivistával. A módszer azonban túl általános volt, hogy egy valakihez lehessen kötni hivatalosan, vagy talán nem is akarták.
-  Roberts adott nekik egy borítékot, nem tudtam kivenni mi van benne, de a testőr nézegette egy darabig, szóval gyanítom, hogy pénz. Talán tartozás, de szerintem inkább fizetség. Cowie független, annak dolgozik, aki megfizeti, a pénz, vagy legalább egy része szerintem az övé – találgatok Tonira nézve, de én is tudom, hogy mindez nem túl sok. Sőt, meglehetősen kevés, hogy kiráncigáljam őt idáig az ágyából éjszaka.
-  Lett egy szemtanú Novak ügyében, igaz? Hallottam, hogy találtatok valakit, aki emlékszik Novak-ra, a városik másik felében a gyilkosságok idején – Tonira néztem, megerősítést várva. Hivatalosan nem láttam egyetlen újságban sem leírva, de hallottam pletykálni. – A Cowie-hoz hasonló alakok egyik leggyakoribb munkája, meggyőzni embereket, hogy nem éri meg nekik tanúskodni. Roberts az ügyben eljáró nyomozóként tudhat a szemtanúról – mondtam hátra dőlve, kimondva miért is hívtam ide. Ha nem csak rémeket látok, akkor előfordulhat, hogy az a szemtanú veszélyben van, mert Roberts épp most csengette ki Cowie óradíját.

New York városának lakossága a legutóbbi népszálálási adatok szerint 8,399 millió, plusz úgy tíz millió, aki még a közeli a agglomerációban lakik. (Jersey-t pedig akkor sem számoljuk, ha egymaga 8,86 millióval dobná meg a számokat.) Habár sokan megesküdnének rá, hogy legalább hat eltitkolt ikertestvérrel rendelkezem azok alapján, hogy valahogy mindig minden csalásról tudomást szerzek, akár az egyetemen, akár a bíróságon, valójában még mindig csak egyetlen személy vagyok. Kiterjedt kapcsolati hálóval, az igaz, ezt a hivatást nem lehet máshogy űzni, de csak egy apró csepp a húsz milliós tengerben. Nem sokakat akarok elkerülni; ha egy elítélt jönne is velem szembe, frissen a szabadulása után, akkor is állnám a sarat.
Mikor azonban a virágárusnál új csokrot kerestem a hervadozó helyére az ebédlőasztalra, és egyik kezemben egy csomag rózsával, a másiban egy adag liliommal megpillantottam Luke-ot, ahogy egyik kezében egy három évesnek tűnő kisfiút fogott, a másikban pedig egy nagyjából hét éves kislány kezét fogta, miközben a nagyon is terhes felesége ugyanolyan liliomokat nézegetett, mint én, elfutottam. Az ázsiai árus felettébb mérgesen kiabált utánam, amiért elejtettem a virágokat és ki sem fizettem egyiket se. Nem mintha nem lenne teljesen mindegy; ugyanúgy elhervadnak majd, mint az én méhem.
És az efféle gondolatokat nem lehet máshogy elűzni, mint puha pizsomával, szemét kajával és rengeteg csokis-mentás fagyival. Képtelen voltam kiverni a fejemből a képet a volt férjemről és az új, nagyon boldog és nagyon egészséges családjáról. Azt hiszem, nem látott meg, mégis úgy éreztem, mintha a nap hátralévő részében végig követne a tekintete, úgyhogy viszonylag hamar eljöttem az irodából, a leveleimet már itthonról válaszoltam meg, lemondtam a találkozómat egy barátommal, és arra készültem, hogy megnézek valami felettébb idevágó filmet, például a The way we were-t, és ismét elküldöm a francba Hubble-t.
Aztán csörgött a telefon.
Ha Luke kapna ilyen hívást, valószínűleg nehezebb lenne elszakadnia otthonról. Megvan annak a szépsége, hogy senki észre se venné, ha eltűnnék, már a főnökeimen túl; senkinek nem tartozom elszámolással, miért hívok magamnak taxit éjjel tizenegykor, hogy elautózzak Brooklynba.
Carlos nem sokat mondott el a telefonban, de bíztam annyira benne, hogy tudjam, nem hobbiból vagy üres ideák végett hívott el ilyenkor. A megadott cím igazából egy utca volt, az egyik oldalán egy elég halottnak tűnő parkkal. Bár Carlos leírta az autóját, a színén kívül úgyse jegyeztem meg mást, az esti megvilágítás pedig nem párosult túl jól a ténnyel, hogy nincs nálam a szemüvegem. Ha nem szólítana meg, alighanem simán elsétáltam volna mellette.
– Semmi gond, én csak… Mi történt az arcoddal? – Először azt hittem, csak az egyik fa árnyéka vetül rá furán, ahogy viszont beszállok az autóba, ő pedig kicsit jobban a fényre mozdul, egyértelműen feltűnik a folt a szeménél. Harminc felett az ember jóformán egy erősebb széllökéstől is képes véraláfutást szerezni, olyan strapabíró, mint egy avokádó, de van némi különbség egy véletlen meg egy direkt szerzett folt között, amit még szemüveg nélkül is látok. Például azt, hogy az „elestem a lépcsőn” kifogás nehezen érvényesíthető egy egyértelmű öklösre.
Tudom, hogy nem ezért hívott ide, és a kíváncsiságom felülkerekedik az ösztönös aggodalmon. Átveszem tőle a kamerát, és próbálom értelmezni a kép részleteit. Valami birizgálja az agyam, egy ötlet, amit még nem tudok szavakba önteni, ahhoz túl tudatalatti eredetű. – Nem tudom, ő ki, de őt már láttam… valahol – mutatok rá az egyikre, valami félig minőségi business casual öltönyben. Ha Roberts velük találkozott, akkor ez talán nem is annyira hamis emlék. Bár a tény, hogy Roberts ilyen alakokkal találkozgat, bizonyíthatja Carlos kijelentését arról, hogy a nyomozópáros nagyon is hajlamos korrupcióra, önmagában még nem büntethető. Mégis ugyanúgy érzem magam, mint korábban; mintha alátámasztotta volna az aggályaim. Pedig ez még mindig csak sokadrangú kapcsolódás.
Legalábbis ezt gondolom, amíg Carlos nem mondja tovább. A fizettség, szóljon bárminek is, már jóval kézzel foghatóbb, és lényegében még bizonyíték is van rá. – Igen. A gond az, hogy nem a legmegbízhatóbb ember… Szeret felönteni a garatra. És még mindig ott van a videokamerák ténye – sóhajtok. Tudom, miként lehet manipulálni felvételekkel, hogy mást mutassanak az igazság helyett. De azt még nem, hogyan kérjem ezügyben a nyomozást. Soha senki nem szeret a sajátjai ellen menni, főleg nem egy olyan ügyben, ahol a vádlott lényegében a legtökéletesebb bűnbak: egy volt elítélt, akitől elhidegült a családja és barátai sincsenek. Senkinek sem fog hiányozni. Nem állítottam hamis piedesztálra Novakot, tette, amit tett; ez a gondolat valahogy mégis végtelenül szomorúnak érződött. Hittem abban, hogy az emberek lehetnek mások. Javulhatnak.
– Azt gondolod, hogy Roberts azért fizet le valakit, hogy megfélemlítsen egy tanút? – teszem fel a meglehetősen ostoba kérdést, de ilyen későn és egy ilyen nap után muszáj hangosan is kimondanom, úgy valahogy könnyebben helyezem a gondolattérképem közepére. – Ez komoly vétség lenne. Nem csak azonnal felfüggesztenék, de ki is rúgnák. Szerinted mikor? – Már nem a kamerát nézem, hanem előre meredek, ki a szélvédőn. Azt latolgatom, a kerületi bíró mennyire lenne rossz kedvében, ha most felhívnám azzal, hogy engedélyt adjon járőri védelmet kérni a tanúhoz. Péntek van, ilyenkor country clubba járnak a feleségével. Amit utál. Egyedül az olcsó sör miatt megy, ami viszont nem tesz jót az emésztésének, és a hangulatának sem. – Nem tudom, hogy lehet-e védelmet kérni neki. Még ezzel együtt is – emelem meg a kamerát, amit aztán vissza is adok Carlosnak. – Bármit mondhatna. Hogy elintézett neki egy szívességet. Levágta a füvet, bármit. Gondolom Cowie ellen most nem folyik eljárás, ennél több esze lenne akkor. De egyszerűen nem értem, mit érne el vele. A tanú egy alkoholista gyári munkás, aki véletlen pont ugyanabban a kocsmában ivott, mint Novak. Még egy elsőéves hallgató is könnyen aláásná a hitelességét, nemhogy…!
Én. Merthogy ha nem szólalok meg, ha nem mondom el senki másnak az aggályaim és mutatok rá ezekre a nyilvánvaló túlkapásokra, amik már nem csak szabályszegésnek minősülnek, de új büntetési eljárást vonnának magukkal, akkor Nekem kell majd darabokra szednem a védelem által a tanúk padjára helyezett emberek meséjét. És úgy érzem, nem sok tanú lesz. Egyelőre a család nem jelzett vissza, de valószínűleg nem fognak Novak mellé állni.
– Ha tényleg azért adta a pénzt, amiért gondolod, akkor csak arról lehet szó, hogy tudja, a fickó igazat mondana, hogy Novak ott sem volt a környéken a gyilkosságok idején. Ami vagy azt jelentené, hogy tudja, Novak hol volt, vagy azt, hogy tudja, ki volt ott a helyszínen. – És Roberts mindkét esetben sáros. Néha… mind a rendőrségnek, mind az ügyészségnek megkérdőjelezhető eszközökhöz kell nyúlnia. Morálisan, nem jogilag. Ez viszont valami más. Ha Novak nem ölte meg őket, akkor valaki más. Ha Novakot elítélik a gyilkosságért, soha nem derül ki, kicsoda.
– Hát, ha eddig fáradt voltam is, most már biztos nem tudok majd aludni – nevetek fel halkan és kissé savanyúan, a fejemet csóválva, amibe hirtelen erőteljes migrén költözött. Gondolkodnom kell, mert most minden olyan kusza, hogy csak azután tudnám sorba rendezni a gondolatokat, a bizonyítékokat, az érveket, ha már meghoztam volna a döntést, amihez viszont gondolkodni kellett. Ördögi kör. – Miért követted Robertset? – jut eszembe aztán a jóval evidensebb kérdés. Tudom, hogy azt mondta, segít, de valami miatt ma utána járt. Mármint, annyira nem mélyedhetett bele, hogy minden nap kövesse, hátha egyszer szerencséje lesz, ugye?
Reméltem, hogy nem, mert így is épp elég önzőnek gondoltam magam, hogy belevontam ebbe az egészbe, mintha nem lenne jobb dolga. Viszont nem bírok tovább magammal, ha nem ellenkezik túlzottan, akkor óvatosan hozzáérek az állához, hogy úgy fordítsam a fejét, hogy jól lássam a zúzódást. A szemöldökénél mintha meg is horzsolódott volna kicsit. – Ez tényleg elég csúnya. Megnézetted orvossal? – Előre sejtem a váálaszt. – Az egyik kollégám férje így halt meg. Már nem megütötték, bár politikus volt, szóval az is eljöhetett volna-előbb utóbb, csak megfejelte az asztalt, de nem érezte, hogy baja lenne. Kiderült, hogy szubdurális hematómája lett, és egyszer csak nem ébredt fel. Tudtad, hogy nagyobb eséllyel kapsz agyvérzést, ha nem vagy fehér? Ebben az országban még a saját agyunk sem nekünk áll.

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

Aludnom kellett volna. Egy családi házban, de legalább valami nagyobb lakásban, ahol fel lehet nevelni egy, vagy több gyereket. A feleségemmel az ágyamban, már rég visszavonulva. Talán asztalosként, ahogy Toni javasolta. Ha minden jól alakul, talán így is lenne. Életem estéinek a többsége így telt. Megfigyeléssel, munkával. Időnként könnyebben tudtam elaludni az autóban, mint otthon az ágyamban. Ha nem fogna rajtam az idő, még most is így volna. Mostanra azonban fáj a hátam pár óra után. A térdem, ha magasabbról ugrok, vagy túl sokáig futok. A sebek, zúzódások megmaradnak, nem múlnak el úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Mostanra már minden, ami nyomott hagyott rajtam az évek alatt, meglátszik.
‑ Lefejeltem a polcot – hazudtam nem túl jól, megvonva a vállam. – Kell majd egy szemüveg is – tettem hozzá, valamivel őszintébben, de nem lett kevésbé hihető a történet. A szemüveg azonban valóban nem ártana. Bár még látok, de fájdalmasan egyértelmű az, hogy nem sokáig fog ez menni segítség nélkül.
‑ Ha ismerős, az már fél siker – jegyzem meg, a képről rá pillantva. Talán az egyik ügyéhez kapcsolódik, csak most nem tudja felidézni. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem a sarki közértben találkoztak a húspult előtt.
‑ Azokat lehet manipulálni. Egy tanú elég ok arra, hogy megvizsgálják a felvételeket, nem? – ha nem is a legmegbízhatóbb, de arra talán elég, hogy a bíró megfontolja a bizonyíték újravizsgálását, ezúttal akár független szakértőkkel, akik minden bizonnyal kihoznák azt, hogy Novakot utólag tették valahogy a felvételekre. Az pedig Robertsnek meglehetősen kínos volna.
‑ Igen – bólintottam. – Meglepődnél, ha tudnád, milyen jövedelmező ez a szakma – húzom el a szám. A tanúk, akik nem jelennek meg, eltűnnek, rájönnek, hogy mást láttak, általában nem önön elhatározás miatt gondolják meg magukat. A Cowie-hoz hasonló embereknek jelentős szerepük van benne. Elég egy az autójukon hagyott fenyegetés a családjukra nézve és az ember máris nem akar tanúskodni. – Ha megszellőzteted egy újságnak, akkor egyből – feleltem Toni-ra pillantva. Nem hinném, hogy kevésbé szeretné a munkákat kísérő és övező médiafelhajtást, mint én, de időnként kapóra jöttek. Például ilyenkor. Ha csak a gyanúja felmerül annak, hogy egy nyomozó a saját ügyét szabotálja, annak lenne akkora visszhangja, hogy lépjen a rendőrség. Na meg a Belső Ügyosztály.
‑ Odamehetek rákérdezni. Épp erre jártam, bizonyítsa az ellenkezőjét – ajánlom fel, de jól tudom, hogy nemet fog rá mondani. Többet ártanék vele, mintsem használnék. – Ha nem a tanúd miatt találkoznak… Roberts tudhat arról, hogy sárosnak tartod? – kérdeztem hirtelen. Talán csak paranoiás lettem mostanra és mindenhol a rosszat látom, de a fejembe férkőzik az a gondolat, hogy a fizetség talán Toni miatt van. Nem lenne olyan ostoba, hogy felbéreljen valakit Toni megtámadására, de arra, hogy zaklassa? Akár. Névtelen üzeneteket hagyni, megrongálni az autóját, ilyesmik. Nem ez volna a történelem első hasonló esete.
Számítanom kellett volna a kérdésre, mégis meglep, és nincs is rá kész válaszom, így nem tudok egyből felelni. Végül csak felsóhajtok és inkább az igazat mondom egyszerűen. – Beszéltem vele. Aztán Reyesszel is – beszélgetésnek ugyan az nehezen volt nevezhető, de fogjuk rá. – Majd hallottam őket veszekedni. Roberts elég ideges volt, arról beszélt, hogy majd ő megoldja. Nekem pedig szabad volt az estém – mint általában a legtöbb, amikor Weiss nem akar rávenni arra, hogy menjek el vele valami idióta country klubba, ahol felszokott lépni. Épp elég egész nap hallgatnom munkában.
Elhúznám az arcom, de végül inkább megadom magam és hagyom, hogy elfordítsa a fejem. Öreg vagyok már ahhoz, hogy letagadjak mindent. Inkább csak morgok, azt is főleg Weissre. – A világ az agyatlanoknak áll – értettem vele egyet mosolyogva. – Majd elmúlik, ne aggódj miatta. Egy… nézeteltérést rendeztem el – vallom be végül az igazat, bár sejthette, Toni nem buta nő. – Csak öregszem, nem vagyok már olyan gyors, mint régen. Az akadémián pedig a legjobb voltam. Mindig én küzdöttem a tűzoltók emberével, és nyertem – mosolyodtam el. Gyerekként bokszoltam, a bátyám mindig magával vitt az edzőterembe, ahova járt. Az anyám nagyon nem örült neki, és amint tudomást szereztek, nem is engedték, hogy folytassam. A legtöbb sráchoz hasonlóan a környéken, én is szinte mindent játszottam. Kosár, foci, baseball. Elég volt egy labda, feltaláltuk magunkat.
‑ Nem csak az agyam, a testem is cserbenhagy. Régen gond nélkül körbefutottam az egész tömböt, most pedig meg kell állnom, hogy bírjam. És olyankor is mentőt akarnak hívni hozzám. A térdem folyton kattog, a nyakam fáj, minden kétszer olyan lassan gyógyul, mint régen. Öregnek számítok, tudtad? A terepen lévő járőrök között – mondtam felé fordulva, hátradöntve a fejem. – Weiss is hetek óta nyúz, hogy nézessem meg a szememet. Esküszöm, hogy mióta velem van, a hallásom se a régi már – ez viszont határozottan az ő hibája, nem a koromé. A legtöbb rendőr az én koromban örül annak, ha nem kell mankóval járnia, és orvoshoz járnia minden második héten. Ez utóbbit talán nekem se ártana, de sose voltam oda az orvosokért.
‑ West megint apa lesz. Hallottad? – az őrsön már mindenki hallotta, nekem Weiss mondta el, aki … már fogalmam sincs kitől hallotta. ‑ Neki sincs már sok hátra. Ha családod van, fele addig csinálhatod ezt az egészet. Utána már csak merő önzés – nem az a rossz fajta, inkább jellemhiba. Ha az ember annyi időt tölt el ebben, mint West, nem ismer meg mást. Egyetlen dologhoz ért majd. Mivel pedig nincs túl sok magánéleti sikere [/i]– a gyermekáldást aligha így éli meg a legerősebben most [/i]– akkor ez hatványozottan igaz. A munka az, amibe menekülni lehet, sikerré kovácsolni a kudarcot.
‑ Néha hiányzik – mondtam, az ablakon kipillantva Robersték felé, akik még mindig a helyükön maradva tanácskoztak valamiről. – A család. Az unokaöcsém- és húgom. Már nem beszélünk – amit megértettem. Luna helyében talán én is ezt tettem volna. Túl sok rossz kötötte őket ide. Csak a múlt, a jövő nem tartogatott már számukra semmit New York-ban. Vagy velem. Talán meg se ismerném őket. – Régen egy követ se tudtam volna úgy eldobni, hogy ne essen egy rokonom fejére. Most pedig … mintha tényleg kihalóban lévő állatfaj lennék – csóváltam meg a fejemet, szomorkásan mosolyogva. A világ igencsak megváltozott ilyen rövid idő alatt is. – Nem hittem volna, hogy majd ennyi dolgot fogok megbánni, vagy sajnálni, mire ide eljutok – nevettem fel halkan, de nem túl őszintén. A korral együtt némileg szentimentálisabbá is váltam. Fogalmam sincsen, hogy mennyire jellemző ez, de ilyenkor hajlamos voltam úgy érezni, hogy közel a vég. Az apámtól azt tanultam, hogy egy férfi sose sírjon, ne mutasson gyengeséget, ne inogjon meg. Ezeket a mintákat vittem tovább, de ahogy idősödtem, egyre kevésbé tudtam sziklaszilárd maradni. Előbb-utóbb gondolom mindenki megtörik. Talán nem is baj, hogy sose állapodtam meg végül. Nem mindenki való szülőnek. Az én múltammal pedig könnyen meglehet, hogy ezt a tábort erősítem.

– Nem hiszem. Rajtad kívül senkinek sem szóltam semmiről. Ha azt feltételezném, hogy te bárkinek elmondanád, nem is kerestelek volna meg – teszem még hozzá. Így is elmondható, hogy bízom benne. Pedig különösebb okom nincs rá; segítettünk ugyan egymásnak a bátyja ügyében, de az már hosszú évekkel ezelőtt volt, és számtalan dolog, köztük a különböző függőségek is egészen kifordíthatnak magából egy embert. Nem ő lenne az első; akkor sem, ha továbbra is a testület tagja maradt. De tudom, hogy nem ez a helyzet, egyszerűen érzem, és ezen túl nem érzem szükségesnek okokat keresnem. – Nem léptem semmi hivatalosat az ügyben. Ha ilyen megérzései lennének, ő lenne a világ legjobb nyomozója, akivel valaha találkoztam. Ha így lenne, nem kéne ilyen módszerekhez nyúlnia.
Legalábbis ez az én logikám. De persze nem lehet elnézni amellett, hogy ha szóba jön a pénz, sokszor még olyan emberek is áldozatul esnek, akiről sosem gondolná az ember.
– Beszéltél? – ismétlem meg ezt a szót olyan hangsúllyal, hogy ő is érezze: megkérdőjelezem az igeválasztását. Nem úgy tűnt, mintha Carlos és Roberts különösebben képes lenne beszélgetni. – És ennek a beszélgetésnek ugye semmi köze sincs ehhez? – mutatok a saját szemöldökömre ott, ahol az övé fel van szakadva.
Férfiak és az ő megoldásaik. Az ember lánya szereti néha elhinni, hogy talán kinőnek belőle, de valahogy bármilyen értelmesnek bizonyulnak is az élet számtalan területén, mindig kiderül, hogy a lelkük mélyén még mindig csak bogarakat akarnak etetni a másikkal.
– Összevesztetek azon, hogy a csokis vagy a lekváros töltelék a jobb? – jegyzem meg felettébb humorosan, aztán megrázom a fejem. – Ne haragudj. Tűzoltópoén… A férjem az volt. Ne aggódj, a válás óta csak a rendőrös naptárat veszem meg. – Feltételezem, hogy az ember lánya bármely oldalon is kapja a feleség szerepét, ösztönösen tisztában lesz ezzel a földrajzi helytől teljesen független, alapvetően elég gyerekes és ártatlan rivalizálással, ami a két szerv között folyik. Ez már csak így van rendjén; túlzottan hasonlít a két munkakör ahhoz, hogy annyiban tudják hagyni. – Akkor talán ideje, hogy hagyd benőni a fejed lágyát ahelyett, hogy megpróbálod betöretni a koponyád, nem?
Minden jószándékkal jegyzem ezt meg, de értem, hogy ez egy fájó pont számára, jobban, mint amennyi fizikai fájdalommal ez most járhat. Én sem örültem, mikor megláttam az első ősz hajszálakat a tükörben, nem beszélve az első jól kivehető szarkalábakról. Azóta is elég sok pénzt fektetek abba, hogy mindennemű beavatkozás nélkül próbálhassam tartani a kiépített imidzsemet. Annyira sosem lennék elkeseredett, inkább hagynám magam megöregedni, de van egy bizonyos külcsín, amit elvárnak az embertől a bíróságon. Legyen bármilyen felszínes és bosszantó, nőtől és férfitól egyaránt elvárt egy adott külső, egy megjelenés. Az államot reprezentálva talán még jobban, mintha ügyfeleket halásznánk. Ezen túl viszont egyszerű  emberként is nehéz szembesülni az öregedéssel. Főleg, ha úgy érezzük, nem kaptunk eleget cserébe.
– Öregnek? Ugyan. A legújabb előírások szerint a megfelelő jelző a „koros”. – De nehéz nem megértenem, mire céloz. És hogy miért érinti az egész rosszul. Az ember jóval tovább tud az íróasztal mögött ülni, mint terepen lenni. És bár a legtöbb esetben az előléptetés valami irodai pozícióra sosem lehetetlen, Carlos esetében mégis valószínűtlen. – Ezek olyan dolgok, amik megtörténnek, Carlos, mindenkivel. Nekem már tíz éve szemüveg kell, de inkább befeküdtem egy lézer alá pár éve, minthogy hordanom kelljen… Tudtad, hogy lehet 120%-os a látásod? Azt hittem, hogy legalább átlátok majd vele a falakon vagy ilyesmi, de csak a fényre volt érzékenyebb. Hetekig folyamatosan könnyeztem és napszemüveget kellett hordanom. Aztán megpróbáltam erről viccelni az egyik jogi asszisztensemmel, akinek fogalma sem volt, ki az a Corey Hart. Az igazán szívbemarkoló volt.
Mindig nehéz szembesülni azzal, hogy az ember felett eljárt az idő, de még rosszabb, ha erre úgy eszmél rá, hogy a környezete lassan lecserélődik, és jószerivel minden kollégája fiatalabb nála. Szerettem én lenni a lelkes kezdő, akire mindig lehetett számítani, és a tapasztalt kollegina is, aki mindig sokat követelt, de ugyanannyit le is tett az asztalra. Azt viszont nem várom, hogy én legyek az öreg Ramirez, akinek a topánjától csak a kidomborodó visszerei a lábán lilábbak.
– Hallottam valamit arról, hogy Lilia megint terhes, de nem tudtam, hogy igaz-e, vagy csak a kollégák köszörülik a nyelvüket – ismerem el. Lilia Mainville cége néha besegített, és egy darabig védőügyvéd is volt, a normálisabb fajtából. Inkább csak pletykákból ismertem, mert nem sokszor találkoztunk, de kétségtelenül… Bonyolult volt a helyzete Westtel. És abszolút nem segítettek magukon. – És ki mondta, hogy West nem önző? Ha a család kifogás lenne nála, akkor már rég abbahagyta volna. Mennyi idős a legidősebb lánya? Már középiskolás, nem? – rosszallóan csóválom meg a fejem. Lehet, hogy csak a vágy beszél belőlem, de ha lehetőségem adódott volna rá az ő helyében már rég abbahagytam volna. Akkor talán ez a szerencsétlen dolga se lenne ilyen erős az alkohollal. Lehet, hogy azt hiszi, a munkája segít a démonjain, de szerintem csak tovább ront mindenen.
Meglepetten pillantok Carlosra a hirtelen vallomásán. Nem épp ilyesféle beszélgetésre számítottam mikor ide hívott, de valójában meghat, hogy úgy gondolja, elmondhatja nekem ezeket. Ha nem érezném ennek bizonyítékát, azt hinném, talán érzelmesre itta magát. – Megértem. Talán nem mindenkinek a célja az életben a család, de… Valahogy a többi sem az igazi nélküle. – Nem kell feltétlenül a sajátunknak lennie, bár esetemben ez egy olyan dolog, amivel eleve nem tudok sokat kezdeni. Szeretném azt mondani, hogy már elfogadtam, hogy ez számomra nem opció, de igazából inkább csak megtanultam vele élni, és nem gondolni rá. – Hidd el, néha velük sem könnyebb. A bátyám itt él, de… – Ciccegve és némileg rosszallóan csóválom meg a fejem. – Szeretem, mert a testvérem, de annyi, annyi ostobaságot csinált az életben! Annyira hagyta, hogy eluralkodjon rajta a fájdalom azért, ami nincs, hogy teljesen elvágta magát attól, ami van. Volt egy lánya… Meséltem már? Nem hiszem. Két lánya volt, ikrek. Natelie és Dakota… Nagyon édesek voltak, a kis copfjaikkal, bár ritkán láttam őket, mert már akkor is Texasban éltek. Natalie négy éves volt, a kertben játszott, amikor eltűnt. Azóta is eltűntként tartják nyilván. Fito házassága ráment a feleségével. Én segítettem  neki elnyerni az idősebb fiúk elhelyezési jogát, de lehet, hogy ma már máshogy tenném. – Ezt sosem vallottam be a bátyámnak, de amennyit veszekedtünk azért, mert elítéltem a nevelési módszernek nevezett drákói szigorát, ami ellökte tőle Hugót, bizonyára sejtette. – Nem rossz ember, csak úgy bánik a fiával és az új feleségének fiával is, sőt, jobban belegondolva vele is, mintha az őrmesterük lenne. Ez biztos valami megküzdési mechanizmus, de mégis önzőnek tűnik. Sokan bármit megadnának azért, hogy esélyük legyen szülőnek lenni. De ez mindig így van, nem? – nézek fel a műszerfalról Carlosra. – Akinek van, az sosem értékeli eléggé, ha pedig már nincs… El que se fue a la Villa perdió su silla, no?
Nem tudom, vajon akkor is ennyire haragudnék (magamban) Fitóra, ha lenne családom, vagy akkor túlzottan lefoglalnának a saját dolgaim. Tudom, hogy soha semmi sem tökéletes, de mégis vagyok elég gyarló ahhoz, hogy irigykedjek azokra, akik nem értékelik, amilyük van. Legyen az egy társ vagy egy gyerek. Általában visszautasítom azokat az ügyeket, ahol gyerekek kerülnek szóba. Tudom, hogy nem tudnék objektív lenni, ebben a munkakörben pedig nem jó, ha személyesen beleesel egy ügybe.
Mint azt az ábra is mutatja.
– Még megkereshetnéd őket. Próbáltad már? – Nyilván nem a saját rokonaimra gondolok, hanem az unokahúgára és öccsére. Régen volt, de emlékszem, hogy a procedúra fáradtságai ellenére milyen szeretettel néztek a nagybátyjukra. Azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Luna maga milyen tekintettel nézett rá, de sem akkor, sem azóta nem gondolom, hogy közöm lenne ehhez. Én csak segítettem. – Szerintem örülnének neked. Azóta ők is felnőttek már lényegében.

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

- Talán csak paranoiás – vontam meg a vállam találgatva, ahogy a férfit néztem. Nem ismertem valami jól, de előbb-utóbb mindannyiunkat elér. Egyesek nem tudnak aludni, mások árnyékokat látnak mindenütt. Megterhelő munka ez, és bár hozzá lehet szokni, az ember mindig tud újat mutatni. És sajnos szükségét is érzi annak, hogy mutasson.
-  Talán… közvetve, egy kevés – sóhajtottam, mert sejtettem, hogy mire gondol. Igaza is volt. Ahogy általában a nőknek igaza szokott lenni az ilyen dolgokban. Sose álltattam magam azzal, hogy annyival különb lennék a férfitársaimnál. Ráadásul a múltban a kelleténél többször akartam a viták végére én is az öklömmel pontot tenni.
- Remélem is. Régen én voltam Mr. Július – vigyorogtam rá. Weisst idézve, úgy ezer évvel ezelőtt, mikor még dinoszauruszokkal jártak buszok helyett az emberek. – Talán, de … azt hiszem túl öreg vagyok már, hogy változzak – vagy egyszerűen csak makacs, büszke, hülye. Mindegyik olyan jelző, amit többször megkaptam már az évek alatt, a legtöbbször jogosan.
 Koros? – nézek rá meglepve, ízlelgetve a szót. Nem különösebben tetszett valamiért. – Megértelek. Weiss sem látott egy Rocky filmet sem – amit nehezen tudtam megérteni, akárcsak az idő múlását, hiába történik meg mindenkivel, ahogy azt Toni is mondta. Mintha egy kicsorbulté élű kés volnék.
-  Igaz. West apasága volt a kérdés sokáig. Bizonyos szempontból szerencsés, tudod? Az exfelesége nem akar jobbat találni. Pedig biztosan tudna. A maga elcseszett módján ez… már szinte romantikus – de csak szinte, én pedig sose voltam a romantika védőszentje. A magánéletem mindig is inkább üres volt, felszínes. Ha volt is valami komolyabb, rossz vége lett. – Valahogy úgy, igen – bólintottam, és bár a nevét se tudtam volna megmondani a lánynak, de emlékszem, hogy már apa volt, mikor legelőször összefutottam vele. – Talán észbe kap. Most egy gyerekkel több oka van, hogy ne akarja megöletni magát – nem, mintha öngyilkos hajlamai lettek volna, de nem kell hozzá különösebb nyomozói képesség, hogy az ember kitalálja: aki elég régóta csinálja, néha inkább halna, semmint élne.
Kissé megkeményednek az arcvonásaim, mikor a kislányról beszél. Nem mondja ki, de mindketten tudjuk: a kislány alighanem meghalt. Sose szerettem beleélni magam a szülők helyzetébe. Mikor azt kérdezték, hogy én mit tennék, rendre hárítottam. Sose voltam szülő, még csak közel sem álltam hozzá. A bátyám gyerekeiről szinte a sajátjaimként gondoskodtam, de azt a szükség hozta leginkább.
-  Kitudja megmondani, hogy ki a jó szülő? Az enyémek rendes, dolgos emberek voltak, a bátyám mégis olyan lett, amilyen. Szerencse kell hozzá, jó körülmények és ezekre nincs ráhatása egy szülőnek. Iskola, barátok, tanárok … és akkor ott a többi ember. Azok után, amiket láttam …  elhallgatok egy pillanatra. A gyerekekkel összefüggő ügyeket általában a szövetségi szervek átveszik, bedolgozunk nekik és segítünk, de a nyomozati rész az ő felelősségük. Ettől függetlenül megviseli az embert. Ha valaki az emberek legrosszabb arcát látja a munkában folyamatosan, egy idő után nem tud úgy tekinteni rájuk, hogy van másik részük is. Ez valahol természetes. – Szörnyű érzés lehet, ha nem tudod megvédeni a gyerekedet. És nem tudod, csak reménykedhetsz benne, hogy az a sok szarság, ami a világban van, nem teszi őt tönkre – és talán ez a legrosszabb része. A tétlenség, a tudat, hogy lehetsz bármilyen jó szülő, nincs ráhatásod arra, ami az ajtón túl van. A reménykedés pedig őrjítő, kétségbe ejti az embert, és sokszor olyan hibák elkövetésére sarkalja őket, amelyeket azonnal megbánnak.
-  Egyszer. Luna újra férjhez ment, lett még egy gyereke. A kölykök pedig jól megvannak, amennyire tudom. Egy ideig Luna küldött leveleket, képeket. Nem tépnék fel sebeket. A bátyám eleget bántotta őket – és én is, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Végig amellett kardoskodtam, hogy a bátyám a családja mellett maradhasson, láthassa őket. Ha én nem vagyok, az egész eljárás nem nyúlik el annyira, hogy végül Lunáék becsomagoljanak és az első adandó alkalommal elköltözzenek. Tudtam, hogy milyen ember a bátyám. Tudtam, hogy nem jó apa, mégis azt akartam, hogy a családjával legyen. – Új életet kezdtek, új barátaik vannak, új családjuk. Ebbe nem akarok belerondítani. Jobb így nekik – egy ilyen miatt alighanem kapnék egyet az apámtól, de ők már rég nem élnek és a családomból nem maradt már senki, aki felpofozhatna. A szüleimnek a család mindennél fontosabb volt, és azt hiszem én is ezért próbáltam meg a nyilvánvaló okok ellenére is valahogy együtt tartani az enyém maradékát. Nem sok mindent tudnék adni nekik. Nem vagyok fikarcnyival sem jobb, mint akkor voltam. Az pedig már akkor sem volt elég.
-  Ha kellek, majd hívnak. De remélem nem fognak. Nem hinném, hogy jó hatással lennék rájuk. Az unokaöcsém egyszer nagyon megvert egy másik srácot a suliban. Azt mondta, hogy azért, mert én is bunyóztam az apjával, ha bántani akart másokat. A srácnak jó pár öltéssel varrták össze a fejét, csak azért nem lett belőle semmi, mert az igazgató lebeszélte a szülőket a feljelentésről. Luna elég mérges volt. Én se örültem. De a húgát pécézte ki magának az a kis szaros, én is ezt tettem volna – akkoriban sem nézték ezt jó szemmel, de teljesen más volt, mint manapság. Őszintén szólva, gyakran érzem úgy, hogy minél inkább mondják, mennyire fejlődünk, csak visszafelé lépkedünk.
-  Beléjük neveljük, igaz? Az erőszakot. Akaratlanul is. Látnak valamit, amit nem kéne, és a franc tudja, hogyan ülepszik le bennük – kitudja, hány gyerek életét cseszte el egy ilyen pillanat. Máshogy élik ezeket meg. Raúl és én ilyenek voltunk. Előző este verekedtünk, másnap vigyorogtunk. De ők ezt nem tudhatták, nem is ismerték az apjukat. Én pedig csak egy kicsit jobb kiadása vagyok az apjuknak.

Tudom, hogy Carlos nem kedveli különösebben Bellamyt, ami… Ismerve őt, meg azt, ahogy Mark előtt a többi nyomozóhoz állt, mikor kikényszerítette belőlük az együttműködést, nem lep meg, egy kicsit sem. Hogy pontosan miért is dolgoznak együtt, azt nem igazán tudnám megmondani; de valamiért működik. Ennek ellenére viszont mégis kihallani vélek valamiféle féltékenységet a hangjából. Nem Liliára vonatkozóan, nyilván, inkább… A helyzetre. A tényre, hogy West csinálhat akármekkora baromságot is, ott van a családja, akik valamiért újra meg újra megbocsájtanak neki.
Nem mondom, hogy számomra ismeretlen az érzés. Habár itt voltak a testvéreim, az unokaöccseim és húgaim, az mégsem ugyanaz, mert az nem a te családod. Ott mindig csak második lehetsz, és ez így volt jól. De mégis jó lett volna végre valakinél őszintén elsőnek lenni. Azt hittem, hogy életem legrosszabb napja az volt, mikor kiderült, hogy nem lehet gyerekem; de valahogy ez után csak több jött. Úgyhogy megértettem Carlos ilyen irányú savanyúságát, még ha nem is nagyon akarta mutatni.
– A legnagyobb romantikus sztorikban mindig van valami szomorú és drámai, nem? – vonom meg a vállam. – Párisz és Heléna, Rómeó és Júlia… Brad Pitt és Jennifer Anniston… Tudom, hogy mindketten fehérek, mint a hó, de esküszöm, hogy az a szakítás mindkettejükön elég komoly mal de ojo-t hagyott.. – Különben mi lett volna a magyarázata annak, hogy két ilyen szép embernek valahogy nem jön össze az élet? Már a stresszen és a drogokon kívül. Azzal az átlag ember is küzd, csak nem kamerák előtt és nem pénzért.
Szeretném azt hinni, hogy ha lenne saját családom, akkor nem így viselkednék, nem ilyen felelőtlenül, mint sokan, akik természetesnek veszik mindazt, amire hazaérnek a 9-5 órás munkanapjuk után, és már túl fáradtak, hogy bármit kezdjenek vele. Lehet, hogy nem így lenne; de szeretném.
– A genetika nem megjósolható dolog – húzom el a számat elismerően; igaza van, természetesen. Sokszor olyanok fordulnak ki önmagukból, akiknek látszólag nincs okuk rá. Könnyű leírni minden drogost azzal, hogy milyen környékről jött, hogy a szülei verték vagy elhagyták, hogy nem volt más lehetősége. Ha ezek az egyértelmű „szegénységi” jelek nincsenek ott, akkor máris máshogy állnak hozzájuk az emberek. – Ha anyámat kérdeznéd, meg gondolom a sajátodat is, akkor persze egy curandera biztos megoldotta volna a dolgot. Zsályával, sárral meg… Dohánnyal. Öt éves koromig a helyi gyógyítónőhöz járatott engem is, ha bajom volt, utána hirtelen la bruja mala lett belőle. Szerintem csak megsértődött, mert nem ő nyerte a pitesütő versenyt. Csoda, hogy túléltem a gyerekkort – nevetek fel. Tudom, hogy Carlos talán nem annyira mélyen érzi át a mexikói kultúrát, mint én; tanították neki, de nem abban nőtt fel. Nem tudom, New Yorkban hogy működött az ilyesmi, de vannak olyan elemek, amik efféle határokat átívelnek. Egy mexikói anya mindig mexikói anya marad, annak minden pozitív és negatív vonzatával.
Ezért sejtem – tudom – azt is, hogy milyen nehéz lehetett nekik ezzel élni. A család a legfontosabb, mindegy, miféle baromságot művelnek; és senki nem tud nagyobb baromságot művelni, mint a saját testvéred, legalábbis te ezt érzed.
– A bátyád. De nem te. – Kedvem lenne megforgatni a szemem, de természetesen nem teszem. Tudom, hogy miért mondja, és azt is, hogy miért gondolja azt, amiért mondja. A bűntudat sokszor az egészen racionális gondolatokat is kiforgatja önmagukból; és a gond általában az, hogy nem azoknak szokott bűntudatuk lenni, akik valóban szörnyű dolgokat tesznek. – Tudom, hogy újabban nem sok tizen-huszonévessel van dolgot, leszámítva a társadat, de annyit hadd mondjak el róluk, hogy nagyon, nagyon nem szeretik, ha helyettük döntenek – könyöklöm rá a két ülés közötti tárolóra vigyorogva. – Nem azt mondtam, hogy állíts be hozzájuk azzal, hogy mostantól együtt mentek nyaralni Long Islandre. Csak azt, hogy megejthetnél egy telefont.
Megértettem Carlos ódzkodását és a döntése mögött lapuló félelmet is a bizonytalanságtól; nem szeretné, hogy elutasítsák. Az ilyesmi az évek elteltével csak erősödik, de annak ellenére, hogy ha nem jött volna közbe ez az ügy Lewisékkal, valószínűleg véletlen találkozásnál nem futottunk volna többre össze, vagyis nem állunk túl közel, attól még érzem rajta, hogy magányos. Nem mondanám, hogy senki sem érdemli meg a magányt; ha így lenne, valószínűleg sajnálnám a börtönbe kerülőket, ami nem így van. Általában nem. De Carlos nem hinném, hogy megérdemli.
– Tudom, hogy nem értesz egyet velem, de a statisztika azt mutatja, hogy akkor is ez történt volna, ha te nem is vagy a képben, csak akkor talán nem azért teszi, hogy megvédjen valakit. A gyerekek azt tanulják, amit otthon látnak. És amit otthon látnak, sokszor nem szép. Ha nem lettél volna ott mellettük, talán már nem is élnének. – Raúl drogfüggő volt, az erőszakos fajtából, aki már rég túl messzire vándorolt ahhoz, hogy visszataláljon, de főleg, nem is akarta. Sokan korholnák (és korholták) Lunát, amiért nem vette korábban észre a dolgot, hogy nem döntött úgy, felkapja a gyerekeket és elhagyja. Ez sosem ilyen egyszerűen megy; még akkor sem, ha épp nem él félelemben a fizikai bántalmazásból. A bizonytalanság felemésztőbb lehet a logikus érveléseknél. – Attól még, hogy volt, aki szívesen látta meg benned a rosszat, nem jelenti, hogy neked is ezt kéne elfogadnod. Főleg nem rájátszanod. Az élet anélkül is megbasz, hogy még magadat is kigáncsolnád, fordíthatnád másra az energiáid.
Nem tudom, hogy mennyire veszi komolyan a szavaimat; szereti csak akkor igazán meghallani őket, mikor a nyomozásról esik szó. Gondolom ebben érzi magát otthonosan és addekváltnak.
– Gondolkodtam Novakon. Hogy hogyan vehetnénk rá arra, hogy beszéljen velünk. Vagyis… Veled – ismerem el. Ügyészként, míg nincs hivatalos ügy a kezünkben a belső munkáról, addig nem mehetek a közelébe, legfeljebb vádalkut ajánlani, amihez viszont a kerületi ügyész beleegyezése kéne, amellyel természetesen nem rendelkezem. Egyedül a privát beszéletés jöhetne szóba; nem tiltották meg neki a látogatást. De nem muszáj fogadnia minket. Aki a saját ügyvédjeit is elküldi, az nem akar majd az NYPD-vel beszélgetni. – Kell lennie valaminek, ami miatt nem hajlandó beszélni, de bűnösnek se vallja magát az enyhébb büntetés reményében. Az nem csinál ilyet, akinek nincs valami az életében, akihez ragaszkodni akar, ugye?
Előkotrom a telefonomat a táskából; nem egyszerű feladat, mert tele van pakolva mindennel, esernyőtől elkezdve tollakig. Valamikor egy olyan zabszeletet is elhagyhattam benne, mert morzsákat kell lesöpörnöm a képernyőről, mielőtt életre kelteném és megnyitnám a böngészőt. – Emlékszel, hogy azt mondtam, az egyetlen, amit magával vitt szabadulásakor, az egy gyerekkori rajz volt a lányától? Hát, már nem annyira kisgyerek – tolom elé a képernyőt, rajta Daisy Novak profiljával. – Középiskolás, New Jersey-ben lakik az anyjával. Vele még korábban beszéltek a nyomozás alatt. Állítólag semmilyen kontaktjuk nem volt az apjával, mióta kijött. Sőt, ha jól értem, a felesége… volt felesége utálja. Szerintem Ő az indok. Mi mása van Novaknak az életében, mint a lánya? – Odaadom Carlosnak a telefont, hogy jobban szemügyre tudja venni a lapját, ha akarja. Látszik, hogy millennial, szinte az egész életét ezen a fórumon éli, és, feltételezem, Instagrammon. Semmi sincs titkosítva. – Arra tudok gondolni, talán Novakot, akárhol volt is a történésekkor és akármilyen törvénysértő dolgot csinált is a gyilkosságon kívül, zsarolták. Talán azt gondolta, ha ezt megteszi, akkor onnantól kezdve szabad, és… későn látta meg, hogy nincs semmi a kezében.

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

-  Nem hittem volna, hogy szereted a bulvárt – mosolyogtam Tonira. Valójában, kicsit mindenki szereti. Az embernek szüksége van rá, kisebb-nagyobb dózisban, időnként. Jót tud tenni, ha néhány pillanatra elfelejthetik a gondjaikat, és olyanokon élcelődhetnek, akiket nem ismernek, és soha nem is fognak. Problémákról, amihez semmi közük nincsen. Ez sokunk egyik legféltettebben őrzött titka.
-  Ezt annyira nem hiányolom a gyerekkoromból – nevettem vele együtt. Bár a szüleim nem tagadták meg sosem a származásukat, de Amerikába érve levetkőztek jó párat. Vagy egyszerűen csak nem volt rá idejük. Sok volt körülöttünk a latin, de az összetartás nem az ilyen pillanatokban valósult meg. Inkább csak… ha valaki kérdezősködött, hirtelen senki nem ismerte a másikat. Amerikában nőttünk fel, ahogy a többi gyerek java része körülöttünk, és ez ránk is nyomta a bélyegét.
-  Tehettem volna többet is értük. Hagyhattam volna őket elmenni amikor először akartak – de én nem tettem, helyette próbáltam mindent elkövetni, hogy a bátyám legalább havonta egyszer láthassa a gyerekeit, még akkor is, ha azok nem igazán voltak rá kíváncsiak. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy muszáj a bátyámat közel tartanom a családjához, ha kell erőszakkal. Reméltem, hogy így majd könnyebb lesz neki, de csak olaj volt a tűzre.
 És mit mondjak? Eszembe jutottatok ennyi év után? – megráztam a fejemet. Tudom, hogy igaza van Toninak, de … féltem attól, hogy felhívjam őket. Nincs különösebben ésszerű oka, egyszerűen csak túl sok idő telt el.
-  Segítenem kellett volna nekik lelépni. Összepakolni a srácok cuccát és Lunával együtt elvinni őket valahova messze. Tudtam, hogy nem jönnek egyenesbe a dolgok, de erőltettem. Véget vethettem volna neki előbb is – így viszont kitettem az egésznek Lunát és a srácokat. Nem nekik akartam rosszat, csak… mindig is én voltam az kettőnk közül, aki felelősséggel tartozott a másikért. Raúlt sosem érdekelték a következmények, én pedig mindig nyögtem őket. A szarjai mindig engem találtak meg. És elég volt csak egyszer kinyomnom őt.
- Megbasz? Elég ritkán hallak káromkodni – fordulok felé meglepetten, de vigyorogva. Ha káromkodni is hallom, általában az anyanyelvünkön, amit jobb esetben kevesen értenek, legfeljebb tippelhetnek mi is hagyta el a száját. Szívesen igazat adnék neki, de nem tudok. Vannak nálam sokkal rosszabb emberek is. De tudom magamról azt, hogy sokkal többször voltam indokolatlanul erőszakos, mint szükség volt rá. Hiszem, hogy minden embernek van egy ilyen oldala. A probléma, hogy egyesek élvezik is. Időnként én is így voltam vele.
- Már az is ritka, hogy valaki nem megy bele az enyhébb ítéletbe, cserébe, hogy bűnösnek vallja magát – adtam igazat Toninak, az állam alatti borostát dörzsölve. Időszerű lenne megborotválkoznom végre. Ahogy idősödtem, úgy érdekelt egyre kevésbé a megjelenésem is. Az is közrejátszhatott, hogy sosem kellett különösebben odafigyelnem. Az extravagáns megjelenés sosem jellemzett, ha mégis szembe tűnőbb voltam, csak a munka miatt volt.
- Van benne logika. Utánanéztek jobban a lányával való kapcsolatának? Weiss szerint ma már nem olyan nehéz titkosított… akármiken beszélni egymással – mondom a legkevésbé sem profin, de nem tudnám felidézni azt, amiről Weiss beszélt nekem. Mindenféle titkosított IP címekről hadovált, meg ilyen-olyan szerverekről, kliensekről, majd vettem egy éles jobb kanyart, hogy magára öntse a kávéját. – Ha valamivel jól lehet zsarolni egy embert, az a gyereke. Nem találtatok Novak gépén, telefonján, semmilyen emailt, vagy képet, fenyegetést? – bizonyára nem, mert afelett nehéz elsiklani. Talán megtalálta az illető a módját, hogy olyan módon közölje ezt Novakkal, amit egy kívülálló nem érthet meg. Meg vannak ennek is a maga módjai. – A pénz – böktem a fejemmel Robertsék felé, akik szemmel láthatólag a beszélgetés vége felé közeledtek. – Na és, ha Novak lánya miatt adták? Lehet, hogy csak megfigyelik a lányt egyelőre, de ha nyomást akarnak Novakra helyezni… egy beismerő vallomással minden további nélkül lezárulna az ügy, senki se vizsgálná, nem merülne fel kétség. Ha mégis, addigra az aktáknak varázslatos módon lába kélne. Nem az első ilyen volna a történelemben – mondom Toninak, visszaadva neki a telefonját. Weiss valamiért szükségét érzi annak, hogy mindenféle alkalmazásról is beszéljen nekem. Instagram, Twitter … őszintén nem értem, hogy a mai fiataloknak miképp van mindezekre idejük. – Ha Novak fülébe jut, hogy a lányának akárcsak az ablakát bedobta valaki kővel, csak még inkább elzárkózik. Talán ez bejuttathat hozzá. Jelenleg, mi lehetünk a legjobb esélye, hogy a lánya elkerüljön egy Cowie-hoz hasonló alakot, és egyáltalán lehetősége legyen tisztázni magát – a szénája persze így sem áll túl jól, de legalább lenne sansza. De, amennyibe a lánya biztonságáról van szó, aligha fogja érdekelni a dolog.
-  Esetleg megpróbálhatnánk megtéveszteni. Nem hazudni, csak … kihasználva a fantáziáját. Ha úgy keresem meg, mintha a lányára pályáznék, talán eléggé megijed, hogy belemenjen a találkozásba. Ott pedig megpróbálom szóra bírni – nem azt mondom, hogy ez a legjobb terv valaha, és a legtisztességesebb sem éppen, de ha Novak nem akar senkivel sem beszélni, úgy fel kell keltenünk az érdeklődését. Ha elhitetjük vele, hogy a lánya épségéről van szó, talán eléggé megijed ahhoz, hogy kockáztasson. Kétlem, hogy egyébként is név és arc szerint ismerné azokat, akik miatt most ilyen helyzetben van. Csak egy rövid időre kéne azt hinnie, hogy én is egy vagyok közülük.

– Nem hiszem, hogy elélhetsz a mi korunkig anélkül, hogy legalább minden ujjadra ne jusson valami megbánás – mosolyodom el halványan. Nem lep meg, hogy így érez, az viszont igen, hogy ennyire nyíltan el is mondja. Ki vagyok én neki? Régi barát, az igaz, de olyan barát, akivel évek óta nem beszélt, és valójában most se beszélne, ha nem lenne szüksége a segítségére. Igazán remek barát az ilyen, ugye? De hazudnék, ha azt mondanám, nem esik jól a bizalma; hazudni pedig, mint Chaden keresztül Harry Potter óta tudom, bűn. (No, meg a biblia is mintha utalgatna ilyesmire.) – Ezt úgy mondod, mintha rossz lenne. Neked nincs az életedben olyan, akinek örülnél, ha egyszer csak felhívna? Mert eszébe jutottál? – emelem meg a vállam. Nehéz járni a finom vonalat a bíztatás és az erőszakos nógatás között, és van annyi önkritikám hogy tudjam, általában átesem a másik oldalra. – Egy régi középiskolai ismerős? Távoli családtag? Barátnő? – Nevetve lököm meg a vállammal az övét. – Sose tudhatod. Anyám az apám második felesége volt, de gyerekkorukban együtt játszottak, aztán nem beszéltek húsz évig, és bumm. Az emberek változnak, és néha még jó irányba is.
Vagy mi változunk meg úgy, hogy értékelni tudjuk őket; ez is egy lehetőség. Ezért van az, hogy retrospektív exponenciálisan nő meg az érzett bűntudat. Egyre több tapasztalatod lesz abban, mennyivel jobban is kezelhettél volna bizonyos helyzeteket. Elnézve a saját baklövéseim, például Fitóval és a gyerekelhelyezési perrel, aminek hála nem csak egy család szakadt szét, de még a saját unokahúgom és öcsém is megharagudott rám… Az ilyenek sokáig tudnak kísérteni.
– Ó, pedig az anyám szerint a válásom Isten büntetése, amiért folyamatosan hiába veszem a számra a nevét. Hallanod kéne jóga közben. Egy tijuanai taxis is megirigyelné. – Talán a franciát tartják a szerelem nyelvének, de hogy a spanyol a szenvedélyé, abban egészen biztos vagyok. A szüleim mindketten elsőgenerációsak voltak, azon a „tex-mex” vidéken pedig, ahol felnőttünk, nehéz volt megmondani, hogy a spanyol vagy az angol-e az igazi anyanyelv. Én mindig kényelmesebben éreztem magam spanyolul, a szavaknak mélyebb értelmét éreztem, és sokkal nagyobb beleéléssel tudtam egymás után pakolni őket. Sosem jelentett különösebb gondot, hogy inkább az angolhoz tartsam magam; tudom, hogy én magam könnyen elmehetnék fehérnek is, ebben inkább az apámra ütöttem, aki csak félig volt mexikói, így ha az emberek rám néztek, talán nem ítéltek el rögtön elsőre, ellenben mondjuk az öcsémmel, aki le sem tagadhatná a vérét. Ha ő beszélt spanyolul, az emberek egészen máshogy álltak hozzá; sokak szeméből szinte sütött a „mocskos migráns” megbélyegzés, és egyikük sem állt meg egy pillanatra, hogy talán megkérdezze, mennyire van igazuk. Ő azért beszélt inkább angolul, mert tudatni akarta, hogy képes rá, hogy szembe menjen a sztereotípiával. Mióta New Yorkban élek, nekem is csak kevés alkalmam nyílt visszaállni a kétnyelvűségre, de mindig jól esett egy kicsit engedni az agyamnak, hogy ide-oda ugráljon a két nyelv között. Ha nem tudtam volna, hogy Carlos érti, akkor nem teszem.
Majdnem ehhez hasonlatos váltást jelent a személyes téma és a munkaügy közötti, habár a határ nyilván elmosódik egy idő után. Olyan, mintha egy kapcsolót pöccintettek volna a fejemben. – Nos, Weissnek igaza van. Bárhol elérhetőek az egyszerűbb titkosítások, néhány böngészőbe automatikusan be van építve a VPN, például. Volt nemrég egy ügyünk, egy kiskorúakkal kapcsolatos pornográf oldal tulajait kergették harminchét külön ország állomásain át a technikusok, mire végül megszerezték a címét itt, Brooklynban. De nem hiszem, hogy ebben az ügyben bárkit kergettek volna… – Az első pillanattól kezdve biztosak Novak bűnösségében. Még jóformán egy se volt meg a nagy hármasból (indíték, gyilkos fegyver, vallomás), amikor már csak ezen a szálon lógtak. Alapvetően ha ezek egyike sincs kéznél, minden lehetséges nyomon haladni kell, és nem vonhatnak konklúziót, ebben az esetben viszont olyan érzésem van, mintha már a tett előtt is tudták volna, hogy őt gyanúsítják majd. – Novaknak nem volt semmije – rázom meg a fejem. – Alig jött ki a börtönből, úgyhogy nem volt számítógépe, bár az alapján, hogy a telefonja is egy eldobható volt, alighanem nem a technika rabja. Még rendes lakhatása sem volt, egy lepukkant motelben lakott a kivezető úton a városhatár közelében.
Volt már lehetőségem jó pár nyomozást végignézni az elmúlt évtizedek során, eleget ahhoz, hogy magam is szerezzek némi tapasztalatot bennük, de hiányzott belőlem valami elemi ösztön, ami számos jó nyomozóban ott volt. Szerintem Carlosban is; ezért különösebb gondolkodás nélkül vagyok kész elfogadni, amit ő reálisabbnak tart. – Kevésbé tűnik rizikósnak,  mint megöletni egy tanút… – hümmögök elgondolkozva. Az autó szélvédőjén át figyelem az éttermet, ahol nemrég még tartózkodtak. Egy pincérnőn kívül jelenleg nem sokat látok, de nem is remélem, hogy belőlük tudnám kiolvasni a megoldást a kérdésemre: miért? Kinek állhat érdekében ilyen messzeségekbe menni, egy leendő bűnbak családját fenyegetni és rendőröket, verőlegényeket fizetni le, hogy valaki nyomait eltűntesse? Tudom, hogy nem ez az első eset, ahol ilyesmi megtörténik, de mindig jó okkal, ezt pedig most nem látom még egyelőre.
– Úgy gondolod? – kapom vissza a tekintetem Carlosra. Nem mondom, hogy tetszik a gondolat, hogy a lányt bevonjuk ebbe, akkor sem, ha én vetettem fel. De ha igaza van, és már tőlünk függetlenül benne van, akkor kötelességünk lenne segíteni, nem? Ha nem is esik baja fizikailag, egy ilyesféle sérelem… Elég az, hogy az apja nélkül kellett felnőnie. – A legjobb az lenne, ha a lánynak soha nem kéne tudnia semmiről. Azelőtt kéne elérni Novakot, hogy ők megtennék – biccentek az utca túloldala felé. – Azt hiszem, hogy talán az ügyészségről meg tudnám szerezni, Novak hol száll meg, mivel a bérlete le van zárva a nyomozás idejére, de… Már túl késő van ahhoz, hogy feltűnés nélkül be tudjak menni.
A karórámra nézek, és bár az utcai lámpák gyér fényénél nem tudnám megmondnai az egészen pontos időt, de abban biztos vagyok, hogy nem ugrottunk hirtelen vissza pár órát. Vannak ugyan megszállottak az ügyészségen, akik a kelleténél jóval többet dolgoznak, de ilyenkor beállítani bizonyára felkeltené a portás figyelmét. Ha pedig sikerül a tervünk, és Novak végre megmozdul a saját ügyével kapcsolatban, rögtön keresni fogják, hol lehet a kiváltó ok. Talán bizonyítottan csak Lewisékat látjuk itt, de ami korrupció a rendőrségen van, az óhatatlanul az ügyészségre is bekígyózik. Az államügyész pedig… Megvannak a magam kételyei fele és a politikai ambícióival kapcsolatban.
– Holnap első dolgom lesz. Úgyis én szoktam az első lenni odabent a gyakornokok után, úgyhogy nem lesz feltűnő. Felhívlak, ha megvan – visszaejtem a telefonom a táskámba, annak ellenére, hogy most taxit kéne hívnom. Hivatalosan kilenctől van nyitva az ügyészség teljes kapacitással, ami azt jelenti, hogy már nyolcra bent szoktam lenni, de rég nem tudok sokkal többet aludni egyhuzamban öt óránál. Szerencsére, mert túlzottan felkavart ez az esti kiruccanás ahhoz, hogy csak úgy vissza tudjak aludni. – Hogy dolgozol holnap? Ha csak délután érnél rá megpróbálni beszélni vele, veled tudnék menni. Bár… az talán mégse lenne olyan előnyös. – A Carlos által kitalált álca elég hamar lehullana, ha én is ott lennék, ha pedig nem akarna belemenni az együttműködésbe… Miért jutok vissza mindig oda, hogy magamat féltem? – Ha nem kell olyan korán kelned, és ha van kedved, ehetnénk valamit. Van egy mediterrán étterem, a Celestine, nem messze a lakásomtól, amit mindig ki akartam próbálni. És ha már van képem megkérni arra, hogy hazavigyél, akkor nagyon szívesen meghívnálak – vigyorgom rá, azt nem mondom, hogy ellentmondást nem tűrően, mert hacsak nem Dumbóban él ő is, akkor igen nagy kerülőt kell tennie értem és a kényelmemért. Ha már mindketten magányosak vagyunk, lehetünk épp magányosak együtt is, nem?
– Sokszor kellett ilyesmiket csinálnod nyomozóként? – kérdezem aztán. – A… hazugság dologra gondolok. Nem csak a kihallgatások alatt, de azon kívül is. A színjátékokra. Nem vagyok vak, tudom, hogy a dolgok sokszor így működnek, de általában engem csak a végkifejlettel szembesítettek.

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

‑ Szerintem, ha valaki egyszer csak felhív, akar valamit. És mire kiderül, hogy mit, már újra nem beszélünk – mosolygok vissza Tonira, bár korántsem túl őszintén. Nem válaszoltam a kérdésére, mert a válasz az lett volna, hogy: igen. Örülnék neki, de sajnos nem tudnám elhinni, hogy csak miattam történik. Én úgy tapasztaltam, hogy az emberek akkor keresnek, ha szükségük van valamire. Általában pénzre, vagy néhány szívességre, mert hallották, hogy végül rendőr lett belőled.
‑ Szóval kedvelte a volt férjed? – pillantottam rá, halványan elmosolyodva. Ellenkező esetben inkább Isten útmutatásaként hivatkozna rá, nem? A szüleim kedvelték Lunát, nagyon is, ők inkább azt nem értették, hogy mégis mi a fene volt az, amit meglátott Raúlban. A bátyám nem mindig volt olyan, amilyen az utolsó éveiben, de ez egy ki nem mondott kérdés volt mindig is. Mindannyian sajnáltuk őt. Talán még Raúl is.
‑ VPN, igen, erről is mondott valamit. Ha megtudna szólalni melletted, biztos jót beszélnétek – mosolyogtam Tonira. Kicsit sem értettem ahhoz, amiről előbb Weiss, most pedig Toni beszélt. Weiss gyakran fel is rója nekem, hogy nem ártana megtanulnom jobban és áthatóbban kezelni a számítógépet, mint sok más öreg. Ezt ő így nem mondta ki, mert a mondat közben ráébredt, hogy épp fegyver van nálam.
‑ Nem pont olyan életkörülmények, amikért odavannak az esküdtek – jegyeztem meg az államat vakarva. Bár Novák esetében egyébként is nehéz lenne, tekintve, hogy egyszer már leültették. Mindig jót mosolygok, ha a bíró arra kéri az esküdteket, hogy ne vegyenek valamit figyelembe. Ha már tudnak róla, nem fogják tudni kizárni, tudat alatt ott lesz bennük, mikor döntést kell hozni. Éppen ezért is próbálkoznak ezzel annyit az ügyvédek. Hiába zárják ki az adott bizonyítékot, emocionálisan hathatnak az esküdtekre.
‑ Csak a lánya van neki. Rajta keresztül lehet a leginkább nyomást gyakorolni rá. Szegény már így is benne van – adok neki igazat. Én sem rajongok azért, hogy belekeverjük Novak lányát, de ha a pénz valóban azért került elő, amire gondolunk, akkor talán még így meg is előzhetjük a nagyobb bajt.
- Délutánig vagyok, de jobb, ha egyedül megyek. Utána úgy is elmondom neked, hogy mi volt. Ha esetleg felismer, és azt hiszi, hogy ez az ügyészség egy próbálkozása… rosszabb lehet a helyzet – főleg neki. Engem nem ismer, ha személyleírást is kéne adnia rólam, minden bizonnyal úgy írna, mint, ahogy a legtöbb latinót szokták New Yorkban. Sokra azzal nem mennének. – Erre nehéz lenne nemet mondani – mosolyogtam Tonira, majd még egy utolsó pillantást az ablakon túlra, mielőtt elindítottam volna az autót, hogy hazavigyem.
‑ Tudod, vicces, de kihallgatások alatt ritkábban. Nem hazudhatok… hazudhattam, a gyanúsított félrevezetését elég komolyan veszik. főleg ha bírósára kerül az ügy. Ott inkább csak… félrevezetjük őket. Mondunk pár dolgot, ők pedig úgy rakják össze, ahogy akarják. Inkább az a hangsúlyos, hogyan mondjuk és nem azt, hogy mit – persze ez sem húzható rá mindenkire, de az emberben egy idő után kialakul egyfajta rutin. Minden embertípusra ráhúzható nagy vonalakban egy-egy kihallgatási módszer, amik az esetek többségében bejönnek. – Fedett nyomozóként … igazából munkaköri leírás volt hazudni. Még egy tetoválásom is lett a látszat kedvéért – ezen most mosolyogtam, de akkor kissé nehezen fogadtam, hogy lényegében elvárták tőlem. Mondanám, hogy a fülemet is akkor lyukasztották ki, de hazudnék. ‑ Sokan csak elolvassák párszor az ügy anyagát és ennyi elég nekik. Én szerettem, ha meg volt a napi rutinom. Ha valaki más bőrébe bújsz, és tartod magad a rutinjához, nem hazugságként fogod majd fel később, amit mondasz. Természetesebbnek hat az egész, és az ördög egyébként is a részletekben rejlik. Hiába mondod, hogy minden reggel Pedro-nál reggelizzel, ha még soha nem láttak ott. Talán annak a kuzinja is odajár minden nap, akit épp átakarsz ejteni. De ha lát mondjuk… három-négy héten át minden egyes nap, akkor azt fogja hinni, hogy eddig is ott voltál, csak ő nem vett észre. Ha megkérdezi Pedrót, ő is csak annyit mondd majd, hogy „az a fickó? Itt van minden nap”. Hozzászokik az ember a hazugságokhoz. Egy idő után túl könnyen megy már. Rájön az ember, hogy mit kell kiemelni, mennyire ferdíteni, hol a hangsúly. Hazudni pedig általában könnyebb, főleg magadnak. Néha túl jól is megy – bár konkrétan nem mondtam ki, de magamról beszéltem. Miután vége lett az utolsó ügyemnek a kábszereseknél, már úgy fél éve lehettem heroin-függő. És előtte úgy egy évig éltem vele alkalmanként. Én is elhitettem magammal, hogy majd nem lesz kihatással a munkámra és belefér. Nem így lett.
‑ Én általában igyekeztem tartani magamat a szabályokhoz. De ha azok hátráltattak és tudtam, hogy igazam van… igen, sokféleképp hazudtam már. Ritka, ha engedélyt adnak rá, és általában olyankor bevonjuk a médiát is, ami ritkán sül el jól – ugyanis mindig van egy túlbuzgó újságíró, aki arra vágyik, hogy megismerjék a nevét, és nem érdekli, hogy milyen fontos nyomozást akadályoz, hogy hány ember munkáját húzza keresztül néhány tollvonással.
‑ Na és te? Az esküdtek befolyásolása, ha nem is épp hazugság, de nem a legszebb húzás. De szükségszerű, igaz? – pillantok rá oldalra. Én mindig ezt mondogattam magamnak. Szükségszerű. A cél szentesíti az eszközt. Csakhogy egy nyomozásnál nem elég, hogy igazad van, minden egyes lépést alá kell támasz. Főként jogilag. De a szabálykönyv minden passzusát betartanánk, lehetetlen volna rendesen végezni a munkánkat. Úgy nekem, mint Toninak.

– Ugyan, dehogy! Ki nem állhatta. Fehér ördögnek hívta, mint valami sztereotipizáló taco szósz reklámban, de az még nagyobb fájdalom volt a szemében, hogy protestáns.  Megfenyegetett, hogy kirak a családból, ha vele maradok, mikor még jártunk, azután már csak suttyomban utálta. De ő ettől teljesen függetenül is el tudja ítélni a válást. Jó katolikus latinx ilyet nem tesz. Nem elválunk, meghalunk. – Szeretem az anyámat, ahogy az illik és még egy kicsit jobban is, de néha nagyon el tudtam képedni az efféle maradi hozzáállásán. Persze valahol érthető. Még én is nehezen alkalmazkodtam számtalan változáshoz, ami az utóbbi években, évtizedekben véghez ment, de vele ellentétben nem az ördög kísértését láttam bennük, hanem egyszerűen… az újat. Néhány dolog  volt és hasznos, néhány felesleges, de a vélemények azok csak vélemények, és semmit sem árt nekem az, ha valaki máshogy vélekedik a Bibliáról például.
Ahogy mondják: vén kutya nem tanul új trükköt. Én hozzátenném, hogy csak akkor nem, ha makacs és nem akar. Biztos vagyok benne, hogy Carlos is képes volna megtanulni a modern technológia csínját-bínját, ha akarná. De egyszerűbb azt mondani, én nem értek hozzá, csináld te. Nem mintha elítélném, én ugyanígy vagyok például a szereléssel. Vagy a mosással. Mosni kifejezetten nem tudok és nem is akarok.
Carlos például a technológiától való ódzkodását ügyesen kompenzálja azzal, hogy kendőzés nélkül mondja ki, amit gondol. Ebben a városban, ahol még a Subwayes kasszás is a képedbe hazudik, ez nagy erény, amit másban találhatsz. – Tudom – sóhajtok mélyen, ami a lányt illeti. A bennem élő feminista ugyan felszólal hogy ellenkezzen, hogy ne tárgyalási alapként, tárgyként kezeljük szegény lányt, mintha egy gyilkos fegyvert találtunk volna vagy a nevére felírt illegális drogokat, de nem tud mit tenni. Ha igazunk van és sikerül, akkor az ő életét is jobbá tehetjük talán. Fel lehet nőni apa nélkül, de a végeredmény bizonytalan. Ha van lehetőség másra, akkor megéri második esélyt adni. – Azért legyél óvatos, oké? Jobb, ha nem zúzza szét a köztetek lévő plexit, mert túlmentél a határain.
Arra mégse kérhetem, hogy finomkodjon vele, de az embere nagyjának agya hamar el tud szállni. Még ha egyébként viszonylag nyugodt emberek is, amint az egó, a büszkeség kerül terítékre, mintha mindenki szemére szemellenző ereszkedne és nem látna mást, csak azt, hogy nyertesen kell kikerülnie a szócsatából.
– Remélem legalább egy hatalmas kereszt a mellkasodon – vigyorodom el, a legsztereotipikusabb mexikói börtöntetoválásra asszociálva. Ha rá van írva, hogy Santa Muerto, az még jobb. – Várj, nem. Egy hatalmas sas a szájában egy kígyóval, a háttérben a mexikói zászlóval… – Bár a kérdésem teljesen őszinte volt, mégis jót nevetek ahogy elképzelem, hogy ezeket varratja magára. Nem mintha nekem lenne bármi jogom megszólni a klisésnek titulált tetoválásokat; a bal csuklómon van egy madártoll, és habár megvan hozzá a magam sztorija, tagadhatatlanul az egyik legklisésebb (fehér) női tetoválás, amit csak el lehet képzelni, a végtelen-jel, az álomfogó meg a pitypang mellett.
– Elég sokáig csináltad. Hogy eljátszd, valaki más vagy. Heath Ledgernek pár hónap is elég volt ahhoz, hogy beleőrüljön, úgyhogy lehet, hogy nem is asztalosnak kéne elmenned, hanem színésznek – ajánlom halvány mosollyal. Tudom, hogy nem a tetoválás a legrosszabb, amit be kellett vállalnia, és nem is az egyetlen, ami maradandó nyomot hagyott rajta. Az ember mondhatja, hogy csak tette, amit kellett, de a másik félről pedig talán érdemes megkérdőjelezni, milyen rendszer az, ami ilyesmit vár el, aztán mikor kellemetlen leszel, félredob. Kapitalista, nyilván. Olyan, ami nem tartozik neked semmivel, de te akár az életeddel is. – A színészkedést nem hívnám hazugságnak… De én is láttam már, mennyire vissza tud ütni. Azt mondani, hogy van valamid, ami nincs… Újabban én vagyok, aki engedélyt adhat ezekre. Eddig egyetlen alkalommal kellett csak ehhez fordulni végső megoldásként. Azóta is megoldatlan az ügy.
Nevezhetjük isteni igazságszolgálatásnak is akár, bár azt megérteném, minket miért büntet; de az áldozat családját, aki már így is eleget szenvedett? Aztán ilyenkor jönnek azzal, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és minden megtörténik majd akkor, amikor kell. Isten és Jézus szeret, csak épp… Mindenki mást is.
– Amit a büntetőjogi tárgyalások során látsz a fele sem az igazi repertoárnak; a polgári peres ügyekben szoktak igazán elharapódzni az indulatok. A válóperemen kívül csak nézőként voltam bent párszor ilyesminél, de mocskosabb érzettel jössz ki onnét, mint két óra edzés után. Épphogycsak azt nem kell mondani, Tisztelettel, de a kurva anyját!, Tisztelettel, a MAGA jó kurva anyját! Aztán egymásnak esnek. Nevetséges, úgy vitatkoznak, mint az ovisok, csak nem az a kérdés, kinek van erősebb apukája, hanem kinek van újabb Mercédesze. Itt majd balra! – Nem terelni akarom a témát, amiért lényegében be kellene vallanom, hogy a magam módján én is hazug vagyok, és még fizetnek is érte; aki ezt nem tudja elismerni, az nem való ebbe a szakmába. Ez nem olyan terület, ahol olyan hófehér marad a becsületed és a morális mércéd, mint egy modellmosoly.
– Szeretem azt hinni, hogy ha hazudok is, jó okkal. Naiv, tudom, de valahol még mindig beveszem az egész „a rosszfiúkat rács mögé kell juttatni” dolgot, talán hőskomplexus, mert hiába nem én folytatom le a nyomozást, a végén mégis rajtam múlik, hogy az a sok százórányi munka, amit mindenki más belefektetett, megállja a helyét. Az ügyvédség az… Nem annyira hazugság talán, mintsem inkább a megfelelő szögből való bemutatás. Aztán az nyer, aki megkapóbban adja elő a sztoriját. – Valószínűleg minden védőügyvéd is ezzel érvel, meg azzal, hogy mindenkinek joga van a képzett védelemhez. Én sosem voltam azok között, aki különösebben megvetette volna őket, amiért úgymond az ellenfelet védik. Elismerendő a tehetségük; az, hogy emellett nagyon sokan tuskók, már személyes kérdés.
– Soha nem is akartál más lenni, csak rendőr? – kérdezem, immár alig néhány háztömbnyire az étteremtől, ami a Brooklyn híd lábánál fekszik, a John St-en, a Main Street Park mellett. Eddig csak nappal jártam ott, de biztos vagyok benne, hogy a kivilágított híddal, ami betölti a plafonig érő ablakokat, szép látvány. – Én balerina akartam lenni, jártam is órákra, jó voltam benne, de aztán megnőttem – teszek halvány utalást a kezemmel a mellkasomra – és nem viccelek, elrontotta a balanszomat. Talán jobb is, mert amit a lábaddal művel az szörnyű, és gyorsabban kiöregszel belőle mint a fociból. Aztán mikor az alapszakomat csináltam még a jogi kar előtt majdnem elmentem sajtósnak. Na, azzal tényleg szembe rúgtam volna magamat…!

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

-  Ha ez vigasztal némileg, akkor se sokkal másabb, ha meg se házasodsz – fordultam felé mosolyogva. A család mindig érzékeny téma, főleg a mi közegünkben, ahol ez lényegében elvárás, és Isten elleni bűn, ha másképp gondolkodsz. – Egy időben az anyám még a kínai vegyesboltos lányával is összehozott volna – vigyorogtam ki az ablakon. Nem vagyok az a fajta ember, aki lépten-nyomon hátranéz és számot vet az életével. Tettem, amit tettem, és mindig vállaltam érte a felelősséget, bírtam a következményeit. Semmi értelme annak, hogy minden döntésünket és tettünket megkérdőjelezzük. Így csak kiveszik belőlünk az erő, hogy meghozzuk, megcselekedjük őket. Pedig ez a képesség sokat ér.
-  Mintha úgy ismernél, mint akinek szívesen behúznak az emberek – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. Az akadémián az egyik oktató szerint tenyérbemászó képem volt, bár visszagondolva azokra az időkre, inkább csak rasszista volt. Akkoriban még nem hódított ennyire az elfogadás, mint manapság, és bár én is hasonlóképp gondolkodtam róla, de sokat segített, hogy széllel szemben kellett hugyoznom, ha róla volt szó. Az akadályokat nem elég csak sikeresen venni, számít a hogyan.
-  Ki mesélte neked? Meglep, hogy pont a seggem felett lévő „hátsó bejárat” tetoválásról nem említett semmit – mentem bele a dologba vigyorogva, majd miután ő is kiszórakoztatta magát a képzeletével, újra szóra nyitottam a szám. – A Guadalupei Szűzanyát kellett a mellkasomra tetoválnom, meg egy kolibrit – kicsit megemeltem a balomat, hogy az ingujját feljebb tűrve látni engedjem az utóbbit. – A fickó, akinél be kellett vágódnom, oda volt az azték szarságokért. Huitzilopochtli, a Déli Kolibri. Ő vezette az aztékokat a vándorlásukkor. Az erőt szimbolizálják, meg valami hírnökfélék is voltak azt hiszem – régen volt, akkor pedig muszáj voltam tudni, mostanra az emlékek megfakultak. Megtehettem volna, hogy eltüntetem őket, de egyrészt drágák, átüttetni pedig semmi kedvem nem volt. Egyébként sincsenek szem előtt, úgyhogy nem akadályoznak semmiben sem.
-  Tanácsadó még lehetek. Állítólag egész jó pénzeket is osztanak egy-két szakértő rendőrért a filmekhez ¬– vontam vállat, mert bár maga a dolog nem érdekelt, de a pénz kit nem? Weiss valamelyik idióta évfolyamtársától hallottam, hogy mellékesben ilyen szakértőként dolgozik. A srácot elnézve, elég szar film lesz abból.
-  Éljen a házasság – vigyorogtam magam elé, miközben vettem egy éles bal kanyart, amikor Toni szólt. Ez a rész egészen biztosan nem hiányzott az életemből. Sose voltam még csak a közelében sem a házasságnak, ami azt illeti, komoly kapcsolatból is csak kevésben volt részem, de igazából minden kapcsolat, amire rálátásom volt, így ért véget. Csak másként voltak csúnyák.
-  Na meg, mindenkinek joga van a védelemhez és megilleti mindenkit az ártatlanság vélelme – idéztem, amit már ezerszer hallottam, mikor a bíróságon kellett lennem egy-egy ügy kapcsán. – Ez is csak egy munka, tudom, de sose kedveltem az ügyvédeket. Tudják milyen embereket védenek, de megteszik. Ha nem pénzért, hát a felhajtásért – ami aztán pénzhez vezet. Igazából ez egy természetes ellenállás is, elvégre az én munkámat is próbálják aláásni a bíróságokon, de egyszerű elvek mentén is könnyű vizsgálni az egészet. Igaz, azok nem fizetnek túl jól.
-  Bokszoló – vigyorodom el oldalra pillantva. – Volt pár meccsem, nem is voltam olyan rossz. Eleinte csak a bátyámmal jártam le a közeli teremben, aztán ott ragadtam. Egy Manny nevű srác aztán leütött és vége is lett az álmoknak – vagy csak nem voltam elég kitartó, de nem hinném, hogy lett volna bennem komolyabb sporteredmény. A munkamorál nem hiányzott belőlem, a tehetség viszont nem olyan dolog, amit az ember magára szedhet útközben. – Szentségtörés volt, mikor jelentkeztem az akadémiára. A szüleim aggódtak, a bátyám meg … sejtheted – sóhajtottam fel, felidézve magamban azokat az időket. Raúl úgy érezte, hogy elárultam őt, szégyellte az öccsét. Ha felnő és nem az utcáról próbál megélni, talán másképp látta volna. – Csak elegem volt abból a szarból, ami körülvett minket. Úgy voltam vele, hogy rendőrként tudok is tenni valamit ellene. Ismertem egy csomó srácot, akik nem voltak rosszak, csak … nem volt alternatívájuk. Gondoltam, megmutathatom, hogy lehet így is – nem én akartam lenni a helyi megváltó, egyszerűen csak kiakartam törni abból a közegből. Ha nem a bandák felé húzott az ember, elmehetett robotolni éhbérért, ahogy a szüleim is tették. Rendes, jóra való emberek voltak, de én nem ezt akartam magamnak. Ironikus, hogy aztán végül nem sokkal később visszakerültem a bandákhoz. A tervem finoman szólva sem jött be.
-  Még szerencse. Mármint, ne érts félre – pillantottam felé mosolyogva – Semmilyen művészethez nincs érzékem, de a balett-táncosokat látva mindig rosszul érzem magam. Mintha vékony, alultáplált kislányokat néznék – és homokosokat, ha férfiakat, de ezt már csak magamban teszem hozzá. Nem tartom magam homofóbnak, nem igazán érdekel, hogy ki mit csinál a hálószobájában, amíg a kölcsönös beleegyezés meg van. Egyszerűen csak vannak dolgok, amik nem férfiasak, legalábbis az én szemszögemből. Weiss elég gyakran emlékeztet rá, hogy a véleményem a dolgokról le van maradva nagyjából … harminc évvel. De ha nálunk annak idején valaki neki állt volna balettozni, biztosan elverik.
-  Pedig eltudnálak képzelni, mint … nem is tudom, oknyomozó újságírót, vagy sportriportert. Utóbbiban amúgy is a szép nőket foglalkoztatják – hogy ez tényleg így van-e, vagy csak mítosz, azt nem tudom, de bármilyen sporteseményt nézek, egyszer sem fordult elő, hogy a női sportújságíró ne lett volna szemrevaló. Valószínűleg a tévé teszi, olyan ez, mint Weiss insta izéje. A szép embereket követik a legtöbben.
-  Szép hely. Nem pont ilyenekhez vagyok szokva – jegyzem meg, leállítva a motort, mielőtt kiszálltam volna az autóból. Az életem nagy részében büfékből, gyors éttermekből és hasonló nívójú helyekről ettem. A pénztárcám sem éppen a puccosabb helyekre volt szabva, de az életmódom sosem volt egészségesnek nevezhető. Ez a fajta tudatosság mindig is hiányzott belőlem. – Csak utánad – engedtem előre Tonit, majd követtem őt egy asztalhoz. Rajtunk kívül nem voltak sokan, de nem is csoda, elég késő volt már, illetve korán volt, hogy a késői randikat se ilyenkor ejtsék meg az emberek.
-  És amúgy milyen a környék? Ha nyugdíjba mentem és bejön az asztalos biznisz, lehet, hogy nézek errefelé egy lakást, ha ajánlod a helyet – mosolyogtam rá. Bár ez inkább lenne álom, mint valóság. A fizetésem sosem volt túl jó, de nem panaszkodtam, a lefokozás azonban a fizetésemen is meglátszik, és bár a szolgálati évek miatt a szorzó egész magas, a végső bérem végül nem túl látványos. Az alapilletményem csökkentették a lefokozásomkor, amit a testület megtehet, ha megszavazzák.
-  Lehet, hogy végül meg kellett volna céloznom a jogi egyetemet. Szebb helyeken ehetnék, az már biztos. Egy ideig tényleg komolyan fontolgattam. Volt egy pasas, már nem is emlékszem a nevére, aki a környékünkről származott és évente volt egy ilyen támogató rendezvény félesége, ahol mindig arról beszélt, hogy miért lett ügyész és miért fontos, amit csinálnak, hogy semmi se lehetetlen … csupa ilyen baromság, amivel könnyű beetetni a szegény kölyköket. A szüleim elvittek, úgy mentem haza, hogy én is ügyész leszek. Raúl még meg is fenyegetett, hogy kinyír, ha ügyvéd merek lenni. Mindegy is, a lényeg, hogy a fickót két héttel később egy csomagtartóban találták meg. Apám azt mondta így jár az, aki túl jó ügyész. Rendőrként legalább lehet pisztolyom, lehet ügyészeknek se ártana – vonom meg a vállam mosolyogva. Itt nem olyan egyszerű hozzájutni, ha engedéllyel is rendelkezik az ember, mint mondjuk lent délen, ahol kis túlzással születésnapi ajándék.

– Bokszoló? – kérdezek vissza, nevető éllel a hangomban. Pedig igazából nem nehéz elképzelni. És nem azért, mert annyira erőszakra hajló természete lenne; sőt. Nem vagyok ott a sportok világában, de amennyire tudom, az efféle küzdősportok épp arról szólnak, hogy megtanuld fékezni saját magadat és szabályozott keretek között adni ki magadból az indulatokat. – Hát ha be is jött volna neked úgy az élet, mostanra megint ugyanitt lennél, nem? Gondolom az is olyasmi, amiből a harmincas éveidre kiöregedsz. Bár lehettél volna tréner… Még most is lehetsz. Biztos jól áll a susogós mackónadrág.
Nem tudom már, melyik filmben, sorozatban vagy könyvben hangzott el, hogy „a világ legszomorúbb szava a ’volna’”, de minden bizonnyal igaza volt. (És nem lehetett nagy kedvencem, ha elfelejtettem.) Akkor és ott nem is fogja fel az ember, mennyire másképp alakulhat az élete egy-egy apró választás végett is. Carlos alighanem rengeteg fájdalomtól mentette volna meg magát, ha a végén bokszoló lesz, ami valahol elég ironikus. Bár ha jól tudom, statisztikailag nem szokásuk megúszni ép bőrrel, szóval lehet, hogy csak más súlyok húznák le.
– És úgy gondolod, hogy nem sikerült? – vonom fel a szemöldököm kétkedve. Lehet, hogy az élete nem úgy alakult, mint szerette volna, de… lehetne rosszabb. Mindig lehetne sokkal-sokkal rosszabb. –  Engem mindig lenyűgöz, ha valaki őszinte szenvedélyt követve választ pályát. Én egyszerűen csak bekajáltam az egész „mérnök, orvos vagy jogász” dumát. És mivel se a biológiához, se a fizikához nincs érzékem… – Itt vagyok. Nincs benne nagy princípium vagy ráébredés; egyszerűen tudtam, hogy szeretném büszkévé tenni a családomat, valami olyannal, amit lehet mutogatni a rokonoknak. Abba nem gondoltam bele, hogy azzal, hogy elmegyek, talán nagyobb fájdalmat okozok majd, mintha mondjuk sztriptíztáncosnak állok. Az legfeljebb kellemetlen lenne.
A gyerekkori álmok mondjuk mindig egy kicsit… nos, jobb szó híján gyerekesek. Ha valamiban van őszinte, kristálytiszta szenvedély, hát ezek azok. Nem gondolsz bele, mennyit keresel, mennyire tisztelnek majd, mennyire lesz keresett szakma, csak van valami, ami megragadja a figyelmed, és képtelen vagy elengedni. Az öcsém például szemétszállító akart lenni. Nem az lett, szerencsére.
– Mert azok is – ismerem el somolyogva. Mint mondtam: nem gondolsz bele igazán. – De kislányként… Nem tudom. Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy így állhatok legközelebb ahhoz, hogy hercegnőnek érezzem magam. Pedig lehettem volna színházi színész is. A kosztümök szépek. Az egyik unokahúgomból az lett, bár még pályakezdő. Ha majd befut, nem is menekülhetsz azelől, hogy megtudd. – Majdnem hozzátettem, hogy „a legrosszabb fajta nagynéni vagyok”, de rá kellett jönnöm, hogy Dakotával ez a kifejezés elég másféle jelentéssel is bír, még ha Carlos erről nem is tud. És nem is kell neki.
Carlos megjegyzésére felnevetek. – Ez felettébb sima megjegyzés volt. Úgyhogy azt hiszem, köszönöm? A tévében egyébként sem igen mutogatnak olyat, aki csúnya volna, ha nem mocskosul gazdag. De a riporteri munka, megmondom őszintén, sosem vonzott; bár jobban belegondolva annyira talán nem is különböző a munkamenet… Lehet, hogy ezért nem szereti egymást ez a két szakma. Túlzottan hasonló.
A kocsiból kiszállva megigazítom magamon a kabátot; mindegy, hogy milyen jó idő van nappal, estére hűvös lesz, főleg így, a víz szomszédságában. Szerencsére meglepetés nem ér az étteremnél, tudom, hogy kicsit szájhúzva, de hajnali kettőig engednek még új vendégeket be. Ez nem az a környék, ami este tízkor már ágyban van, ők pedig csak követik a keresletet.
– Nem annyira extravagáns, mint kívülről látszik – legyintek, bár bevallom, az egyébként eszembe se jutott, hogy Carlos talán nem szívesen menne ilyen helyre. Annyira tényleg nem elegáns, de tény, nem is hasonlítható a bisztrókhoz, amiket egy átlagos rendőr látogatni szokott. – És amíg fizetsz, egyébként is mindegy. Vagyis, fizetek… Mondjuk azt elfelejtettem kérdezni, de remélem, hogy szereted a mediterrán konyhát. Még mindig mehetünk máshová.
Bár a mediterrán jelzőt eleve elég szabadosan használják újabban; lényegében bármi megtalálható, amit ennél Görögországban, gondolom, beleértve ide az ottani internacionális ízeket is. De egy finom humuszt sosem utasítanék el.
– Hát, biztos lenne vevő az egyedi luxus asztalosmunkára. Nem viccelek, az emberek errefelé kapnak mindenre, amire rásütik, hogy „egyedi”. Veszel egy ikeás fenyőszéket, lefested, és háromszoros áron el tudod adni. De legalább lesz pénzed a bérleti díjakra, mert azok eszelősen magasak. Az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak, az a bérleti díj. És a cipők. De amíg nem kívánsz kifejezetten Louboutin magassarkúakban járni, nem lesz bajod. A felfutott bizniszeddel, mármint. – Ilyenkorra már lecseng a vacsorázó tömeg nagyja, így nem kell feltétlen előre foglalni vagy fél órát várni, mire asztalhoz jutnánk. Az étterem szerencsés elhelyezkedése és az üvegek miatt pedig lényegében mindegyik helyről látni Manhattan szebbik, esti díszkiválgított arcát. Szinte elhinné az ember, hogy nem olyan rossz, mint amilyen.
Igazából anélkül tudnám, mit rendelek majd, hogy el kelljen olvasnom az étlapot, de udvariasságból mégis magamhoz veszem, mikor odaadja a pincér. És nem mondom, hogy nem tűnődöm el egy alkoholos italon. – És sokkal szebb cipőid lennének – értek egyet vele, visszaengedve a menüt az asztalra. Nehéz lenne elképzelnem Carlost ugyanabban a szakmában, mint ahol én vagyok, de azt hiszem csak azért, mert már tudom, hogy nem így van. Lehet, hogy jól ment volna neki, és talán most pont az a védőügyvéd lenne, akit annyira megvet. Néha ilyen utakon is el tud indítani az élet. – Remélem, hogy ez nem burkolt fenyegetés szeretne lenni – jegyzem meg halvány mosollyal; a szemem sarkából látom, hogy jön a pincér, így nem folytatom a gondolatot, hanem gyorsan rendelek magamnak; bucatini csiliszósszal, grillezett római saláta és egy pohár bor. Mert ha jól emlékszem, eléggé ütnek az itteni koktélok, és csúnya volna lerészegedni.
– Az én szüleim se voltak túl boldogok, mikor megtudták, hogy büntetőjogra szeretnék specializálódni. Hát még akkor, mikor az ügyészségen kezdtem dolgozni… Azt mondták, hogy az ilyesmi nem nőnek való hely. Túl erőszakos, túl versengő. Egyébként igazuk volt, tényleg nem nőnek való. De ezen épp itt az ideje változtatni, nem? Még soha nem volt női kerületi ügyésze Manhattannek. – Nem mondanám magam fejetlen feministának, akinek semmi sem számít, csak a tény, hogy mindenhová nőket rakjunk be; igenis számít, ki és mire termett. A kerületi államügyészi poszttal az a fő baj, hogy részben politikai sakkjátszma. Egyelőre én legfeljebb gyalog vagyok.
Ahogy elnézek a kültér felé, a feketén hömpölygő East Riverre, és halványan látom még a beltér tükröződését, eszembe jut, hogy eredendően hogy is kerültem ide. Már nem az autóútra célzom; hogy miért és hogyan kerestem meg Carlost. Egészen eddig egy szót sem szóltam róla, pedig tudom, hogy kellett volna.
– Szóval – köszörülöm meg a torkom visszafordulván –, Westtől úgy tudom, hogy megbékéltetek egymással. Ez meglep. Nem gondoltam volna, hogy… Tudtok együtt dolgozni. Miatta kerültél át abba a körzetbe?

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

-  Kivételesen jól, igen – bólintottam vigyorogva. Ha minden jól alakul, talán tényleg edző lettem volna. Lenne egy termem, esetleg valami gimnáziumban kötök ki testnevelés tanárként. Edzhettem volna a saját gyerekeim és másokét is. – Kicsivel talán több pénzem lenne. De sose védekeztem valami jól, úgyhogy alighanem kikészítettek volna a fejsérülések – vontam meg a vállam. Az akkori edzőm szerint feltaláltam a védekezés egy teljesen új módszerét. A fejemmel próbáltam minden ütést hárítani, ami hosszútávon nem épp a legkifizetődőbb. Az a fajta voltam, aki hajlandó volt bekapni pár nagy ütést, hogy eladhassa a sajátját. Szívvel bunyóztam, de az közel se elég. Jó voltam, de nem különösebben tehetséges.
-  Nem én vagyok az, akit a pályaválasztásnál elővesznek majd. Sok mindent csináltam, de karriert azt nem. Nem bántam meg, de jó példának azért kevés vagyok – ráztam meg a fejemet. Ez olyan dolog, amit már elég régóta tudok, és amin talán, ha akarok se tudnék változtatni. Nem úgy alakult a karrierem, ahogy terveztem. A fedett nyomozói évek is csak annak voltak köszönhetőek, hogy volt némi utcai kapcsolatom, ráadásul latinó voltam, amiből ott épp akkor nem volt túl sok. Legalábbis abból a korosztályból, ahonnét nekik ember kellett. Ha ott nem vállalom el a munkát, az egész életem másként alakulhatott volna. – Egyébként is rám férne egy kis kultúra – jegyeztem meg vigyorogva. Bár nem tartom magam műveletlennek, de tény, hogy nem én vagyok a legműveltebb kulturális téren, akit Toni ismerhet. Színházba talán, ha háromszor tettem be a lábam, abból is egy alkalomnak a munkához volt köze.
- Őszintén szólva, nehéz volna téged bármi másnak elképzelni – jegyzem meg, mielőtt kiszállnánk. Nem tudom miért, Toninak az egész kisugárzása olyan volt, amilyennek egy ügyészt elképzel az ember. Sajnos a többségük nem pont ilyen volt, és bár működtem már együtt néhánnyal, igen kevesük volt szimpatikus. A többség mindig csak felfelé tör, nem igazán érdekli az, amit csinál. Csak az, amit csinálni fog, ha feljebb mászik a ranglétrán.
-  Nem étkezem túl változatosan, úgyhogy felüdülés lesz – legyintettem Toni szavaira. Nem vagyok egy mesterséf, így az igencsak szegényes gasztronómiai tudásomra alapozok, illetve az ételrendelésre. Na meg a zacskós kínai levesre.
-  Sose értettem. Minek annyi cipő? – kérdezem, bár lehet, hogy megbánom. Én a spártai egyszerűséget testesítettem meg. A lakásomban nem volt szinte semmi, csak néhány alapvető bútor, azok is elég régiek voltak. Ha a srácok átjártak volna, valószínűleg kipofozom kissé a helyet, de mivel sosem került rá sor, így nem volt, ami rávett volna. Én pedig nem igényeltem szebb színű falakat, kevésbé rozoga bútorokat azok helyett, amiket amúgy se használok. Általában a szárítóról öltözködöm egyébként is.
-  Ha fegyverre lenne szükséged, csak szólj. Van néhány regisztrálatlan darab nálam. Csak önvédelem céljára – teszem hozzá, de nem hinném, hogy majd ő lesz az, aki mindjárt be is jelenti a dolgot. Járőrként le kell adnom a szolgálati fegyveremet a műszak végén. Sok rendőrnek van fegyvere otthon, nekem is van, de a régi időkből nálam maradtak is meg vannak, nem adtam őket le. Nem a legbiztonságosabb környéken lakom, sose lehet tudni. Egyébként is, meztelennek érzem magam fegyver nélkül.
-  Politikai babérokra is törnél? – pillantottam rá mosolyogva. Ha egy valakit kéne támogatnom, az Toni lenne, de az a baj az ilyen pozíciókkal, hogy inkább szól a politikáról, mint bármi másról. – Én támogatlak. Tökösebb lennél, mint néhány férfi volt kerületi ügyészként. Én nem bírnám, a politikát. Szavazni is már kész agybaj. Van a rossz, meg a rosszabb. Szép új világ – dőltem hátra mosolyogva. Nem igazán tudok haladni a korral. A világ túl gyorsan változik, én pedig sosem voltam az a rugalmas fajta, inkább a konok ostoba, aki fejjel megy a falnak azután is, hogy egyszer már seggre esett.
-  Közben járt, igen. Egész … elviselhető seggfej lett belőle – vontam meg a vállam vigyorogva. Bár minden bizonnyal ő is ezt mondhatja rólam. – De ha kérdezik, csak … munkatapasztalatot cserélünk munkaidőn kívül – tudom, hogy Toni sejti, hogy ez nem így van, de amiről nem tud, amiatt nem is kell fájjon a feje. Ha esetleg elkerülhetetlen lesz, megemlítem neki a dolgot, de addig megkímélném őt a részletektől. – Így kicsit újra a réginek érzem magam. Ez a járőrösdi … én ehhez már öreg vagyok – vagy inkább csak büszke. Valószínűleg csak az utóbbi. – Ugrálni mások utasítására, csendháborításokra kihívás … a múltkor egy öregasszony rendőrt hívott, mert a szomszéd túl hangosan hallgatta a tévét. Ez a része a munkának nekem már meg volt, de most, hogy megint itt van… hiányzik a nyomozói munka. Így egy keveset visszakapok belőle – nincsenek illúzióim, jó esély van arra, hogy akkor se kerüljek vissza nyomozónak, ha össze is jön ez az egész, amire jelenleg kevés esélyt látok. Egyébként is, addigra talán már elérem azt a kort, hogy a nyugdíjon kell gondolkozzak. Most is megtehetném, de valószínűleg fejbe lőném magam, annyira unatkoznék. Én a kihalásos fajta rendőr vagyok.
-  Vagy végképp kirúgnak. Rohadt idegesítő, hogy nem elég, ha igazam van. Törvényesen is igazam kell legyen. Szolgálok és védek, betartatom a törvényeket, közben meg rühellem őket, elég ironikus. Az első társam egy igazi … tipikus szaralak volt. Emlékszem, hogy az autóban hagyott, míg ő az utcán intézte a dolgát. Védelmi pénzt szedett a kisebb boltosoktól, árusoktól. Párszor felajánlotta, hogy beszállhatok, mikor meg nemet mondtam, megfenyegetett. Ő azt mondogatta, hogy a törvények betartásából nem lehet megélni, és a maga módján betartatja így őket, csak pénzt is lát belőle. Elítéltem, de …néha megtudom érteni, ha visszagondolok – sosem fogadtam el pénzt, vagy egyéb dolgot, hogy félrenézzek, vagy ne végezzem teljes odafigyeléssel a munkámat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ne tettem volna olyat, ami már súrolja a korrupt rendőr fogalmát. Nem mindenre vagyok büszke, amit rendőrként tettem. De mindig is úgy gondoltam, hogy a cél szentesíti az eszközt. Hogyha helyes, átnyúlhatok a törvény felett, amennyire az erőmből telik.

Tudom, hogy sokszor olyasmibe is feltétlen bele akarok szólni, de legalábbis oda orroskodni, amihez semmi közöm. Mondanám, hogy szakmai ártalom, de igazából nem hiszem; nagyon sokakat ismerek, akik kifejezetten szeretnek nem törődni semmi mással, mint amihez közük van, és úgy működnek, mint a gépek: csak annyit, amennyit megtanítottak nekik, se többet, se kevesebbet. Azt már nehezebb kijelentenem, vajon születési adottság-e, vagy a környezetem miatt lettem ilyen; mindenesetre tény, hogy ha úgy érzem, tudok segíteni valahol, akkor azt meg is tegyem. Akkor is, ha nem kérik.
Carlos nem tartozik nekem beszámolóval, elég idős már ahhoz, hogy benőjön a feje lágya – akkor is, ha csak buta férfi –, mégis úgy érzem magam, mintha egy tinédzsert próbálnék rávezetni a helyes viselkedéshez vezető útra, anélkül, hogy konkrétan rászólnék. Biztos vagyok vele, hogy tisztában van a veszélyekkel, csak épp… Nem érdeklik.
Mégsem bírom ki, hogy ne hozzam fel a témát.
– Minden rosszban van valami jó – értek egyet vele, ami Bellamy… modorát illeti. Nekem régen se volt nehéz megbirkóznom vele, se Carlosszal, de azt hiszem, ők ketten túlzottan hasonlítottak és túlzottan fűtötte őket a büszkeség ahhoz, hogy elismerjék egymást, úgyhogy meglehetősen nehéz lehetett együttdolgozniuk. Sosem vittem olyan ügyet, ahol mindketten érdekeltek lettek volna, akkoriban még viszonylag újoncnak számítottam, de eleget hallottam másoktól. Aztán a sors mindkettejükkel eléggé elbánt. Tulajdonképpen érdekes ferde tükrei egymásnak.
Más körülmények között talán poetikusnak is találnám, de tudva, amit tudok, legalábbis tudni vélek, inkább aggasztónak nevezném. – Megértem. Én se tudom, meddig bírnám, ha most elölről kéne kezdenem, és megint az apró-cseprő butaságokkal foglalkozni, hajnalig a könyvtárban rostokollni, hogy találjak egy olyan precedensértékű esetleírást, ami talán nem is létezik… – És ez még csak nem is olyan fizikailag megerőltető dolog, bár bevallom, gyakran hamarabb elfáradok már egy nap, mint korábban, és nem hangzik túl jól a rendszeres éjszakázás. De ezt a részt azért nem mondom ki, a végén még azt hinné, öregnek hívom. Bár biztos nem lehet egyszerű tartani a lépést a majdnem feleannyi idősekkel. – Azt gondolod, hogy talán… megint nyomozó lehetsz?
Nem akarok kétkedőnek hangzani, biztosan ő is tudja, mennyire kicsi erre az esély. Egyszer bekerülni is, nemhogy másodjára; bár jogilag nem hiszem, hogy bármi is visszatartaná az NYPD-t attól, hogy újra előléptesse, de ez nem jelenti azt, hogy meg is tennék. Biztos találnának valami jól hangzó magyarázatot, miért nem engedhető meg, hogy Carlos megint nyomozó legyen; és hogy örülnie kéne, hogy egyáltalán nem repült teljesen a testülettől.
– Csak azért, mert van egy egyszerűbb út ami nem feltétlenül rossz, nem biztos, hogy megéri rálépni. Szerinted nem utáltad volna magad azért, ha mégis elfogadod az ajánlatot? Szeretnék hinni abban, hogy az ilyen emberek utólag belátják, hogy tévedtek. De lehet, hogy csak naiv vagyok – rázom meg a fejem. – És könnyen beszélek a saját fizetésemmel. Ha az igazgatóság többet költene a bérekre és kevesebbet a tömegoszlató ágyúkra vagy a legújabb éjjellátó szemüvegekre…
De távolról mindig könnyű okosnak lenni. Egyébként sincs más lehetőségem, mint elfogadni, hogy a közös álláspontjuk szerint fontos, hogy a rendőrségnek a legújabb felszerelés álljon rendelkezésére, amit utána nem is igen engednek használni, mert túlzottan drága.
– Megértem, hogy miért csinálod. És a személyes indíttatáson túl, biztos vagyok benne, hogy… Az összességét tekintve is hasznos. Tudom, hogy jó nyomozó vagy – magyarázom, miután a pincér már elment, itt hagyva a rendelt italainkat. Gondolkozom rajta, hogy talán elvegyek egy fokhagymás-olivás kenyérrudat az asztal közepén lévő fémkosárból, de végül nem teszem, pedig jó lenne lefoglalni valamivel a kezem. Addig se gyűrögetném az ölembe terített textilszalvétát. – És semmi közöm hozzá, mit csinálsz. Főleg azt elnézve, hogy én is hasonlóra kérlek az utóbbi időben. Csak… Beszéltem egy ismerősömmel, a Belső Ügyosztálytól. Aktív részleges megfigyelés alatt álltok mindketten.
Az utolsó két mondatot már halkabban teszem hozzá, de nem feltétlen azért, mert azt hinném, valami Marvel filmben lennénk, vagy James Bondban, ahol a bokor igazából álcázott nyomozókat rejt, akik hatalmas tölcsérrel hallgatnak ki minket. Hívjuk általános paranoiának.
– Nem tudom, pontosan miért, nem akartam túl feltűnően érdeklődni. Egyelőre csak a hivatalos csatornákon végzett kommunikációtokat figyelik, a híváslistát, a csekkolásotokat az őrsön, de nem tudom, meddig. Lehet, hogy csak véletlenszerű ellenőrzés, ha csak egyikőtökről lenne szó, el is hinném. – Minden új vezetés megpróbálja bebizonyítani, hogy a korrupció ellen vannak, ami általában azt jelenti, elég nagy mértékben kezdi megfigyelni a saját emberei mozgását, látványosan. Kicsit olyan, mintha népszámlálást végeznének. Kevesen lepődnek meg azon, ha engedélyt kérnek tőle a bankszámlái tranzakcióit megfigyelni, amit nem muszáj teljesíteniük ugyan, de ha nincs takargatnivalójuk, egyszerűbb; a bankok nem adnak ki ilyen információkat maguktól. Ha valaki nemleges választ ad, az piros zászlót érdemel. Mit takargat? Miért nem akarja engedni?
– Bár fogalmam sincs, mit csináltok, és lehet, hogy jobb is, de… Szerintem olyasvalaki ujjára léptetek, akinek elég ereje van a rendőrség felett. Bár az is lehet, hogy valamelyik kollégátoknak nem tetszetek. – Olyan körökben, ahol a bürokrácia ezt lehetővé teszi, nem ez lenne az első eset. A rendőri összetartás csak a kívülállókkal szemben érvényes. – Sőt, talán… Volt West esete azzal a gyilkossággal, karácsonykor. Elment a brooklyni kerületi ügyész házához vacsora közben, hogy írjon alá valamit. Mesélte neked? – Nem hiszem, mert nem szokás ilyesmivel dicsekedni. – Az ügyészségen téma volt. Többek között az is, hogy ha bárki személyes információkat, lakcímet, magán-telefonszámot ad ki bárkinek, akár a rendőrségtől is, szankciókkal kell szembenéznie. Lehetséges, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz, de nem zárnám ki azt sem, hogy az ügyész szállt rátok.
Már megint felesleges feltételezésekbe kezdtem. – Ne haragudj. Lehet, hogy már tudtad. Tényleg semmi közöm hozzá.

Life can be terrible

Life is unbearable, Life is just crazy

-  Ez van a hűtőmön is – bólintottam mosolyogva. Weisstől kaptam, miután voltam olyan meggondolatlan, hogy beengedtem a lakásomba. Később tudtam csak kezdeni, mert orvoshoz kellett menjek a hátammal, amit a legkevésbé sem akartam neki elmondani, de valahonnan megtudhatta, mert mindenféle csodatévő szarral állított be, meg persze a pozitív üzenetű hűtőmágnesekkel.
A kérdését hallva kissé meglepve pillantok rá, mintha nem tettem volna fel magamnak ugyanezt a kérdést már vagy ezer alkalommal. Mikor először mentem oda Westhez, ez is benne volt. Nem mondtam, de ő se hülye, tudhatta, hogy mi hajt, nem sokkal a lefokozásom után. – Azt gondoltam. De nem leszek már soha – feleltem aztán, beletörődően sóhajtva. Nem kellett volna szégyenként megélnem, de … nehéz, ha az embertől elveszik egy élet munkájának az eredményét. – Ha össze is hoznék valami nagyot … a múltam elég ahhoz, hogy megvétózzák a dolgot. Az egészségügyi állapotom is minimum kérdéses. A piásokat még csak-csak megtűrik, a drogosokat nem – ráztam meg a fejem keserűen mosolyogva. Toninak említettem már, még talán régebben, hogy volt némi problémám a kábítószerekkel, bár, ha jól rémlik, a munkámra fogtam, mintha az elvenne bármit is a dolog éléből. Arról aligha meséltem, hogy nem a megbízatásom után kerültem elvonóra, hanem már bőven utána.
-  Dehogynem. Az erőszak… mindig is inkább a munkámhoz kötöttem – ami valahol hazugság, mert most, hogy lassan betöltöm az ötvenet, rá kellett jöjjek, hogy valójában erőszakos ember vagyok. Ami nem egy olyan felismerés, ami boldoggá teszi az embert. – A pletykákkal ellentétben, sose fogadtam el kenőpénzt. Azt hittem csak így lehet bemocskolódni. De ezt nem bánom, csak… a legtöbb mást – vagy inkább minden mást, de hajlamos vagyok túlzottan is pesszimista lenni, így inkább lejjebb adok. Valamiért úgy gondoltam, hogy nincs mit vesztenem, de tulajdonképpen így csak még sebezhetőbb voltam és meg lett az eredménye. Jól tudom, hogy akár repülhettem is volna a testülettől, nyugdíj nélkül, ha a falig viszik az ügyemet. Szerencsésnek kéne éreznem magam. Kéne.
Bár nem mondtam ki, jólesett az elismerés Tonitól. De egy valamiben igaza van: személyes ez az egész, talán jobban, mint szükséges volna. Ahogy az egész pályámat is nagyban áthatotta ez. Mindent személyesen kezeltem, jobban belemásztam a dolgokba, mint kellett volna, mindig a cél volt előttem és nem válogattam az eszközökben. Azt mondják szentesítik őket, de … hazugság, csak jól hangzik. – Hogy mi? – kérdezek vissza, de a hallásom még nem teljesen ment tönkre. Azt sejtettem, hogy Westet időről időre ellenőrzik. Az, hogy engem is, meglep. Kis hal vagyok ahhoz.
Hátra dőlve hallgattam Tonit, közben igyekezve az általa megadott információkat a már meglévőkhöz párosítani. A gyilkosságot megemlítve viszont nem lepődöm meg. Arról ugyan nem tudtam, hogy West lényegében Seeley feje felett átnyúlva intézte el a dolgot, de abból, amennyit mondott, lejött, hogy elég fontos neki a lány. Vagy inkább az ügy.
-  Ne, ne sajnáld ez… nem tudtam. És igazad lehet. A picsába is, valószínű igazad is van – dőltem előre, az asztalra könyökölve, áthidalva az amúgy sem számottevő távolságot kettőnk közt, hogy ennyivel is halkabban tudjak majd beszélni. – Az IU már csak az ügyei révén is gyakran kaphat ellenőrzéseket a Belsősöktől. Az se lepne meg, ha lenne ott egy emberük, így hivatalosan elég lenne csak azt feltüntetni, hogy csak a belső csatornákat figyelik, semmi többet – nem vádaskodni akarok, de ez olyan dolog, ami elég logikus. A legtöbb hasonló egységnél előfordul, persze titokban tartva. – Ha engem is, akkor az velük áll összefüggésben, egyszerűen kevés vagyok és amúgy is van ellenem bőven anyaguk – tulajdonképpen azokra hivatkozva bármikor ki is tehetnének. Mikor odamentem, pontosan tudtam, hogy forró a talaj a lábam alatt, de nem érdekelt. Csak nemrég történt az egész, dühös voltam és úgy éreztem muszáj valamit tennem. Újabb elsietett döntés.
-  Biztos emlékszel, hogy mi volt, mikor megölték West társát, Hewsont. Az egyik tettest lelőtte, a másikat keresik. Azaz, inkább csak ő. Az a gyilkosság karácsonykor, volt ott egy lány, aki West fantomját látta. Ezért kellett annyira ez az ügy neki – azt elhallgatom inkább Toni elől, hogy West mit kért, és mit tettünk végül még ennek a lánynak és az ügynek az érdekében. Nem hinném, hogy különösebben helyeselné a dolgot. Akiben egy csepp jó érzés is van, nem tenné. – Gondolom felfigyeltek rá. Fű alatt akarta intézni, de csak így érhette el, hogy ő járjon el az ügyben. Ha emiatt tényleg a Belső Ügyosztály vizsgálódik, akkor … Westnek igaza van, ez az egész tényleg többről szól, mint egy rohadt bérgyilkosról – ami eddig is logikusnak tűnt, de így némileg alátámasztottnak is. Akinek van egy kicsi esze, jól tudja, hogy a felső körökben a korrupció épp úgy virágzik, de más, ha érintett is az ember.
-  Ezt el kell mondanom neki is. Így az egész szar még bonyolultabb… kösz, hogy elmondtad – őszintén szólva, nem biztos, hogy rendőr lennék még, ha Toni nem volna. Nem sokat foglalkoztam a kapcsolatok építésével, az ügyészségen lényegében ő volt az egyetlen ember, akivel tényleg jóban voltam. – Ha a Belső Ügyosztályra is így tud hatni, akkor az… valahol a legfelső vezetésben lehet. Mármint, az említett ügyben egy orosz bűnöző halt meg, a szemtanú pedig egy drogfüggő prostituált. Az ilyeneket általában elteszik a fiókba – egyrészt, mert a szemtanú nem elég, másrészt pedig egy bűnözővel kevesebb, miért akarnák az összes többit még inkább magukra haragítani?
-  Ha így van, akkor… baszhatjuk – sóhajtottam fel. A saját karrierem miatt már nem igazán aggódtam, tisztában vagyok vele, hogy véget ért. Az igencsak fájna, ha nyugdíj nélkül kerülnék leszerelésre, de aki igazán veszíthet az egésszel, az Weiss. Ő csak … belecsöppent ebbe az egészbe. – Ez az ismerősöd… esetleg jobban is utána tudna nézni? Nem akarok olyat kérni, ami túl sok, de … ha legalább valami nyom lenne róla, hogy ki rendelte el, sokat segítene – bár erősen kétlem, hogy erről nyomot hagynának, profibban kezelik ezt. De valaki csak hallott valamit, főleg ott náluk. Ha a rendőrség titkairól van szó, ők a legjobb esély.
-  Én nem tudok, West sem valószínű, a kapitányt pedig hiába kéri, kétlem, hogy ezzel a magánszámával belopta volna magát a szívébe – pedig, ha valaki, akkor talán Seeley elég magasan van ahhoz, hogy egy ilyet megérdeklődhessen anélkül, hogy furcsán nézzenek rá. – Emlékszel a társamra? Weiss, aki úgy néz ki, mint egy hatéves. Szerencsétlen kölyök nagyon megütheti miattunk a bokáját, ha ez rosszul sül el - márpedig az ilyenek általában nem végződnek jól. Ez nem egy film, ahol előre meg van írva, hogy a jó majd végül úgy is győzedelmeskedik. - És rosszul szoktak. Te bajba kerülhetsz emiatt? Ha engem figyelnek, valószínűleg tudnak arról, hogy jóban vagyunk – igaz, hozzá képest nem sok vizet zavarok, de ha komolyabban veszik a dolgot, akkor Tonit is megkereshetik miattunk. Nem igazán örülök annak, hogy Weissen túl esetleg még Toni is belekerülhet ebbe az egészbe. Bár ő könnyebben kitudná vágni magát belőle, mint Weiss.