A legújabb fejlemények alapján, hozzávetőlegesen nyolcszázhúsz szóban össze tudtam volna foglalni, hogy Mary Cooper miért nem érdemli meg a „besties for life” titulust, amit Ronnie Willowstól kapott, de Wes még azelőtt elkussoltatott, hogy egyáltalán a lényegig elértem volna. Mondjuk a barokkos körmondatból álló bevezetőmet legalább befejezhettem, és egész biztos, hogy ez a leghosszabb idő, amit Wesley valaha is egyhuzamban pofázni hagyott, valahogy mégsem tudtam őszintén örülni annak, hogy fejlődik, mert továbbra is egy kibaszott paraszt volt. Velem legalábbis, Courteney a megfelelő kromoszómapárossal született, szóval az őstulok agya úgy gondolta, hogy dönthető, pedig rajta kívül mindenkinek világos volt, hogy ez nem fog bekövetkezni. Engem viszont, aki biológiailag – sajnálatos módon – hozzá hasonlatos voltam, nem illetett különleges bánásmód, így én csak egy bosszús „úristen, kussolj már el!” felkiáltást kaptam, akárhányszor Gossip Girlt játszottunk Courttal. Egy ideje már nem is igazán tudtam haragudni rá, mert majdnem minden ismerősömből ilyen reakciókat váltott ki, amikor kinyitottam a számat. Kevesen voltak rajongói a Ronnie Willowsról és Mary Cooperről alkotott elméleteimnek, tippem szerint Court is főként csak azért, mert amúgy az Ő osztálytársai voltak. Én még csak nem is ismertem őket személyesen, csak szerettem nyomon követni a drámát. Minden esetre West most az átlagosnál is kevésbé érdekelték a fontos észrevételeim, én meg úgy általánosságban nem voltam vevő rá, így közös megegyezésen alapulva lenyúltam tőle néhány húszast, és elcibáltam magammal Courtot kajálni. A szokásos iskola utáni törzshelyünkről majdnem húsz perc volt lemetrózni az Midtown Manhattanig, amiből magabiztosan végig pofáztam vagy tizenhatot, mert hát kit érdekel, hogy Mary mindig falaz Ronnienak, mikor hétköznap mennek inni, akkor is paraszt dolog szándékosan azt a szelfit kirakni, amin a legelőnytelenebb az állítólagos legjobb barátnője feje. És tudom, hogy csináltak vagy százat, mert mindkettőt követtem instán, mint egy valamirevaló social media stalker, szóval ismertem már a bulikezdő szokásiakat. Meg hát Mary arcát is, és biztos, hogy azzal a pofival nem lehet elsőre jó képet lőni. - Te nem lennél kurvára mérges rám, ha szar képet posztolnék ki rólad? – kérdezem a kelleténél kicsit hevesebben, miközben belököm a streetfood kajálda ajtaját és tiltakozást nem tűrve beterelem magam előtt Courteneyt – De nem ilyen kedvesen kínosat, amiket szülinapokra szoktak, hanem mondjuk olyat, amin látszik az orrszőröd és tokád van? Szóba se állnál velem utána… A Melt volt az egyetlen hely Manhattben, ahol a grilled cheesetől kezdve az ice cream szendvicsekig minden létező tétel a menün olvadt, és úgy nézett ki, hogy még az is fel akarta tölteni valamilyen online felületre a foodporn hashtag alá, aki amúgy nem volt mániákusan függő. Pusztán véletlen, hogy két tömbbel arrébb pont van egy shotbár, ahol pont happy hour akció van a késődélutáni-koraesti idősávban. Természetesen nem onnan hazafelé tartva – négykézláb – találtam rá a grillsajtos szendvicsek mekkájára egy kedves szerda délután. - Tuti csak azért csinálta, mert mindkettőjüknek ugyanaz a srác tetszik, és hát Ronnie egyértelműen jobban néz ki, ha engem kérdezel – persze, nem kérdez, de én azért folytatom gondolkodás nélkül az mondandóm, miközben levágódom az egyik élénksárgára mázolt asztalhoz, és a kezembe kapom az egyik menüként funkcionáló – újrahasznosított papírból készült, hipszter logóval ellátott - szórólapot. A pénzből, amit kizsaroltam Wesből a hallgatásomért cserébe, igazából mehettünk volna olyan helyre is, ahol rendes étlap van, csak olyat egyet sem ismertem. Meg hát ez amúgy sem randi volt, hogy lenyűgözzem Courteneyt, én tényleg csak arról akartam panaszkodni, hogy Mary Cooper milyen rossz barát. És, mivel neki nem volt annyi pénze, hogy lefizessen, kénytelen volt hallgatni, ahogy beszélek.
Mint mindenhol, úgy az én osztályomban is megtalálható ez a hierarchia rendszer, ami nem a világ legjobb dolga, de bőven elég ahhoz, hogy mindenki tudja hol van a helye. Én nem szeretem azt mondani, hogy legfelül állok, de valahol a magasban lehetek már csak abból kifolyólag is, hogy többnyire velem tudatják először az emberek a dolgokat. Ezalatt semmi komolyra nem gondolok, csak hülye pletykákra, amivel bebiztosítják nálam magukat az osztálytársaim. Ezeket általában addig nem szoktam továbbadni senkinek, amíg fixen nem ártott nekem az illető, akiről szó van. Így történik mindig, hogy első kézből tudom meg, hogy mi történik az osztályunkban a kedvenc párosommal. Ronnie Willows és Mary Cooper papíron legjobb barátnők, de én inkább mondanám azt, hogy kihasználják egymás népszerűségét ahhoz, hogy fentebb kerüljenek a ranglétrán. Őszintén ez egy ideig működött is, de aztán már annyi dráma van körülöttük, hogy mindenki csak azon csámcsog, hogy mennyire gázak. Azt hiszem pár hónapja telt be nálam a pohár velük kapcsolatban, amikor már nem tudtam tovább magamban tartani azokat a dolgokat, amiket róluk hallottam és nem túl szép módon elkezdtem kiszivárogtatni az információimat. Attól függetlenül, hogy a gimnázium falain belül nem kötöm feltétlenül senkinek az orrára azokat a pletykákat, amiket meg tudok, én sem vagyok szent és ki kell adnom magamból. A környezetemben a legtöbb ember csak fapofával hallgatja, ahogy ezekről a személyekről beszélek, de Lucky más. Őt tényleg érdeklik, s ugyan még soha az életben nem találkozott az osztálytársaimmal, érdekli a dolog. Az pedig fix, hogy nemcsak megjátssza, mert néha többet tud róluk beszélni, mint én. - Attól függ, hogy milyen szar képre gondolsz – válaszolok már a Melt nevű étteremben ülve, míg az étlapot nézegetem, s azon filózok, hogy mit egyek. – Nyilván, ha kedvesen kínosat raksz fel, azzal nincs gond. Például van az a kép, amit pár hete csináltunk az ivászat alatt, amikor Wes ezredjére is tudatosította magában, hogy lány vagyok. Tudod, amikor direkt tokát csináltam magamnak és hülyén vigyorgok – magyarázom, s csak reménykedni tudok, hogy eszébe jut melyik képről is beszélek. Mindenképp azt akarom, hogy rájöjjön, így az étlapot visszahelyezem az asztalra és a telefonom után nyúlok. Pár perc keresgélés után meg is találom az ominózus képet, amit azt hiszem close friends sztorimba még posztoltam is az instagramon azon az estén. - Uh képzeld – felemel a kezeimet, mintha valami érdekeset akarnék mutatni neki. – Mary kiakadt Ronnie-ra tegnap, mert kiderült, hogy még régebben kavart egy olyan felsőbbévessel, akivel az idő alatt Mary is összejárt és Ronnie pontosan tudta, de mégsem szólt neki. Ennek már lehetett másfél éve is és még csak most derült ki, szóval ezen megy a dráma. Szerintem ez az egyik oka, amiért Mary kirakta azt a képet instára – a mondandóm befejeztével újra az étlapra tekintek és a választékon kezdem átrágni magam. Salátát kellene ennem, habár itt még az is kalóriabomba, de ha azt rendelek, akkor legalább elhitetem magammal, hogy egészségesen étkezem. - Egyébként Ronnie tényleg ezerszer szebb. Mi másért akart volna az a srác vele is összekavarni? – kérdezem. – Amúgy meg nagyon remélem, hogy nem Kai volt az, habár simán benne van a pakliban – húzom el a számat. Az újdonsült barátom több lánnyal kavart össze az elmúlt pár évben, mint amennyivel egy embernek legális lenne leállnia az élete során. Mostanában szoktak ilyen féltékeny gondolataim lenni a múltjával kapcsolatban, pedig semmi okom nem lenne rá.
Amint a kezeim közé akad, menthetetlenül belemélyedek az étlapba, mert hiába jártam itt már vagy háromszor, még mindig meglepett, hogy a grillsajtos szendvicset lehet extrázni. Nálunk otthon ez általában a toast kenyér és átlátszó vékonyságúra szeletelt lapsajt kombinációjában merült ki, a választási lehetőség meg abban, hogy kérsz-e, vagy nem. A Melt ellenben egy csomó olyan összetevőt sorakoztattak fel egymás alá, amikről nem igazán tudtam megmondani, hogy egyáltalán létező szavak-e, vagy csak kitalálták, mint mondjuk a khaki színt. Nincs olyan, hogy khaki szín, és senki nem tud meggyőzni arról, hogy ez nem így van. Azt mondjuk tudtam, hogy a madár, mint olyan létezik, de ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna beazonosítani, hogy a köretek listáján mi a faszom az a madársaláta. Csak akkor nézek fel a sorok közül, mikor Court az orrom alá tolja a telefonját, a képernyőjét az emlegetett tokás képpel, amire egyébként most is elég csak egy fél pillantást vetnem, hogy feltörjön belőlem egy cseppet sem szofisztikált, horkantós nevetés. Egy részem egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy hová rejtik a lányok azt a sok tokát, mikor alapbeállításban vannak? Az honnan jön? Hová megy? Hogy működik? - Úristen, emlékszel, milyen buta fejet vágott akkor Wes? Olyan volt, mint a Math Lady meme – a telefonról Court irányába terelem a tekintetem, aki a valóságban amúgy kifejezetten jól néz ki, és nem dülled ki a szeme és nincs hullámzó nyakhája se, és ha nem láttam volna, hogy képes erre a transzformációra, nem is hinném el, hogy a kép valódi. – De amúgy ez egy kedvesen kínos kép, ez szándékosan készült. Az, amin Ronnie épp félig pislog, és belátok az orrába, az egy elrontott selfie és azt bunkóság kirakni. Némi bölcs bólogatással zárom a kijelentést, mintha csak egy önsegítő könyvből olvastam volna fel az évszázad igazságát, közben visszaterelem a tekintetem a menüre. Nem egész négytized másodpercig sikerül is néznem, mielőtt még Court robban a következő hírrel, ami sokkal izgalmasabb, mint a madársaláta alá listázott radicchio. De most komolyan, ezek ilyen kitalált hipszter dolgok, ugye? - Ne! – kapom újra rá a tekintetem egy félpercnyi döbbenetbe dermedve, az agyam pedig egyből kombinálni kezd, mert hát ilyenkor persze funkcionál, csak a vizsgákon nem tudom leírni a saját nevemet sem helyesen. – De Mary meg a srác akkor így komolyan összejártak, vagy csak így kötöttségek nélkül kavartak? Bár igazából mindegy, ez akkor is olyan… ugh, most kicsit mégsem sajnálom Ronnie-t. Ez egyáltalán hogy derült ki ennyi idő után? Remélem, valami névtelen tipp volt, tök kíváncsi lennék, hogy ki kavar már megint. Miután ezen a ponton már biztos, hogy nem tudok összetevőtáblázatra figyelni, találomra kiválasztok egy sonkás-cheddaros szendót, meg valami zöldnövényzetet mellé, hogy legalább az illúziója meglegyen annak, hogy nem halok majd bele egy szívrohamba 43 évesen. Az étlapot visszaejtem az asztal tetejére, és a lapjára könyökölve várom, hogy Court is találjon magának valamit, amiről a kalóriatáblázat úgy gondolja, hogy nem nő majd dupla akkorára a térfogata. Az ilyen kajákhoz mondjuk nem ez a legjobb hely, de én meg nem az a barát vagyok, aki ennyire figyelmes. - Hát nem tudom, Kai-nak azért ennél jobb ízlése van… - bökök felé a fejemmel, amolyan jelzésértékűen – Ugyanakkor meg az ember sok hülyeséget csinál beállva, szóval benne van a pakliban. Számít ez most már bármit is? Nyilván igen, mert Courteney már csak a gondolatra is elhúzza a száját, amit valahol persze megértek, mert én sem szeretném megtudni, hogy a szívem jelenlegi választottja ráfanyalodott Mary Cooperre, ugyanakkor meg másfél éves időtávról beszélünk, és hát számít-e bármi is igazán, ami egy hónapnál régebben történt? - Ti most amúgy így… - kezdek-, és a megfelelő szó híján akadok is bele a saját kérdésembe, és nem sokat segít, hogy mindeközben az asztallapon könyökölve próbálom csuklókörzésekkel illusztrálni a mondandómat. – Tudod… hivatalosak vagytok? Vagy, hogy mondják ezt? Váltottatok családi állapotot facebookon? Nagyon igyekeztem Court életét is legalább akkora gondossággal nyomon követni, ahogy a Cooper-Willows párosét, csak az övében messze sokkal könnyebb volt elveszni, miután az ő magánéleti dolgait nem akartam notóriusan elemeire cincálni és bűntudat nélkül kielemezni egy sör felett. Vagyis hát akartam, csak Courteney a barátom volt, és eléggé örültem volna, ha az is marad, szóval inkább nem tettem. És ezek után a többiek még merik azt állítani, hogy nem vagyok okos, pedig hát dehogynem!
A színes étlapot fürkészve egyre inkább éhes leszek. A képek vonzzák a tekintetem és sajnos túl sokáig nézem azt a sült mozzarellát, mint szabadna. Megfogadtam, hogy nem fogok ilyen dolgokat enni és majd egészségesen fogok táplálkozni, de ez körülbelül mindig két napig tart, amíg meg nem látok valami gyorséttermet suli után. Aztán ott baszom el a zsebpénzem felét meg annak is egy részét, amit Clyde-tól csórok el, ha már elfogyott minden megtakarításom. Lapozok egyet az étlapban, hogy végre a saláták jöjjenek, de azért még egy kis ideig elidőzik a szemem az előbb kinézet ételen. Nem, nem szabad. Arra kell gondolnom, ha ilyenekkel tömöm a fejem, akkor elhízok és Kai rám se fog nézni. - Hogy emlékszem-e Wes fejére? – húzom el a számat. – Az is csoda, hogy a kép készítésének a pillanatát fel tudom idézni, de ő mindig hülye fejeket vág, szóval nem olyan nehéz vizualizálnom – nevetek fel, mielőtt lezárnám a telefonomat és leraknám magam elé az asztalra. Szigorúan felfelé fordítva, mert attól, hogy nem arra akarok figyelni, hanem Lucky-ra és még le is van némítva, legalább a szemem sarkából látni akarom, ha jön valami értesítés. - Az a baj, hogy Ronnie-ról majdnem az összes kép ilyen szörnyű. Nem igazán tudsz vele mit kezdeni és Mary simán foghatta arra, hogy ez csak egy normális kép, amin nincs ezernyi effekt – tárom szét a karomat. Néha imádom hallgatni a szünetekben ennek a két lánynak a beszélgetését, mivel ekkora IQ hányadossal kevés ember rendelkezik a földön. Máskor viszont a pokolra kívánom mind a kettőt, de még a szüleiket is, hogy egyáltalán eszükbe jutott gyereket vállalni. Újra az étlapra pillantok és ezúttal már a salátákat kezdem el nézegetni. Tisztában vagyok vele, ha itt eszek ilyet az ugyanolyan rossz, mintha csak simán bármit összeennék. Ki tudja milyen olajban sütik meg azt a húst és hogy mit tartalmaz pontosan a mártás. Dolgok, amiket mindenki tudni szeretne, de közben meg senki. - Ezt úgy kell elképzelni, hogy egyébként mindenki tudta, hogy Mary és a srác összejártak dugni, de nem voltak hivatalosak. Sosem mondta, hogy ki a pasi csak mindig egy titokzatos mosolyt megejtett, ha valaki rákérdezett. Egy időben azt hittem, hogy kamu az egész, de tegnap rájöttem, hogy valóban igaz lehetett, ha ekkora balhé volt abból, hogy Ronnie is összefeküdt vele. Mary komolyan gondolta az egészet – préselem ki magamból egy szuszra az egészet. – Úgy derült ki, hogy ugye fel tudják oldani egymás telóját és Mary megnézte a messengeres beszélgetéseiket és kiderült, aminek ki kellett derülnie – mosolyodom el. Felettébb szórakoztatónak tartom ezt. Imádom, ha belecsöppenek két ember drámája, hogy egyébként meg semmi közöm hozzá. Azt viszont már utálom, ha rólam csámcsognak ilyeneket. Addig jó, míg irigykedésből csinálják, de sosem akarok úgy járni, mint ez a két szerencsétlen, akiket Lucky-val minden találkozásunknál előveszünk. - Persze, hogy jobb ízlése van – mosolyodom el büszkén. Nem vagyok megpakolva önbizalommal, de azért annyival rendelkezem, hogy tisztában legyek magammal. – Igazad van, utólag nem számít. Az csak a múlt, nem? – rántom meg a vállam. Amúgy meg annyira titkolja az a két lány, hogy melyik srácról van szó, hogy kezdem azt gondolni valami nagyon gáz alak. - Hivatalos. A családi állapotot még nem változtattuk meg facebookon, de instára már raktam ki egy közös képet meg a sztorikban is szerepelt már párszor. Nem láttad a fotót? – kérdezem úgy, mint aki vérszemet kapott és rögtön a kezembe veszem a telefonomat. Már nem ő lenne az első, aki nem látott valami posztot tőlem az utóbbi időben. Rendkívül felidegesít. Talán panaszlevelet kellene írnom az instagramnak? Használna az bármit is, ha erről van szó? Lerakom az étlapot magam elé és rácsapok a kezemmel. - Leszarom, ha már itt vagyok azt eszek, amit tényleg szeretnék – jelentem ki büszkén. – Meg egy salátát is mellé, hogy egyensúlyban legyen. Végülis a kettő kiüti egymást, nem? – kérdezem nevetve. Ennek semmi értelme, de néha szeretem ilyen hülyeségekkel nyugtatni magam.
Mary és Ronnie kalandjai olyanok voltak, mint a szegény ember Netflix előfizetése. Éppenséggel lett volna jobb dolgom is, sőt, csak jobb dolgom lett volna, - mondjuk nem megbukni funkcionális anatómiából, megint – mint az instasztorijaikat bámulni, mégis napi több órát áldoztam arra, hogy nyomon kövessem, éppen hol kávéznak, mit esznek, milyen buliba készülnek és milyen szettet választottak az elengedhetetlen tükrös szelfihez. Szóval mondhatjuk, hogy lehet, hogy van egy kisebb fajta, tényleg abszolút kordában tartott függőségem a buta lányok buta instájának irányába. Meg hát mentségemre szóljon, hogy mindkettőjük profilja kihozta belőlem a katasztrófaturistát, mert most komolyan, kutyafilteres képek? Nézni is kínos, tessék szépen lejönni 2016 trendjéről, négy éve volt, elmúlt, haladjunk. - Hát nem tudom, azért készült már Ronnieról is pár jó kép – csóválom makacsul a fejem, mert még én, a kínos képek hitelesített szakértője is képes vagyok alkalmanként vállalható ábrázatot prezentálni, és erre az a 274 ember a bizonyítékom, akik bekedvelték a legutóbbi ilyen fotómat. Ronnie-nak egyszerűen csak meg kéne tanulnia, hogyan tartsa a fejét, mert mondjuk, ha nem dönti hátra a kis buksiját, akkor lehet, hogy lenne egy kis tokája, de legalább nem tudnám megszámolni az orrszőreit, és az például határozottan haladás. Akárhogy is, ebben a sztoriban számomra továbbra is Mary volt a főgonosz, akinek lehetett volna annyi esze, hogy nem posztol közös képet, ha nem készült vállalható közös kép. Emellett az érv mellett egészen addig kis is tartottam, amíg Court nem prezentálta a lányok aktuális drámáját. Merthogy persze, hogy nem ennyire egyszerű az élet, velük sosem az. Az új infók fényében azért máris merőben más megvilágítást kapott a helyzet, de legalábbis bocsánatosabb bűnnek tűnt Ronnie metróalagútszerű orrlyukát mutogatni a közösségi médiafelületeken. Ha eljutottunk volna a rendelésig, valószínűleg végig izgatottan rágcsáltam volna a poharamba szúrt szívószálat, míg Court részletes beszámolót tartott az ügyről, így viszont csak az asztalra könyökölve hallgattam, és valahol a felénél még levegőt venni is elfelejtettem a friss pletykák izgalmának közepette. - Hű – préselek ki végül mindent egy szuszra, ami a tüdőmbe szorult, mikor Courteney a végére ér a sztorinak. – Azt hiszem most már egyik pártját sem tudom fogni, mindkettő annyira buta. De Mary hogy gondolta egyáltalán, hogy csak úgy belenéz Ronnie telefonjába? Mármint érted, te például bármikor megnézhetnéd a messengeres üzeneteimet, de nem az a minimum, hogy megkérdezed előtte a másikat? Ez nem a magánélethez való jog megsértése vagy ilyesmi? Tuti van rá valami hülye jogszabály. Mindenre van hülye jogszabály. New York városában például illegális kutya és macskaszőrt árulni (bár abba ne menjünk bele, hogy ezt honnan tudom) és, mint kiderült, miután Wes arcába vágtam a kosárlabdáját a Central Parki pályán, másokat fejbe dobni szintén törvénytelen. A kedves járőrúr is pusztán azért nem ragaszkodott csak a büntetéshez, mert neki kellett leszednie rólam azt a gyökeret, aki a jobb szemem után a bal alá is megpróbált rakni egy monoklit bosszúból. Szóval amúgy a testi sértés illegálisabb, mint a labdával dobálózás, de Wes meg gazdagabb, mint én (meg bárki más, akit ismerek) szóval aztán semmi következménye nem lett az esetnek. Valószínűleg Mary sem menne börtönbe azért, mert átnézte Ronnie telefonját, de legalább egy labdát az arcába simán megérdemelne érte ő is. Nem, mintha lenne jelentősége. Meg, ha már itt tartunk, részemről annak sincs, hogy vajon Kai megdugta-e Maryt és Ronniet, de ez érzékeny terepnek bizonyul, szóval inkább nem is piszkálgatom sokáig a témát. Helyette csak hallgatom, ahogy Court mesél, és hevesen bólogatok mindenre, kivéve a képet, mert hát milyen kép? Mi az, hogy én, pont én elmulasztottam egy ilyen fontos pillanatot? Mi történik? - Miiiiiii – az arcom tökéletesen mintázza a meglepett fejű hangulatjelet, majd eldobva az étlapomat egyből áthajolok az asztalon, hogy belemásszak Court telefonjának képernyőjébe, aki gyanítom amúgy is tervezte megmutatni a közös fotót, de én azért a biztonság kedvéért nonverbálisan is rákényszerítem. Ilyen jó barátja vagyok. – Nem láttam! Miért nem láttam? Látnom kellett volna, ez nem ér, ezért maradok le mindig mindenről. Némi fészkelődés árán, de csak előhalászom a zsebemből a saját telefonom is és a billentyűzár kétszeri sikertelen, majd harmadik sikeres feloldása után vadul tekergetni kezdek a legfrissebb képek között. – Úristen amúgy ezer éve nem mutatott tőled semmit, pedig esküszöm be vagy követve. Beírom a nevét a keresősávba, és a pókhálósra tört képernyőmön egyből meg is jelenik a profilja, a userneve mellett pedig a bekövetésére buzdító felirat, ami egyértelműen utal arra, hogy hát akkor mégsem követem. Valószínűleg a legutóbbi vitánk után állítottam le a követést, és negyed órával később, mikor már épp nem utáltuk egymást, elfelejtettem visszaállítani. Most azért a hiba orvoslása gyanánt rányomok egyet a follow feliratra. – Jó, szóval akkor most már tényleg. Lezárom a telefont és az asztal végére dobom, a halk csattanást hallva pedig remélem, hogy nem törtem tovább a képernyőt. Miután Court is sikeresen kinézte, mit szeretne enni, én pedig épp megfelelő mennyiségű helyeslő bólogatással egyetértek a salátás egyensúly-elméletével kapcsolatban (mert amúgy kit érdekel, egészséges-e csak együnk már valamit!), nagyvonalúan oda is csoszogok a pulthoz rendelni. A kedves barna hajú pultos lány egyből elém is libben és a vendéglátósokra nem jellemző jókedvvel érdeklődi, hogy miben tud segíteni. Negyven másodpercre le is fagyok, miután abszolút nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy a pult azon oldalán valaki ne utálja az életét, majd, miután szemöldök felvonva megkérdezi, hogy jól vagyok-e végül rendelnem is sikerül. Hagyom magam rábeszélni két üveg cseresznyés sörre is – amire a kedves barna hajú pultos lány esküszik, hogy még az is szereti, aki amúgy a sört nem – végül a „nagyjából negyed óra és kész” ígéretével és a két üveggel együtt huppanok vissza az asztalunkhoz. - A bátyáid mit szóltak a dologhoz? Volt ilyen filmes fenyegetőzés Keresztapás Chesterfield bőrfotelből, vagy valami? – veszem fel a fonalat ott, ahol néhány perce abbahagytuk, közben Court felé nyújtom a papírba csomagolt fekete szívószálak egyikét. Kérhettem volna éppenséggel poharat is, de annyira hozzászoktam már a szívószállal történő költséghatékony berúgáshoz, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy a poharak, mint olyan, léteznek. Meg hát őszintén, nem aggódtam amiatt, hogy Court esetleg finnyás lenne üvegből inni. Ha meg mégis, akkor majd szépen odamegy és hoz magának poharat, mert én ugyan addig fel nem állok, amíg a kedves barna hajú pultos lány nem szól, hogy kész a kajánk.
Kezdőlap
