Ha normális ember lennék, akkor ide sorolnám fel, hogy milyen nagyra törő álmaim vannak, hogy mik jelentenek számomra örömet, milyen emberek tesznek boldoggá vagy boldogtalanná. Nekem azonban nincsenek ilyen élményeim, nem mesélhetek rózsaszín ködös, tündibündi szerelemről, vagy a hercegről fehér lovon, mert nem hiszek benne. Nem hiszem, hogy a szerelem, mint emberi érzés létezik, nem tapasztaltam, hogy erősebb lenne bármely más érzelemnél. Szerintem a bosszú sokkal erősebb, abban hiszek. Hiszem, hogy előbb vagy utóbb mindenki megkapja amit érdemel, hiszem, hogy mindenkit önös érdekek vezérelnek, ebben én sem vagyok kivétel. Felfordul a gyomrom a csöpögős szerelmi drámáktól, a soha véget nem érő szenvedéstől amit a társadalom elsöprő része érez, amikor szerelembe esik. Én a testiségben hiszek, abban, hogy nincsen akadály, hogy nem kell visszafogni magam, ha valakit vagy valamit szeretnék megszerezni. A korlátokat az emberek saját maguknak építik fel, hogy megvédjék a törékeny lelkivilágukat. Számomra nem léteznek korlátok, nem értem, hogy miért kellene vissza fognom az érzéseimet vagy a cselekedeteimet, csak azért, mert az az emberek között a normális. Mondhatni különc vagyok. Nem csak a hajszínemmel, ruházatommal tűnök ki a tömegből, hanem a személyiségemmel is, utálom például a korlátokat, ha nem tehetem azt amit szeretnék, ha megpróbálják letörni a szárnyaimat. Utálom, ha aszerint kell viselkednem ahogyan azt a társadalmi norma elvárja. Én ennél sokkal szabadabb vagyok, ha ahhoz van kedvem egész nap ki sem mászom az ágyból, vagy esetenként napokig haza sem megyek, nincs kötöttség, nincs rajtam a megfelelési kényszer. Egyszer élek és azt nem szeretném olyan korlátok között tenni, amit valaki más határoz meg nekem. Megvannak a saját korlátaim, szabályaim és aszerint élek. Nem hiszek a család szentségében, mindannyian magunkra vagyunk utalva, senkire nem számíthatunk, nem is értem, hogy az emberiség hogyan támaszkodhat ilyen bárgyúságba. Mindenki hazudik, a szülők, a testvérek, a barátok.
Ami a szívemen az a számon, gondolkodás nélkül vágom mindenki szemébe a véleményem, nyers stílusom nem is igazán tetszik a morális elveket követő embereknek, de szerintem egyszerűen csak senki nem viseli jól a kritikát.
Azt hiszem nagyon egyszerű a személyiségem, még ha másnak nem is tűnik úgy: a magam ura vagyok, saját elveimet követem és nem szeretem ha korlátozva vagyok.

+ tizenhat
Kezemben a füstölgő cigarettával lépek be a terembe. Mindig ugyanaz, ugyanolyan unalmas tapéta a falon, ugyanazok a száradó virágok a sarokban. A képek, a múltheti látogatásom óta még mindig ferdén állnak a falon. A hatalmas kanapén a párnák jobbra-balra dőlve, mintha az emberek azokba kapaszkodnának miközben éppen életük legfájdalmasabb emlékeiket idézik fel. Nem foglalkozom a „dohányozni tilos” táblával. Az ilyen apróságok sosem érdekeltek, nem most fogok megváltozni.
- Robin...másképp nézel ki. És mondtam, hogy nem cigizhetsz idebent.
Lehuppanok a bőrfotelbe, lábamat hanyagul az íróasztal lapján pihentetem, nem foglalkozom azzal, hogy esetleg sáros nyomokat hagyok valamilyen dokumentumon.
- Dokikám. A rózsaszín az én színem igaz? szívok bele a cigibe és a füstöt egyenesen a fiatal férfi arcába fújom.
- Robin! Ne fújd rám azt a rohadt füstöt! Mintha meg sem hallanám, annyira nem érdekel, hogy most éppen miért nyavalyog, hogy arra nincsenek szavak.
Csendben ücsörgök a fotelben, lábaimat még mindig az asztalon pihentetem és várom, hogy megszólaljon. Néhány percnyi csend után végre rám emeli a tekintetét.
- Találtál valami munkát? Már megint jönnek az unalmas kérdések, felsóhajtok, hogy érezze mennyire unom már ezt csinálni minden kibaszott héten. Elnyomom a cigi csikket a cipőm talpán, majd hanyagul bedobom a kukába.
- Nem. Még nem. nem mintha olyan nagyon kerestem volna, de ez az információ nem tartozik rá.
- Akkor miből élsz? Hogyan tartod fent magad? Ugy-e nem a testedből? megköszörüli a torkát zavartan és valamit írogat a jegyzetfüzetébe. Kacér mosoly kúszik az arcomra, végre a kezembe vehetem az irányítását ennek a vacak néhány órának.
- És ha igen? Nagyon zavarna? Tudod...az, hogy dugunk néha az unalmas beszélgetések helyett nem jelenti azt, hogy más nem kaphat meg. Remélem ezzel tisztában vagy. Felpattanok a székről és az asztalt megkerülve közelebb kerülök hozzá. Kezemmel lesöprök néhány tollat és aktát a földre, hogy fel tudjak ülni az íróasztalára. Szinte látni lehet rajta, ahogy a szíve verdes a mellkasába. Tetszik ez a szituáció, tetszik egy kis szexel ennyire lehet irányítani a férfiakat.
- Nem erről van szó. Hiba volt...ami köztünk történt...nekem az a dolgom, hogy biztosítsam a felügyelőtisztet, hogy nem fogsz visszaesni, hogy próbálsz beilleszkedni a társadalomba. Jelentéseket kell leadnom minden héten...de nem fog menni, ha ennyire makacs vagy. Egyre jobban kezd idegesíteni ez a fasz. Nem tudom, hogy mit képzel magáról, akkor nem panaszkodott, amikor a farka a számba volt. Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is élvezte.
- Most jön az a rész, hogy többé nem kefélhetsz meg, mert ott van neked a prűd kis menyasszonyod, igaz? Ne nevettess. A múltkor még elsírtad magad az ölelésemtől. Most meg jössz nekem az ilyen faszságokkal? Azt hittem, hogy teljesen jól fog működni ez a dolog kettőnk között. Én megadom neked mindazt amit a drága egyetlen nem tud, te pedig folyamatosan jelented, hogy milyen jó kislány vagyok és szépen fejlődik a személyiségem. Ez mindkettőnknek jó üzlet lenne, nem így van? kérdezem, miközben lecsusszanok az íróasztalról és közelebb araszolok hozzá. Fölé hajolok, annyira, hogy ajkam már majdnem az övét érinti.
- Mondd csak, mire vágysz? lehelem ajkaira és jobb kezemmel rámarkolok a férfiasságára. Látom ahogy izzadságcseppek gyöngyöződnek a homlokán. Felsóhajt, és finoman, de eltol magától.
- Mesélj. Mit éltél meg, amikor édesanyád meghalt? Hogyan érintett, amikor az öcséd távozott el? Mennyit tudtál a bátyád üzleteléséről? És miért döntöttél úgy tizenhat évesen, hogy inkább a magad ura leszel és az utcák királynőjévé válsz? hangja a monológ végére teljesen elfogy, látni lehet a homlokán lüktető ereket, ahogy próbál koncentrálni. Felsóhajtok. Nem hiszem el, hogy nem tud elszakadni ezektől az idióta emlékektől. Mi köze van a múltamnak ahhoz, hogy most hogyan élek? Nem értem meg ezeket az agydokikat. Dühös pillantásokkal ostromlom, azt hittem ezt már rég megbeszéltük. Nem akarok a családomról beszélni. Sem neki, sem senki másnak.
- Tényleg tudni akarod? förmedek rá. - Rendben. Legyen. Az öcsém hat éves volt amikor az a mocskos kurva, akit nem neveznék anyának a piás üveget emelgette ahelyett, hogy gyereket nevelt volna. Kizuhant a hatodik emeletről. Kurvára nem így kellett volna történnie. Neki még élni kellett volna. Attól a pillanattól fogva gyűlöltem őt. Egyetlen könnycseppet sem hullattam, amikor néhány év múlva a saját hányásába fulladt bele. Megrémisztett a látvány, hiszen csak 13 éves voltam, de néhány rossz álom és már el is felejtettem. Örökre. Szóval, baromi hálás lennék, ha nem hoznád fel nekem minden alkalommal. mély levegőt veszek mielőtt folytatom.
- Apámhoz kerültem, akit kb 5 éves korom óta egyáltalán nem láttam. Nem tudtam beilleszkedni a cuki kis családjába, próbálkoztam, de nem bírtam a kurvája fejét. Úgyhogy leléptem. Egy ideig a bátyámnál laktam, de miután őt lecsukták, az utca maradt az egyetlen otthonom. Feltaláltam magam. Most...most pedig itt vagyok. Huszonöt évesen, és baromira nem érdekel ez az egész, nem érdekel a külvilág, az emberek és úgy...tulajdonképpen senki. Jó ez így nekem. Előhalászok a zsebemből még egy szál cigit és minden tilalom ellenére újra rágyújtok. Figyelem ahogy csendben jegyzetel valamit a füzetébe, hol engem, hol pedig a papírlapot nézve. Látom az arcán, hogy szeretne kérdezni valamit, és néhány másodperc után ki is böki.
- Bolti lopás, zsebtolvajlás, gyújtogatás és késelés. Van ezekre magyarázatod?
- Mindig azok a hülye magyarázatok. Mi értelme van? Loptam és raboltam, mert valamiből meg kell élni nem igaz? A késelés önvédelem volt. Senki nem foghatja meg a seggem, ha én nem adok rá engedélyt. De túlélte a szarházi, szóval vehetjük úgy is, hogy meg sem történt. Igaz? A gyújtogatás...az meg...tudod, hogy milyen sokat dohányzom és néha elég veszélyes tud lenni. hajolok hozzá ismét közelebb. Az elszívott csikk újra a szemetesben landol, majd ugyanazzal az energiával ülök a férfi ölébe.
- Rá térhetnénk végre a lényegre? Mára eleget meséltem. ajkam követelőzően kap az övé után. A kezdeti ellenállása alábbhagy, a toll kihull a kezéből és átöleli a derekam. Kezem felfedezőútra indul a kidolgozott testen, és ajkaim egyetlen pillanatra sem válnak el az övétől. Nem ő a legjobb partner akivel dolgom volt, de inkább nyitom szét neki a lábamat, csak ne kelljen a nyomorult életemről beszélnem. Elég volt egyszer megélnem őket, nem szeretem, ha a múltat feszegeti.