Theron & Mira

Visszhangja még mindig csengett fülemben, annak a két nappal korábbi késő délutánnak, amikor egy különleges beteget hazaengedtem. Ürességet hagyott maga után. És egy kérdést, melyre akkor, talán meggondolatlanul de mégis igent mondtam.
Már indult volna, keze a kilincsen pihent, és én a papírokat rendezgettem utána, felvezettem az adminisztrációt a rendszerbe, a felhasznált orvosi műszereket és segédanyagokat.Kicsit talán már az járt a fejemben, hogy hazamegyek és veszek egy remek rózsavizes fürdőt, engedem, hogy az izmaim ellazuljanak, és megadhassam magam a jól megérdemelt pihenésnek. Talán megiszunk egy üveg fehér bort Brad meg én, ha hazaért, kiülve a teraszra, egy jó meleg plédbe burkolózva a csípőssé váló őszi esték elől menekülve.Fejem a vállára hajtva merülök el abban a ritka csendben, amelyet tőle kapok. Nem beszélünk a házasságunkról már két éve, mert talán félünk, hogy olyasmit hallunk amibe kár volt beleegyezni egykor. Neki megkérdezni, nekem pedig igent mondani. Nem akarom őt elveszíteni, de minden nappal úgy érzem egyre kevésbé vagyok képes magam mellett tartani még úgy is, hogy szabadon engedem. Reménykedem, hogy elég vagyok én magam, az éveink, az együtt töltött idő, a fiaink, a csodás otthonunk, hogy visszataláljon. Mert ő hozzánk tartozik. Hozzám. Félbevágott papír lennék nélküle, amelyre még betűt sem vetettek reszketeg kezek.Sütök majd egy adag fűszeres pástétomot is, enyhén párolt vajas zöldbabbal, ahogyan szereti. A fiúk nincsenek otthon, valahol a montanai hegyek között túráznak a barátaikkal és két hétig csak esténként, skype-on tudom őket elcsípni egy kis beszélgetésre. Mióta elmentek, csak járkálok a házban és olyan üresnek érzem. Ilyen lesz vajon, ha egyszer majd végleg elköltöznek? El tudom őket egyáltalán engedni? Hogyan birkózom meg azzal a magánnyal, amelyet Brad hagy kettőnk között amikor napokra elutazik?Most kell rádöbbennem, hogy az egész életemet nekik adtam. Az odaadásomat, a törődést, a mérhetetlen szeretetet, a gondoskodást, a féltést.És amikor elmennek, nem hagynak itt maguk után semmit, csak az emlékeket.Nem akarok egyedül maradni. Ez a gondolat szüntelen visszaköltözik a fejemben, noha nem tettem még semmit annak érdekében, hogy a megállapodásunk értelmében én magam, akár Brad, máshol is keressem a boldogságot. Én vele vagyok az. Ez kevés? Úgy tűnik igen.
Én csak célt akarok találni, valamit, ami érdekel, ami felkelti a kíváncsiságom, amivel foglalkozhatok. Hobbi, elfoglaltság, tulajdonképp bárminek is nevezhetjük. Lehet el kellene mennem pár továbbképzésre, olyanokra is amelyeket egy kis wellnessel kötik össze, több naposak, és nem csak a szakmáról szólnak. Végtére is az embernek pihennie is kell néha. Nemrég akadt a kezembe egy Honoluluban megrendezésre kerülő konferencia értesítő emailje, az újszülöttek gerinc és csípő rendellenességeiről, amely pontosan ilyen. Azon gondolkodtam, hogy talán felvetem Brad-nek menjünk el ketten, noha fogalmam sincs hogyan reagálna a közeledésemre, amelyre két éve nem volt példa. Igaz előtte sem sűrűn. Talán pont ez volt a baj?
Tea vagy kávé? Oly egyszerű a választás, és én gondolkodás nélkül azt válaszoltam a távozó férfi kérdésére, hogy tea. Két nap múlva, pontban kettőkor a Teaház a törött porcelánbabához nevű helyre Manhattan északi részén, a park közelében.A kattanó zár, a távozó lassú, visszatérni vágyó léptek, aztán a csend, és Lorna óvatos betoppanása hozott vissza végül időben és térben egy olyan helyről amelyben a különös beteg által kerültem. Mintha egy másik dimenzió lett volna. Tiszta és érthető, elkülönült érzelmekkel, elkülönült reakciókkal.Kiszámíthatatlanságában is érthető és érzékelhetően egyszerű. Adam nem értette. Azt igen, hogy miért hívtam és szerinte jól is tettem, de nem értette miért küldtem el. Mikor Theron jól láthatóan is beteg, segítségre van szüksége. Igen, én is így láttam, noha a nézeteink az esetleges segítséget illetően merőben mások voltak. Parázs vita alakult ki közöttünk, megkérdőjelezve az én szakmai hozzáértésemet a témához - nem mellesleg igaza volt benne- valamint a pártatlanságomat. Kívülállóként azt látta, hogy a metamorfózis nagy hatást tett rám, és emiatt nem vagyok képes racionálisan, orvosként ítélni.Meglehet így van, de azt a férfit én láttam el, én varrtam össze a kezét, kötöttem be, én ígértem meg neki, hogy nem fogjuk bántani, én voltam az aki az egész helyzetet megpróbálta a lehető legjobban kezelni. Mindezek után úgy éreztem, hogy Adam igazságtalan velem, és nem voltam hajlandó partner lenni abban, hogy másik, támogató orvosként kezelést irányozok elő Theron-nak. Láttam mi történt, ami azt illeti testközelből éreztem, és még mindig süti a bőrömet a férfikönnyek tömege, még mindig érzem hogyan sóhajtja a gallérom szélén szabadon hagyott bőrömbe a keserű felszabadultságot.Látom a szemeiben a zavart hálát, és a bizonytalanságot is, hogy most miképpen is tovább? Nem maradhatott velem a rendelőben, hiszen mások is vártak még rám, és azt sem akartam, hogy tovább maradjon. Az ő érdekében el kellett küldenem. A saját közegében talán könnyebben megnyugszik.
A műszak végeztével a lassan elcsendesülő város forgalma magába szippantott. A leereszett tetőnek hála a hajamat feltámadó esti szél cibálta, elgyötörten hajtottam fejem a menetszélbe.
Otthon üresen fogadott a ház és este tízkor még Brad sem volt sehol.Sőt éjfélkor sem, amikor bejöttem a teraszról. Miközben az utolsó kortyokat ittam meg a felbontott fehér borból és megettem a kihűlt pástétom egy részét a körettel, az jutott eszembe, hogy Theron vajon épségben hazatért? Vajon mennyire gondolta komolyan a meghívást, és én mennyire gondoltam komolyan, hogy ott leszek a helyen, amit én adtam meg? Nem is tudom. Ostobaság. Hiszen lehet igaza van Adamnak és olyan ingoványra tévedek, amelybe akár fulladásig is elsüllyedhetek.Mégis, valahol legbelül éreztem, hogy ez nincs így, hogy Theron akarattal soha nem tenne semmi olyat, amivel nekem ártana.Ezt abban a pillanatban tudtam, ahogyan átöleltem, ahogyan a teste szinte elernyedt a karjaim között, mint egy álomra szenderülő gyermek.
Hajnal kettő is elmúlt, amikor letettem az olvasó szemüvegem és egy orvosi szakfolyóiratot az éjjeli szekrényre, és egy altató bevétele után magam is elaludtam. Brad még nem volt sehol.Nem mondta ugyan, hogy hazajön, igaz azt sem, hogy nem. Én gondoltam valamiért, hogy a ma estét talán együtt töltjük, úgy látszik tévedtem. Másnap ugyan otthon volt, de valahogyan nem sokat beszéltünk. Kedvetlen volt és levert én pedig nem szerettem ilyenkor zavarni.Harmadnap szinte majdnem elfelejtettem már a találkozómat, amikor kezembe akadt a saját feljegyzésem az emailjeim között, éppen a Honoluluban megrendezésre kerülő konferencia anyaga alatt. Két nap alatt sem jutottam el addig, hogy megbeszéljem Brad-el, menjünk el együtt, de nem tettem le a reményről. Óceánpart, virágok, a hawaii naplemente jót fog tenni nekünk….bár lehet, hogy egy ostoba szélmalomharc amit folytatok, és csak én akarom megmenteni ezt a házasságot kettőnknek. Neki jól van úgy ahogyan van.
Sokáig készülődtem, és bár Brad végig ott ült a nappaliban valami hírcsatornát nézve elmélyülten, nem kérdezte meg, hogy hova készülök. Fogalmam sincs miért esett rosszul az érdektelensége, holott normálisnak kellene lennie annak fényében, hogy ebben állapodtunk meg. De lehet egy ilyen dolgot normálisnak nevezni? Bár rengeteg ruhát átválogattam, végül egy fekete alapon virág mintás egyszerű darabnál maradtam. Emlékeim szerint Jeff tavalyi Szentiván Éji Álom premierjére vettem, és azóta nem nagyon volt rajtam, pedig szerettem ezt a ruhát.Leheletnyi sminket használtam, hogy a fáradtságot, és a kimerültséget, valamint azt a fajta furcsa szomorúságot leplezzem, amely a házasságom megromlása nyomán minduntalan úgy lengett körül mint valami illattalan parfümfelhő.Nem randevú volt ez, inkább a kíváncsiság vezetett, meg persze maradt bennem némi aggodalom azért, hogy mi történhetett Theronnal?Talán a rendelő kórházi atmoszférát árasztó közegén kívül ő is felszabadultabb tud lenni, ahogyan én is közvetlenebb, talán kevésbé hivatalos.Nem voltam biztos benne, hogy emlékezni fog arra, hogy meghívott, ahogyan azt sem tudhattam, hogy az a másik, aki felébredt benne, aki akkor majdnem összeroppantotta a csuklómat nem tesz egy lépést hátra, hogy visszatartsa.Ahogyan abban sem lehettem egészen biztos, hogy nem ő fog megérkezni. Aki nem-Theron. Miközben a teaház felé igyekeztem az járt a fejemben, mikor követtem el, ehhez hasonló őrültséget? Egy különös férfival találkozom, aki két napja még úgy jött be a gyermekorvosi rendelőbe, hogy azt sem tudta hol van és hogy került oda.Aki majdnem nekem rontott, és talán hajszál választotta el attól, hogy komolyabb sérülést okozzon.Én mégis most vele akarok teázni, vele akarok beszélgetni. Hogy miért? Mert tudom, hogy több van mögötte. Sokkal több, mint amit alkalmam volt látni belőle, és ez orvosként és emberként egyaránt felkeltette a kíváncsiságom. Bizalom alakult ki közöttünk, és nekem feltett szándékom volt, hogy ezt a bizalmat megőrizzem. Ez volt az egyetlen út hozzá.
Én érkeztem hamarabb. A helyet különleges, keleties fűszerek édeskés illata lengte be. A tea gőze szertelen füstpamacsként gomolygott a lelógó színes lampionok között. A falakon méregzöld selyemtapéta, alul fenyőből készült faborítás. Érezni lehetett a gyanta kesernyés illatát is amely itt-ott keveredett a meggy és a jázmin teák aromájával.Csendes de kedves személyzet, kifogástalan tisztaság, és a halk zene, mely a falakba süllyesztett szinte láthatatlan hangszórókból szólt, egészen ellazította az embert.
Közel ültem a bejárathoz, és szembe az ajtóval, hogy ha Theron megérkezik, könnyen észrevegyen. Az érkező fiatal kisasszonyt kedvesen hárítottam a rendelésemet illetően, hogy még várok valakit, majd leültem az asztalhoz. Barátságos fehér abroszon méregzöld díszítő terítő, az asztal közepén pedig egy apró kis mosolygó porcelán baba csücsült, apró kezei vázává alakítva, melyekben bordó krizantémot szorongatott.
Ujjaimat összefűztem az asztallapon és néha oda-oda pillantottam az ajtó felé, ha nyílt, hogy vajon az érkezik akire várok? Vajon emlékszik arra, hogy megbeszéltük a találkozót?

Máig nem tudom honnan vettem annyi bátorságot ahhoz, hogy a vizsgálóban történt őrület után elhívjam a doktornőt egy kis teázgatásra. De úgy éreztem abban az egy órában mit ott eltöltöttünk és amiket átéltünk egy új kaput nyitott meg a számomra. Mindezidáig csak egy világnak jelentéktelen túlélőnek tartottam magam, aki beletörődve abba, amit a sors neki szánt, megpróbálja átvészelni. Mikor pedig Esther felvetette a lehetőséget, hogy mindennek akár véget is vethetnénk arra gondoltam, miért ne? Mi örömünk leljük ebbe az egészbe? Rá vagyunk kényszerítve egymás elviselésére talán örökké. Ilyen állapotban, ahogy a diagnózist felállító pszichiáter is mondta: Nincs jövönk. Hogy is lehetne, ha egy filmszakadás végett más kapja meg az irányítást? Így még a legegyszerűbb feladatok is nehezen mennek olykor, nem hogy dolgozzunk vagy esetleg... családot alapítsunk. A kor és nembeli különbségek sem könnyítik meg a helyzetet, de ami a legborzasztóbb, hogy itt már régóta nem beszélhetünk együttműködésről, hiszen mindenki túlél. Szörnyen hangzik, tudom, de nem láttam más kiutat. Talán önző dolog, de azzal vígasztaltam magam, hogyha el is "távozunk", nekem ott lesz Patrick odaát. És Ethan... neki sem kell többet szembesülnie azzal, hogy mennyivel jobb élete is lehetne.
Aztán felébredtem a vizsgálóban és... minden megváltozott.
Egyszerre éreztem rettegést a közelgő vég láttán, s szomorúságot annak tudatától, majd mindez hirtelen megszűnt, ahogy beszélgetni kezdtünk és kicsit megérthettük egymást. S bár azóta is emésztem magam a helytelen füllentésem miatt, úgy érzem, ő megértené, ha elmondanám neki, mi is az, ami miatt nem lehetek igazán az, aki. Én saját magam. Közeli volt a rettenet, s ő mégis, mint valami óvó anya elsöpörte a rémeket tőlünk. Az ölelése pedig biztonságot és meleg megnyugvást adott. Butaság talán, de milliószor erősebbnek éreztem akkor ott dr. Wagnert, mint bármelyikünket. S ezt senki meg sem cáfolhatná, hiszen még Dariust is visszaüldözte a sötétbe, aki azóta kissé sértve érzi magát. Vagy csupán hasonlóan csodálja a doktornőt, mint én, s az elzárkózásával próbálja jóvá tenni tettét. Már-már egészen felfoghatatlan dolgok történtek ott, s azóta teljesen másképp élem meg a pillanatokat. Nem hiszem már, hogy mindez csupán felesleges teher és kín, hogy túl kell élnünk, míg lehet. Úgy érzem igenis képes vagyok a boldogságra, lehetnek céljaim, barátkozhatok a világgal, élhetek benne. Ugyan lesznek előttem még komoly kihívások, de már nem hiszem, hogy olyan elérhetetlenek. Talán undorító dolog, de azt hiszem kezdek én is átállni Dahliaékhoz. Nem akarok már meghalni és folyton az elmegyógyintézetektől sem szeretnék félni.
 - Szerinted? - álltam a ruhásszekrény tükre előtt két öltöny zakóval, melyek közül hol egyiket hol másikat tartottam magam elé.
 - A fekete semmiképp, nem temetésre mész és nem is Oscar díjért. A sötétkék jobban illik hozzád és inkább randihoz illő. - segédkezett a választásban Dahlia. Mint nő, úgy gondolom jobb ha az ő véleményét kérem ki, semmint másét. S mióta megtörtént az esett, nyitottabb is felém, amivel én most éppen élek is.
 - E-ez nem randi. Csak találkozunk... - tisztáztam le mielőbb, összevonva szemöldökeim. Nem szeretném, ha doktornő félreértené szándékaim, akár egy öltöny zakó színéből is. Sosem próbálnék meg ilyen mód nyomulni valakire, főleg úgy, hogy igazán azt sem tudom együtt van-e még gyermekei apjával, jóban vannak-e és, hogy egyáltalán hosszútávon is el volna képes viselni minket.
 - Ó, édesem, a kivégzésednek sem mondanám, mégis olyan lámpalázad van ettől a kis találkától, hogy lassan inget is cserélhetsz. - dörgölte orrom alá szerencsétlenkedésem, mire én ijedtem kaptam el magam elől a kék zakót, hogy megnézhessem tényleg ennyire látszik-e. Egyáltalán nem látszott, és szám húzva, sokat mondó tekintettel pillantottam vissza a tükörbe, mire Dahlia kiegyenesedve elkuncogta magát.
 - Annyira bizonytalan vagy, hogy megnézted igaz-e. - jegyezte meg mosolyogva. Amit ebből sikerült leszűrnöm, hogy nő ügyben nőktől nem szabad tanácsot kérni, és hogy jobb, ha vigyázok, mert a hölgyek ravaszul átejtenek. Ezek után nem is volt kérdéses, hogy a zakó felejtős. Helyette - félig megfogadva Dahlia tanácsát - egy pulóvert vettem az ing fölé, sötétkéket. A tükörhöz lépve pedig elégedett voltam azzal, amit láttam. Szerintem ez egy tipikus apa öltözék, ráadásul kényelmes is. Ami talán kissé rontott az összképen, az a frissen cserélt, hófehér kötés, amit bevallom Thaddeus oldott meg, mert én elbénáskodtam néhányszor. De ettől eltekintve szerintem jó az összeállítás. Még utoljára az órámra pillantok, s figyelembe véve az őszi időt azért magamra veszek egy vékonyabb öltöny kabátot is.
Nem mondom a taxiban ülve és a kiszámíthatatlan időjárást kémlelve azért aggódtam kicsit, hogy valamilyen oknál fogva szerepcserére kerül a sor, azaz valaki más ül majd a helyemre, míg Mirabellel töltöm az időt. Szerettem volna csak a mai napot - vagy csak ezen részét - kisajátítani, hogy ne okozzak több csalódást. Szívesen lepergetném lelki szemeim előtt a lehetséges opciókat, miként tölthetnénk el a napot kettesben, de eme tervezgetés is luxus a számomra, mert jól tudjuk, hogy akármi történhet. Így inkább nem képzelődöm, hagyom, hogy megtörténjen és ha valami csoda folytán kellemesen csalódok a napban, nos, azt valamiképp meg kell majd ünnepelnem. Ha mást nem azért az örömöm nem fogom vissza.
Örömöm mellett azért férfiasan bevallom izgultam is nagyon, s nem csak a többiek nyüzsgése miatt, hanem mert már nem is emlékszem, mikor találkoztam más nőkkel. Persze ez nem randi, nem azért. Arról nem is beszélve, hogy még meg sem háláltam azt, amit akkor értem tett. Talán teljesen soha nem is fogom tudni, de azért odateszem magam. Ekkora izgatottság mellett azért nehéz volt a "fényben" maradni, de igazából úgy érzem most egész nyugodt a légkör a többiek közt is. Mindenesetre jobbnak láttam mellőzni a csokoládét, mint ajándékot, mivel Ethan borzalmasan édeszájú és elég csak egy pillanatra kifordulnom a székről, és a fél tábla tuti hiányozna. Esther javasolta a virágot, amennyiben nem egy csokor vörös rózsát akar vetettni, mert az öltöny is épp úgy árulkodó volna, na de egy hatalmas csokor rózsa. Szerencsére a kislánynak van érzéke a virágokhoz és ajánlotta, hogy így elsőre - bármit is értett ezalatt - valami szép, de egyszerű virágot vegyek. Így maradt a narancs színű szegfű. Rózsaszínt akartam, de az ottani eladó azt mondta, hogyha nem ballagásra veszem egy hercegnőnek vagy babaváró zsúrra, akkor felejtsem el ezt a színt. Még abba is belekötött - a nagy hebegésem közepette, hogy ez nem randi, csupán teázunk egyet -, hogy ne legyen csokor, mondván, hogy ne legyek papucs, már a kezdetektől finoman építsem fel a kapcsolatunk. Nyilván nem is akartam lerohanni és ma már örökbarátságot fogadni vele, de, hogy mire akart kilyukadni pontosan az eladó... ki tudja Szóval egy árva szál, narancs színű szegfűvel ültem a taxiban azon töprengve, hogy ő mit érezhet most. Fél, s pusztán akkor ott csak udvariasságból ment bele? Vagy őt is a kíváncsiság hajtja? Ki tudja...
Ahogy megérkeztünk, kifizettem a sofőrt, majd kiszállva a taxiból a teaház felé fordultam. Valójában nem hogy itt, de még egyáltalán nem voltam ilyen helyen. A kávézók közül is csak a Starbucksot ismerem, ahova betértemkor mindig veszek egy Oreo shaket, mert tudom, hogy Ethan oda és vissza van érte.
Még egy utolsó igazítás a tincseimen, egy mély levegő és közben éppen csak nem nyitják nekem az ajtót. Se baj, nem zökkent ki. Miután a két vendég kilépett, nekem nyitva hagyva az ajtót, én besétáltam gondosan becsukva maga után, kizárva a közelgő hideget. Már odakintről is érezni lehetett, de belépve leng csak igazán körbe a tea levelek és a helyiségből áradó illatok egyvelege. De nem akarom nézelődéssel húzni az időt, így orromhoz emelve a halvány narancs virág fejét, szimatolgatva sandítottam körbe, ha csak nem integetett jóval előtte. S ha nem, volt is nagy kellemetlenkedés, amikor észrevettem, hogy végig ott ült előttem. Kezdetnek... borzalmas. Össze kell szednem magam. Sietve léptem oda hozzá.
 - Dr. Wagner! Helló! - álltam meg előtte gyermeki lelkesedéssel, széles, mégis félénk mosollyal. - M-mégnem volt alkalmam igazán meghálálni, hogy... nos, hogy kimentett a helyzetből... - nyújtottam át a sokat szorongatott virágot. Csak e közben tűnt fel, milyen elegánsan fest rajta a virágos ruha.
 - Wáó! Ha én ezt tudom, szmokingot húzok! - mosolyogtam, igen, talán bókoltam is, mert komolyan ígyis gondolom.

Theron & Mira

A távolság ha két ember között megfeszül, mint az acélsodrony, az életükben végbement csodákból, eseményekből szőtt háló repedezni kezd, majd kettéhasad, utat engedve bárkinek, aki éppen be akarna jutni.Brad és én távolabb már nem is lehettünk volna egymástól, és úgy éreztem akár véresre is üvölthetem a torkom soha nem fog meghallani. Mert nem akar meghallani.Néha szerettem volna megkérdezni tőle, hogy miért tolt el magától. Miért érezte úgy, adott pillanatában az életünknek, hogy a válás helyett a csendes kínzást választja, ami engem illet.Igaz ehhez én is kellettem. De mintha tudta volna, hogy jobban ragaszkodom a házasságunkhoz, jobban ragaszkodom hozzá, mint ő hozzánk. Talán meg akarta tartani a hátországot, a lehetőséget ahova bármikor kimenekülhet, kihátrálhat bármiféle indoklás nélkül.Én pedig hagytam ezt. Tartottam a hátamon a múltat, hogy a jövőnket védelmezzem, benne őt és magamat.Tudom, hogy a változtatás lehetősége rajtam áll. Hogy egyszerűen csak hagynom kellene, hogy bárki besétáljon azokon a bizonyos réseken, hogy megtaláljon ott, ahova én rejtőztem el, tán saját magam elől is.Helyette csak hallgattam és bizonytalansággal, távolságtartással szórtam be a hozzám vezető utat. Míg egy napon egy furcsa idegen fel nem borította alapjaiban erre berendezett életemet. Különös és félelmetes találkozás volt, és messze távol állt alapvetően mindentől, amelyben én hittem, amit ép ésszel fel tudtam fogni. Orvosként a racionalitás talaján kellett volna állnom, de soha nem fogadtam el, hogy valami azért nem létezik, mert egyszerűen nem tudjuk bizonyítani. Az életben vannak különös és megmagyarázhatatlan dolgok, ahogyan vannak különleges emberek. Olyanok, akiket soha többé nem látunk, miután egy kis időt töltöttünk velük, olyanok is akikkel később mi nem akarunk találkozni, és olyanok is, akikről úgy hisszük nem látjuk többé, noha tudatunk legmélyén hiszünk benne, hogy nem így lesz. A sors vagy nevezzük gondviselésnek valami furcsa oknál fogva mégis lehetővé tesz egy második alkalmat is.Hogy akkor adott pillanatban elhangozzon egy kérdés, és ne lehessen mást válaszolni rá, csak azt, hogy igen.
Tudtam jól, hogy őrültség amit csinálok, de egy ideje már nem keresek érthetőséget semmiben. Ha így lenne, akkor miért van az, hogy annyi év boldog házasság után, annyi együtt töltött jó és rossz után nem vagyok már elég jó? Mi változott? Megöregedtem. A fiatalság mint tűnékeny csoda messze szállt, apró lábai nyomán szarkalábakat maszatolt az arcomra, a hajam színét mely egykor éppen ilyen természetes feketén hullámzott festékek hazudják igazinak, a csípőm szélesebb lett két gyerek után, a tartásomon rogyasztottak az évtizedek.Nem vagyok már húsz éves, sem érett harmincas.Közelebb vagyok az ötvenhez, de még mindig itt vagyok, még mindig nő vagyok. A lélek huszonöt éves kor után nem öregszik. A hit, a lelkesedés, a szenvedély, a ragaszkodás, a féltés, a bizalom, a szeretet, a törődés megmarad, vagy erősödik az évek alatt, de a lélek nem követi a testet.Van aki ezt el tudja fogadni, van aki harcol ellene, és van aki próbál egyensúlyt találni benne. Én az utóbbiak táborát erősítem: elfogadom a korom, de igyekszem még mindig mindenben száz százalékot nyújtani emocionálisan. Mert ezt érzem, mert erre hajt a lelkem.
Adam szerint nemet kellett volna mondani Theron meghívására. Minden normális és racionálisan gondolkodó ember így tenne. Theron egy beteg ember - vélte ő - akinek pszichiátriai segítségre lenne szüksége, nem pedig arra, hogy békésen teázgassak vele, és esetleg rengeteg dolgot áruljak el magamról, ami sebezhetővé tesz. De hol van az megírva, hogy egy ember, aki valami trauma következtében két ellentétes személyiségre szakadt, beteg? Mi nem ugyanilyenek vagyunk, csak árnyaltabban? Hiszen néha bújós gyermekek vagyunk, néha érzelmesek, néha agresszívek, néha túlbuzgók, néha tanulásmániásak, néha okosabbak mindenkinél. Mi is ilyenek vagyunk, ezerféle színből tevődünk össze. Csak amíg mi képesek vagyunk minden érzelmi skálánkat összefűzni, neki valahogyan szétszaladtak és mint törött kis színes üvegcserepek hevernek az élet porában. Theron nem más mint egy apró üvegszilánk az életében, és semmi másra nincs szüksége mint elfogadásra.Ott volt a szemében, abban a zavarodott tekintetben, ahogyan rám nézett. Félelem és kérés. És ott volt akkor is, amikor az a másik nézett rám. A haragvóan lángoló tekintet mögött lassan szunnyadni kész parázs, ami csak élni akart. Szabadon. Kényszerkezelés, bezártság és gyógyszerek nélkül. Hitt magában, ahogyan Theron is hitt. Mert a lélek, akik mi vagyunk mindig valóságosnak gondolja magát. Akkor is ha haragosak vagyunk, akkor is ha szelídek.
Nem félelem volt bennem, amikor beültem a teaházba, a fejem felett a hintázó lampionok fényei barátságosan öleltek körbe. Sokkal inkább aggodalom. Hogy vajon elegendő leszek ahhoz, hogy nyugalmat hozzak neki? Zaklatott lélek. Túlságosan az, és hiszem, hogy semmi másra nincs szüksége, csak mosolyra és megértésre.E kettő a gyerekeknél is csodákat tesz, miért ne működhetne nála is? Félig orvosként, félig magánemberként tekinettem rá.Nem analizálni akartam, nem terápiát vagy kezelést. Egyszerűen valami különös és megmagyarázhatatlan okból ott akartam lenni neki. Lényegtelen, hogy a találkozásunknak mi volt az előzménye….már nem számít.Bár Adam éppen ennek ellenkezőjéről akart meggyőzni. A tények lobogtatásával, hogy Theronnak fogalma sincs mi történt vele, hogy legyek észnél, nem volt elég az a változás amin hirtelen átesett a rendelőben, hogy nekem támadt? Én azonban legyintettem. A félelem az oka minden ésszerűtlen lépésnek. Az az ember aki fél bármire képes. Csak van aki ezt képes kontrollálni, van aki nem.
Derült nyugalommal várakoztam rá, bár féltem, hogy esetleg mégsem jön el. Hogy talán a haragos énje kerekedik felül, aki durcásan ellenáll, és nem akar velem többé találkozni. Mulatságos tán, hogy én az alapvetően kispolgári és minden tekintetben konzervatív eszmékhez ragaszkodó nő, most egy ingoványos és eleddig ismeretlennek számító területre tévedt. Nem randevú ez, mondhatnám, és tudom, hogy nem az, de a látszat ellene szól.És a várakozás, az a különös izgalom, amely gyomortájékon ragad meg, pontosan erről igyekszik meggyőzni. Bárhonnan is nézzük a dolgot, a fizikai dolgokat és a külsőségeket figyelembe véve Theron egy vonzó férfi. Emellett nem lehet egyszerűen elsétálni. Ugyanakkor ott volt a másik, hogy mindemellett bizonytalan, instabil és nagyon nehezen megfogható jellem. Éppen ezért igyekeztem erre az utóbbira koncentrálni.Mindezt azonban gyorsan és hirtelen borítja fel amint megérkezik. Egy távozó pár után lép be a teázóba, és szinte azonnal mosolyba fut az arcom, amikor meglátom. Egy szál virágot szorongat, szirmai közé fúrva az orrát, sután egyszerűen pillantva körbe.Elsiklik felettem, nem vesz észre, csak egy kis idővel később és zavarodottan, félénken lép oda, pontosan úgy, ahogyan két napja kilépett a rendelő ajtaján.
-Hello Theron. Jó újra látni.- olyan volt mint egy felnőtt testbe bújt lelkes gyerek, aki a karácsonyi villanyvonat után sóvárog, és reméli megkaphatja. Csak néztem őt, aztán a virágot, amit felém nyújtott és amit el is vettem tőle. Az orromhoz emeltem, pontosan úgy, ahogyan ő azt pár perccel korábban tette, majd beleszagoltam a cikornyás narancsszín szirmok közé. Fogalmam sincs miért éppen a szegfűt választotta, de kifejezetten hálás voltam, hogy nem rózsa. A rózsa a hazugság virága. Nem szeretem. A szegfű tiszta és őszinte. Mint alapvetően Theron lehet. Nem ismerem, ez csak megérzés. Abból ahogyan rám néz. Pillantásom önkéntelenül a kezén lévő tiszta kötésre téved. Átkötötte. Figyelt arra mit mondtam és ezt mindenképp pozitívumként fogom fel.
-Köszönöm. Ezt virág nélkül is megtettem volna, de kedves magától.- helyeztem jobbomra a szál szegfűt, és ha a rendelésünket felveszik nem felejtek el egy apróbb kis vázát kérni neki. Vigyázni akartam rá.Valamiért….megmagyarázni nem tudnám.
-Szmoking?- nevettem el magam jóízűen és végig pillantottam magamon.Nem láttam magam annyira elegánsnak, de a bókot mindenképpen illik megköszönni.
-Köszönöm...ez egy nagyon kedves darab. A fiam egyik színházi premierjére választottam. Szerettem volna valami egyszerűt, de elegánsat, amit a hétköznapokon is viselhetek. De tudja...azért maga sem panaszkodhat. Igazán csinosan fest. Remélem a keze is jól van. Üljön le, ne álldogáljon ott, még a végén zavarba hoz.- mosolyogva mutattam a velem szemben lévő székre, és ha leült pár percig csak csendesen figyeltem. Molyosom őszinte és érdeklődő volt. Ahogyan a szavaim is.
-Tényleg nagyon jól fest.Nyugodt és kiegyensúlyozott. Ezek szerint minden rendben van. Magával és a gyerekeivel is.- bár az eset óta szent meggyőződésem volt, hogy nincsenek gyerekei, ettől függetlenül ebből az illúzióból még nem akartam kirángatni. Majd magától megteszi. Ha szeretné.
Időközben megérkezett egy mosolygós, húsz év körüli félig ázsiai származású lányka, hogy felvegye a rendelésünket.
-Én egy ánizs teát kérnék szépen, harangvirág mézzel és egy leheletnyi grapefruittal.És ha az úr rám bízza magát, akkor neki is egy ugyanilyet.- pillantottam Theronra, és ha nem döntött esetleg más mellett, akkor a kislány felvéve a rendelést diszkréten távozott az asztaltól, ám még gyorsan utána szóltam.
-Jajj várjon egy pillanatot! Ha lenne olyan kedves hozna egy kis vázát a virágomnak? Nem szeretném ha elhervadna.- beleegyezésül ismét egy mosolyt és egy bólintást kaptam, majd megint egyedül maradtunk Theron meg én.
Szándékosan nem ejtettem szót arról a két nappal ezelőtti esetről, inkább arra koncentráltam, hogy itt vagyunk...bár az okát egyelőre még nem tudtam.
-Elárulja, hogy miért akart velem újra találkozni?- kérdeztem derűsen, és kissé félrebillenő fejjel.Igaz az érem másik oldala, hogy elutasíthattam volna, de nem tettem. Talán tudat alatt én is ezt akartam. De vajon orvosként vagy magánemberként?  

Egyszer mikor a városi könyvtárban "ébredtem", egy kopottas verses kötet pihent előttem. Nem agyaltam túl a dolgot. Nem töprengtem vajon ki és miért maradt hátra a látszólag teljesen békés környezetben, vagy mi célja volt igazándiból mindezzel, hanem kihasználva e remek időtöltést beleolvastam abba, amit az a valaki előttem hagyott. Edgar Allan Poe egyik remek művénél az Egyedül című versénél volt kinyitva. Korábban biztosan találkoztam már vele, de hirtelenjében nem tudtam volna belőle idézni. Ám ahogy elkezdtem különös szomorúság járta át a testem. A vers minden egyes sora, mintha tükröt tartott volna elénk, elém. Elérhetetlen dolgokról beszélt, mik túl szépen hangoztak. Ez egy szomorú szerelmes költemény. Vajon melyikünk lapozgatta? Talán mindennek hiánya miatt bújt vissza a sötétbe? Szinte éreztem, hallottam, hogy a vak sötét szoba egyik sarkában ott zokog egyikünk, talán már lassan beletörődve, hogy vannak dolgok, amikre egyszerűen sosem leszünk képesek. Ebben hittem akkor...
Bevallom bizonytalan voltam beléptemkor. Egyszerre örültem és féltem is, ezek okozták kétségeim. Olykor nagy butaságnak éreztem, hogy egyáltalán visszafordultam akkor ott a rendelőben, ugyanakkor most is azt gondolom, hogyha nem adok magunknak esélyt, talán sosem tudom meg mire is lehetünk még képesek. Dr. Wagner mutatott valami egészen újat és elképesztőt. Azt hiszem ő képes volt rátalálni arra az épületre, melynek szobájába vagyunk zárva, s melynek sötétjében nem látjuk a kiutat, ajtókat vagy ablakokat. De ő ott van a fal túloldalán és hall minket. Először az életben valaki. Vegyes érzések lesznek úrrá rajtunk, hisz jelentheti ez akár a szabadságot is, ahogy a közelgő véget is. Ami bizonyos, hogy változást hozhat. Mégis... mindenki megakarja ismerni, mert ő teljesen más. Mintha csupán egy új és különös kisugárzású kolléga volna, egy kicsit mindenki barátjának akarja. Igen, azt hiszem ez az oka annak, hogy most itt vagyunk és örülünk és félünk, de itt vagyunk.
Nem tudom, talán az a sok minden, amit köszönhetek neki, talán mert egyszerűen bízom benne, de kellemesen lágy hangja már a kezdetektől mosolyra fakaszt, mégha zavarba is jövök. Csak most kezdtem el igazán izgulni, hogy vajon jó választás volt-e a szegfű, a szín, hogy talán mégis meg kellett volna kockáztatnom egy tábla csokit. Rejtve hatalmas kíváncsiságom figyeltem, ahogy a szirmok mögé bújik, erre újfent mosoly ül arcomra. Azt hiszem jó döntés volt.
 - Ugyan, nem, ez... tényleg sokat jelent a számomra. Főleg, hogy az én figyelmetlenségem miatt került kellemetlen helyzetbe. - magyarázkodtam, bár nem akartam nagyon emlékeztetni magunk a két nappal ezelőtti dologra, mégha valóban, örökké hálás is leszek, amiért nem hagyta, hogy nagyobb bajba keverjem magunk.
Szeretem mikor nevet, valahogy mindig mosolyra fakaszt vele. Ahogy az is, amiként a fiairól beszél. Irigylem azt a férfit, akit a világ megajándékozott vele és a gyermekeivel. Kétségsem fér hozzá, hogy ők is remek srácok lehetnek. Tudom önző és utálatos gondolat, de lévén, hogy én is pont ilyen családcentrikus feleségre és sok gyerkőcről álmodozom, nos... nem tagadom, szívesen lennék férje helyében. Hogy egyesek mekkora mázlisták. S bár valahol messze tökéletesnek ítélem meg életük, olykor egy-egy keserédes mosolyából, eltekintéséből úgy érzem, oda haza sincs minden rendben. Nem hiszem, hogy pénzügyileg akadnának problémáik, és a gyermekeivel való kapcsolata is irigylésre méltó. Ám a férj. Róla akkor sem beszélt. Igaz, nem is igazán hoztuk szóba, ha csak a család témát érintőlegesen sem, és meg lehet csupán rossz megérzés, de mintha ő vele volna valami probléma. Bár hogy mi, fogalmam sincs, mert minden felvethető ötlet ellent mond annak, amit tapasztaltam. Ki volna olyan őrült, hogy megcsalná Mirabellt?
 - Oh, nos, köszönöm... - mosolyogtam még kissé zavartan, mert én a legkevésbé sem érzem olyan nagyon elegánsnak magam. Közben pedig hamar helyet foglaltam én is vele szembe, minek után levettem a kabátot, mert idebent azért jóval kellemesebb az idő. - Szóval a fia az itteni színházak előadásaiban szerepel? - érdeklődtem meg, mert elgondolkodva, érdekes volna, ha kiderülne, hogy isten ne adja valamelyik előadásán már "mi" is ott voltunk. Színházba még Dahlia is eljár, de rajta kívül még sokunk szeret ilyen remek időtöltésekre járni. Ami a kezem illeti, nos azt jobbnak láttam nem elárulni, hogy én bizony elég sokat szerencsétlenkedtem vele, de hála égnek volt segítségem, mert amúgy bajban lettem volna.
 - Igen, igen, köszönöm. Igazából már fájdalomcsillapítóra sincs szükség, szerencsére hamar gyógyul. - bólogattam aprókat a kötözött kezemre pillantva, majd lassan vissza a doktornőre, de addigra ismét mosolyogva. Fogalmam sincs mire fel ez a nagy öröm a zavar mellett, de a közelében úgy érzem már-már madarat lehetne fogatni velem. Finoman el is nevettem magam, mert igazán zavarba tud hozni ezekkel a bókokkal, annyira, hogy az ő szavait hallva valahogy még én is elhiszem abban a pillanatban, hogy ők tényleg az én édes gyermekeim. Pedig nem.
 - Igen, nos igazából tényleg minden rendben. A virág is Esther ötlete volt, bár így utólag én is belátom, hogy jobb is, mert Ethan borzasztóan édes szájú és őt ismerve nem maradt volna semmi a csokoládéból. - nevettem fel fejem csóválva a végére, mert már csak külső szemmel is elképzelve igazán nagy kalamajkát tudnának okozni. De az biztos, hogy egészen más érzés volna, ha haza érve 3 eleven gyerek fogadna.
Mikor a kis hölgy megjelent, hagytam, hogy előbb Dr. Wagner rendeljen, és meg kell hagyjam sikerült meglepnie neki és a teaháznak is. Persze sejtettem, hogy itt akadhatnak igazán különleges finomságok is, s én mint az angol és citromos teához szokott, földhöz ragadt bizony meglepetésként élheti majd meg mindezt, de még ezen felül is olyan döbbenetet okozott, hogy szóhoz sem jutottam a válasz erejéig, így jobbára csak nagyokat bólogattam egyetértően hol Mirabellre, hol a kisasszonyra.
 - Köszönjük. - mosolyogtam utána miután leadtuk a rendelést, mikor a doktornő még visszaszólt neki. Meglepett a kérésével. Úgy értem, az, hogy ennyire odafigyel arra az árva szál szegfűre, amiről jól tudjuk, hogy ígyis úgyis el fog hervadni, ha valamivel később is, azt sugallja, hogy fontos neki, s talán ez a pillanat is. Ahogy nekem is, csak még nem nagyon tudtam miként kimutatni felé. Ám e kérdésével úgy éreztem hamar ráfogunk térni minderre, zavar ide vagy oda.
 - El-el... - bólogattam alsó ajkamba harapva, ahogy akaratlan is a kis porcelán vázácskára néztem. Tűnödtem vajon miképp is magyarázzam el az okát. Hazugságok ölelik körbe, nem ártana őket tisztázni, ugyanakkor ha mindezeken túl is vagyunk, félek ezt az egészet rázúdítani. Félek, hogy elijesztem, noha ő már bebizonyította a rendelőben is, hogy erősebb, mint bárki hinné. Nehéz volt megtalálni a szavakat, akaratlan is nyomás alatt éreztem magam, pedig ő mindvégig pozitívan állt hozzám. Magamnak okoztam a feszültséget, de tudtam, hogy olykor meg kell lépni dolgokat, hogy változást hozhassunk.
 - Én öhm... tudja, mikor ott... öhm... - az első nekifutásnál elhasaltam, de nem adtam fel és ebben igazán a szemkontaktus segített, ami által támogatását éreztem arra, hogy tisztázzam magam.
 - Hazudtam. - kezdtem bele és eme egy szócska is könnyíteni tudott valamelyest a lelkemen. - Susan, Esther és Ethan valójában nem a gyerekeim. Ami azt illeti Su és Esther már 18 évesek is elmúltak, bár ennek jeleit nem nagyon látni rajtuk. - vontam össze szemöldökeim a saját megállapításomon, de tény, hogy mindkettejükben ott a gyerek még.
 - Én csupán... nem is tudom. Valahogy elveszettnek éreztem magam, őket, mindent. Belefáradtam a miértekbe és a válaszok keresésébe. Kétségek közt őrlödtem, míg nem aztán találkoztunk és... és maga... megértett minket. Nem hitegetett hamis mosolyokkal, nem menekült attól, amit még igazán mi sem értünk, hanem... képes volt meglátni minket. - igyekeztem nem túl homályosan fogalmazni, de jelenleg tényleg így érzem. Bizonytalan, de ott van a fal túlsó oldalán és hall minket, mi pedig őt.

Theron & Mira

Titokdoboz. Így nevezem az életben azokat az eseményeket, amiket elrejt az ember a világ elől. Bezárja, mélyre süllyeszti és nem akarja senkinek megmutatni. Néha egészen apró titkok, csak talán a számunkra fontosak, vagy vannak nagyobb dobozok, a nagyobb horderejű titkoknak. Ezeket láthatatlan vonszoljuk magunkkal, teherként ránk pakolva az élettől, számtalan más kacat mellett. Időnként úgy érzi az ember jó lenne megszabadulni egyiktől vagy másiktól. Valami olyan pillanatában az életnek kinyitni ezt a titokdobozt, az egyiket a sok közül, ami legnehezebb, nem számít mekkora, a lelki teher amit ez okoz hatalmas. Aztán megállunk, és szétnézünk. Egy alkalmas személyt keresünk, valakit, akibe kapaszkodhatunk közben. Valakit, aki segíthet.Nekem is mint annyi mindenki másnak megvannak a magam titkai. A magam dobozai, melyek az évtizedek alatt megsokasodtak, és valahogyan soha nem váltam meg tőlük. A részemmé váltak. És mert nem volt senki aki meghallgatott volna. Vagy valaki, akit méltónak találtam volna arra, hogy megosszam vele. Valaki, aki könnyített volna a terhemen. A bizalom az egyetlen olyan dolog, amit nem osztogatunk, amit vagy kiérdemel valaki, vagy örökre elveszítette. A bizalmat nem lehet visszaszerezni. Hiába mondják sokan….mert mindig ott marad az a kis folt, az a kis talán, hogy újra elárulna, újra megtenné, aki már megtette egyszer.
Bradley az egyetlen ember volt akiben megbíztam, akire az életemet is tettem volna, akinél nem találhattam tökéletesebb társat. Neki adtam az ifjúságom, a szerelmem, a világom, az álmaim, az örömöm és a fájdalmaim. Mindent, ami én voltam, mindent ami lehettem volna, akivé formáltak mellette az évek. Kicsit hozzá idomultam, kicsit az övé lettem. Előhozott belőlem minden jót, és a porig alázott két évvel ezelőtt. A mennyországból a pokolba zuhantam egyetlen rossz döntés által. Csak nemet kellett volna mondani. De én kitártam az ajtót és azt mondtam: menj. Vele mentem volna, de az a szabadság számomra a bizalom elvesztését jelentette volna. Mint ahogyan így is azt jelentette. Abba kapaszkodtam amim maradt: a fiaim boldogságába, látni ahogyan az élet a tenyerén hordozza őket, és remélni ez így is marad. Az akartam, hogy soha ne ismerjék meg az érzést, azt amin most én keresztülmegyek, a szétcincált szerelmet és a cafatokra szaggatott vágyakat, amelyet az élet pora fed be kíméletlen mocsokkal.
A titokdobozaim hirtelen megsokasodtak. Belekerültek az egyedül töltött éjszakák, a gondolat, hogy elképzelni sem tudom éppen merre jár a férjem és kivel.A megalázott ünnepek, az elfeledett évforduló, vagy a sikereimben való csendes osztozkodás egy pohárka itallal. Még mindig csak kutatom az okokat, keresem magamban a hibát, noha tudom, hogy ehhez ketten kellettünk.
Ma újabb dobozkát töltök meg. Bár tudom, hogy ez a találkozás más. Éppolyan különleges, amilyen hirtelen és az újdonság erejével hat rám.Theron személye, az a különleges aura ami körüllengi megmagyarázhatatlanul vonzza az embert és egyben kíváncsivá is teszi. Észrevétlen vonzott be a bűvkörébe, és én tudni akarom az okát, ahogyan azt is miért nem ereszt. Miért tart ott. Maga a tény, hogy egy alapvetően ismeretlen férfival találkozom az egyik kedvenc teaházamban, már alapvetően az újdonság erejével hat, még akkor is ha ezt jóindulattal sem nevezhetjük randevúnak. A külsőségek ellenére sem.Bár van egy olyan elmélet mely szerint minél inkább tagadjuk valaminek a tényét, annál biztosabbá válik éppen maga a tény.Adam szavai folytonos visszhanggal köszönnek vissza a fejemben. Hogy veszélyes, hogy kiszámíthatatlan, hogy ingatag és labilis. De ő nem látja azt akit én látok. Az embert itt velem szemben, az egy szál virággal, amelyet nekem hozott, megviselt szirmokkal átnyújtott bókokat, zavarodottságot és egyben gyerekes örömet. Most én is ingatag vagyok és labilis és kiszámíthatatlan. Mert maga a lélek ilyen, az aki belül vagyok, aki nem is tudja mit remél, vagy mit akar ettől a találkozástól. Egyszerűen csak megfejteni a titkát.
Apró fuvallatként szökik az orromba a kellemes illat, amelyet a levetett kabát huzata okoz és mosolyogva figyelem amint leül velem szemben.
-Igen. A kisebbik, Jefferson. Ő az aki fejébe vette, hogy meghódítja a színpadot. A film nem érdekli. Azt mondja, hogy az teljesen más, mint ott állni, a közönség előtt. Hallani ahogyan az első sorokban levegőt vesznek, első kézből kapni a reakciókat, a tapsot. Megtapasztalni mindezt számára a legnagyobb boldogság. Egyébként a Broadway egyik kis társulatában a Kerouak csoportban játszik. Időnként én is elmegyek megnézni egyik másik főpróbát is. Attól függ van e rá időm vagy sem. Mostanság van.- talán egy árnyalatnyival keserűbb a hangom az utolsó mondatnál, amely leginkább annak szól, hogy komoly és fájdalmas oka van az időbőségemnek.Régen voltak együtt töltött vacsorák, nem csak otthon, hanem abban a kis francia étteremben nem messze a Broadway-től. És voltak hatalmas séták a parkban, bolondos esték a teraszon a lampionok hintázást nézve, csillagokat számolgatva a tiszta égbolton.Sok minden volt, amely mostanra már lényegét vesztette Brad számára. Nekem még mindig fontos lett volna. Kegyetlen szélmalomharc a viharban.
-Talán egyszer eljöhetne maga is velem!- hirtelen szalad ki a számon, a jóég tudja honnan kapott gondolat.Azt sem tudom, hogy lesz e következő alkalom, azt sem, hogy ez egyáltalán minek nevezhető...azt sem, hogy mit is akarok én ettől a naptól, és mit keresek itt. Tagadhatatlanul simogató, jó érzéssel tölt el. Régen éreztem ennyire nyugodtnak magam valaki társaságában, még akkor is ha nem indult felhőtlenül az első találkozás.
-...persze csak ha van kedve.- teszem hozzá csendesen, mert végképp nem szeretném ha azt gondolná, hogy visszaélek a mostani meghívásával. Mégis, egy apró kis részem ott legbelül reménykedik abban, hogy egyszer velem tart. Hogy osztozik az örömömben.
A rendelés leadása után várakozón pillantok rá. A kérdés ott van mióta csak elhagyta a rendelőmet: miért? Miért akart velem találkozni? Hiszen a munkámat végeztem, még akkor is, ha nem ott, és nem nekem kellett volna ellátnom. Orvos vagyok. Az a dolgom, hogy segítsek, és ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor olyannak is, akit alapvetően nem nekem kellene.Persze ott van az is, hogy vajon én miért jöttem el, miért ülök most itt, kíváncsian figyelve a válaszra. Igen, egy részem, az orvos, tudja, hogy nincs minden rendben, tudja, hogy azzal, hogy idejöttem, tán akaratlan is felkavartam benne valamit, amit nem kellett volna. Az ember, az orvoson túl viszont érzi, szinte ösztönösen érzi, hogy nekem most itt kell lennem. Figyelni rá, hallani ami ott legbelül van, a néma hadakozását önmagával. Néma ajkak mögött is van élet, számtalan apró kis szál rezeg a lélek útvesztőiben, és a hangok mindegyre engem hívnak. Kérdeznek, kérkednek, nevetnek, haragosan fújtatnak.Magam sem értem az egészet, de mégis, ahogyan a velem szemben ülő férfira nézek őt látom. A mívesen kemény vonásokat, a zavart, mégis annyira meleg, vonzó tekintetet, kapaszkodó gyanánt adom az én íriszeim. Úgy figyelem és várom a válaszát.De látok mögötte mást is.Megosztva, belülre zárva, de mégis egy….egyetlen egy.
Biztatón figyelem, az első zavarodott szavait hallgatva, még bólintok is enyhén előre dőlve: folytassa! Nem akarok közbevágni, még annyira sem, hogy a szavaimmal segítsek, erőt adjak ahhoz, hogy el tudja mondani.
“Hazudtam.” A szó mint törött porcelán hullik kettőnk közé.Értetlenül pislogok, ajkaim között kifut egy sóhajtásnyi levegő, majd egymástól távol, nyitva maradnak.Zavartan pislogok, láthatóan nem értem.Nem a szót, hanem amit önmagában hordoz. Aztán lassan beszélni kezd, elmondja azt amit már sejtettem. Nincsenek gyermekei, noha roppant valósághűen mesélt róluk, még az érzés is ott volt, a ragaszkodás, amely elbizonytalanított, hogy talán tévedek. Úgy beszélt róluk, olyan féltéssel….ám a harag és a düh, mely végül a felszínre kívánkozott, mely karon ragadott, és hosszú ideig nem eresztett megértette velem, hogy Theron bármit mond, egy része mindenképpen a képzeletének a játéka. Adam is ezt erősítette meg. Én mégsem ezt láttam. Egy embert láttam, aki darabjaira hullott, és most elkeseredetten igyekszik minden kis apró szilánkhoz ragaszkodni. Mert az is ő. Mindegyik ő maga, ettől lesz teljes. A szavai által szépen lassan megértem, hogy nem csak egy van...nem csak ő és az a másik. Vannak még ott többen. Hangjuk nem jut el messzire, talán nem is lehet észrevenni, csak apróságokban. Egy kecsesebben tartott kézben, egy ajakbiggyesztésben, mint a durcás és lázadó Susan, vagy a haragosan elcsukló hangban, mint az akit a rendelőmben láttam. Hirtelen megértem miért nem tudta hol van, és azt is, hogy az egész élete menekülés. Néha önmaga elől is. Örökkön hánykolódó kis hajó, kétségbeesetten keresve egy kikötőt amely befogadja.
-Fogalmam sincs mit láttam.- szólalok meg némi csend után őszintén.
-Csak azt tudom, hogy mit éreztem.Én csak...nem akartam, hogy bántsák magát. Felelősnek éreztem magam, hiszen amikor bejött én voltam aki odahívta Adam-et. Féltem. Akkor még ez a érzés dominált, mert maga elrejtőzött előlem. Lehet a félelme, a bizalmatlansága űzte egyre távolabb, én pedig ha későn is de felismertem ezt, és meg akartam nyugtatni. Nem tudom mi történt magával, hogyan alakult így az élete, csak azt tudom, hogy minden kis aprósággal akit belül hordoz válik egésszé. Így lesz különleges.
Némi szünete tartottam, várva, hogy megértse az én szavaimat is. Az összevont szemöldök a továbbra is mélyen kavargó, kissé még mindig félszeg vonzó szempár engem figyelt. A szavaimra, melyek hozzá hasonlóan oly nehezen jöttek elő.
Theron az én új titokdobozkám lakója, akit nem akarok megosztani senkivel. Én akarom megfejteni. Vele akarom önmagát megfejteni.
-Kíváncsivá tett engem. De nem úgy ahogyan Dr Adamet és úgy sem ahogyan más orvosokat. Nem úgy ahogyan azokat, akik nem értik magát, vagy elítélik esetleg.És most vonatkoztassunk el attól, hogy én is orvos vagyok.Az én érdeklődésem Theron keltette fel, maga keltette fel. Én Theron miatt vagyok ma itt.- halovány, apró mosollyal nézem, hogy mit váltanak ki a szavaim. Furcsán hat talán, hogy nem azt mondom ”Ön” hanem a keresztnevét.Mintha kicsit kiemelném onnan belülről.
-Adja ide a kezét!- nyújtom ki hirtelen a sajátjaimat, az asztallap felett és ha nem tiltakozik, és belehelyezi az enyémbe a kezeit úgy folytatom. Ha nem akkor is úgy maradnak a kezeim.
-Jól van. A jó kapcsolat első jele a fizikai kontaktus. Egy meleg kéz érintése mindenképp pozitív hatású. És most….meséljen nekem arról a férfiról, aki megszorította a kezem a rendelőben. Ki ő?- őszintén érdekelt. Nem volt elitélő a hangom. Kíváncsi voltam, miközben két hüvelykujjam nyugtatóan simogatta át a kézfejét lassan.

Már-már olvadozva hallgatom, ahogy kisebbik fiáról mesél. Szeretem, mikor egy szülő a gyerekeiről áradozik, abban tűnik csak ki igazán mennyire szereti, milyen szoros is a kapcsolatuk. Teljesen átérzem, ahogy Mirabell arról áradozik, miként éli meg mindezt Jefferson. Talán nincs is nagyobb boldogság egy szülő számára, mint hogy láthatja, hogy gyermekei azon úton járnak, amin mindig is járni szerettek volna, s töretlen boldogsággal járják azt végig. Sokszor eszembe jut, vajon Patrick mivé vált volna felnőtt korára. Kicsiként rengeteg terve volt, hamar változtak céljai. Egyik nap még szuperhős, másik nap kukás, harmad nap pedig már bohóc a cirkuszban. Mindig lelkesen tárta fel előttem világot megváltoztató terveit, hogy gyermeki szemmel ő bizony senkit sem hagy majd nélkülözni. Örökké boldog kisfiúcska volt, aki mindig igyekezett helyesen cselekedni. Talán azért is vették el tőlem, mert ez a világ meg sem érdemli őt, a jóságát, a tisztaságát. Apaként az én dolgom lett volna vigyázni rá, de elbuktam.
Jókedvű lelkesedése a színházi előadásokat illetően valahogy mintha alábbszállna a végén. De nem amiatt, mert több alkalommal is résztvehet rajtuk, hanem a megsokasodott alkalmak oka lehet fájó pont. Itt ismét csak arra tudok gondolni, hogy esetleg a férjével kapcsolatos. Lopva tekintek el keze felé, amin vélhetőleg még ott díszeleg jelképét őrizve a gyűrű. Ha nem szeretnék egymást, eme szimbólum már nem volna fontos, nem hordaná az arany bilincset. Ráakarok kérdezni, tudni akarom mi bántja, de félek. Félek, hogy olyasmibe keverném magunk, ami által fájdalmas emlékeket hoznánk a felszínre és talán szökésre késztetni. Nem akarom, hogy elmenj... Kiszeretném zökkenteni, elhesegetni a közelgő sötét felhőket, hogy vissza szálljon rá az a kellemes és egyszerűen sugárzó jó kedv. Megérdemli, hogy a mai nap ne szomorkodjon. Néha meg kell próbálni elfelejteni az otthoni problémákat. Nehéz, nagyon nehéz, de meg kell próbálni.
 - Én csak egyet tudok érteni Jeffersonnal, a film teljesen más. Bár tény, hogy a színfalak mögé még nem volt alkalmam belesni, de azt biztosra veszem, hogy messze nem adja vissza a színház varázsát. Se neki, se a nézőknek. - magyaráztam egyetértő bólogatások közepette. A színház mind a színpadon lévőknek, mind a vörös, bársony székekben ülőknek egy felejthetetlen élmény, melyet se a tévé, se a mozi nem ad vissza. Nehéz meg magyarázni, de van egy fajta különlegessége, mely akkor elevenedik meg, mikor belépünk a terembe. A színek, az illatok, a hangok és a fények egy teljesen új világba visznek, s ezt egyetlen egy 3 vagy 4 dimenziós mozi sem pótolhatja.
Meglep hirtelen jött meghívása, de örömmel tölt el, hogy nem óckodik ennyire egy újabb találkozótól, mert ami azt illeti, mellette valahogy nem érzem szellemnek magam, egy üres testnek, egy személyiség darabjának. Nyugodt vagyok és boldog, az utóbbit pedig mostanság nem nagyon érezhettem a félelmeim és a veszély források keltette gátlásaim miatt. Zavartságom az ő félénk megjegyzése űzte el, melyből azt mertem leszűrni, hogy valóban, őszintén örülne, ha legközelebb együtt élvezhetnénk fia remek játékát a színpadon.
 - Nem, én... nagyon örülnék. Úgy értem remekül hangzik. - válaszoltam hebegve, mert nem mertem kimutatni mennyire jól esik tőle a meghívás, s hogy ezáltal kicsit jobban megismerhessem. Percről percre csak megerősít, hogy igenis jó lépés volt elhívni, találkozni vele. Alig ismerem, de jobban bízok benne, mint bárki másban. Nem tudom elmagyarázni pontosan miért, de a közelében teljesnek érzem magam. Bár sose szűnne meg ez az érzés...
Nehezen jöttek a szavak, azoknak megformálása, hisz minden pillanatban ott volt benne, hogy bármelyik percben viszakozhat, elfordulhat, én pedig már oly annyira ragaszkodom hozzá, a hangjához, a kedvességéhez, barnás, meleg íriszeihez, hogy eme két alkalom után sem tudom mit tennék magunkkal, ha most itt hagyna. Épp annyira rettegek elvesztésétől, mint az ágyhoz szíjazástól egy kegyetlen helyre zárva. Tán túl sokat akarok? Nem érdemelném meg?
De aztán belekezdek, mégha olykor gyomrom meg is remeg az őszinte vallomás nyomán, torkomban pedig gombóc ül tartva tőle, hogy egy szó, egy pillanatnyi bizonytalanság és ismét magunkra maradunk. Különös mód most a bizonytalanságom ellenére sem érzem, hogy bárki nagyon kapkodna a "fényért". Azt hiszem egy a célunk, s hozzám hasonlóan ők is azt érzik, mit én, hogy Mirabell a mi reményünk. Mikor végre nagy nehezen a végéhez érek, feszülten várom reakcióit, válaszát. Nem tudhatom biztosan, hogy pozitív lesz-e, de bízom benne, nagyon, nagyon. A falhoz találok a vak sötétben, oda, ahonnan őt hallom, érzem. Kezeim a vastag választó vonalra simulnak, arcom egyik oldalát odanyomom, hogy megbizonyosodjak, valóban van-e odaát valaki. Hogy nem csupán a képzeletem játszik velem, hogy, amit hallottam valós. Behunyt szemmel, reménykedve harapok alsó ajkamba. Add jelét, hogy hallasz minket, hogy ott vagy a fal túlsó oldalán. Kopogj, sóhajts, bármit. Tudnunk kell, hogy nem maradtunk egyedül.
Félve hallgatom őt. Nem tudom, hogy mondandója végén lesz-e még öröm vagy némi remény. Őszintesége olykor igazán szíven ütött, de minden szavát megértem, a helyében én sem tettem volna másként, így helyes. Ám végére, ahogy kitisztult minden, már-már elkerekedett szemekkel hallgattam. Hisz nekünk, hall minket. Különleges. Más szájából valahogy mindig sértően hangzott, most mégis meghatódva harapdálom alsó ajkam, nehogy elpityeredjek.
Szavai nyomán hatalmasakat dobban szívem, nevem hallatán érzem, hogy kiszárad torkom, különös izgalom lesz úrrá rajtam, és a mosolya... engem is meghatott mosolyra fakaszt, talán kissé szemeim is megcsillannak a lampionok sárgás fényében, mert nem tudom minden könnyem elnyelni, noha arcomon egy sem pereg le. Hiába nem vagyok túlzottan érzelgős, ha egy hajléktalan évekig az utcán ül, felhúzott lábakkal, fejét rájuk hajtva, elbújva mindenki elől, s már nem is igazán reménykedve, majd jön valaki, aki nem lép el mellette, aki észreveszi, emberként tekint rá, meghallja őt, legyen bármilyen erős is az élet ostroma által, elfogják az érzelmek és elmorzsol néhány könnycseppet.
 - Kö-köszönöm. - válaszoltam alig hallhatóan, és örülök, hogy legalább ennyit kibírtam préselni magamból a hosszú hallgatás után. Mondanám, hogy talán nem is tudja mennyit jelent ez nekem és a többieknek, de azt hiszem tévednék, igenis tudja. Csupán egy pillanatra vagyok képes ereszteni tekintetét, míg kissé bizonytalanul a kérés miatt, a kezeim kinyújtom felé. Az első jeleknél sokkalta többet jelent ez számomra. Sokan el sem tudják képzelni, milyen nehéz, mikor nem tudjuk megérinteni szeretteink, vígasztalni a másikat. S noha ő nincs közénk zárva, az érintései annyira hihetetlenek számomra, mint mikor egy színvak ember valami csoda által egyszer csak képes lesz látni őket. Mindvégig sejti milyen is lesz a világ vele, de hinni és érezni mindezt teljesen más.
Szavai nyomán pillantok fel rá ismét, bár bevallom egymást melengető kezeinket is napokig eltudnám nézni. Apróságok mindezek, tudom, de számomra óriási örömöt nyújt. Kérése kissé meglep, bár ez a meghatottságtól alig látszódhat. Megakarta ismerni a többieket is. Dariusról legalábbis tudott. Biztosan fél még tőle, vagy talán az akkoriban keltett első benyomás lévén kissé másképp vélekedik róla. Tisztázni akartam Darius félreérthető cselekedeteit.
 - Nem akarta magát bántani. De tudta, hogyha nem lép fel fenyegetően, nem lesz képes távol tartani őket tőlünk. - álltam ki Dariusért elsőként, hisz a mi védelmünkben lépett fel ilyen erőszakosan. - Ő is bánja nagyon, de kéri, hogy értse meg, nem tehetett másként.
 - Darius nem rossz ember, bár van egy fajta barátságtalan kisugárzása. Talán ő a legstabilabb köztünk, mégha olykor el is veszti a fejét. Nem... nem sokat tudunk egymásról... Ismeretlenként kerülünk a "szobába". De ő már jóval előttem is ott volt, ez biztos, csak egyszerűen nem vágyott a "fényre". Féltünk tőle, sokan még most is. Ethan sokáig Mumusnak nevezte. - mosolyodtam el a végére, noha a gyermeteg megnevezés mögött tudtam, igazi rettegés lakozott. Szemtanúja volt dolgoknak a fiú, amik miatt máig fél tőle.
 - Ő a mi védelmezőnk. Persze vannak hibái... - s itt leginkább a furcsa és erős vonzalmára utaltam a fiatal lányok iránt, amit jobb láttam egyelőre nem megosztani a doktornővel - ...de kinek nincsenek...? És ha jobban megismeri majd, ha... ha szeretné persze, akkor ön is belátja, hogy nem egy szörnyeteg. Ő egy... kissé szigorú lakótárs. Mindenkivel bizalmatlan, de hiszem, hogy nem lehetetlen közel kerülni hozzá. A rendet és tisztaságot nagyon szereti. És... a konyhában is otthonosan mozog. - magyaráztam elmosolyodva, hogy Dr. Wagner is lássa, Darius is csak egy ember, akiben vannak jó és rossz tulajdonságok. De kiben ne lennének?
 - Szerintem ő is kedveli magát, csak fél öntől. Mióta kikerült a "fényből" a rendelőben, nagyon csendes. - jegyeztem meg, s reméltem Darius nem haragszik meg, hogy ennyire felfedtem kilétét.

Theron & Mira

“Mirabell, gyere be azonnal! Két hétig még szobafogságon vagy, nem mehetsz sehova.”...gyermek vagyok, talán hét éves, anyám hangja pedig ellentmondást nemtűrően szeli át a kertbe vezető, törött kövekkel kirakott járdát. A szomszédban lakó mulatt lánnyal, Tiana-val akarok beszélgetni a törött kerítés résein keresztül, hogy legalább ennyi megmaradjon nekem. Rossz voltam, mert elgáncsoltam az egyik iskolatársamat, de ő kezdte. Kigúnyolta az új világoskék lakkcipőmet. Persze beírás lett belőle, meg két hét szobafogság.
“Mirabell. Ma extra adag gesztenyés habrolót hozott neked a papa, mert gyönyörű bizonyítványt hoztál haza.”...gyermek vagyok, tíz éves talán, és a nyár első napjait élvezem. Készen a két hónapos játékra a barátaimmal, az önfeledt gyerekkor minden pillanatának kiélvezésére.
Mindkettő én vagyok: aki rosszul viselkedett, aki bántott valakit, csak azért, hogy a saját önérzetében ne essen csorba. És a másik is én vagyok, a jótanuló, aki arra vágyik, hogy az iskola, a tanárnéni, a szülei elismerjék, hogy megdicsérjék.
Hát nem ilyenek vagyunk mindannyian? Ilyen összetett személyiségek, ilyen különlegesek, csak éppen amíg ezek számunkra ugyanahhoz a forráshoz jutnak vissza, van akinél ezer irányt vesznek az életének bizonyos szakaszaiban. És mindegyik forrás önállónak gondolja magát, míg aztán úgy is kezd viselkedni. Nincs jogunk ítélkezni, elfogadni sem kötelező, de elítélni sem. Amit nem ismerünk, attól többnyire félünk, pedig csak egyszerűen akarni kellene meglátni. Mást látni, mint amit elsőre az előítéletek, vagy a berögződések súgnak. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Olyan van, hogy jó és rossz egyensúlya, benne pedig minden kis darabkánk, minden ami mi vagyunk.
Sokszor eltűnődtem az utóbbi napokban, hogy Theronnál ez hogyan történhetett. Ki volt először? Theron vagy az a másik? Vagy vannak többen is? Ragaszkodik annyira bizonyos apróságokhoz úgy, hogy többféle lélek legyen egy testbe zárva? Adam szerint ez is egy opció, mert nem volt teljesen meggyőződve arról, hogy mindenkit láttunk, aki jelen van. Pontosan ezért tartott ettől a találkozótól, jobban mint én. Próbált ellátni jótanácsokkal, ha már lebeszélni nem tud, de ezeket a tanácsokat az első pillanatoktól kezdve félreseprem és az ösztöneimre hallgatok. A kíváncsiságomra, hogy vajon ki lehet ez a férfi pontosan, és mi történhetett vele? Nem őrültként kezelem, nem is úgy mint akinél az adott személy, az a másik, vagy esetleg több, valami jellegtelen és lelketlen kivetülés lenne, egy hang, a lélek egy darabja, de semmiképp önálló ember. Nincs jogom így gondolni. Ismerni akarom. Őt is, és mindenkit ott legbelül, legyenek akárhányan, legyenek akár ketten is.
Őszinte vagyok vele. Beszélek neki a családomról, de elsősorban a fiaimról. A férjemről azonban nem teszek említést. Mintha attól félnék, hogy akaratlan is szemrehányást tennék magamnak pusztán a tudattal, hogy létezik. Ma estére el akarom felejteni azt, hogy van mögöttem sok évtized házasság. Ma éjszaka olyan akarok lenni, aki felfedezi a világ olyan részét ahol még életében nem járt, és megismer olyanokat akikről azelőtt nem is gondolta volna, hogy lesz része bennük.Ma éjszaka? Különös gondolat, tekintve, hogy még csak a délutánban járunk.Ujjamon a gyűrű vészjóslón csillan a fényben és elkapom Theron tekintetét, amint sietve pillant róla félre. Hátrébb húzom a kézfejem egy pillanatra, talán szégyellem is a dolgot. Kimondatlanul is ott van közöttünk Brad jelenléte, a tudat, a létezésének gondolata, kitörölhetetlenül, hogy én hozzá tartozom. Bár talán már csak egy a gyűrű az, az utolsó kis tárgy, ami összeköt. Nem tudom, hogy ha innen hazamegyek, ha lehunyom a szemeimet és visszagondolok erre a délutánra, mintha fejem felett a lámpa lampionná változna, orromban érezném Theron levetett kabátjának az illatát, hallanám a sóhaját, a tekintete fátyolán át is a ragaszkodást….nem tudom mi lesz. Ennyire ki lennék éhezve mindenre ami egy kicsit is jó, még akkor is ha számtalan veszélyt rejt magában? Nem tudom. Az őrület, a meggondolatlanság néha a legváratlanabb pillanatokban jön.Talán pont erre van szükségem. Túlságosan a szabályok szerint éltem, elvekből állítottam magam elé bástyát, hogy elnyomjam a vágyaimat, vagy útját álljam mindannak, amiről a társadalmi elvárások távol akarnak tartani. Az erkölcsi normákat nem lépni át, felnőtt, negyvenen túli asszonyként viselkedni, nem szégyent hozni a társadalmi helyzetemre. Hogy belül pontosan ki üvölt, hogy pontosan ki az,aki szabadulni vágyna, arra eddig nem fordítottam figyelmet. Még most sem akarok. Még most is a repedező álarc mögé rejtőzöm, de túl sok a vonzás a másik oldalról, hogy ott akarjak maradni.Ki akarok törni, az oka azonban még ismeretlen.Vajon nem éppen olyan vagyok, mint Theron?
Oly dolgokat mondok ki, olyan meghívást ejtek meg felé, amelyről nem is tudom hirtelen, hogy miért mondom. Mintha nem én lennék, hanem a felszabadulni vágyódó lélekdarab ott legbelül, amely most is mosolyog, nyelvet ölt, és gúnyolódik, lám ideje lesz levetni a kispolgári kosztümöket, szögre akasztani időnként a sztetoszkópot, és hagyni, hogy magával ragadjon az ösztön vihara. Felkapja minden gondolatomat és a világba szabadítson. Kibontott hajjal, kipirulva, nevetve.E pillanatban a gondolat, hogy ott ülünk egymás mellett a színházterem lágy fényei között valami megmagyarázhatatlanul vonzó érzéssel tölt el. Az ujjbegyeimben bizsereg a megtenni alig akart érintés.Érinteni akarom!
Percekkel később meg is teszem. Ujjai közé kúsznak az ujjaim, simogatóan egyszerű érintésem megszakítani soha nem akarnám.Létezik valami varázslat, hogy ez a pillanat így maradjon?
-Darius….-ismétlem alig hallhatóan az újdonság erejével ható nevet, és az arc mellé, akit akkor láttam már ez is társul. Hallgatom a magyarázatot, és megállás nélkül simogatom a kézfejét. Néha lassabban, néha meg-meg állva, néha csak kíváncsian elpihentetve az ujjbegyeket, aprót mozdítva, majd újrakezdve a mozdulatot.
Fény. A szó, mely hirtelen új jelentést kap általa. Így hangzik hát. Fényben lenni. Itt lenni, velem lenni. Azon kapom magam, hogy bárcsak lehetnék örök fény, hogy Theront itt tartsam. Nem ismerem a többieket,de én hozzá ragaszkodom a legjobban. Talán mert ő az, akit megismerni vágytam jobban.De tudok annyira ragaszkodni hozzá, hogy elfogadjam a többieket? Még Dariust is. Igen. Mert bár minden bizonnyal külön nevük van, ahogyan Susan, Ethan és Esther...meg Darius...ők is a részei. Tulajdonképpen nem különbözünk. Mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy én is ilyen vagyok, csak én úgy nevezem, hogy Rosszkedv,Boldogság, Önfeledtség, Gyermekiesség, Naivitás,Önbizalomhiány,Féltékenység,Kialvatlanság,Eufória.
-Tudja….amikor a nagyobb fiam, Rod még kicsi volt, gyakran mentem vele a játszótérre, két utcával lejjebb a Chesnut Parkba, ahol laktunk.-kezdtem mesélni, nagyon messziről indulva.
-Egy nap egy furcsa férfi ment oda a fiamhoz, miközben pár méterre távolabb ültem a padon. Rod három éves elmúlt, de már ekkor is tudta, hogy idegenekkel nemhogy szóba nem állunk, hanem nem fogadunk el tőlük semmit. Mikor a jelenetet megláttam, felugrottam a padról, és odarohantam, a férfit pedig a kabátjánál fogva ráncigáltam el...nem akartam azt sem meghallani mit mond, hogy mit tiltakozik. Kis híjján megvertem, mert azt hittem, hogy bántani akarja a fiamat.Egy másik anyuka úgy szedett le róla….és tudja...nem akarta bántani Rodericket. Csak azt akarta megkérdezni a fiamtól, hogy nem talált véletlen egy sárga kis homokozó formát, mert délelőtt itt hagyta el az unokájával. Én meg majdnem nekimentem a férfinak. A védelmező ösztön nem mérlegel. Adott pillanatban csak lát valamit, és abból szűri le, néha a téves következtetéseket.Ahogyan én is tettem egykor és majdnem a föld alá süllyedtem szégyenemben. Darius minden bizonnyal….időnként tévesen von le következtetéseket. Velem kapcsolatban is. Pedig ha valaki, én tényleg nem akarnék ártani magának.-aprót rezdül az ajkam valamiféle mosolykezdeményként, amikor azt mondja Darius kedvel engem. Bólintok.
-Mindenkinek vannak hibái. Neki is.De ha csendben lenne, ha visszahúzódna, ha nem akarna védelmezni, valószínű elveszítené a létezésének értelmét. Mert őt ez élteti. Ez az életben maradásának a kulcsa. Ahogyan gondolom...mindegyiküknek van. És mindegyiküknek más. Egyszer talán...ha ő lesz a fényben, beszélgethetnék vele...ha nincs ellenére. Theron.- viszem le a hangsúlyt a végére, szinte csak sóhajtva a nevét.
-Meséljen még magáról...vagy bárkiről akiről szeretne. Valami kevésbé szomorút. Szeretem magát mosolyogni látni.- nézek rá magam is mosolyogva, hátha ezzel sikerül egy apró kis derültséget csempésznem az arcára. A kezét még mindig fogtam, hacsak el nem húzta.

Mikor az első - és egyben utolsó - beszélgetős terápiára vártunk a kórház pszichiátriai szárnyának folyosóján, odajött hozzánk egy huszonéves fiatal fiú, akin látszott, hogy közeledtével beszélgetésbe fog elegyedni velünk. Nem mutatta, de szerintem azért is keresett magának társaságot, mert izgult. Ki ne izgulna egy ilyen helyen, tudván, hogy egy rossz szó, egy helytelen mozdulat és soha többé nem engedik ki a rácsos ajtón. Elmesélte, hogy borderline személyiségzavarral küzd és, hogy azért jár el terápiákra, mert fél, hogyha nem tenné vagy kihagyna egyet, felkutatnák s bezárnák. Elmondta, hogy vannak problémái az életben s bár retteg az egyedülléttől, egyszerűen képtelen normális és hosszútávú kapcsolatokat kialakítani. Megsajnáltam, de őszintesége lévén, úgy gondoltam én is elmesélem, miként élem meg a mi problémánk. Hogy ugyan mi is félünk a magánytól, mégis örülnénk, ha néha magunkra hagyhatnánk egymást, ha nem kellene attól tartanunk, hogy más is beleszólhat a normálisnak tűnő életünkbe, a harcainkba. Eleinte úgy tűnt, hogy megértette, de nem. Túl fiatal volt és túlon túl magányos, hogy átérezze, milyen kegyetlen is ez az élet. Megjegyezte, hogy ő szívesen helyet cserélne bármelyikünkkel, mert tudná, hogy nincs egyedül és mindig lennének ott neki mások... Nem akartam elkeseríteni vele, hogy ez koránt sem így van. Egyáltalán nem örömteli, mikor karácsony éjjelén ha van is díszes fa és alatta néhány apróság gondosan becsomagolva, Ethan egyedül ül előttük és csak néz maga elé, mert tudja, - ha más honnan nem is, hát a tévéből - hogy ez a családok ünnepe, hogy nem egyedül kellene töltenie gyerekként. Vagy amikor Valentin napján Dahlia az ablakon keresztül figyeli a szívekkel feldíszített kirakatokat, az utcán vígan táncolgató párokat, miközben tudja jól, hogy bár ez a legkedvesebb ünnep a számára, soha, de soha nem élheti át azt, amit mások. Tudatában van annak, hogy nem lehet párkapcsolata, mégis azt próbálja bebeszélni magának, hogy mindez azért van, mert annyira beképzelt és véleménykimondó.
Vagy hogy én, akinek mindene a család, és aki igyekszik a háttérből mindig gondoskodni a fiatalabbakról, hiába teszi ki lelkét is akár egy szülinap alkalmával, hiába díszítem fel a lakást, sütöm meg a tortát - hol ott nem is nagyon konyítok hozzá - és veszek ajándékot, mindig... mindig egyedül kell szülinapoznia a gyerkőcnek. Hogy az én kedvenc ünnepemen, a gyereknapon, hiába tudom, hogy Ethan felülne az óriáskerékre velem vagy akár még a lábunkat is összekötné, hogy egy apa fia futó versenyen aztán jól hasra vágódjunk a nyilvánosság előtt, nem lehet. Nem tudom megfogni a kezét, hogy átkísérjem az úton, nem alhatok vele, ha rosszat álmodik és nem tapsolhatok neki, miközben lehetetlen dolgokat kívánva fújja el a szülinapi gyertyákat. Igen, talán sokan vagyunk, itt vagyunk egymásnak, de közben mégsem.
Aprót bólintok, ahogy nevén szólítja Dariust, s csak remélem, hogy ha hall is bennünket, nem haragszik, amiért beszéltem róla. Szerintem néha jó dolog, ha nem rejtőzünk el, ha a másik által mutatnak be minket, persze csakis őszinte jelzőkkel. Hiszem, hogy van egy kulcs az ő zárt ajtajához is, amit ha nem is én, talán Mirabell kitudna nyitni. Egyszer már megmutatta, hogy képes rá, hogy képes olyasmikre, amikről még mi sem tudunk.
Bár eleinte nem tudhattam miféle végkifejlete is lesz a történetének, de mikor róla és a gyermekeiről beszél, mindig mosolyt csal az arcomra. Patrick által teljesen magaménak tudom képzelni a helyzetet, és áttudom élni mindazt. Ám ahogy halad a történet elkerekedett szemekkel hallgatom és szinte látom magam előtt az egészet. Sajnálom. Őt, a kisfiút és a férfit is, mert az a férfi, akár én is lehettem volna. Hasonlóan történt velem is, hogy Patrick hiánya miatt és Ethan elérhetetlensége végett sokat jártam parkokba és játszóterekre. Igen, tudom mostmár én is, hogy egy magányos férfi egy gyerekektől hemzsegő játszótéren nem a legkedvesebb látvány, hiába nem volt rossz szándékom velük. Szóval arra járva vettem észre egy kislányt a hintában. Szomorúnak tűnt, lábai lógtak, egyáltalán nem hajtotta magát, ellenben gyakorta elnézett egy padon ülő, telefonáló hölgy felé. Feltételeztem ő az anyuka, akinek halaszthatatlan telefonálni valója volt és ha talán a kislány eleinte oda-oda is kiabált, hogy felkeltse figyelmét, végül beletörődött, hogy az anyukája figyelme másé. Odamentem hát és mosolyogva rákérdeztem, szeretné-e, ha meghintáztatnám. Ugyan tartottam tőle, hogy megijed tőlem, lévén, hogy idegen vagyok, de nagyon el lehetett keseredve, mert egyből felcsillantak a szemei. Nem kérdeztem semmi mást, nem akartam tudni hol laknak, hány éves, nem akartam követni őket vagy ilyesmi. Egyszerűen csak meghintáztattam. Élvezte, mert hangosan nevetett és sikongatott, hogy magasabbra, gyorsabban. Minden bizonnyal ezt hallhatta meg az anyuka, aki aztán felugorva rohant oda hozzánk és nekem esett, mindenféle ostoba váddal. Hátrálni próbáltam, és kivédeni a mobiljával mért ütéseket, miközben folyamatosan szidott. A hangoskodására persze többen is felfigyeltek, és csak a szerencsémen múlt, hogy nem vittek be a rendőrségre, mert időben leléptem. Magyarázkodtam, de mit sem ért...
- Igen, ez valóban így van. Főleg, ha kis gyerekről van szó. Mert sose tudhatja az ember. - bólogattam aprókat egyetértően.
- Tudom. Tudom, hogy ön nem tette volna. - mosolyodtam el haloványan.
Elgondolkodva hallgattam a doktornőt. Ilyen szempontból igazándiból még el sem gondolkodtam ezen az egészen. Vajon... Tényleg megszűnnénk létezni, ha nem lenne meg-e célunk? Na és akinek nincs? Például Ethannek? Vagy Susannek? A mások életének tönkretétele nem lehet életcél.
- Nem nincs, persze, hogy nincs. Szívesen bemutatom őt is, és a többieket is. Már akiről tudom, hogy nem okozna kellemetlenséget. - billegettem ide-oda a fejem mosolyogva, mert nem biztos, hogy egy kutyával való találkozás olyan jól sülne el.
Zavartan mosolyodok el kérésére, s csak azért nem fokozódik mindez, mert kellemes érzés, ahogy hüvelyk ujjai a bőröm cirógatják. Szívesen tárnám fel magunkat és a történeteinket előtte, de ugyanakkor tőle is szívesen hallanék még történeteket. Róla, a fiairól, a családjáról.
- Oh, hát öhm... - pillantok le kezeinkre ahogy elgondolkodom mit mondhatnék - ...Szeretem a tavaszt, a hosszú sétákat, a gyereknapot és a történeteit, amiket mesél. - mosolyogtam fel rá a felsorolás végén, sőt aztán el is nevettem magam lehajtva kissé fejem.
- Na jó, na jó, tudja mit? Mesélek magának, akármiről, akárkiről. Bármit kérdezhet, de tényleg. Cserében viszont, magának is kell beszélnie magáról, mindenről. Felváltva, így egyenlően faggathatjuk egymást. Jó? - mosolyogtam rá szélesen, s bár tudom, eddig is elég nyitottan beszélgettünk egymással, eztán szerintem még inkább elmerülhetünk ezekben. Nem kell, hogy szomorú dolgokat meséljünk egymásnak, hiszen biztosan vannak neki is nagyon kedves emlékek, pillanatok.

Theron & Mira

Emlékszünk még gyerekként az óvodai szereplésekre? Amikor egyik alkalommal piros tulipánok voltunk a réten, másikon ravaszdi róka, a harmadikon tűzokádó sárkány, a negyediken a legkisebb királyfi, az ötödiken nyírfa egyik ága, a hatodikon dalos madárka. Megannyi szerep, amelyben megfordultunk, és tökéletes átéléssel adtuk elő, izzadó tenyérrel, hogy bele ne süljünk a szövegbe. Boldogan figyeltük az apró székeken kuporgó szülőket, különös tekintettel a sajátjainkra, hogy vajon mennyire hitelesek vagyunk adott szerepben? Világ életemben izgulós, lámpalázas gyerek voltam, szóval én alapvetően szerettem mindig valami mellék szerepet játszani, aki fontos a történet szempontjából, de úgy nem nagyon tűnik fel senkinek.Mégis olyan lázas izgalommal figyeltem anyám arcát, hogy vajon mit szól hozzám.Hogy észreveszi a virágcsokorban az elbújó kis szelíd margarétát, aki voltam? A szerepek aztán elkoptak, az iskolai színjátszó szakkör helyett a könyvtárat választottam, és éveken át a könyvek között rejtőzködtem. Belemerülve a történetekbe és felépítve magamnak a saját kis fantáziavilágomat. Visszahúzódó voltam, akinek kevesen férkőzhettek a bizalmába, de akik mégis, azokat a saját kis világomba repítettem. Az élet furcsa kis játéka, hogy Jeff, a legkisebb pontosan ilyen, azzal a különbséggel, hogy ő meg tudja másoknak is mutatni, amire én képtelen voltam. Mai napig nem tudom, hogy Brad pontosan mit látott bennem, amikor meg akart ismerni, de a világom részévé vált.Azé a világé, amelyben neki jutott a legtöbb hely a fiaim után. Mégis úgy érzem, hogy még ez sem tudja ott tartani. Kopott fények között kutatom, azt hiszem még mindig ott van pedig már messze jár. Csak visszhangja maradt ott, és letűnő lenyomata utolsó csókjainak.
Az óvodai szerepek megtanítanak bennünket elfogadni mindent ami kicsit más, ami különbözik tőlünk. Hiszen mi emberek vagyunk, nem piros tulipánok, mégis adott pillanatban azzá válunk. Elhisszük és mások is elhiszik rólunk. Néha jó lenne megint visszarepülni az időben és olyan nyitottan állni dolgokhoz mint akkor. De sokak számára a gyermekkor elmúltával minden megváltozik. Többé nem hisszük el a meséket, nem akarunk szerepet játszani, felnőni vágyunk, megvalósítani önmagunkat. Pedig valahol mélyen minden szerep ott él bennünk, amit valaha eljátszottunk, akik valaha voltunk.
Kellemes fények közé bújtatott bennünket  a hely. A finom illatok között kicsit kiszakadhatunk a mindennapokból és elhihetjük, hogy nem csupán a szürke taposómalom létezik, hogy én sem vagyok magányos...hogy is lehetnék, ha itt ül velem szemben egy érdekes férfi, akihez foghatóval nem nagyon találkoztam mostanság. Kíváncsiságomat képtelen vagyok elrejteni, és kamaszos izgalommal figyelem a szavait. Azt ahogyan időnként lesüti a szemeit, azt ahogyan keresi a szavakat, ahogyan mesélni vágyna, csak nem tudja még hogyan kezdjen hozzá. Érzem az utolsó levegővételéből is, hogy nem akar elijeszteni, és attól fél esetleg egy rosszul kiejtett magánhangzó, egy reccsenő betű, egy elhaló névelő is képes lenne menekülésre késztetni.Pedig semmi mást nem akarok jobban mint azt, hogy minél tovább itt legyek és beszélgessünk. Bármiről. Tulajdonképpen olyan, mintha ahhoz a régi világhoz kaptam volna most vissza a kulcsokat, mintha Theron oda jönne velem vissza, hol már régóta nem jártam, hol mégis minden az én fantáziám szüleménye. Benne látom meg felébredni azt aki egykor voltam, aki már majdnem lemondott önmagáról vagy arról, hogy történethetnek még vele különleges dolgok, különleges találkozások, különleges emberek társaságában eltölött itt tartani vágyott órák.
- Kellemetlenséget? Nem….nem hiszem, hogy számomra bármi kellemetlenséget tudna okozni. Persze nem mondom, hogy nem hatna rám a meglepetés erejével a dolog...de kellemetlennek semmiképp nem mondanám. Ha így lenne, akkor most mi sem beszélgetnénk itt.- jegyzem meg és elbillentett fejjel figyelem a zavarodott mosolyát. Nem hazudok amikor azt mondom, hogy szeretem őt mosolyogni látni. Még akkor is ha tudom, hogy minden ilyen mögött ott bújik meg a zavarodottság, a félelem. Még mindig érzem, hogy bár szeretne megnyílni, nagyon nehéz neki.
Kezem óvatosan mozdul, az ujjaim végében megannyi biztatás simul, végigsiklik a bőrén, lassan olvad bele. Ott vagyok, és neki mondom, hogy ne féljen tőlem, hiszen ez a találkozás, ez az itt töltött idő nekem is éppen olyan furcsa és idegen még, ahogyan neki. Még akkor is ha nekem más okból. A felsorolásra halkan én is elnevetem magam.
- Úgy hangzott mint egy sietve összedobott, megvalósított kis bakancslista.- vetem közbe, és bólogatok annak felvetésén, hogy a beszélgetés valóban az legyen. Én kíváncsi vagyok rá….rájuk. Ő is kíváncsi rám.
- Jó. Az ajánlat korrekt. És mivel….- szakad félbe a mondatom, és egyúttal el is engedem a kezeit, mert megérkezik a teánk. A kis hölgy először elém teszi le majd Theron elé. Végül megkapom a kis vázát, benne friss víz a szegfűmnek.
- Nagyon kedves, köszönjük.- pillantok fel rá, válaszol egy bájos, kedves mosolyt kapok. Ahogyan elsétál, még utána nézek. Talán kicsit hosszabban is felejtem rajta a tekintetem, és egy hosszú sóhajt követően pillantok vissza a velem szemben ülő Theronra. Kezembe veszem a kanalat, és elmélyülten figyelem miképp süllyed el  a teámba, csilingelőn keringve körbe az arany színű folyadékban.
- Az ember egy idő után nehezen fogadja el, hogy elmúltak felette az évek. Nehezen fogadja el, hogy már semmi nem lesz olyan amilyen volt, és a számtalan elszalasztott lehetőség mind kárörvendőn tekint rá, hogy már nem lesz alkalma megvalósítani.- nem néztem fel, az örvénylő teában figyeltem a kanál mozgását, majd megállt a kezemben és a porcelán szélére helyeztem azt.Kezembe veszem a virágot, amit megint az orromhoz érintek, mielőtt beleteszem a vízbe. Íriszeim ekkor keresnek kutatón helyet maguknak az ő tekintetében.
- Az édesanyámnak volt valamikor egy unokahúga. Olyanok voltak mint a testvérek.Aztán jött a háború, és mivel ez a bizonyos unokahúg félig japán származású volt, az édesapja révén internálták és elszakították egymástól őket. Hosszú évekig nem tudtak egymásról semmit….aztán egy napon, amikor egészen kicsi voltam, egy fekete hajú, mosolygós ázsiai vonásokkal megáldott nő csengetett be hozzánk. Ő volt Keiki, anyám elveszett unokahúga. Éveken át kutatta elveszettnek hitt családját, az anyámat és a rokonait, mire megtalált bennünket. Tudja mit mondott? Hogy bár boldog, nem lehet mégsem felhőtlen a boldogsága, mert az elvesztegetett éveket már nem lehet visszahozni. Azok örökre elvesztek. Azt mondta nekem, hogy úgy nőjjek fel, hogy minél kevesebb elvesztegetett időt tudjak magam mögött. Hogy ha visszatekintek, akkor arra gondoljak, hogy bár sok minden másképp történhetett volna, de legalább az idő megvolt.- elgondolkodva hallgattam el, noha hirtelen meg sem tudtam volna mondani, hogy miért is kezdtem bele ebbe a kis történetbe. Talán a lányka vonzó fiatalsága hozta felszínre, talán az jutott eszembe, hogy amit most itt töltök Theronnal, hosszú idő óta először tűnik nem elvesztegetett időnek.A csészét felemeltem és egy aprót kortyoltam belőle óvatosan. Meglehetősen forró volt még, úgyhogy visszatettem a kis tányérkára. Könyököm megtámasztottam és ujjaim mintha valami imádsághoz készülődnék, összefűztem felette, azon támasztottam meg az állam, és úgy figyeltem a férfit velem szemben.
- Elkalandoztam kissé, bocsánat. Szóval azt mondta, hogy kölcsönösen meséljünk…arról beszélt korábban, hogy van ez a bizonyos fény...amiben most maga is van. A többiek ilyenkor hallgatnak, vagy hallja őket? Mennyire érzi az ő érzéseiket, mennyire tudja átvenni? Az is eszembe jutott, hogy vajon a mai találkozást ki az aki szorgalmazta és ki az aki ellenezte, de végül mi volt a végső lökés, ami mégis arra sarkallta, hogy eljöjjön? Holott nem lehetett biztos benne, hogy a végén én nem gondolom meg magam.- itt meg is álltam, mert tulajdonképpen annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy attól féltem ha lerohanom vele, akkor most én leszek aki elijeszti, azt pedig nem akartam.Minden érdekelt amit mesélni szeretne, mert minden percet értékként éltem meg. Azt is, ha közben valaki más bukkan fel, és tör utat magának a fénybe, noha kétségkívül Theron volt számomra a legizgalmasabb, anélkül, hogy bármelyik másikat is ismertem volna...talán még Ethan keltette fel a kíváncsiságom Dariuson kívül. Lehet ez inkább az anyai ösztönökből jött, ki tudja.
Figyeltem őt, úgy húzva közelebb most a csészét, hogy nem vettem le róla a tekintetem. Minden arcrezdülését, árnyékot és fényjátékot, szempilláinak a rezdülését, ajkainak mozgását figyeltem.Rendületlen és kitartóan. Magamban pedig azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan fogok magamnak elszámolni azzal, ha megkedvelem ezt a különleges és sok szempontból nagyon is veszélyes embert. Nem úgy veszélyes, hogy bántana...hanem úgy, hogy utat tör magának a kis világomba, és megállás nélkül gyalogol bele a lelkembe, ki sem akarva onnan jönni.

Hamarosan Halloween. A kisgyerekek talán legizgalmasabb ünnepe, a kamaszok legjobb oka a hajnalig tartó bulikra, és a szülők igazi rémálma. Ezen az estén, mindenki az lehet, aki és ami csak akar. Rettenthetetlen lovag, Hófehérke vagy akár mosógép. Bármi. Meglepő módon, mi csupán önmagunk akarunk lenni. Nem csak akkor, de mindig. De a maskara, amit magunkon hordunk soha nem levehető álarc, éppen csak mi váltakozunk mögötte. Egyszer egy csendes művészlélek vagy egy mindenre kíváncsi fiúcska, máskor egy ötvenen túli nemes hölgy vagy éppen egy emberi testbe zárt négylábú. Mert ha egy testbe is vagyunk zárva, különfélék vagyunk, sok színűek és igen, akadnak köztünk olyanok is, akik még csak nem is emberek. Különös, de még az orvosokat sem igazán érdekli, hogy az általuk megnevezett "személyiséghez" nem csupán név, kor és egy élet tartozik, de míg ők nem, mi látjuk egymáson a különbségeket, mind a mellett, hogy magunk is tisztában vagyunk azzal, hogy igazi külsőnket egy nem éppen általunk választott jelmez takarja, egy felnőtt férfi, akit Thaddeusnak hívnak. Mert ő nem mi vagyunk. Ha egy tükör elé állnék, más egy 170 centi magas, kék szemű fickót látna, míg én egy jó 10 centivel magasabb, kócos, sötét hajú és világoszöld szemű férfi vagyok.
Leslie, a mi kis festőművészünk vette a fejébe egyszer, hogy megeleveníti az arcokat az álarc mögött. Minden alkalommal, mikor a "fénybe" került, magához vette alkotásra való eszközeit és csinált egy portrét egyikünkről. S bár szerintem remek lett mindegyik, hely sem volt, hogy ki tegyük őket, és szégyenlős is mutogatni alkotásait, így jobbára szekrények mögött vagy azoknak tetején porosodnak.
Tudja egyáltalán bárki is, hogy Ethan szőke? Vagy hogy Esther szeplős? Hogy Darius jóval izmosabb, még talán Dwainnél is? Bizonyosan nem, mert ők csak a levehetetlen maszkot látják. Emiatt is lehet kissé abszurd mindenki számára, mikor Ethan "felnőtt férfi" létére, úgy viselkedik, mint egy 7 éves kisgyerek. A külső szemlélő is értetlenül áll a dolog előtt, és Ethan is fájlalja, hogyha bár nem messze a lakásunktól van egy szépen kiépített játszótér, nem mehet oda játszani a többi kisgyerekkel, nem hintázhat és nem játszhat a faházikóban kalózosat, hiába látja magát a játékbolt kirakatának üvegében, hogy semmiben sem különbözik a többi 7 évestől.
Bátorító megjegyzése ismét mosolyra fakaszt és bár tudom, hogy egyesek bizony tudnának neki meglepetésen túli kellemetlenséget okozni - gondolok én itt Susanre, Uriora vagy akár még talán Ethanre is -, de hiszek neki. Valahogy úgy érzem, még velük is elbírna. Ha másképp nem, még mindig ott van a különleges képessége, a hívója, amivel kiemelhet akárkit közülünk.
- Nos, akkor nincs ellene semmi kifogásom. És ami azt illeti a többieknek sem. - válaszoltam még mindig mosolyogva. Nem leszek annyira önző, hogy kisajátítsam - mégha lelkem mélyén ezt is szeretném - hisz azzal, hogy a többiek is megnyílnak előtte, egy új kaput nyithatunk meg, egy lehetőséget, ami mindeddig annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt.
Lassan pillantottam le kezeinkre. Badarságnak tartom még mindig, de annyira új és különleges érzés, ahogy a bőrünk egymáshoz simul, kezeink melegítik egymást. Hogy ez nem csupán érzéki csalódás, egy emlékkép, ami vagy igaz vagy nem, hanem valós. Legszívesebben én is így tennék, a kezeim közé venném, ismerkednék vele, finoman cirógatnám, csak félek, félek, hogy ez tőlem másképp hatna, mint fordítva. Hogy egy ponton félreértené a közeledésem. Bár magam sem tudom, hogy miért titkolózom magam előtt, miért tagadom azt, ami már-már egészen nyilvánvaló. De nem szabad engednem ezeknek a gondolatoknak, mert nem helyesek, s mert mindezzel tönkre tenném azt, amit idáig felépítettünk magunknak. A barátságon túli dolgok, hatalmas áldozatokkal járnának, és nem szeretném egy ostoba lépés miatt elveszíteni.
Megjegyzése kizökkent és felpillantva rá a felsoroltak után, zavartan nevetek és vigyorgok, megpróbálván leplezni magam. Tény, hogy mindezt jó volna átélni, újra megélni. Mondani azonban nem tudtam volna mit, s nem is kellett, mert még őt is félbeszakította az érkező, igazán különleges illatozó csésze teák és a kis hölgy.
- Köszönjük. - mosolygok én is a fiatal lányra, de a tekintetem hamar eltereli a kis váza, ami ezidáig valahogy feledésbe is merült a számomra, de most ismét egy csöpp meghatottság lopja be magát a szívembe. Nem nagy dolog, tudom, de jól esik, hogy így odafigyel ezekre az apróságokra. A vázáról aztán ismét felpillantok rá s míg ő a távozó hölgyet figyeli, én egy lapuló mosollyal őt. Érdekelne mi járhat a fejében most vagy máskor. Hogy vajon a nap végén is ilyen lelkesen bólint majd rá egy újabb találkára. Annyira elmerülök a nézésében, s a gondolataimban, hogy megkésve veszem észre, ahogy vissza fordul, én pedig zavartan köhintek egyet lekapva tekintetem a számomra még mindig teljesen új tea keverékre, aminek illata a medvecukorra emlékeztet. Csak akkor pillantok fel rá ismételten, mikor megszólal. Kijelentése nyomán Ethan jutott eszembe. Hogy miképp éli majd meg 7 éves gyerek fejjel, mikor 80 évesen, fáradtan és gyengén éli majd meg a "fényt". Hogy nem megy már az ágyon ugrálás, és a rohangálás. A számtalan elszalasztott lehetőség... A játszótér, a korához illő társaság, melyre már most is nagy szüksége volna, de mégis hogyan? De más kérdés is megfogant a fejemben.
- Van, amit megbánt, hogy elszalasztotta? - kérdeztem kissé félve, nehogy túl fájó sebet szakítsak fel vele. Nyilván mindenkinek van, de érdekelt, hogy életében mik azok, amiket kénytelen volt a fiók mélyére rejteni, álmok, amikről lemondott.
Somolyogva figyelem, ahogy még utoljára a szirmok közé szimatol, majd a szegfű szárát finoman a vázába helyezi.
- Melyik virág a kedvence? - érdeklődtem meg, mert általában sincs akkora szerencsém, hogy ráhibázzak dolgokra, de a választ tudomásul véve legközelebb akár ezzel is levehetem a lábáról. Mármint... nyilván barátilag...
Szavain merengve hallgattam történetét, megismerve életéből egy nagyon apró kis darabot. Mégis... valahogy elszomorított a történet, s nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Miért érzem ki a szavaiból, hogy ez nem teljesen úgy sikerült, mint ahogy szerette volna? - néztem rá kíváncsian, noha ez csupán a szemeimből tükröződött vissza.
- M-megbánta, hogy eljött? - kérdeztem, bár nem hittem benne, hogy igen lesz a válasz, de felmerült bennem, hogy van valami, ami viszont nagyon bántja, még most is. Csak akkor jutott eszembe a csésze tea ismét, mikor ő már ajkaihoz emelte. Lepillantottam rá, de én otthon is langyosan szoktam inni, így gondoltam megvárom, míg kicsit kihűl, de legalábbis felhagy a füstölgéssel.
- Nem, nem, én... szeretem... szeretem az elkalandozásait hallgatni... Szóval kérem, ne fojtsa el... - szólaltam meg elmosolyodva, de igyekezvén bátorítani, mert ezek az "elkalandozások" a múltban a legőszintébbek minden történetnél. De hogy ő is adjon, nekem is adnom kell valamit. Érdeklődve hallgattam kérdését mely végül aztán többfelé ágazott. Furcsa, de ilyesmit még sosem kérdeztek tőlünk, viszont jól rá tapintott.
- Öhm... igazából ez.. változó. Attól is függ, hogy aki a "fényben" van, mennyire biztosan tartja a helyét. Az instabil érzelmi állapot sebezhetővé tesz minket. Van, mikor hallanak és látnak is, de most például... most például azt hiszem nem. - válaszoltam, bár a hangomban lévő bizonytalanság inkább annak szólt, hogy még sosem kellett megfogalmaznom mindezt. - Az érzések... nos... olykor egészen nagyon, de általában csak annyira, mint... mint mások. Mint mikor ön felnevet örömében és a mellettünk lévő asztalnál ezt meghallják, idenéznek és... és akaratlan is elmosolyodnak, vagy nevetnek. Elég szűkösen vagyunk a sötétben, így nehéz elvonatkoztatni a többiektől...
- Ez az egész olyan... olyan, mint egy szoba. Egy sötét és hideg szoba. Annyira sötét, hogy nem is látjuk mekkora, és emiatt szűkösnek érezzük. Ennek a szobának nincsenek ablakai, se ajtója, nem tudjuk elhagyni... - túrtam hajamba, ahogy mindebbe ismét belegondoltam. Hogy a helyiség örök foglyai vagyunk, és ez szerintem nem fog megváltozni. - A szoba közepén van egy szék, ami fölött ott a fény, az ahol most én ülök. A többiek körülöttem ülnek, távolabb a fénytől a hidegben. Ők látják az arcom, de én... én nem látom az övükét. De néha... odajönnek és beszélnek hozzám, sugdolóznak. Mintha mögülem beszélnének. - magyaráztam, meg lehet kissé zavarosan, mert olykor roppant nehéz kifejezni amiben élünk egy olyan embernek, aki nem lát bele. De ez fordítva is így van.
- Én öhm... - kezdtem volna bele ismét, de ezen a ponton már megremegtek ajkaim. Bűntudatom volt, mert úgy érzem, azzal, hogy most itt vagyok, cserben hagytam Estheréket. Volt egy célunk, de én most már úgy érzem, hogy a másik oldalon a helyen. Én mégsem akarok eltűnni.
- Régebben voltak rendszereink, szabályok, amik meghatározták ki mikor lehet a "fényben", mennyi ideig, de... sokan vagyunk és egyesek nem akartak együttműködni. Felborult a rendszer és minden a feje tetejére állt... - csóváltam a fejem lehajtva, ahogy felidéződtek a pillanatok korábbról. - Csapatokba álltunk néhányan. Esther, Thaddeus és én voltunk az egyikben. A többiek csak úgy hívnak minket, hogy... hogy a Jók... - mosolyodtam el, mert akkoriban tényleg azt hittem, hogy amit teszünk valóban mindenkinek a javát szolgálná. - És vannak a Rosszak, Dahlia, Susan és Darius. - néztem fel rá. - Mi hárman beláttuk, hogy a rendszer összeomlása és a Rosszak végett nem tudunk így élni, ezért... úgy döntöttünk véget vetünk ennek. A Rosszak viszont rendszer nélkül, szabadon akarnak élni, úgy, mint... mint más. Sokat veszekszünk, harcolunk még most is, de... én... a-azt hiszem már nem szeretnék meghalni... - hunytam le a szemeim, mert ha gondoltam is minderre, még a többieknek sem mertem elmondani. Nem mertem elmondani nekik, hogy a Rosszaknak igaza lehet, és hogy... talán ők sem olyan rosszak, azért mert szembeszálltak velünk.
- Bevallom nem láttam más kiutat ebből, és úgy éreztem nincs... nincs életem, mert féltem. De aztán... - pillantottam le itt a kezeire. - ...találkoztam magával és... és... őrültség, tudom... - túrtam hajamba elnevetve magam. - ...de megmutatta, hogy van esély rá, hogy élhessünk... hogy a teher mellett rengeteg jó dolog is van a világban. Hogy képesek vagyunk a boldogságra... és ez... mindent megváltoztatott! - magyaráztam ezúttal igazán beleélve magam és őrületesen boldogan, mit csak nehezen tudtam aztán elfojtani. - Igazából nagyon reménykedtünk, hogy eljön. De azzal, hogy most itt van... halljuk, érezzük, hogy ott van a fal másik oldalán... - szorítottam össze ajkaim egy félszeg mosolyra, miközben tekintetét fürkésztem. Jól esett végre kiadni magamból mindezt, de nem tagadom, volt bennem még némi félelem. Egyrészt, mert ez mind ijesztően is hathat rá, másrészt félek, hogy csak én remélek túl sokat. Mindenesetre vártam egy kicsit, s csak azután mertem ismét megszólalni.
- Öhm... szóval, nem akarok tolakodó lenni, és nem muszáj válaszolnia sem, ha nem akar, csak öhm... a férje... feltűnt, hogy róla sosem beszélt é-és hát én csak... nem értem... - kezdtem el hebegni, mert tudtam, hogy ezzel szomorú pontra érhetünk, ha sejtésem beigazolódik, de tudni akartam... Nem tudom miért. Hogy elrejtsem zavarom, jobbára én is a teába kortyoltam, mármost azon gondolkodva, mivel tegyem jóvá tolakodó kérdésem.

Theron & Mira

Miközben a lánykát figyelem, ahogyan távozik, azon túl, hogy az évei iránt táplálok furcsa és megmagyarázhatatlan irigységet, más is eszembe jut. Amikor ilyen fiatalka lehettem, akkoriban ismerkedtem meg az első szerelmemmel. Milyen különös az élet, hányféleképpen tudjuk megélni ezt az összetett, mai napig megmagyarázhatatlan érzést.
Kisgyermekként az óvodában az a legfontosabb, hogy megfoghassuk annak a bizonyos fiúnak a kezét, hogy vele együk meg ebédre a borsófőzeléket, elfelezve az aprócska fasírtot, osztozva a desszert gyanánt kapott csokoládén. Kisiskolásként az lesz a fontos, hogy mikor néz ránk, hogy vajon a mi hajunkat húzza meg vagy az undok Heatherét, akiét már az összes fiú megcibálta. Kamaszként izzadó tenyérrel, és a szívünkkel a torkunkba dobogva várjuk, hogy észrevegye: már órák óta őt figyeljük, kitartóan és lángoló arccal, remélve, hogy észreveszi. A gimiben reménykedünk, hogy ő lesz akitől egy sétáról hazafelé az örökzöldek takarásában kapjuk az első csókunkat, mielőtt a teraszról felharsan apánk hangja, hogy ideje bemenni. Aztán jönnek a húszas évek, amikor vágyakozunk, a testünk kémiája őrült vágtába kezd, és semmi mást nem akarunk, csak egy egész éjjelen át tartó naív csókcsatát. És jön a hosszú kapcsolat, az első csalódások, az összetört szívünk, és a sokadik alkalom, hogy elárul a szerelem. Mi mégis kitartóan újra és újra beleesünk a saját csapdánkba.Meg egy újabb fiúba, mintha azt hinnénk, hogy ő majd más lesz. Aztán egyszer tényleg más lesz...egyszer tényleg tartóssá válik az érzés, odaláncol, nem ereszti el a gondolatainkat és a vágyainkat. Örökkön ő bukkan fel az álmainkban, az ébrenlétben is hozzá futnánk, és az elválást, amikor nem lehetünk együtt tragédiaként éljük meg. Jön az, hogy együtt akarjuk folytatni, hogy közös életet, családot és otthont tervezünk. Odaadjuk az eljövendő életet olyan valakinek, akiben a szerelmünket elaludni látjuk, azt gondolván más iránt soha többé nem ébred fel. Ma már tudom, hogy a naív, huszonéves szerelem, a harmincas érett szerelem és a későn beköszöntő negyvenes között óriási különbség van...noha a negyvenest még nem ismerem. Nem tudom milyen ebben az életkorban valami megmagyarázhatatlant érezni. Tán fel sem ismerném, vagy ha igen, úgy megijednék és meglepődnék.
A tea feltörekvő gőzébe temetem kicsit a gondolataimat, meg az arcomat, és a tekintetem visszavezetem a lánykáról, és találkozik a pillantásom Theronéval. Egy aprócska másodpercig még ott vagyok, eltűnve a zöld íriszekben, kicsit talán az időben itt hagyva egymásnak számtalan ki nem mondott gondolatot, fel nem tett kérdést. Az emlékek azonban szárnyukra kapnak, és valami olyasmit osztok meg vele, amitől éppen Adam óvott. Ne adjam ki magam neki, ne meséljek személyes történeteket ha már találkozunk kerüljem annak a lehetőségét, hogy közel engedem magamhoz.Értetlenül néztem akkor az orvosra amikor ezeket mondta nekem, és az indoklásai sem győztek meg Theron veszélyességéről.Ő egyszerűen csupán más mint mi, és ami más és érthetetlen aköré szeretünk misztikusan felhúzni sztereotípiákat, és elhitetni mindenkivel, hogy a más egyben veszélyes is. Pedig csak akarnunk kellene megismerni, a miértekre a válaszokat megtalálni, megfejteni vágyni, elfogadni, kezet nyújtani neki. Nekik. Mert hamar rájöttem, hogy az erőszak mögött, amit tett, amit Darius tett a rendelőben elképesztő adag félelem van. Az emberektől, az előítéletektől, az elmúlástól, attól, hogy csupán egy tűnékeny látomásnak hiszik, egy sosem volt lélekfoszlánynak, illúziónak, amely egy test legbensőjébe zárult.
Nem akarom, hogy Theron egy elszalasztott lehetőség legyen, nem akarom, hogy bármelyik része az legyen. Értékelni akarom a társaságában eltöltött időt. És megsokszorozni ha lehet.
-Megbánni? -tettem fel a kérdést közvetlenül utána és egy apró hümmentést követően lapozgatni kezdtem az elmúlt évtizedek között, amíg rá nem találtam egyre. Talán a legfontosabbra.
-Igen, azt hiszem a legjobban azt bántam meg, hogy nem lett több gyermekem. Nagyon szerettem volna egy kislányt a fiúk után.- mosolyodtam el, az arcom vonásai meglágyultak kicsit mintha el is érzékenyültem volna.
-Brad és én is akartuk, de mindig volt ami fontosabb volt. Új ház, a fiúk iskolába mentek, magániskola, nekem újra beindítani a praxist, a férjemnek újabb üzleti utak...aztán az évek elfutottak, és aztán….valahogyan többé nem került szóba….mintha el is felejtettük volna. Én pedig azt hiszem megbántam, hogy a lehetőséget hagytam elmenni.- vele együtt pedig a férjemet is hagytam elmenni. Sokáig azt hittem egy gyerek megmentheti a házasságunkat, visszahozhatja arról a mélypontról ahova hagytuk süllyedni. Ma már tudom, hogy nem ez a megoldás….nem egy gyermek. Nem használhatom eszközként ott ahol én kevésnek bizonyulok.Mégis örökkön ott volt bennem, hogy talán még most sem lenne késő...talán az élet egy utolsó búcsúajándékként adhatna nekem egy pici lányt. Ahogyan a nap megcsiklandozza a földet mielőtt a horizonton átbukik, úgy adhatna örök mosolyt arcomra egy kicsi lányka.De az esély messze szaladt, a lehetőség pedig reménytelenül kevés. Mintha nem is lenne. Sosem vagyunk együtt, az utóbbi hónapokban pedig jó ha havonta pár alkalommal találkozunk, vagy Jeff fellépésein, esetleg Rod valamelyik sportrendezvényén. Én figyelem a férjemet, rajongásom és pillantásom az övé de ő valahova távolra néz, mintha észre sem venne. Fájdalmasan törődöm bele, hogy szépen lassan elfogy mellőlem.
A virágomat a vázába teszem, remélem, hogy megmarad amíg hazaérek. Meg szeretném őrizni. Nem tudom miért. Fontos lett, ahogyan az is akitől kaptam. Emlékezni akarok erre a délutánra a Porcelánbaba egyik kis asztalánál menta teát kortyolgatva egy különös férfi társaságában.Ujjaim kecsesen érintik a szirmokat, elgondolkodva húzom vékony csíkba az ajkaimat, összeszorítom, majd elernyednek a húsos ajkak és kifújom a sóhajom.
-Nem is tudom így hirtelen. Talán a tulipán. A rózsát nem szeretem. A rózsa a hazugság és képmutatás virága. Mindenki nemesnek és gyönyörűnek tartja de én igaztalannak. Nézze meg mikor ad egy férfi rózsát: ha meghódítani akarna egy nőt, hogy az ágyába vigye, vagy ha megcsalja a feleségét és kiengesztelni akarja...két tucat vörös rózsa, mennyire megalázó.- súgom magam elé, mert valahogyan önkéntelenül is eszembe jutnak azok a virágküldemények amelyeket eleinte még kaptam Bradtől. Mintha elnézést kérne azért amire éppen én adtam neki lehetőséget.Fájdalmas volt a virágok vörös szirmát látni, mert emlékeztetett arra mennyire nem számítok már annak a férfinak akit még mindig, még így is kimondhatatlanul szeretek. Szeretni és viszonzatlanul szeretni annyi évtized után, azt hiszem az egyik olyan érzés, amit az ember képtelen feldolgozni. És már már nem húszéves, hogy továbblép. Én hova lépjek?
-Szóval tulipán. Vagy szegfű.- néztem a virágra, majd egy keserédes mosollyal az arcomon Theronra. Lám, első alkalommal a találkozásunkra tökéletesen eltalálja, hogy mi az amivel igazán örömet tud okozni.
Aztán hallgatom őt magáról. A többiekről, akikkel úgy osztozik egyetlen testen, mint kéretlen lakótársak az egyetlen belvárosi garzonlakáson. Néha megkevergetem a teámat, néha kíváncsian vonom fel a szemöldököm, néha értetlenül csóválom a fejem, kivált akkor amikor a rosszak és a jók kapcsolatáról beszél. Elgondolkodtató, és valahol a közepénél egy apró megjegyzés erejéig, amíg elhallgat és tűnődve figyel rám, közbe is szólok
- Ha jól értem, akkor a Rosszak azok akik élni szeretnének, a Jók pedig azok akik ettől a lehetőségtől akarják megfosztani magukat és a Rosszakat is. Különös meglátás, és nem feltétlen tiszta, hogy ki a Jó és ki a Rossz.- hümmögtem egy keveset, mert jobban belegondolva sajátos logikát építettek fel a többiek ott legbelül.
-Látja, ez mindjárt más megvilágításba helyezi az olyan személyeket mint Darius. A nyersessége és az ereje az egyetlen fegyvere….én nem ítélem el. Az ember elég sok dologra képes ha az életéről van szó. Ez ösztön. Védelmezi saját magát, akár olyan áron is, hogy kilép egy bizonyos komfort zónából. És ott vannak azok akik áldozati bárányok...akik saját magukat is feláldoznák, mert meg vannak róla győződve, hogy az a helyes.Ez nem jóság vagy rosszaság. Ez ösztön. És bárhonnan is nézzük, ez mindegyikükben benne van...így pedig nem is különböznek annyira egymástól. Talán csak abban, hogy kinek mit súg az ösztöne.
Meglep amikor arról beszél, hogy megváltoztatta a meglátását az, hogy találkozott velem. Kíváncsian kerekedek el a szemeim, és kissé lehajtom a fejem. Messze vagyok már a kamaszos elpirulástól, de a rózsa az arccsontomat belülről izzítja.Zavarba hoz. Kétségtelenül.Felemeltem végül a fejem.
-Theron...bármit is mondanak a többiek, akik a háttérben vannak, egyiküknek sem kell meghalnia...csak lehet, hogy a többieknek is szükségük van még arra a találkozásra, amit maga bennem látott meg. Kell, hogy értelme és célja legyen a létezésüknek, és megértsék osztozni egy testen bár nehéz, de mindenkinek jut belőle egy kevés.Az életben nem kaphatunk meg mindent. Néha csak a vágyaink maradnak valami elérhetetlen után. De időnként ezek a vágyak is elegendőek ahhoz, hogy célt kapjunk. Magát a vágyakozást.
Próbáltam neki elmagyarázni a meglátásomat, és reménykedtem, hogy rajta keresztül eljut majd a többiekhez...azokhoz akik ott vannak, várakozva a sötétben, és jelen pillanatban -állítása szerint-csendben.
A férjem említésére, és a kérdésre zavarodottan nevetem el magam. Nem jókedvemből, hanem, hogy leplezzem, mennyire elevenembe tapintott. Szándékosan nem beszéltem Brad-ről, nem véletlenül.
-Nem tolakodó….jogosan tűnhetett fel, hogy róla...valóban nem teszek említést.Nem azért, mert valójában nem is létezik…-nevettem el magam megint, mintha ez lenne az egyetlen rejtőzködési lehetőségem. Felpillantottam velem szemben Theronra és elgondolkodva néztem az álla ívét, a szögletes arcvonásokat, a szemének örvénylő zöldjét. Életemben először futott át az agyamon a rémisztő gondolat, hogy ő talán….ő lehetne….megráztam a fejem. Őrültség. Ez most tőlem az.
-Bradley és én huszonhét éve vagyunk együtt. Kimondva is sok.Mégis ezek olyan évek voltak, amik nekem sokat jelentettek, és azt hittem neki is.Én...mindent odaadtam, tudja. Mindent amim volt, ami én voltam. Az egész életem ebben a házasságban van.Aztán egy napon a férjem menni akart….külön utakat járni. Nélkülem.- szinte suttogóan ejtettem ki az utolsó szót. A jelentésének fájdalma még mindig véresre tudta vakarni a lelkemet.
-És én elengedtem. Mert akit szeretünk, azt hagyjuk elmenni, azt nem akarjuk erőszakkal ott tartani, ahol nem jó neki.-pillantottam fel rá kérdőn, kicsit talán olyan voltam mint egy elesett gyerek, aki nem tudja helyesen cselekedett, vagy ostobaságot művelt.
-Azt hittem, hogy ha így teszek, visszatalál hozzám. De nem így lett. Én is mehetnék...talán egy részem menne is...nem tudom….mégis valami buta hűséggel ragaszkodom valakihez aki tulajdonképpen meg sem érdemli. Ostobaság.-legyintettem, majd igyekeztem visszatalálni a hangomhoz….a saját hangomhoz.
-Mesélje el milyen az igazi Theron! Hogy maga milyennek látja magát.- kérdezném, hogy itt marad velem, hogy itt lesz még velem, de egyelőre magam sem merem elhinni, hogy ilyesmi megfogalmazódott a fejemben. És azt sem értem mi idézte elő.

Kíváncsian hallgatom, mit emel ki, mi életében mindig fájó pont lesz, mint elszalasztott lehetőség, egy elvesztett, zárt ajtó. Nem tudom, hogy valójában meg-e lep válaszával, de ami bizonyos, hogy ígyis úgyis megmelengeti szívem. A gyerekek. Nem csupán ezt érzem közös vonásunknak, de igazándiból ez indította el a kapcsolatunk, a barátságunk.
 - Kislányt? - mosolyodtam el kijelentése nyomán, de nagy örömmel. Igen, ami bizonyos, hogy én is örültem volna még egy kislánynak is, és örülnék most is. Patrickből is remek báty lett volna ezt biztosan tudom, de a nejem hajthatatlan volt. Talán igazándiból Patricket sem akarta, talán még nem érezte felkészültnek rá magát.  - Hát az biztos, hogy egészen más, mint egy kisfiú. Már csak belegondolva is, hogy mennyi, mennyi kis szoknyácskát lehet rájuk adni, aztán azok az édes hajpántok és pici lakkcipők. Az apró kis copfokról nem is beszélve. Minden nap egy kellemes kis teadélután a világában. - sóhajtottam ábrándozva, s bár most még csak a mérhetetlen örömöt éreztem bensőmben, tudom, hogy ez számomra is épp olyan fájó lesz, mint Mirabellnek. Észbe is kapok a nagy fantáziálgatás végén, mégha kicsit megkésve is.  - E-elnézést... - hebegtem zavartan és jobbára a csésze mögé bújva, amibe kortyoltam. Borzalmas milyen fecsegős lettem, nem is értem mi ütött belém. Viszont hallgatva aztán miként is vált mindez álommá, megsajnáltam. Annyi minden van, amit az ember elakar érni, teljesíteni, hogy olykor... olykor bizony áldozatokat kell hozni, mérlegelni, mi a fontosabb. Szerettem volna még gyerekeket és hogy mindez egy boldog házasság köré épüljön, de valahogy nem ezt szánta nekünk a sors. Ám mégha az ment is, hogy a feleségemmel külön utakra léptünk, máig nem értem, hogy Patricket miért vették el tőlem.
 - De... ha nem hagyta volna, más miatt bánkódna most. Meg kell tanulnunk áldozatot hoznunk. Sajnos ez ezzel jár. - szólaltam meg visszafogottabban, bár nem hiszem, hogy ez különösebb vígasz lehet, de nekünk felnőtteknek meg kell tanulnunk ezzel együtt élni. Ábrándozó tekintettel figyelem, ahogy a virággal játszik, bár akaratlan is szép formájú ajkaira téved tekintetem. Hiába említette éppen most, hogy férje van és minden bizonnyal még szeretik egymást, ha ennyi idő elteltével is együtt vannak, különös gondolatok játszódnak le fejemben. De mentségemre szóljon, én sosem állnék közéjük, bármennyire is vágyom rá. Nagyot nyelve kapaszkodok vissza a valóságba, ahogy ismét kérdés elé állítom. Válaszát hallva pedig hatalmas kő esik le a szívemről és hálát adok Esthernek, amiért segített választani. Mert most bizony csúnyán beletrafáltam volna a rózsával. Férfiként én még sosem gondoltam így a rózsára, de őt hallgatva egyet kell értsek. Valóban a nők utáni sóvárgást jelenti és a bocsánatért esedezés jelképe. De hangosan már féltem egyetérteni, egyből le jönne neki, hogy mégcsak most nyitotta fel a szemem ezzel kapcsolatban. Mikor pedig kedvencei közé sorolja a szegfűt, zavart mosoly jelenik meg arcomon, minek két oka is lehet. Egyrészt, mert ezek szerint tényleg sikerült ilyen jól választanom, khm, Esthernek, vagy mert azért vált a kedvencévé, mert itt és most jó emlékek fűzik hozzá. Legszívesebben tovább faggatnám ezekről az apróságokról, de megbeszéltük, egy-egy kérdés. Igaz, a virágok után ez egy kissé másabb téma, de szívesen beszélek neki bármiről. Neki igen, más előtt biztosan hallgatnék róla.
 - H-hát lényegében... igen. Igen, ezt akartuk, ezt akartam én is, mert tudja... Olyan különbözőek vagyunk, sokfelé vágyunk és vannak, akik egyszerűen kiakarnak törni, saját életet alakítani, ami persze nem hangzik rosszul, de ez... a többiek kárára mehet. Példának okáért ott van Teddy, aki nyomozó akart lenni. Nagyon szorgalmas volt, nagyon oda tette magát és valójában egyenes útja volt álmának megvalósításához. Mi akkoriban meghúztuk magunk, olykor, ha tudtunk segítettünk, de... eljött az utolsó vizsga, a pszichológiai teszt és Su bele avatkozott, Thaddeus pedig elbukott. Én is haragszom emiatt Susanre nyilván, mert Teddy azóta már szinte nem is létezik, de... a napokban elgondolkodtam. Munka szempontjából jó lett volna, Teddy pedig élvezte volna, de micsoda katasztrófa lett volna, ha egy nyomozás során mondjuk Ethan kerül a "fénybe". Vagy mikor Hunter elhatározta, hogy már pedig ő körbe motorozza a világot, mert látni akarja. Nekem nem lett volna ellenemre, de vannak köztünk, akik nem szeretnek idegen helyeken lenni, akik nem bírják a meleget vagy a hideget, vagy csupán az egész napos motoron száguldást. Már majdnem elkészült a motorral, mikor Darius a "fénybe" lépve egyszerűen szétverte azt. Vagy ott van Ethan, aki örökké 7 éves marad, s bár vannak igényei, elmenne erre-arra, talán iskolába is járna, de akármennyire is sajnálom ez mind képtelenség. Szegény olyan mint egy... egész napra magára hagyott kisgyerek, akit a szülei otthon hagynak, annyi különbséggel, hogy hozzá senki sem megy haza. - magyaráztam, próbáltam megérteni vele, hogy a Jók sem rosszak, csak nem találjuk a középutat. Már ha van egyáltalán...
 - Nem ilyen életet érdemelne, és szerintem a többiek sem. Ezért gondoltuk ezt jó megoldásnak. Hajlandó lettem volna arra, hogy... ahogy az orvos is mondta "eggyé" váljunk, mert nem nagyon volt miért maradnom, de már... nem is tudom. Én nem akarok ők lenni vagy semmivé válni. - tettem hozzá végül, mégha ez nem is hangzik túl jól. Tudom, és valahol még mindig azt érzem, hogy nagy fába vágtam a fejszém, de Dr. Wagner két nappal ezelőtt felnyitotta a szemem, és a falon túl eljutott hozzánk. Kétlem, hogy ez ennyiben maradna, biztosan történnek változások ezáltal és egyszer... leomlik ez a fal. Így kell lennie.
 - Gondolja? - mosolyodtam el haloványan számomra teljesen új, de logikus meglátását hallva. Lényegében tényleg hasonlítunk. Ilyesmire így eddig még sosem gondoltam. Különös ezt így kimondani, de azt hiszem minden szempontból is, nekem ő a fény az életemben. Ittam minden szavát, s nem csak azért, mert olyan szépen formálták ajkai, hanem mert tudtam, igenis tudtam, hogy igaza van. Bolondság volt feladnom, és bánom is, noha igazából, ezt az újra gondolást, más nézetet, csak is neki köszönhetem. Időbe tellett, sokba, de végre megtaláltam. Ezek után nem tudtam nem rákérdezni arra, mit eddig soha senkitől sem mertem, noha igaz, el sem jutottunk erre a szintre mással.
 - Szóval... Ön... Hisz nekünk? Hisz a létezésünkben? Hogy mi mind... vagyunk? - kérdeztem egy elfojtott és izgatott mosoly kíséretében. Tudtam. A kezdetektől fogva tudtam. Nem vagyunk betegek, őrültek meg pláne nem, csak mások. De mind-mind külön teljesen mások.
Ám hiába, így sem tudtam megállni, hogy ne érdeklődjek a férje felől. Már csak azért is, mert tagadhatatlanul is érzem, hogy tiltott reményeket, érzéseket táplálok iránta. Szégyellem is magam miatta, de tenni ellene nem tudok, s azt hiszem nem is akarok. Nevetett, de kiéreztem hangjából, hogy nem teljesen jókedvéből. Igen, mostmár biztosan tudom, hogy rossz helyre nyúltam. De akkor is tudni akartam a titkát.
Most rajtam volt a sor, hogy elkerekedett szemekkel hallgassam. 27 év az nem kevés, nagyon nem. Manapság egyenesen ritka. Némi büntudatom is lesz, mert bár szavaiból kiérzem, hogy szomorú lesz a történet vége, a gyűrű még mindig ott az ujján, a férjét még mindig szereti, még mindig kapaszkodik belé. A hajó nem süllyed, csak bizonytalan és billeg a vizen, így pedig csak segíthetek stabilabbá tenni, közejük önzőségem miatt nem állhatok. Mégis... valamiért reménykedtem. Tudom, undorító ez tőlem. De nem magam miatt, nem csak magam miatt, ő ennél többet érdemel. Egy részen pedig teljesen áttudtam érezni fájdalmát. És én elengedtem. Mert akit szeretünk, azt hagyjuk elmenni, azt nem akarjuk erőszakkal ott tartani, ahol nem jó neki. Ugyanezzel a gondolattal hagytam, hogy a feleségem mindenét összepakolva elmenjen. Vissza se nézett, soha nem keresett, még csak Patrick miatt sem. Fájt, nagyon fájt, de tudtam, hogy értelmetlen volna erőszakoskodnom. Megértően nyújtottam ki kezem, s simítottam az övére, hogy megsimogassam.
 - Nem, nem az. A hűség egy olyan tiszta és ritka tulajdonság, mellyel sokan maximum egy könyvben találkoznak. Szinte hihetetlen, hogy egyáltalán létezik. Nem kihívásoktól mentes, ez igaz, de... nem véletlenül soroljuk a jó tulajdonságok közé és görcsösen kapaszkodva bele reménykedünk, hogy akibe beleszeretünk is az lesz. - igen, talán egy csöppet magam ellen beszéltem. De milyen ember volnék, hogy néznék tükörbe, ha fájdalmai ellenére is uszítanám, csak mert beleszerettem. Öhm az irántam érzett empátiájába...
 - És nem sértésből, isten lássa lelkem, de amelyik férj ilyen bizonytalanná teszi a feleségét, az az idióta. Maga gyönyörű, okos és olyan kisugárzással rendelkezik, amivel bárki napját szebbé teszi. A családcentrikusságáról és empátiájáról nem is beszélve. Maga csodálatos! És ezt nem a rózsák helyett mondom, csúnya hátsó szándékkal, hanem mert... maga tényleg csodálatos! - dőltem kicsit előrébb, ahogy magyaráztam, hogy a szemeibe tudjak nézni, miközben a szavaim megerősítése közben folyamatosan összevontam szemöldököm. Mindezek ellenére lehet, hogy még ígyis fáj neki, hogy amiként felhoztam, most mérgezi elméjét a sok akkoriban jó, mára azonban csak fájdalmat okozó emlék. Kiakartam zökkenteni, pont úgy, ahogy azt ő tette velem. Kérésén elgondolkodtam, összeakartam egyeztetni a két dolgot. Azt akartam, hogy ismét mosolyogjon, nevessen, hogy ha csak mára is, de ne eméssze magát az otthoniak miatt.
 - Hmm, rendben... de... lehet, hogy egyszerűbb volna, ha inkább... megmutatnám... - engedtem felé egy huncut félmosolyt, miközben felvontam egyik szemöldököm célozgatva valamire. - Jöjjön... - keltem fel a székből, gyorsan meghúzva a teát, bár az egész így sem ment le, mert az ötlet mi megfogant a fejembe, még engem is kissé stresszben tartott, de jó értelemben, ha létezik ilyen. Szép borravalóval tettem le a teák árát, nehogy aztán ne lássanak viszont minket, mert már csak az emlékek felidézéséhez is jó lesz ide visszatalálni. Miután felkeltem, sietve kaptam le a székről a kabátom, bár fel nem vettem, mert idejövet sem volt olyan hideg, ha mégis az volna kint, inkább neki ajánlom fel. Szóval lelkesen és mosolyogva kézen fogtam, már ha nem volt ellenére ez az egész hirtelen hely változtatás, és egy halk "Viszlát!" felkiáltással ki is léptünk az utcára. Nem akartam elrabolni vagy kellemetlen helyzetbe hozni, de úgy éreztem neki és nekem is jól fog esni, ha egy kicsit, még egy kicsit kizökkenünk a problémákból. Talán badarság ez a gondolat, és sosem volt szokásom ezt tenni, de gondoltam megmutatom neki a világunk, ez által pedig épp úgy nekem is alkalmam lesz még jobban megismerni. Nem, már nem féltem attól, hogy elriasztom, mert sokkal bátrabb és erősebb volt ő annál.

Theron & Mira

Van egy elmélet, mely szerint azok az emberek, akik több tudattal léteznek a világban nem bolondok, csupán az élet egy nagyon csúnya tévedésének estek áldozatul.Tizenöt évvel ezelőtt jártam Indiában, ahol találkoztam egy furcsa nővel. Idős volt már, arcán annyi ránc, mint az erezett deszkán szétszabdalt pókhálók. Szemének örvénylő ködében különös bölcsesség csücsült. Tökéletesen beszélt angolul, noha a falubeliek állítása szerint ki sem tette soha a lábát a helyről, de még csak arról sem lehetett fogalma, hogy egyáltalán létezik egy ilyen nyelv.Azt mondta nekem, hogy benne nyolc lélek lakozik, és mindegyik arra vágyik, hogy egyszer újra megtérhessen a Várakozás Csarnokába, ahonnan majd az energia eltávozva, egy új testbe zárja őket. Saját testbe. Erre vágynak mindannyian, és tudják, hogy egyszer majd elérkezik ez az idő. Addig el kell fogadniuk, hogy az élet egyfajta tévedései, hiba, előre nem várt komplikáció. Túl sokan akartak egyszerre a világba borulni, és nem álltak még készen, nem volt még test amely befogadja, csak ez az egy. Hát ezen osztoznak ők nyolcan. Mint egy testbe száműzött lélek-sziámi ikrek. Elválaszthatatlanul egy emberöltőre. Mégis különös módon megtalálta a boldogságának egyensúlyát, és azt mondta, hogy majd egyszer ha újjászületik, teljes életet fognak élni.Még nem vagyok azzal tisztában, hogy Theronban hány lélek lakozhat, de az elmondottak alapján ötöt mindenképpen meg tudok számolni.Öt olyan lélek, akik nem tudnak kiszabadulni, amelyek mindegyike másra vágyik. Egy óriási hangzavar, amelyben mindenki a saját igazát mondja. Szeretném hinni, hogy talán van lehetőségem csendre inteni őket, megtalálni a saját zenéjüket, amely melódiává válik, és megszűnik a kavalkád. El tudják fogadni ami most van, megtanulnak osztozni az eljövendő új és teljes élet reményében.
Nekem nehéz a testtől elvonakoztatnom, hiszen bárhonnan is nézem, a tükör, a saját szemeim varázslata azt láttatja velem, ami van, azt aki itt van, aki néha furcsán zavarodottan néz rám, akinek mégis láttam a dühös és haragos pillantását is. De ugyanaz az arc volt, ugyanaz a küllem, ugyanaz   a hang, még ha a tónusa változó is. Megzavar azzal, hogy ezt a testet, melyben oly sokan osztoznak én mégis vonzónak találom, és amelyben mégis egyetlen személy után kutakodom, akinek a kezét fogva eljutok a többiekhez, megismerem őket, mégis hozzá ragaszkodom:Theron. A csendes, az érzékeny, a zavarban lévő, a konfliktuskerülő, a családias, a félénk...aki mégis egy adott pillanatban legyőzte még önmagát is, hogy nekem ne akarjon ártani. A test. A test, amely felett nem ő állt, nem ő irányította. Theron fénynek nevezi. Világosságnak, amely kirántja a sötétségből...és ez az a fény, amiből nekem is ad. Amiben velem osztozik, miközben a többiek ott belül az árnyékban kíváncsian méregetnek engem. Ki lehetek? Miért pont most jelentem meg, és mégis mire készülök? Semmire. Egyszerűen csak arra, hogy harmóniába zárjam őket, egy olyan dallamvilágba, amelyben mindannyian gyönyörű hangok lehetnek. Kis időre, kis szólamra, egyetlen pillanatra az emberi életben, de nekik is jut hely. Az én szívemben mindenképpen. Bármelyiküknek.
- Ne kérjen elnézést. Ugyanezt gondoltam én is.- mosolyodtam el, ahogyan láttam a lelkesedést a szemeiben, és a különös vágyat, amely talán az enyémben is megült, hogy mennyire jó lett volna még egy gyerek. Vajon Theronnak volt gyermeke? Vajon bármelyiküknek volt?Nem mertem még megkérdezni. Ha igaz, amit az első alkalommal mondott, akkor a felesége elhagyta. Sosem érezhette magát egy nő mellett biztonságban. Ezt érzem mindenből amit mond. Abból a kétségbeesett ragaszkodásból, ahogyan a kezemet fogta. Nem csupán finom volt az érintése, hanem reménykedőn kapaszkodó. Biztonságot keresett. Menedéket, amelyet vagy sosem kapott meg, vagy elveszítette az évek alatt. Nem hibáztatom azokat sem, akik esetleg menekültek tőle. Az ismeretlen, a különös, az amivel nem tudunk mit kezdeni lehet ijesztő és riasztó egyszerre, amitől egyszerűbb elfutni, mint a titkát megismerni. Én azonban nem fogok elszaladni. Sem most, sem később. Életemben nem találkoztam még olyan férfival mint Theron aki ennyi kérdést ébreszt fel bennem, akire nem csak itt és most vagyok kíváncsi hanem még később is.
Hunter, Teddy...újabb nevek bukkannak elő, akikről eddig nem volt alkalmam hallani. Úgy érzem, hogy talán mind közül Theron tud a leginkább elfogultság nélkül beszélni. Egyrészt igyekszik megértéssel lenni, másrészről pedig próbálja magát elhelyezni közöttük.Vajon hol lehet az ő helye?Figyelem és hallgatom a jellemzést és amikor Ethanról mesél összeszorul a szívem. Elgyengülnek a vonásaim, felébred bennem az anyai ösztön, amely megölelni vágyná azt a gyereket aki erre vár. Elővenni a fiaim egyik kedvenc mesekönyvét még gyerekkorukból, amelynek lapjai aranyszín szegéllyel voltak befuttatva. Mesét a sárkányról, aki annyira barátokat akart szerezni, hogy elfelejtett tüzet okádni és repülni is...de soha nem változhatunk meg teljesen, mert mindig azok maradunk akik voltunk. És az igazi barátok nem is akarják, hogy mások legyünk. Szívesen ölelném magamhoz Ethant, adnék neki kakaót a vajszínű bögrében,amin három mosolygós pingvin csücsül, különböző színű bojtos sapkákban és sálban. És elvinném egyszer vidámparkba, állatkertbe, bábszínházba….úgy, hogy soha senki ne jöjjön rá ki is ül mellettem. A test mögé zárt lelket segíteném alkalmazkodni a testhez és soha senki nem jönne rá ki is ő valójában. A világtól elzárt kis titkunk lenne. Vagy Susannal elmenni egy punk garázskoncertre….esetleg teázni Estherrel és beszélgetni a virágokról. Dariust átölelni és elnyomni benne a haragot. A test melegébe zárni a dühöt és a kétségbeesett pusztítani vágyást...valaminek a hiánya okozza. Talán pontosan ennek a hiánya.Az érzés, hogy valaki számára úgy fontos, hogy nincs szüksége dühvel és hangzavarral felhívni magára a figyelmet, mert látom...látom őt.
- Nem kell, hogy eggyé váljanak, mert nem is tudnának. A lélek nem tud csak úgy eltűnni csak mert valaki azt akarja. A gyógyszerek csak tompítják az érzést, hamis képzetet generálnak, semmint valójában gyógyítanának. Az alkalmazkodás az egyetlen lehetőség. Alkalmazkodni ahhoz ami van. A teljes élet relatív. Gondolja, hogy egyetlen lélekként  a testemben én teljes életet élek? Vagy az a lányka aki a teát hozta...vagy Dr Adam...gondolja, hogy mi teljes életet élünk? Korántsem. Pedig nekünk lehetőségünk lenne rá. Olyan relatív ez. Csak be kell látniuk, hogy eltűnni nem fognak és nem is kell.Csak meg kell tanulniuk csendben lenni. Mint amikor alszanak.És igen Theron, hiszek maguknak.- bólintottam a kérdésére, és szándékosan használtam többes számot.
Magamról beszélnem azonban már sokkal nehezebb. Látom rajta, hogy tudja: érzékeny területre tévedt, mégsem érzem egy percig sem, hogy hazugságok és ferdítések, vagy elhallgatások mögé akarnék menekülni.Valahogy magától jön a vallomás, még ha keserűen zavarodottra is sikeredik. Jobban belegondolva nem igazán volt alkalmam még senkinek beszélni erről. Nehezen nyílok meg bárkinek, a barátaimat pedig lassan elkoptatta mellőlem az idő. Más városba, más államba, vagy más kontinensre költöztek, akiket pedig felnőttként ismertem meg, nos ők nem ugyanolyanok, mint azok akikkel épp csak a felnőttéválás kapujában kötünk egy életre barátságot.Nem bizalmatlan vagyok, egyszerűen csak nem szoktam magamról, a problémáimról beszélni. Kicsit úgy érzem az én terhem, nekem kell vinni. Mégis, ahogyan próbálja a nehéz dolgok mögött a lehetőségeket az apró kis dolgokat meglátni és megláttatni velem, egyszerűen megsimogatja a lelkem. Lám itt egy ember, akinek talán még nehezebb az életben mint nekem, aki néha maga sem tudja, hogy kicsoda éppen, vagy holnap reggel ki lesz, akinek a mindennapjai tökéletes bizonytalanságban telnek, mégis vigasztalást nyújt nekem. Theron az egyik legönzetlenebb ember akit valaha ismertem.
-A hűség néha nem döntés, hanem érzés. Valami, amiből nem szívesen enged az ember. Hiszen a férjem az én választásom volt egykor. Én mondtam ki, hogy örökké vele.Csak tudja, amikor elbillen a mérleg, amikor azt érzem, hogy egyedül maradtam az ígéreteimmel, nagyon nehéz folytatni ugyanúgy.-talán életem legsebezhetőbb helyzetében vagyok. A leginkább készen arra, hogy magukkal ragadjanak a pillanatnyi érzéseim, és készen arra, hogy mégis visszahúzzon valami ismeretlen erő a néma szavak mögött meghúzódva az évtizedek hűséges óráiba kapaszkodva.
Figyelem ahogyan előre dől. A tiszta csendemben a tekintet a legőszintébb, ahogyan rám néz, és én még többet akarok róla tudni. Arról, hogy ő milyennek látja magát, mert azt tudom, hogy én mit látok. Meglep. Nem is kicsit. A szavak helyett valami egészen mást kapok, ami másodpercek alatt zökkent ki a korábbi elgondolkodó, kissé már apatikus kíváncsi nyugalomból. Meghökkenve kapom hátra a fejem úgy figyelem érdeklődőn, majd pillanatnyi gondolkodás után a felém nyújtott kezére nézek. Mosoly kunkorodik az ajkaimon, de még mindig nem mozdulok, csak nézem a kezét. A másikkal a teát kortyolja be sietősen.Óvatosan emelem a saját kezem és hagyom, hogy felsegítsen. Olyan lelkes mint egy elsőbálozó, én pedig azon kapom magam, hogy tudni akarom mit akar mutatni. Nem csak kíváncsi vagyok, hanem izgatott is. Ahogyan megkerülöm az asztalt, kikapom a vázácskából a virágom és nevetve még én is visszaköszönök az ajtóból mielőtt kilépek Theron után az utcára. Lassan csendes este borítja be a várost. Még nincs sötét de már nincs világos. A szürkületben lassan csendesedik a világ, az éles zajok halkulnak, a léptek szaporábbá válnak, ahogyan igyekeznek hazafelé az emberek. A hűvös szellő megcsiklandozza a vállaim. Összerezzenek, mire aztán Theron a hátamra kanyarítja a saját kabátját. Jóleső, hálás pillantással, halkan köszönöm meg, és egy tized másodpercre magamba szívom az illatát, ahogyan a gallér részt az államhoz emelem.
-Nem kérdem hova megyünk, a huncut mosolyából látom, hogy úgyse mondaná meg.De bízom magában, ugye tudja?- karoltam végül belé és hagytam, hogy vigyen, hogy vezessen.Nem számított, hogy hol ér véget az út, az este, tulajdonképpen semmi sem számított, mert azt éreztem, hosszú idő óta először, hogy jogom van ehhez. Jogom van önfeledtnek, bolondosnak a valóságtól elrugaszkodottnak, álmokat kergetőnek lennem. Ehhez pedig egy különleges cinkostársat találtam: Theront.

Szavai apró gyémántként hullnak alá a kincses ládába, mely mindeddig üresen kongott. Gondolatai egyszerre okoznak fájdalmat és örömöt is. Fájdalmat, mert érthetetlen, hogy ezt miért csak ő és mi látjuk. Miért csak ő érti meg? És örömöt, mert legalább ő megérti. Eddig félénk hernyóként rejtőzve éltünk rettegésben, óvatos és lassú léptekben haladtunk, hogy elkerüljük a ránk leselkedő veszélyeket, az intézeteket, orvosokat, azokat az embereket, akik őrültnek tartanak minket, mert egy embert látnak, mi valójában csupán egy levehetetlen álarc, egy maszk. Szavai nyomán azonban megerősödünk - én biztosan -, hiszen lát minket és nem hiszi, hogy egyek vagyunk, hogy csak én vagyok vagy csak ő. Érzem felőle a meleg őszinteséget, az ölelő bizalmat, azt, ami elindítja bennünk a reményt. Kibújva a kemény bábból új életre kelünk, szabadabbak leszünk, boldogabbak, végre igazán élhetünk, mindenki a saját életét.
Annyi mondanivalóm volna, mindenben egyetértek vele, de szóhoz sem jutok, teljesen elvarázsol. Ajkaim résnyire nyílnak, de nem jutok tovább. Nincs az a szó, mivel kifejezhetném iránta a hálám, a köszönetem. Néhány szó és már nem mardoss a bűntudat, nem félek lélegezni, élni, nem akarok meghalni. A meghatottságtól előtörő könnyeim alig bírom visszanyelni, alsó ajkamba harapok miatta, ahogy kiejti Hisz nekünk. Mintha csupán a tenger mélyéről húzna fel és lehelne életet a testbe mi fogva tart minket. Mit börtönnek érzünk, de ő a szavaival kényelmes otthonná varázsolja.
Ragaszkodni kezdek hozzá, jobban, mint eddig. Ez egyszerre félelmetes, örömteli és szégyenletes. Tisztában vagyok vele, hogy férjnél van, s hogy megkockáztatok valamit, ami által könnyen elbukhatok, de nem érdekel, szükségem van rá. Szükségünk van rá. Sosem voltam ennyire önző és ez megrémít, de most ő jelenti számomra az életet, ki ne kapaszkodna hát a létezésébe? De nem csak én, sokunk érdeklődve figyel, érzem sóvárukat iránta, ők is szeretnének részese lenni ennek a felemelő érzésnek. Ők is vágynak a megértő szavakra, az őszinte mosolyokra, az igaz ölelésekre. Úgy hiszem nem látnak vagy hallanak mindent, csupán érzik, hogy ami most van, az jó nekik, nekünk. Tartani kezdek a "fény" miatti tolakodásuktól, pedig senki sem mozdul, mindenki a helyén van. Félnek. Félnek, hogy megrémísztik a lerohanásukkal, hogy tönkre teszik azt, ami lassan alakul csak ki köztünk. Azt a bizalmat, ami noha törékeny, teljesen őszinte és erősen ragaszkodik. Csupán ez a folytonos kíváncsiság... Vagy féltékenységem van születőben?
Kegyetlen kérdésemmel igazán belerondítok a meghittségbe, de tudnom kell. Tudnom kell, hogy az ujján a gyűrű csupán már csak egy fájó emlék, hogy elengedte már őt, hogy közelebb engedne-e vagy a hűség jelképe még mindig, hogy fogadalmuk mindörökké egymásénak szánta őket. Utálatos módon azt kívánom, bárcsak enyém lehetne. Nem a férjéé vagy a többieké, csak az enyém. Önző vagyok, igen tudom.
 - A hűség a bizalom és a szeretet közös gyermeke, mi sokunkat nehezen engedi, de végső soron nekünk kell meghozni a döntést. Ne kínozza magát. Ha fáj is, olykor a változás lehet a gyógyír. Maga okos és erős nő, biztos vagyok benne, hogy képes lesz legyőzni mindazt az akadályt, amelynek most pókhálójában van. - tán úgy tűnhetett, hogy ezúttal finoman a válás felé terelgetem, de erről szó sincs. Még miattam sem tenném. Mirabell roppant intelligens nő, biztos vagyok benne, hogy nem akármilyen férjet választott, már pedig ha így van, meg kell tudniuk beszélni. Nem nézhetik levegőnek a problémát, az épülő tégla falat maguk közt, mert ha az felépül, nem biztos, hogy sok választásuk marad. A szerelem vak, őrült és gyakran nehéz, egy idő után pedig viszonzatlan, de olykor visszatalál, felébred. Nem hagyhattam, hogy a szomorúság megtelepedjen köztünk, hogy a fájó emlékek tönkre tegyék a napját. Elhatároztam hát, hogy megmutatom neki milyenek is vagyunk, hogy milyen vagyok én, ezáltal pedig megtudhatom azt is, ő milyen.
Mosolyogva s nem kevésbé izgatottan hagytuk el a teaházat nem egyéb célból, minthogy taxit keressek, lévén, hogy sajnos a jogsinkat elvették, az autót pedig el kellett adnunk. Az őszi hűvösben nem voltam rest ráteríteni a kabátot, már csak az hiányozna, hogy eme találkozás végével a szegfű mellé még egy kis megfázást is haza vigyen. Amikor pedig belém karolt, zavartan elmosolyodtam, míg szívem majd kiugrott a helyéről, a gyomromban pedig ezernyi pillangó repkedett föl-alá.
 - Merész, nagyon merész. Tudja, én magában jobban bízom, mint saját magunkban. - somolyogtam, bár ha komolyra fordítanánk a szót, ez valóban helytálló kijelentés volna tőlem. A többség miatt vagyunk kiszámíthatatlanok, noha a magabiztossággal magunknál tartjuk a "fényt".
 - Egy kissé messzebb megyünk, remélem nem baj. De hajlandó vagyok bármivel kárpótolni, ha csalódna. És akkoris, ha a többiek közül valaki tönkretenné a napunk. - kezdtem bele, mire pont sikerült leintenem egy taxit, s ha nem volt ellenére ajtót nyitottam neki, s ha nem félt beülni, én is beültem a sárga autóba, természetesen mellé. Miután pedig idegeségemben elhadarva, de még pont érthetően bemondtam a brooklyn-i címem, nagyot szusszanva visszadőltem és amennyire tudtam az ülésen, felé fordultam. Reméltem a rögtönzésem se ijesztette el tőlünk, ez a kis kaland, ami csak a miénk lesz.
 - Reményeim szerint azért hamar odaérünk, ám, hogy addig se üljünk csendben, folytathatjuk a "játékot". Ígérem, hogy az előző kérdésére is megadom a választ, de csak akkor fogom tudni, ha megérkeztünk. - ígértem, s komolyan is mondtam. Nagy reményeket fűztem hozzá, hogy a beszélgetéssel hamar elmegy az idő, így mire észbekapunk, már ott is leszünk.
 - Szóval... - mosolyodtam el szélesen az ülés támlájára döntve fejem, ahogy feléfordultam és sötét íriszeit kémleltem. Igen, azt hiszem joggal mondhatnák, hogy madarat lehetne fogatni velem. - Mi volt a legfurcsább eset, amivel találkozott a rendelőben? - kérdeztem, ezúttal messze elkerülve a házassággal és szerelemmel kapcsolatos dolgokat. Nem, ezen kérdésem az izgalmas és/vagy vicces emlékekre irányult. Nevetni akartam hallani, önfeledten kacagni vagy szélesen mosolyogni látni. Ráadásul imádtam hallgatni a történeteit és a gondolatait is.

Theron & Mira

Olyan könnyű elveszni a világban.Olyan könnyű céltalanul kóborolni, miközben keressük a kezet, az egyetlent, amely irányt mutat, amely nem hagy magunkra, ami hisz bennünk. És aki megerősít, hogy helyes úton járunk. Mindannyiunkkal előfordul, hogy elbizonytalanodunk. Nem pusztán önmagunkban, hanem magában a létezésünkben. Talán kevesen vagyunk akik még emlékeznek arra milyen volt gyerekként rádöbbenni, hogy saját entitás vagyunk, saját jelenség, saját tudat, a létezésben elfoglalt helyünket kutatva megismertük magunkat. Belenéztünk a tükörbe és az arc, amely visszanézett ránk a sajátunk volt. Akkor is ha boldog volt, akkor is ha szomorú, akkor is ha bizonytalan, akkor is ha vidám és gondtalan. Gyerekként volt egy világunk, a fantázia birodalma, amelyben éltünk, amelyből néhanap kikukucskáltunk, és egy napon végleg magunk mögött hagytuk. Felnőttünk. Megtaláltuk a helyünket, tisztában voltunk önmagunkkal. Az akaratos dackorszakot a lázadás, a világmegváltása váltotta fel, mely után jött a békés útkeresés, megtalálni a célt és megvalósítani a földhöz ragadt terveket. Szerelmekbe esni, az egyikből soha többé ki nem jönni. Családot alapítani, szívünk csordultig telve szeretettel és benne fürdetni a gyermekeinket, akik a világot jelentik számunkra. A két fiam a születésük pillanatától kezdve a boldogságom és az örömöm forrásai voltak. Látni őket az első mozdulatoktól, amikor önkéntelenül kulcsoltak ujjaik az enyémre, hallani a szuszogásukat. Éjjelente amikor elaludtak még hosszú ideig ott ültem benn a csendben, miközben az ablakon túli világ a sötétséggel folytonosan ott verdeste az ablakot, betolakodni vágyott, ám én a csillagokkal borítottam be a fiaimat, az ölelésem és a homlokcsókjaim védelem volt mindentől amire csak lehetőségem volt. Látni az első lépteiket, ott lenni mindig, amikor csak szükségük van rám, és most rádöbbenni, hogy nem lehetek ott örökké. Negyven felett a legszomorúbb dolog rádöbbenni a saját múlandóságunkra. Az évek repülnek, tán észre sem vesszük az évtizedeket sem, a gondtalan nevetések, vagy éppen az időnként hiába hullott könnyek eltakarják az öregedést. Mi azonban bennük élünk tovább, lenyomatai a mi időnknek ők, a gyerekek, akiket magunk mögött hagyunk. Bizonyítékul, hogy itt jártunk és nem éltünk hiába. Sokan mondják közhelyként, hogy egy gyermek születése maga a csoda.Pedig valóban az. Az anyaság egy olyan érzés, amit ha nem élünk át, akkor üresség marad bennünk. Kitöltetlen papír az élet végtelen olvasmányos regényében.
Mindannyian azonban akár anyák vagyunk, akár egyszerű asszonyok, férfiak, fiúk, kölykök, apróságok, ott van bennünk születésünktől kezdve a formálatlan lélek, amely arra vár, hogy dédelgessék, hogy szeressék, hogy teljen meg mérhetetlen élménnyel, titokkal, vágyakkal, gondtalan emlékekkel. A lélek a mi életünk tárháza, létezésünk valóságának gyűjtőhelye.Megfoghatatlanul bennünk. A lélek a test része, még akkor is, ha többen rejtőzködünk benne, éppen úgy ahogyan Theron. Eltévedt a világban, és oly határozatlanul keresi benne a kezet, amely érte nyúl, ami kiemelni, és hagyja, hogy belé kapaszkodjon. Vezeti és hisz neki. A bizalmon túl talán ez a fajta hit az egyetlen olyan erő ami eljut bárhová, ami képes az embereket megtalálni és kiemelni abból a keserű magányból, amelyben toporognak.
Ez az a hit, mely az erős férfitestet könnyekre készteti, ez a hit az amely az ajkait összehúzza, hogy bármit is mondjon, mert a szavak nem adják vissza amit legbelül érez. A szavaim nem csak hozzá jutnak el, mert nem csak neki szánom. A többes szám soha nem véletlen. Amikor neki beszélek az olyan mintha úgy akarnám súgni, hogy a fényen kívüliek ne tudhassák. De amikor többes számot használok, a többiekhez is szólok.A fény mindannyiuké, és bár nem ragyoghat örökké felettük mint egy kiolthatatlan lámpa, azért még az övék, mindannyiuké. Nincs szüksége gyógyulásra, mert nem beteg. Csendre vagy szüksége, megértésre, pillanatokra, amelyet átélhet, amely az övé lesz akkor is amikor a fényt más birtokolja majd. Az élményekkel töltekeznek, a jó vagy éppen rossz dolgokkal. Sokan osztoznak a testen, nem tudnak mindenben kompromisszumra jutni, de ez talán azért is van mert időt sem hagytak nekik. Az örökös menekülés közepette nem maradt lehetőségük mérlegelni és átgondolni bármit. Vajon hányszor kellett kétszer is meggondolnia hogyan és miképpen beszéljen, hogy ne tűnjön őrültnek. Mintha egy idegen országban, idegen nyelven szólalna meg és nem értenék...
Az őszinteségét ugyanezzel jutalmazom. Bár nehéz beszélnem a házasságomról, vagy arról mi mindent jelent még számomra a férjem, hogy miért olyan nehéz elengednem őt, hogy miért nem tudja ezt megtenni ő sem….hogy miért nem járunk még másféle utakon és talán soha nem is fogunk. Csak párhuzamos az út...látjuk egymást, de át nem érünk, és fáj talán ha mást látunk ott mellette, nem magunkat. Mégis a sajátunkon haladunk tovább. Fákkal és erdővel szegélyezve, patakok mentén, folyókon átívelő hidakon rohanunk előre, és nem tévesztjük egymást szem elől.
Én eddig egyedül boldogultam, egyedül haladtam és nem engedtem, hogy bárki erről a magányos sétáról lebeszéljen, mellém szegődjön, a kezét nyújtsa, vagy még többet….sokkal többet mint amit megengednék magamnak. Nem hagytam eluralkodni magamon a kíváncsiságot, amit egy férfi felébresztett bennem, és nem tettem semmi olyat, amivel okot és lehetőséget adhattam volna erre. Talán azért, mert vártam valakire. Egészen idáig vártam, hogy valaki olyan kopogtasson be hozzám, akinek az érkezésére nemhogy felkészülve nem vagyok, de talán soha nem is leszek. Bizonyos találkozások, talán már említettem, magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy lesz még folytatás, bizonyos találkozások pedig sorsszerűek. S hogy azok voltak vagy sem, akkor még nem tudjuk. Talán később sem. Talán évek múltán bizonyosodunk meg róla. De már ekkor érezzük, Ott van,a  háttérben irányít, cselekvésre késztet. Szavakra amelyeket kimondunk, beleegyezésre, kinyújtott kézre, vagy egy karra amelybe belekarolunk, a hátunkra terített kabátban, egy férfiban mellettünk. Találkozások, amelyekre vártunk kimondatlan. És egy ember, akire vártunk. Hogy megszabad ezt nekem tenni, ó én nem kérdem még magamtól sem! Nem kérdem a lelkiismeretemtől sem, nem kérdem attól a hangtól sem, amely egyre figyelmeztet, hogy tartsam meg a távolságot, hogy ne engedjem közelebb, mert amennyire vonzó a titokzatossága, éppoly veszélyes is. Rám nézve. Mert sebezhetőbb nem is lehetnék, mint most.
- Ha én bízom magukban, akkor maga se tegyen másképp. Még akkor is ha merésznek gondol. Ha nem lennék az, akkor most nem mennék magukkal.- mosolygok rá oldalról, a kabátja gallérja alá húzva a kis libbenő széltől az államat.Mikor leinti a taxit szólnék, hogy én is kocsival jöttem, szívesen elviszem ahova szeretné, de ez most az ő meglepetése, és nem szeretném elrontani. Így aztán engedékenyen szállok be, amikor kinyitja nekem az ajtót, ölembe kanyarítva a vállamról a kabátját, a tetejére téve a virágomat. Ujjaim játszadoznak a kissé már viharvert szirmokkal. Egy címet mond be a taxisnak, és az autó megindul velünk….valahova.
- Nem baj. És ígérem, hogy én fogom valamilyen módon kárpótolni a többieket, ha egy kicsit most itt hagyják magát nekem a fényben, Theron.- szelíd, szinte suttogó volt a hangom. Tudom és érzékelem, hogy bár vele beszélgetek, a kíváncsi hallgatóság ott az árnyékban figyel. A tekintetében ott volt Darius haragvó lobbanása, a mozdulataiban a finomság talán Estheré lehet...vagy az a gyermeki vidám kíváncsiság, ahogyan a fejét hátradönti az ülésen meglehet Ethan sajátja. Bár Theron ült mellettem, tudtam, hogy más is ott van….de én önző módon őt akartam. Még mindig csak Őt.
Hozzá hasonlóan én is hátradöntöm a fejem az ülésen és felé fordulok. Egészen közel van a fejünk így, mint két titkokat megosztó gyerek, vagy két olyan, akik valami huncutságra készülnek. Bólintok. Benne vagyok a játékban és elfogadom, hogy választ majd csak akkor kapok a korábbi kérdésemre, ha ott leszünk, ahova éppen tartottunk. De nem faggatom hova megyünk. Az az izgalom, ami jellemzi egyszerűen annyira őszinte és gyönyörű, hogy nincs kedvem ellenkezni. Szépen lassan levesz a lábamról és a kérdésére az első válaszom szinte egyértelmű, noha kétértelmű is egyben.
- Maga volt.- szinte gondolkodás nélkül jelentem ki, aztán persze elnevetem magam.Zavarba jövök azt hiszem.
- Bocsánat, félreértettem a kérdést.- valóban nem figyeltem, mert ő nem legfurcsább volt, hanem legkülönlegesebb. Igaz én szinte csak gyerekekkel foglalkozom, kivéve amikor ügyeletes vagyok.Elgondolkodom egy pillanatra aztán eszembe jut.
- Volt egy kislány. Olyan négy éves forma. Veseproblémákkal küzdött és a vizsgálatok kimutatták, hogy az egyik veséje nem működik megfelelően. Mire a hat éves kort betöltötte már ismerte a művese kezelések minden velejáróját. Óriási forma volt a kislány. Minden alkalommal a kezelések alatt bábelőadásokkal szórakoztatta a kezelő személyzetet. A két kezecskéjére két bábot pakolt és azzal mindenfélét eljátszott. Remek hangutázó volt.Ha mosolyogni akartam akkor mindig bementem hozzá és egy idő után azt vettem észre, hogy egyre többen vagyunk. Nővérek, beteghordók, más gyerekek….mindenki kíváncsi volt a kislány előadására.És a végén mindenkinek énekelnie kellett vele. Mindenkinek kivétel nélkül.- nevettem el magam.
- Van fogalma róla példának okáért én milyen rémesen énekelek? De ő még erre is rávett. Még meg is fenyegetett az ujjacskáival. Így ni!- mutogattam Theron felé pontosan úgy ahogyan a kislány, és még a szemöldököm is összeráncoltam éppen úgy mint az apróság.
- “Ne csalj, Mirabell doktornéni! Tessék énekelni!” Oh egek, mennyit nevettem.- az emlékek hatására is felszabadultan, szinte potyogtak a könnyeim ahogyan felidéztem a rémes hangomat, meg ahogyan mindenki nevetett rajtam és velem.
- Két éve egy mesekönyvet hozott ajándékba a postás. Dedikált példány volt, az írónő saját rajzai díszítették és az volt odaírva, hogy lapozzak a negyvenedik oldalra. Tudja mi volt ott?- tartottam egy pillanatnyi hatásszünetet látható volt, hogy vidám és meghatott is vagyok egyszerre.
- Eeeeeegy óriási nyúl, hosszú fekete hajjal a fülei között, olyan szemekkel mint az enyém, és egy sztetoszkóppal a nyakában amin egy plüss angyalka fityegett.Ő volt Mira a nyúldoktornéni, Végtelenerdő lakóinak gyógyítója. A kislány felnőtt és mesekönyveket írt és illusztrált.És az egyikben én is benne voltam. Furcsa és egyben különleges beteg volt.- hallgattam el, aztán visszafordítottam a fejem felé.
- Most mit kérdezzek magától? Hiszen még az előzőre is várom a választ. Szóval az én kérdésem tartogatom akkorra amikor az előzőre megkaptam a választ….ha nem bánja.- az a mosoly amit a kérdésével varázsolt az arcomra, az emlékek felidézésével nem múlt el.Csak figyeltem őt szótlanul és mosolyogtam.

Édes mosolya egy percig sem hagyta, hogy kételyek üljék meg lelkem, pedig lett volna rá okunk, hisz egyikőnk sem tudhatta biztosan, nem-e furakszik be közénk valaki, vagy nem éri-e kellemetlenül célunk számára még nagy meglepetésként szolgáló megállóhelye. Én sem tudom biztosan jó döntés-e ilyen hamar, mondhatni a mély vízbe dobni, de nem tehetek türelmetlenségemről, hisz annyira váratlanul ért a megjelenése és általa akkorát fordult a világ szemeimben, hogy úgy érzem nem tudok lassítani a tempón, megállni pedig nem is akarok. Zavartan mosolyogva figyelem, ahogy óvatosan szimatol a kabátom gallérjába. Zavarba hoz, s legszívesebben átkarolnám a derekát, óvatosan simítva rá kezem oldalára, mintha közelebbi volna a kapcsolatunk némi barátságnál, mintha barátságon túli érzéseket táplálnánk egymás iránt. Mintha a férje volnék... De nem teszem, egyelőre nem merem. Túl sok volna neki, talán el se fogadná, talán átlépnék egy határt, mely láthatatlanul, de mindvégig ott húzódik köztünk parancsolva, hogy ne tovább. De ez a vonal olyan vékony, olyan áttetsző, mintha csupán én képzelném oda, mintha nem is volna ott. Nem tudom. Még azt sem merem meglépni, hogy a vállánál karoljam át, pedig szeretném, nagyon. Ő azonban belém karolt, ami által újfent némi bátorságom lett, bár ez végül a taxiig kihasználatlanná vált.
Ahogy azonban megérkezett a sárga személyfuvar, mosolyogva nyitottam neki ajtót.
 - És ha még mi sem tudjuk biztosan, de éppen elrabolni készüljük? - kérdeztem játékos mosollyal, mert vicces volna belegondolni, hogy egy emberrablás lehetne ennél szürreálisabb. Miután beült, s én is így tettem, behúztam magam után az autó ajtaját, kizárva vele az őszi hideget, majd a zavarodottságtól hamar elhadarva a címet, nagyot szusszanva dőltem vissza mellé. Nem tagadom, a jármű kellemes fűtöttsége és Mirabell közelsége teljesen megnyugtatott, s talán még egy csöppet el is pilledtem, ahogy némileg engedve a zavarból, hátra döntve fejem néztem vele farkasszemet néhány centire az arcától. Nem tudtam nem mosolyogni ezen. Volt bennem némi izgalom ugyan, de eszemágában sem volt elhúzni arcom. Vicces, de úgy éreztem magam, mint egy kis kamasz, akit életében először talál egy a pufók Amor nyila. Kezem köztünk az ülésen pihent, szinte sóvárogva az ő keze után, de elnyúlni érte még nem mertem. Ígyis épp elég nehéz volt megállni, hogy ne leheljek egy apró, puha csókot ajkaira, mik csak centire voltak enyéimtől. Éreztem parfümének illatát, mely sajátjával keveredett. Emlékszem akkoris egészen megnyugtató volt érezni, mikor a rendelőben gyermeteg módon az ölelésébe bújtam. Mosolygó szemekkel fürkésztem sötét íriszeit a válaszát keresve, amire a váratlan válasz még engem is meglepett. Jogos, de tényleg. Szinte egyszerre nevetünk fel jóízűen.
 - Semmi baj, de tényleg... Így belegondolva érthető. Miféle őrült mászkál be egy kicsiknek szánt rendelőbe... Bele sem merek gondolni, milyen szerencsétlenül nézhettem ki. - nevettem fel ismét, mert akkor ugyan a pillanat minden volt csak humoros nem, így utólag már jót nevethetünk rajta. Mindenesetre nem hagyott történet nélkül, aminek nagyon örültem, mert szerettem hallgatni őket.
Bevallom eleinte féltem, hogy szomorú történetet fogok hallani, de ahogy elértünk a bábozáshoz széles mosoly ült az arcomra. Magam elé képzeltem az egészet, s noha egy részem nagyon meghatotta, milyen erős is volt ez a kislány - mit sok felnőtt megirigyelhetne tőle - olykor azért el-el nevettem magam, ahogy lelki szemeim előtt láttam, amiként Mirabell is, ha nehezen is, de rávette magát az énekre. Amikor pedig eljátszotta a szigorú kislányt a könnyem is kicsordult a nevetéstől, miközben akaratlan is hol hátra, hol kicsit előre dőltem. Hangos épp nem voltam, de nehezen ment abbahagynom a kacagást, néha még a szám is összeszorítottam, s letörölve a könnyeim, alsó ajkamba harapva döntöttem vissza fejem és hallgattam tovább.
 - Én nem hiszem azt. Biztos vagyok benne, hogy sokan megirigyelték a hangját. De már csak emiatt is egyszer rá kell vennem, hogy hallhassam. - mosolyogtam rá szélesen, s nem, nem viccnek szántam, egy alkalommal tényleg rá veszem.
 - Hogy mii? - hüledeztem somolyogva. - Nyúldoktornéni, ez aranyos... Szebb ajándékot nem is kaphatott volna. - tettem hozzá már-már én is meghatottan. Már az is csodálatos dolog, ha egy ilyen csöpp kislány erős marad mindvégig és küzd, hogy meggyógyuljon, de mikor évekkel később, felnőttként sem felejti el azokat, akikre számíthatott... felbecsülhetetlen érzés. Talán apróságnak tűnhet külső szemmel, de akárki akármit mondjon, nem a pénz, ami igazán boldoggá tesz minket, hanem, hogy valaki hálája jeléül évekkel később odajön és csak annyit mond Köszönöm. Olyankor egy picit mindenki hősnek érezheti magát.
 - Feltétlen vennem kell majd egyet nekem is. Ethan biztos imádná. - vagy ha ő nem is, én igen. Különös de ez a történet és a mi történetünk is valahogy az Alíz Csodaországban című meséjét jutattja eszembe, ahol Mirabell a kíváncsi Alíz, én pedig a folyton rohanó, feszült fehér nyúl, ki elvezeti aztán a Bolond Kalapos teadélutánjára, ahol találkozik a többiekkel. Arra viszont már nem emlékszem, hogy miképp is fogadták a szőke kislányt, ám mindenesetre én nagy reményeket fűzök Mirabell és a többiek találkozásához.
 - Dehogy bánom, ám így én faggatom tovább a nyuszidoktornénit. De ha odaértünk mindenképp bepótoljuk az elmaradt kérdéseit. - válaszoltam, mert igazságtalan sem akarok lenni, na nem mintha itt vérre menne a dolog. Most azonban úgy gondoltam különös kérdés elé állítom, bár meg lehet ezzel igencsak lerombolom a hangulatot. Viszont az volt bennem, hogyha nem most akkor már soha. Nem is vagyok benne biztos, hogy egyáltalán szokás-e ilyet kérdezni, de ha most nem tenném meg és rosszul sülne el a kezdeményezés, nos... azt hiszem nem tudnék többet a tükörbe nézni.
 - Szóval... - kezdtem bele, bár nehézkesen. Annyira nehézkesen, hogy még egyik szemöldököm is felvontam eltűnődve, hogy egyáltalán jól kezdtem-e. Ezúttal viszont nem a zavartságom játszott közre, hanem, mert életemben nem kérdeztem még ilyesmit senkitől és nem igazán tudom, hogy tegyem fel úgy a kérdést - ami inkább kérés -, hogy ne nézzen teljesen hibbantnak.
 - Esetleg... - a folytatás sem vitt minket közelebb a válaszhoz, de azért nem adtam fel.  - Volna rá lehetőség, hoogy... - alakul és valójában már csak a lényeg hiányzik.  - ...meg... megcsókoljam? - borzalmasan nehéz szülés volt és bár azt hittem kimondva nem hangzik majd annyira idiótán, de valljuk be, ez bizony haláli gáz volt. De úgy érzem engedélyt kell kérnem. Egyrészt mert férje van, másrészt, mert lényegében még csak kétszer találkoztunk, az első alkalom pedig szépen szóval is csak katasztrófálisnak nevezhető. Ha a mosolya nem hagyott alább túlzottan, tovább tetéztem a dolgot.
 - Csak egy picit... - sutyorogtam oda neki, hüvelyk- és mutatóujjammal meg is mutatva mennyire picire gondoltam, mellé pedig bedobtam a Theron-féle bociszemeket. Megakartam csókolni már a rendelőben is, pedig még nem is ismertem és ő sem engem, de azt éreztem, hogy ha esélyt adunk ennek az igen különös kapcsolatnak, bizony-bizony furcsa kis kalandokban lehet részünk.

Theron & Mira

A különleges emberek különleges nyomokat hagynak bennünk. Ismeretlen, rejtegetett vágyakat ébresztenek fel, alig ismert önmagunkhoz találunk el általuk. Talán nem is sejtettük magunkról, mennyire megkapó tud lenni egy olyan mozdulat, amit csak gondolatban vittünk véghez, mennyire vágyott tud lenni egy olyan érintés, ami nem tudjuk honnan bukkan elő, csak azt tudjuk, hogy szeretnénk, hogy vágyunk rá...de végül győznek még a gátlások, a szorongatott félelem, amely visszatart. A különleges emberek azonban idővel lebontják ezeket a falakat, eltűnnek a gátlások és a félelmek, mi pedig ott leszünk mosolyogva, derűsen, készen bármire. A különleges emberek hatással vannak ránk. A puszta létezésükkel, a megfoghatatlan személyiségükkel, azzal a varázslattal ami egy szempillantás alatt születik, és a rabjaivá válunk. Theron egy különleges ember. Minden szempontból. Talán ha akkor úgy sétál ki a rendelőből, hogy nem teszi fel a kérdést, hogy nem akar mindenáron újra találkozni velem, én lettem volna aki felkutatja….aki meg akarja találni, bár New York milliós dzsungelében azt hiszem ez szinte lehetetlen feladat lett volna.Tudatában annak, hogy mennyien osztoznak a testen, hogy hány lélek lakozik legbelül talán nem is Theronként szerepel a hivatalos nyilvántartásban.Most azonban az sem érdekel, hogy mi a valódi neve. Talán soha nem is fog. A valódi neve Theron, ahogyan Darius is ilyen néven ismert, vagy éppen Ethan...az újonnan emlegetett beszédes nevű Hunter. A különleges emberek, mint Theron mintha éreznék, hogy nem lehet vége egy pillanatnak úgy, hogy az újra viszontlátás lehetőségét nem adjuk meg.Talán reménykedtem benne, hogy így lesz, noha tudom, hogy Adam intelmei nagyon is valóságosak. Csak éppen nem abban a formában, ahogyan ő gondolja. Theron nem másokra veszélyes….Theron rám veszélyes.Bárcsak a sors másképp rendezte volna ezt a kusza tragikomédiát, amit játszik velünk….bárcsak mindegyikük saját testet kapott volna, amelyben boldogan létezhetnének, én pedig találkozhattam volna Theronnal. Pár másodpercre feléled bennem a bűntudat, hogy őt akarom kisajátítani, de a kíváncsiság is, hogy kik azok akik a háttérben mindig ott vannak? Akikről nem feledkezhetek meg, amíg vele is vagyok. A fény törékeny, a fény könnyedén csalfa árulóvá válhat, ahogyan a rendelőben is, és kialudva nem tudhatom ki lesz majd aki velem szemben áll.Most még ő teríti rám a kabátját, de lehet  a taxiba már egészen más valakivel szállok be. Elég azonban csak belenéznem az őszinte szemeibe, egyetlen kiejtett szavába belekapaszkodni, én tudom, hogy még ő van itt. Még övé a fény, amelyet a jelenlétemmel folytonosan táplálni akarok. Konokul még hozzá ragaszkodom, és önfeledten, szinte magamról megfeledkezve figyelem szinte egészen közelről. Néhány pillanat így telik el, mintha ebben akarnám megőrizni, hogy a nap végével velem maradjon. Úgy szerez nekem boldog pillanatokat, hogy tulajdonképp semmit nem tesz különösebben érte. Egy szál virág, pár tétova kedves szó. Mint egy kamasz aki nem tudja, hogy vajon jól csinálja, vajon nem túl sok, nem merészkedett hozzám közelebb? Ó bárcsak elmondhatnám, hogy a távolság közöttünk még mindig rémisztően sok. Hogy most is, e pillanatban csak egyszerűen meg szeretném ölelni. Nem vigasztalva, hanem csak úgy, egyszerűen, minden hátsó gondolatot mellőzve. Helyette csak figyelem, innen közelről, mosolyogva és hétköznapi, meg nem szűnő derültséggel.
Aztán elszólom magam. Apróság, mégis valahogyan olyan zavarbaejtő számomra. Mégsem magyarázkodom, talán ő is érzi és tudja, hogy e pillanatban valóban őt gondolom a valaha volt legkülönlegesebb embernek aki a rendelőmben járt.
- Nem nézett ki szerencsétlenül….inkább olyan volt, mintha eltévedt volna, és nem találná a hazafelé vezető utat. Talán nem is tudja merre van a haza….talán otthon sincs. Mintha félne, hogy ha segítséget kér, akkor bezárják valahova, ahonnan soha többé nem szabadulhat ki. Én pedig nem akartam, hogy bezárják. Én haza akartam magát vezetni….tudja.- feleltem könnyedén, kicsit talán egy leheletnyit halkabban beszélve hozzá. Fejem megtámasztottam a durva szövésű kárpiton. Az autó könnyedén siklott velünk a forgalomba, de körülöttem megszűnt a tér és az idő. Egy kicsit talán az a világ is, ahova tartoztam. Kicsit elfeledkeztem a gondjaimról, arról, hogy hamarosan véget ér majd ez a találkozás, ez a furcsa pár óra és én visszatérek az otthonomba, ahova tartozom, csupán Theron orromban maradt illatát viszem magammal, azokat a kérlelően hívogató pillantásokat és a virágot, mely illatát vesztette, és meg is viselték az órák, de én őrizni szeretném. Nem tudom mi történik bennem, azt sem, hogy mi váltja ki. A csodák azt hiszem így születnek, azok a dolgok amelyekre nem leljük a magyarázatot, mert tán nincs is. Valami különös érzés ott legbelül a lélekben hatással lesz a tetteinkre, a szavainkra.
A régi történet hatására én magam is visszarepülök az időben. Jól esik felidézni, jól esik mosolyogni rajta, a saját esetlenül hamis hangomon.
- Ó nem nem! Nem teszem ki magát ekkora kínzásnak. Már az is felért vele, amikor a fiaimnak altatódalt énekeltem. Néha nem tudtam eldönteni, hogy azért aludtak el rá olyan hamar, hogy nem kelljen tovább hallgatni, vagy valóban olyan kellemesen altató volt.De...na igen….valamiért mégis szerettem őket a karjaimban tartani, és csak nézni amint elalszanak.- merengtem el kicsit az egykor volt időkön. Az ember bele sem gondol, hogy a gyerekei milyen hamar felnőnek, és bár fárasztó és kimerítő állandóan ott lenni mellettük, de évekkel később bármit megadnánk azért, hogy úgy igényeljék a közelségünket, ahogyan régen. De a távolság szépen lassan nő közöttünk, már csak lélekben kellünk, noha mi anyák még mindig ugyanúgy igényelnénk azt a fajta közelséget, azt a fajta összebújást. A fiaim azonban felnőttek, és az én öleléseim csak itt vannak, bezárva a karjaimba.
-Talán….talán egyszer majd én olvashatok mesét belőle Ethan-nak. Ha nem bánja.- jegyzem meg derűsen, még kacsintok is mellé cinkosul. Hiszen azóta hogy beszélt róla minden vágyam, hogy egyszer megismerjem ezt a gyermeki lelket. Mások tán képtelenek lennének elvonatkoztatni, bevallom nekem sem egyszerű, de én mást látok mint a többiek. Én látom őket...tudom és érzem, hogy ott vannak. Nincs különleges képességem, csak azt tudom, amit belül érzek, amikor mások felé fordulok. Az empátia erős bennem, és Adam nem egyszer megjegyezte, hogy bizonyos dolgokban erőteljes hasonlóságot mutatok az empata emberekkel. Fogalmam sincs így van vagy sem, csak azt tudom amit érzek.
-Mindenképp bepótoljuk, szaván fogom. - harapom be finoman az ajkaim egy mosoly közepette, majd várom a további kérdéseit, mert megígértem, hogy bármire felelek, amit csak szeretne. Az első szó után megakad...felvonom a szemöldököm, biztatóan bólintok, várva, hogy folytassa bátran, nem ellenkezem semmi ellen. Óvatosan jönnek a szavak, töredezve, nagyon félénken, mintha olyasmit akarna kérdezni, amire attól fél, hogy vagy nem akarok válaszolni, vagy túlságosan kényes területre tévedne. Mondanám, hogy ha így is van akkor úgyis szólni fogok, és igazán semmi gond, ne érezze magát kényelmetlenül. Akár egy kamaszfiú, szinte lángol az arca, az utolsó szavak pedig szinte elém peregnek, ő maga megsemmisülten, mégis reménykedve néz rám. Megcsókolni? Nem is tudom hirtelen, hogy mi mondjak….vagy mondanom kellene egyáltalán valamit? Aztán olyan lesz mint egy gyerek, ujjaival mutatja azt a nagyon picikét, mintha csak egy darabka csokoládé lenne, és ígéri, hogy beosztja a maradékot, csak azt az egyet még adjam oda neki.
Egy ideig csak nézem az engem fürkésző boci szemeket. Hát lehet neki ellenállni?Hadakozik bennem az ellenállás, amely azt mondatja, hogy ez egy egyszerű találkozás, egy kellemes beszélgetés ne is akarjunk ettől többet. A másik felem, a kíváncsi, az amelyik eddig is oly nyitottan állt a dolgokhoz az beleegyezni vágyna...olyan közel van, Érzem a forró levegővételét, ahogyan az arcomnak csapódik. Tudom, hogy legbelül, valahol mélyen én is meg akarom csókolni...előtte nem akartam...de most...ha nem is mondja, akkor is meg akartam volna.Mégis eltelnek percek, talán kettő is ebben a némaságban, mintha nem akarnék neki választ adni, vagy mintha tanakodnék, saját magammal hadakoznék.
Lassan, lágyan, finoman elmosolyodom. Szemeim lehunyom egy egész másodpercre, és amikor újra ránézek még mindig ugyanúgy néz engem. Kitartóan. A taxi megáll. A sofőr nem mozdul, mintha talán tudná, hogy valami történik itt hátul, és addig talán nem is fogunk mozdulni, amíg valamerre nem billenünk. Ha engedem a csókot, tudom, hogy egy olyan határt lépek át amelyet egész életem során egyszer sem tettem. Mióta férjhez mentem még csak meg sem fogtam egyetlen férfi kezét sem más szándékkal, megcsókolni pedig főleg nem. Valahol talán érzem, hogy mindezzel Theron is így van...mármint, azt hiszem nem sokszor kerülhetett nőhöz ennyire közel. Érthető miért. Talán fél, hogy megijesztene ha kérdés nélkül megtenné.
Én leszek aki felelet helyett kissé megemelkedik, oldalra fordul, egészen közel hozzá, és két kezem bölcsőjébe veszem az arcát. Óvatosan hajolok előre, ajkaim leheletfinoman érintik az ajkát. A világ szinte pillanatok alatt megszűnik, és egy óriási forróság felé kezdek zuhanni. Zúg a fülem….istenem, mit művelek? De nem hallgatok a belső hangra, nem hallgatok semmi másra, csak arra az egyre, amely a mozdulataimat irányítja, és az előbb finoman érintett ajkam újra az ajkára simítom. Ráolvadok mint a cukor az édes túlérett eperre. Nem vagyok tolakodó, inkább tétova, ahogyan ő is. És most én vagyok aki arra vár, hogy mélyül a csók, vagy megmaradunk ennyinél….

Elmerülve sötét, étcsokoládéhoz hasonló színű íriszeiben elgondolkodom rajta, a felénk irányuló megértésén, empátiáján. Olyan egyszerűen beszél róla, könnyedén, mi érthetetlenné teszi, más miért nem érzi, látja, hallja mit ő. Badarság tudom, de kicsit olyan érzés ez, mintha ő és mi valójában nem is volnánk olyan idegenek, csak éppen annyira, mint mi egymásnak. Mintha azért volna képes átérezni, ki-kit a fényben tartani, mert tudja, ő tudja, ez milyen. Mintha legalább egy kis része mindig is velünk lett volna a szobában. Elképzelem, ahogy ott ül köztünk, ahogy csendben vár a sötétben, türelmesen, senki elé nem tolakodva. Kisugárzása pedig nem engedi elbújni a feketeségben. Meleg, simogató és mosolygós, pont, mint ő. Szavain bölcsen csengenek, ha olykor hallatja is kellemes hangját. Érintése csupa szeretet és gondokodás, nem úgy, mint Dariusé. Mindenki epekedne figyelméért, de sosem érinthetnénk, sosem csókolhatnánk. Vajon egykor ő is közülünk való lehetett? Itt volt, még a kezdetek kezdetén, csak valamiképp kivált közülünk, áldozatául esve a felejtésnek ki is volt a múltban? S ha neki sikerült, hogyan tette? Butaság, igen tudom, valahol mégis úgy érzem van benne valami.
 - Csupán a rossz tapasztalások végett, de igen féltünk, félünk még mindig, mert tudjuk, hogy résen kell lennünk. Az emberek nem szeretik, ha valami eltér, ha más, egyszerűen nem tudnak vele mit kezdeni és félelmükben inkább ártanak. De maga nem, és ezért... örökké hálásak leszünk magának, Mirabell. Maga az egyetlen, aki mellett nem félünk ilyesmiktől és ez bevallom... eszméletlen felszabadító és boldog érzés. Mintha egy szüntelen, erős migrén hirtelen... semmivé vált volna. Maga a mi ellenszerünk a világra... - mosolyogtam rá, oldalt fordítva fejem, a hátsó ülés huzatának döntve. Igen, bízom benne, és ha naiv is vagyok, hiszem, hogy ő sosem ártana, nem okozna csalódást. Nem is akarok vissza élni vele, bár vágyaim egyre inkább ki-ki tolják a határaim, határaink.
Története rövid időre eltereli ezekről gondolatom, s mosolyogva, sőt néhol jóízűen felnevetve hallgatom az elképesztő és nem kevesébe megható sztorit. Igen, pontosan ilyesmire gondoltam. S hiszem, hogy messze több ilyen és ehhez hasonló története van még. Különös mennyi sok fontos vagy kevésbé fontos emlék marad meg elménkben. S még különösebb, hogy én rengeteg mindenre nem emlékszem, akárhogyis erőlködöm. Nincsenek előttem a szüleim, a testvéreim - már ha voltak egyáltalán -, hogy pontosan honnan származom, milyen életem volt a feleségem és Patrick előtt. Furcsa és megmagyarázhatatlan, de már elfogadtam, hogy ez így van.
 - Ó, ne már! Ne legyen ilyen kegyetlen! Nem hiszek magának, igenis hallani akarom. De így akkor rá leszek kényszerítve, hogy egyszer olyan helyzetbe hozzam, és azt nem róhatja majd fel nekem. - nevettem el magam, már most azon gondolkodva vajon van-e a környékünkön karaoke-bár vagy nem-e lesz mostanság valakinek szülinapja. Őrület, s én is csak lassan kapok észbe, mégis miket nem tervezek, de mégis örülnék, ha mindezeknek részese lenne. Ha esetleg karácsonykor, akár csak egy estére is, de együtt néznénk meg az ünnepi fényeket, vagy tavasszal egy kalandos kirándulásra adnánk fejünk. Vele együtt még egy születésnap is kész parti lenne.
Megjegyzése a mese olvasást és Ethant illetően valamiért meglepett, pedig nem kellett volna. Ugyanakkor meg is hatott. Egyrészt mert bár nem látok bele a fiúcska fejébe, tudom, hogy szüksége volna egy családra, nem olyanra, mint a miénk, s noha én máig nagyon igyekszem helyettesíteni az apa szerepét nála, messze nem én vagyok erre a legmegfelelőbb, elég csak belegondolni ebbe, egy mesekönyv felolvasásába. Egy pillanatnyi irigységet sem keltett bennem, mint inkább komolyan eljátszottam a gondolattal, ahogy ülnek az ágyban, vagy a kanapén és Ethan - mégha dedósnak is találja már a mesekönyveket - tátott szájjal hallgatná Mirabellt, ahogy mesélőből előbb a mélyhangú medve papa szerepébe bújna, majd a kedves nyuszidoktor néniébe. Ismerem annyira, hogy ez az egész olyannyira megtetszene neki, hogy a későbbiekben már a mesék sem okoznának problémát, átérezhetné azt, amit más kisgyerekek.
 - A-az nagyon jó volna... - vontam össze szemöldökeim még mindig kissé hitetlenkedve, hogy egyáltalán ilyesmire kerülhetne a sor, de nagyon örültem neki.
S ezen a ponton jött tőlem a kissé talán bugyuta kérdés, mely sokkal több tartalmat hordozott magában. Nem is igazán tudom, mire kellett volna számítsak, ő annyira más, kiszámíthatatlan. Tétovázik. Ez nem feltétlen jelent rosszat, bár ami azt illeti, igazán szégyelhetném magam, amiért ilyen szégyenletes dolog elé állítom, míg ő lelki hadakozásba kezd önmagával. Azzal a Mirabellel, aki hűséges, aki nem volna hajlandó ilyesmire vetemedni. A kalandra vágyó doktornő azonban megakarná lépné mindezt, s ezt a szemeiben is látom, ami bizony... fellelkesít, reményt ad és alig bírom elfojtani izgatott mosolyom, így többnyire alsó ajkamba harapva figyelem. Elmosolyodik. Én pedig még inkább zavarba jövök, noha lelkem mélyén, már kiolvasom mosolyából, hogy ez esélyesen egy igen lesz. Ennek tudatában érzem, ahogy az eddig békés ütemet járó szívem most ismét gyorsabban kezd kalapálni. Amint pedig finoman megmozdul helyén, tudom hogy, ez lesz az a pillanat. Ajkaim kissé kiszáradnak a mérhetetlen öröm és izgalom egyvelege nyomán, mellkasom valamivel gyakrabban emelkedik, szaporábban veszem kicsit a levegőt. Az egész olyan hihetetlen, hogy bár eszméletlen boldog vagyok, a felfoghatatlansága miatt, talán nem is tudnám kifejezni még ennél is nagyobb örömöm. Fel sem tűnik a számomra, hogy megálltunk, egy új világba csöppenek vele és általa, ahogyan ajkai alig érintik ajkaim, még a levegő is bennem reked. Lassan lehunyom szemem és eleinte még ahhoz is gyávának érzem magam, hogy viszonozzam, de ahogy elmerülök ebben a ringató érzésben, egyik kezem akaratlan is derekára simul, s csak lassú lépésekben édesgetem ajkait sajátjaimmal, miközben olykor óvatosan engedem ki orromon a levegőt. Nem is emlékszem mikor érezhettem mindezt. Nem tudtam megállni a folytatást, pedig Isten lássa lelkem, nem vagyok én ilyen falánk. Most mégis többre vágyva immáron mindkét kezem derekára simult és közelebb bújva - már ha közelebb még lehetett - nyomtam ajkaim az övének tovább ízlelgetve őket. Picikét oldalra billentve fejem próbáltam még inkább mélyíteni a forró csókot, kezeim óvatoskodva simultak feljebb derekáról, de tiltott helyekre nem nyúltam. Ám még el sem merülhettem igazán - már ha neki sem volt mindeziáig ellenére a dolog -, mert a sofőr köhhintett egy hangosabbat, mire hirtelen megint a taxi hátsó ülésén találtam magam kipattanva szemeim, ölelve Mirabellt. Ki tudja hányadszorra próbálta már felhívni figyelmünk az ismeretlen, akivel még mindig egy légteren osztozkodtunk.
 - Megérkeztünk. - pislogott hátra laposakat, egyértelműen nem örülve a szituációnak. Ilyen hamar? Nem kapkodtam volna odaadni a pénzt és sietve kiszállni Mirabellel, ha a férfi nem szórt volna felénk villámokat kiűzetésünk céljából, illetve nem volt meg bennem az a kis remény, hogy esetleg majd még folytathatjuk.
Amint pedig becsaptam Mirabell után a kocsi ajtaját, el is zúgott a taxis. Se baj, voltunk mi már ennél is kellemetlenebb helyzetben. Azt hiszem. De bizonyosan. A cél ahová hoztam pedig nem más volt mint az otthonom, otthonunk. Nem a legbájosabb környék övezte, de egyrészt itt volt a legolcsóbb a lakás, másrészt itt kevésbé kell tartanunk a megtalálásunktól. Hülyén hangozhat, de ez a hely nagyobb biztonságot nyújt, mint egy kertváros, ahol mindenki tud mindenkiről mindent. A csók után már nem éreztem annyira tehetetlenek magam, bár még zavarban voltam és kicsit féltem is lépéseket tenni, de mindezt leküzdve megfogtam kezét, ha csak ő nem előzött be. A lakásunk a negyedik szinten volt, így meg sem fordult a fejemben, hogy lépcsőzzünk, szóval liftbe szálltunk, de még akkor sem igazán akaródzott elengednem a kezét. Ám ahogy figyeltem a kis kijelzőn fel-felé haladó számokat, hirtelen eszembe jutott, mennyire figyelmetlen voltam vele. Szabad kezemmel homlokomhoz kapok, s aggódva pillantok rá.
- Mekkora idióta vagyok... M-meg sem kérdeztem tőled, h-hogy zavarna-e, h-ha fel... felvinnélek magunkhoz... - néztem rá szégyellve mekkorát hibáztam. Abba bele sem gondoltam, hogy egyáltalán szokás-e ilyet kérdezni. És ha azt hiszi, hogy rosszban sántikálok? Hogy olyasmit akarok tőle, amit ő bizonyos nem szeretne? Legszívesebben eszeveszett mentegetőzésbe kezdtem volna, amiért ez a parfüm illatú, rózsaszín köd felhő így ellepte elmém s megvakított. És ezt is tettem. Mikor felértünk a szintre és kiléptünk a liftből - ha csak már jóval előtte nem jelezte, hogy köszöni, de ebből nem kér -, elég ugrottam, mielőtt az ajtóhoz értünk volna.
- E-esküszöm, hogy én nem azért tettem ezt az egészet, mert... - magát a kifejezést inkább számra sem mertem venni, csak hebegtem tovább. - A sofőr is gyorsan i-ideért... Ki tudja m-mennyivel ment... é-én csak... én csak meg... - egy csöpp pihenőt kellett beiktatnom, hogy lenyugodjak és valamivel érthetőbbé váljon a beszédem.
- Én csak megígértem, hogy... hogy megmutatom mi... ki vagyok. - pillantottam fel rá minden rossz sejtetést már előre megbánó tekintettel, különös mód még mindig kézfejét fogva.

Theron & Mira

27 évvel ezelőtt…

A férfi a kezét a nő szemeire tapasztotta, lágyan és óvatosan vezette. A nő lábai alatt puha, a reggeli harmattól még nedves füvet érzett, csiklandozták a csupasz bokáját. Halkan kuncogott is.
- Brad, áruld el, hogy hova megyünk! Nem látok semmit.
- Meg fogod látni Belle. Bízz bennem, vigyázok rád, nem lesz semmi baj!
És ő bízott benne, noha az izgatottságtól szinte alig kapott levegőt, és folyamatos mosoly görbítette felfelé szép ívű, tüdőszín ajkait.
Végül megálltak. A férfi lassan engedte le a kezeit, hogy a világ láthatóvá váljon a nő számára.
A virágzó cseresznyefák látványa egészen letaglózta Mirabell-t hirtelen meg sem tudott szólalni. Mindig is erre vágyott, noha az utóbbi napokban a barátja nagyon titokzatos volt, hogy miért kell Washingtonba utazniuk éppen a tavaszi vizsgák közepén. A virágokról a szirmok lassan, andalogva hullottak alá. Mintha rózsaszín és fehér selyemhó hullana a világra, mindent beborítva.
- Az álmom…- suttogta a meglepettségtől hangját vesztett nő, az elé terülő virágzó világba legszívesebben beleugrott volna, belebolondult volna, belefeküdt volna, talán soha többé ki sem akart volna jönni belőle.
- Mondtam, hogy valóra váltom. Az összes álmod.Ez csak a kezdet.- ölelte át hátulról a férfi és apró csókot hintett kedvese csupasz, a tavaszi szellőtől kissé hűvös, fehér nyakára.

Az összes álmom. Annyi sok volt. Fiatalon és szinte önfeledten semmi másra nem vágytam jobban akkor csak a férjemmel lenni.Ott lenni minden cseresznyevirágzáson Washingtonban. Azonban akkor, huszonhét esztendővel ezelőtt a valóra vált álmot nem követte több. Csak egyszer, amikor még Rod kicsi volt, elmentünk anyával, aki akkor már beteg volt. És én szerettem volna ha látja, ha erőt merít belőle. Mert a látvány megfoghatatlan.Azt hiszem az volt az utolsó szép dolog az életben amit látott. A virágzó cseresznyefák között hagytam én is magamból egy darabot. Abból a lányból, aki mérhetetlenül szerelmes volt. Hova tűntek az érzelmek, hova tűnt  a megfoghatatlan vágy a ragaszkodás és a tengernyi ígéret? Én mindet megtartottam. Tovatűnt, elúszó, elvirágzó emlékek, és eltemetett ifjúság a múlandóság egyetlen másodpercében. Roderick számára azonban az az első, legelső alkalom, amikor látta a fákat, maradandó élményt hagyott. Talán titokban mindig is vágyott oda vissza, talán lesz majd egy lány akivel elmegy oda, akinek megmutatja azt a csodát, amit az apja mutatott nekem egykor.
Talán én is elmegyek egyszer újra….talán Theron is eljönne velem….eljönne velem? Most, ahogyan az autóval haladunk egy ismeretlen úticél felé, azon kapom magam, hogy tervezek. Olyan dolgokat amiket nem lenne szabad, amiről egy férjes asszony nem álmodik. Csak talán, néha. Titokban. Amikor szomorú, vagy elkeseredett, vagy elhanyagolt. Olyan mint én. Nem vagyok csalfa és hűtlen, nem vagyok könnyelmű, nem szokásom olyasmit tenni, ami szembe megy mindazzal, amit felépítettem magamnak, amilyen vagyok. Vagy amilyenné váltam a férjem mellett. Mostanság azonban már nem tudom ki vagyok. Mint az a lány, akinek befogták egykor a szemét és vezetik, de már nem mer bízni. Már fél, hogy ha kinyitja, akkor nem lesz ott senki. Nem lesznek ott a cseresznyefák, nem lesz a világon semmi csak a végeláthatatlan jövő, amelyben újra fel kell kutatni önmagát. Erőt talán csak abból merítek, hogy még itt vannak a gyermekeim. Bár már nem igénylik állandóan a jelenlétem, de az otthont amit teremtek, amiben ott vagyok, hogy ha baj van kitárjam a karjaim és visszameneküljenek, arra még szükség van. És amíg kellek, amíg csak egyetlen ember is van a földön, akinek szüksége van rám, nem adhatom fel.
Jogom van ehhez? Ugye jogom van itt keresni az utam? Egy különleges férfi mellett az autóban ülve, egészen közelről nézni az arcát, a beharapott ajkai közé vágyakozni titokban, arra gondolni, ami még csak nem is szabadott volna, hogy egyszembe jusson. Ugye jogom van a gondolataimhoz? A nem illendőekhez is. Nem tudom hova megyünk, igazából talán már akkor nem érdekelt, amikor beszálltam a taxiba és elindultunk. A szavak és történetek egyre közelebb visznek egymáshoz. Mintha ismertem volna őt már régen. Mintha ez a találkozás csak ismétlése lenne egy réginek, amiről elfeledkeztünk. Nevetve rázom a fejem, amikor az éneklésre akar rávenni, tiltakozásul még le is hajtom a fejem, hagyva, hogy a tintaszín tincsek eltemessék az arcomat.Végül oldalról, apró derültséggel sandítottam vissza rá.
- Meg ne merje tenni! Talán...talán egyszer….de csak egyetlen egyszer. És ha kinevet…- viszem fel a hangsúlyt, aztán megint a fejem rázom.
- Ki ne merjen nevetni akkor sem ha hamis vagyok!- fejeztem be végül a hatalmas nagy fenyegetést derülten.
Komolyan gondoltam, hogy egyszer talán én olvashatok mesét Ethannak, és ahogyan nézem Theron arcát, tökéletesen leírja mit érez ebben a pillanatban. Mintha egy apa lenne, aki egy elmosódott ködön át látja a gyermekét. Nem ér el hozzá, az üvegfalon túli világ látható, de el nem érhető.Nem tud szólni Ethanhoz, hangját elnyeli a messzeség. Én azonban ott lehetek, megadhatok neki valamit amit talán azelőtt soha nem kaphatott. Reményt. Egy apró kis mese, amidőn a karomba zárom, fejét a mellkasomra hajtja, neki a világot jelentené tán.Valamit amibe kapaszkodni lehet.Mások nem értik. Mások nem érthetik ezt. Talán én magam sem még igazán, csak azt tudom, hogy megtenném. Én meglátnám Theron arca mögött azt a félénk, kíváncsi, néha gyerekes módon sokat beszélő kisfiút. A vonzó maszk mögött megbújó másik arcot.
Addig azonban marad itt Theron. A különös kérdésével, mely után szinte alig mer levegőt is venni úgy várja a választ, ami nem szavakkal érkezik. Erre nem lehet, csak tettekkel felelni. Éreztem, hogy az engedékenység jeleként nekem kell lennem aki közelebb hajol hozzá, ajkaival ízleli meg az előbb még csak vágyott, titkon és tiltottan vágyott ajkakat. A testem egyetlen pillanatra megfeszül, tiltakozik az ellen, amit teszek, de megállítani nem tud. Abban a másodpercben, hogy nagyon óvatosan érintem az ajkait a régi világom úgy hullik szét, ahogyan a virágjukat vesztett cseresznyefák engedik el a szirmokat. Keze a derekamra simul, óvatosan rezzenek össze, de nem húzódom el. Szokatlan az érzés, ismeretlen a kéz...a  megszokott, két évtizednyi múltból jól ismert simítás helyett valami idegen, mégis valami jó, valami vonzó érint meg.Annyira hiányzott ez az őszinte gesztus, ez az apróság.Közelebb húzódom, az eddig ismeretlen vagy jól ismert de elrejtett mohóság szinte pillanatok alatt szakad fel belőlem. Elszakíthatatlanul forrom rá, kezem, amennyire innen lehetséges a vállán át a hátára simítom.Óvatos és finom a mozdulat, amelynek ellentételezéseként a csók az ami olyan mintha képtelen lennék betelni vele.Elragad a semmiből érkezett hevesség, amiből neki is jut, és a világ úgy szűnik meg körülöttünk, hogy a megálló autót se vesszük észre. Sem ő, sem én. Azt sem tudom, hogy mi lenne ha nem állnánk meg, ha nem hallanánk a sofőr apró köhintését. Zavarodottan rebbenünk szét, és a valóság arcul csap. Az ajkamhoz kapok, még érzem rajta a csók forróságát. Istenem, mit csináltam? Az egészben a legijesztőbb, hogy nem bántam meg. Még kell belőle. Szomjazom, kiszáradt az ajkam a valóságot érinti.
Egy eddig számomra ismeretlen környékre érkeztünk. A forróság után szinte józanítóan hat rám a kinti hűvös, Theron kabátját kicsit fázósan húzom a vállaimra, és hagyom, hogy a kezem megfogva vezessen. Kicsit talán óvatos vagyok, néha megtorpanok, de csak egy-két percre, szemrevételezve a helyet, ahova hozott. A liftben várakozón pillantok rá, levéve tekintetem a felvillanó számsorról. Olyan zavarodott,mintha valami tiltott dolgot csinálna, valamit amit én nem akarok.
- Semmi baj. Nyugodj meg! Ha ellenemre lenne, akkor a taxiban maradok.- próbálom eloszlatni a kétségeit, nem tudom mennyire sikeresen.Észrevétlenül váltunk át tegezésbe. Ahogyan észrevétlenül, szinte elvarázsolva követem őt, miközben tovább szabadkozik, és váratlanul lép elém, az utamat állva. Elmosolyodom, és mutatóujjam csitítólag teszem az ajkaira.
- Csss….tudom, hogy nem azért.Érzem, hogy nem.Remélem, hogy nem.- viccelődve próbálom eloszlatni a benne kavargó félelmet, hogy talán azt gondolja attól félek elrabolt, vagy olyasmit akar velem tenni, amit én nem akarok. Ujjam végül lecsúszik az ajkairól és megsimítom az arcának jobb oldalát, kezemet egy darabig ott tartva.
- Theron, az ég szerelmére! Felnőtt ember vagyok. El tudom dönteni mit akarok és mit nem. Én pedig ezt itt és most akarom. Különben nem jöttem volna ide.- a hangom lágy, de határozott.Ott áll előttem és tényleg olyan, mintha a félelem tökéletesen körbeölelné. Mintha attól félne hogy meggondolom magam, mégsem érdekel mit akar, hanem sarkon fordulok és elmenekülök.
- Talán nem vagyok felkészülve arra, hogy kik vagytok, hogy éltek, milyenek a hétköznapjaitok. Ne hibáztass érte! Ez nekem is új. Minden új amit teszek azóta, hogy beültem melléd a taxiba. Új az, hogy magamról mesélek régi történetek, új, hogy kíváncsivá tesz egy férfi….új...nagyon új, hogy megcsókolom és nem érzek bűnbánatot. Bennem is van tengernyi félelem, ahogyan benned. De nem fogok elmenekülni csak azért mert valamit nem értek elsőre.
A keze még mindig a kezemet fogta és én így léptem közelebb. Megigazítottam a fogást, és ujjaim ujjai közé fűztem. A kezem lehullott az arcáról oldalra és elsandítottam a remélt ajtó irányába.
- Szóval? Bemegyünk végre, vagy okot adunk a kíváncsi szomszédoknak a további leskelődésre?- mosolyogtam rá, remélve, hogy végre elhiszi, hogy nincs mitől tartania.

Fel nevetek újfent, ahogy nagy nehezen, de végül beadja derekát, igaz, utána egyből meg is fenyeget, amin megint csak jót mosolygok, visszafojtva a nevetésem és némi "komolyságot" erőltetve magamra, ahogy nagyokat bólogatok, mintegy elismerve, hogy nem fog csalódni, szavamat adom, noha egy szó se hagyta el a szám ez ügyben.
- Alig várom. - váltottam kisebb vigyorra a mosolyból, ahogy visszatartottam nevetésem, habár valóban kíváncsi vagyok ének tudására. Ezért mindenképp a szaván fogom egyszer. Talán ma, talán a következő alkalommal, de végig ott fog bújkálni a lehetőség.
Ami a mesét illeti, igazán meg melengette vele a lelkem, hogy szívesen megismerné Ethant, töltene időt a fiúval. Bevallom még én sem tudok túl sokat róla. Nála még a megosztott "fény" sem opció, mivel zárkozottságából adódóan inkább a háttérbe vonul. Mint amikor szállna fel a buszra a nehéz iskola táskávál, de mindenki nagyobb és erősebb nála, elé tolakodnak, így ő már nem fér fel. Egy idő után pedig hozzászokik és már meg sem próbál előre törni, inkább visszaül a megállóba és várakozik a következő lehetőségre. Egymást sajnos - vagy sem - nem tudjuk a "fényben" tartani. Ha az illető elbizonytalanodik, ki akar szállni, mi nyugtatgathatjuk szavakkal, de végtére is az ő döntése, hogy ott marad-e vagy sem. Így nem nagyon van lehetőségem kettesben beszélgetni Ethannel, aki jobbára legkisebbként kiközösítve érzi magát. Susan bosszantó viselkedése pedig gyakorta megerősíti benne, hogy hiába tartózkodik a szobában, teljesen idegen. Ez nem is volna olyan nagy baj, ha felnőttként élné meg mindezt, hisz valójába mi is idegenek vagyunk egymásnak, na de egy gyerek... Egy gyereknek, főleg egy 7 évesnek szülői támogatás kell. Egy család, akihez visszafuthat, ha megijesztik az idegen árnyak, ha fájdalmat okoznak neki az ismeretlen dolgok. Addig azonban számára nincs más vígasz, mint a két keze és az általuk nyújtott sötétség.
Sosem gondoltam volna, hogy képesek leszünk meglépni mindezt. Ezt a bűnös gondolatot, mely aztán egyhamar tettekké vált. Mindkettőnkben ott volt a mardosó büntudat, ez biztos, ám valahogy egyikünk sem tudott megállt parancsolni a másiknak, vagy magának. Gyengéd csókja nyomán egyszerűen elolvadok kezei közt. Érintésének valódisága az, amitől jóleső melegséget érzek, s leszek kissé libabőrös. Nem mondom, hogy eme apróságok nem indítanának meg bennem valamit, valamit amit évek óta nem éreztem már, de a kegyetlen valóság és a türelmetlen sofőr pillanatok alatt széthesegeti az álomnak tűnő pillanatot, tönkre téve ezt a különleges és titkos vágyakozást egymás iránt. Kiszállás után, csupán tekintek felé, feltéve magamban a neki szánt kérdést, mi leginkáb foglalkoztat.
Vajon megbántad?
Bevallom bennem is vegyes érzések kavarognak, mert egy részem tudja, hogy teljes mértékben helytelen, amit tettünk, amit tettem, ugyanakkor a másik részem epekedve vonná az épület falához, a lift ajtajához. Csupán ott, a felvonóban hasít belém a felismerés, hogy mekkora idióta vagyok. Hogy konkrétan elraboltam, mintha csupán végig az lett volna a tervem, hogy ide hozatom és hát... igen. Rémült mentegetőzésbe kezdtem, még a lakásunk előtt is. Nem is tudom valójában melyikünket is próbáltam meggyőzni minderről. A nagy hebegésben - ami sajnos mindig előjön, ha ideges vagyok - az sem tűnt fel, hogy illetlenül tegezni kezdtem. Csupán ajkaimra simított ujja végett hallgatok el bűnbánó szemeket meresztve rá, akár egy tacskó, aki szétrágta gazdájának kedvenc papucsát.
- Nem, tényleg nem. - csóválom fejem, megerősítve, pedig valahol én is érzékelem, hogy a végén csupán csak viccel. Talán tényleg butaság volt felhozni ezt az egészet, végtére is mindketten bízunk annyira a másikban, hogy nem követnénk el hibát. Szándékosat nem. Aprón oldalra döntve fejem, úgy simultam arcommal tenyerébe, mint aki éppen most kapja meg a feloldozását. Ez valahol ígyis volt, mégha tényleg nem is állt szándékomban semmi olyasmit tenni, amire mi most itt gondolunk. De megnyugtatott. Ismét. Biztosított afelől, hogy hisz nekem, és már előtte sem feltételezte, hogy szörnyeteg volnék. Vagy olyasmi, mint Darius. Mert nem, tényleg nem.
Kicsit sem eltúlozva, résnyire nyitott, ha nem is tátott szájjal hallgattam, azt a mérhetetlen őszinteséget, ami az elmúlt percekben történt velünk. Egy pillanatig sem tétovázott, még a csókot is felhozta. Bár már a rendelőben elnyerte csodálatom, mindig okot ad rá, hogy ismét csak rájöjjek, ő az, akire szükségünk van. Végig szemeibe nézek, de még az utolsó mondata végén sem jutok szóhoz, amikor pedig úgy érzem mondani szeretnék valamit, egy sor néma tátogás jön csak ki a számon. Olykor nehezebb szavakba önteni, amit érzünk, mint ahogyan elgondoljuk. Mert azok a szavak, mik jelképeznék mindezt, nem is léteznek. Legszívesebben már csak ezért is újfent ajkaira tapadnék, de úgy gondolom, hogy ezek a heves cselekedetek nagyon is illetlenek. Mármint Mirabell számomra olyan, mint egy csodálatra méltó királynő. Uralkodása nem a hatalom vágy és a pénz tömkelegének egyvelege, hanem a jóság, az emberek iránti gondoskodás, a határozottságé. Igen, ez így még szakmájáról is teljesen elmondható. Ezért ha nevetséges is, kikérem a véleményét, engedélyt kérek. Félek, hogy akaratlan hibáimmal elkergetném magamtól, már pedig úgy érzem bármit megadnék, hogy magam mellett tudjam, ha nem is mindennap. Észre sem vettem, hogy kézfejem még most is menthetetlenül ragaszkodott övéhez, csak mikor megmozdította őket, és ujjaink egybe fonódtak. Felpillantva róluk lassan, zavartan elmosolyodva nézek vissza szemeibe. Csupán kijelentése nyomán kaptam el oldalra a fejem rémülten, abban a tudatban, hogy valaki látott bennünket. Pedig nincs abban semmi... nem igaz? Mikor azonban szembesültem vele, hogy csupán egy tréfa áldozata lettem, magasba vont szemöldökkel és széles mosollyal pillantottam vissza rá.
- Oké, oké... -  mosolyogtam, mint aki most adná be derekát, de azt hiszem ennek normális esetben fordítva kellett volna megtörténnie. Nagyot szusszanva sétáltam vele az ajtóhoz szabad kezemmel előkerítve kulcsaink a zsebemből, majd illesztettem a lyukba. Mielőtt elfordítottam volna különös érzés fogott el. Egyrészt mert most tudatosult bennem, hogy még sosem vittem fel magunkhoz senkit sem, másrészt, mert éreztem a többiek halovány jelenlétét körülöttünk. Velem ellentétben ők biztonytalanok voltak. Féltek, mert nem tudták azt, amit én. Hogy Mirabell tényleg lát minket és eszeágában sincs változtatni rajtunk vagy "meggyógyítani". Végül így vagy úgy, de elfordítottam a kulcsot és kinyitottam előtte az ajtót.
A lakás, ahol lakunk olyan, mint a szoba, ahol élünk. Nem látjuk egymást egyik helyen sem, de mégis ott vagyunk. Ott vagyunk a helyiségekben. Ethan a folyton szanaszét hagyott kis autóiban, Susan a falra ragasztott posztereiben, Esther a radiátoron száradó mályva színű pulóverében, vagy Darius a szépen, ábécé sorrendbe tett fűszerekben. Mind ott vagyunk, ki-ki kicsit többet adva magából egy-egy helyiségben.
Bár a környék kissé barátságtalan, maga a lakás - leginkább Darius jó voltából - ha egyszerű is, szépen berendezett és legfőképpen tiszta. Előre engedvén Mirabellt az előszobai kis folyosón találhatta magát, melyet két oldaláról 3 ajtó övezett, jobbról a konyha, mellette a háló, balról pedig egy nappali, kicsivel hátrébb a háló ajtajával szemben. Az előszoba fala fehérre meszelt, ahogy a plafon is, padlója, szintén fehér kő volt, melyen középen végig futott egy fekete szőnyeg, egészen az előszoba végében pihenő ablakig, melyen sárga függöny takarta el a látnivalót. Ugyanez a sárga szín burkolta a bejárati ajtó belső felét is, míg a többi ajtó fehér, fából készült volt. Családi képek helyett ízlésesen csak néhány non-figuratív mintákat ábrázoló kép lógott a szűk helyiség falain, többnyire fekete kerettel. Akadt még egy fekete szekrény, melyeknek fiókjai többnyire iratokat tartalmaztak, tetején pedig néhány fehér és fekete porcelán macska pihent. Dahlia imádja a macskákat, de csupán az apróságok gyűjtögetésében élheti ki igazán magát, mivel Darius megtiltotta a háziállatokat. Ahogy a bundákat is. Rögtön az ajtó mellett akadt még egy fogas sor is a falhoz rögzítve, illetve alatta egy egész sor cipő, szépen rendezve. Mindenkinek le kellett vennie a cipőit a bejáratnál, ezt Darius egy a cipők feletti táblára is kiírta, mivel borzalmasan kényes a tisztaságra. A cipők közt akadt női magassarkú, bakancs, futó cipő, de még egy kopott tornacsuka is, aminek a piros szövetére, oldalt rá volt írva filccel, hogy "Ethan", csak épp egy tükörképpel írt H betűvel. Az előszoba nagyjából ennyiben ki is merült.
Aztán ott volt a konyha. Minden bizonnyal tudatalatt távol állunk a sötéttől, ezért is úszik minden helyiség fehérben vagy világosban, ugyanis a konyha falai is fehérek voltak, pusztán a sötétbarna laminált padló enyhített a vakító fehérségen, illetve az a néhány szintén sötét fából készült, márvány fedelű pult és a metálos fényű hűtő, amelyen különböző, kis színes cetlik garmadája volt oda ragasztva vagy tapasztva egy-egy betű mágnessel. Beszélgetések híján, így üzentünk egymásnak, ha valami fontos volt. S mindegyik kis szöveg alá oda volt biggyesztve egy név is. Akadt köztük például egy csíkos zokniját nem találó Leslie, egy nevető emoji rajz Ethantől, egy szomorú szerelmes idézet Dahliatól, de még Hubert is kiírta, hogy mennyire nem kedveli a hideget és, hogy jó lenne elutazni valami tengerparti szigetre. A pultokon is rend és tisztaság volt, habár az is igaz, hogy a konyha leginkább Darius terepe. Maximum Ethan hagyja mindig a mosogatóban a kakaós bögréjét, ami ez esetben is így volt. A falra rögzített szekrényekben is akadtak poharak, tányérok, volt, amelyiket kifejezetten csak egyikünk használt, mint Ethan a műanyag Supermanes étkészletét, de aki nem tartott igényt ilyesmire - többek között én sem - annak megfelelt a mindenki által használt. Mivel a konyha aprócska volt, így éppen csak elfért benne a sarokban egy asztalka és egy-egy szék mellé.
A nappali sem volt kevésbé sötétebb, a fehér falakat és a kárpitot csupán egy kávézó asztal alatti, fekete, az előszobaihoz hasonló szőnyeg különböztette meg a nagy fehér semmitől. Minimális bútorozás uralkodott a helyiségben, egy kanapé, néhány kényelmes szék, a falra felszerelt kis falapok, melyeken különböző könyvek és magazinok sorakoztak, esetleg újabb porcelán macskák fogták közre őket. A kávézó asztalon egy kis művirág díszelgett, a kanapéval szemben pedig egy szekrény, rajta egy kisebb tévé pihent, mellettük pedig egy hifi torony, mert vannak köztünk zene rajongók, igen változatos ízléssel.
És végezetül ott a háló, mely nem nagyobb a nappalinál, és van hozzá egy fürdőszoba is. A hálóban, csak mert egyesek szeretnek terpeszkedve aludni vagy sokat forgolódni, ezért kétszemélyes ágy van, gondosan beágyazva, ami még az én művem, mert reggel óta én uralom a "fényt" Mirabellnek köszönhetően. Akad bent egy ruhás szekrény, amibe csodával határos módon nagyjából mindenki ruhája befér, és egy fiókos szekrény a fehérneműknek és a lányok csecsebecséinek. Az ággyal szemben van egy sminkasztal, azon főként a lányok holmijai. Többek között Esther hajpántjai, Susan sötét színekben pompázó sminkjei, körömlakkjai - amiket szerencsére szinte sosem használ -, Dahlia parfümjei és ékszerei, illetve Leslie is gyakran odaszórja a szerencse karkötőjét, amin jelenleg csak egy szivecske és egy ecset lóg. Az asztal mellett van a fürdőszoba ajtaja, ahol nagyjából annyi a megemlítésre való, hogy a kagylón és még a mosogép tetején is ott sorakoznak a névre szóló fogkefék és névvel ellátott fogmosó poharakkal. Illetve, hogy a törölközők is több színben különböznek, összehajtva, sorjában egymáson, mert senki sem használja a másikét. Legalábbis bízom benne, hogy Susan és Ethan sem. A háló egyik üres sarkába van "beszórva" Dwain sport táskája és holmijai, míg egy másik sarokban egy karfátlan széken Hubert túra cuccai pihennek. A könyves polcon nagy választékban akadnak tudományos-, szakács- és romantikus könyvek, de lehet még találni Harry Pottereket, verses köteteket, és persze képregényeket is, melyek kizárólag Ethané. Egy másik, alsóbb szintjén apró autók sorakoznak, műanyag, zöld kis katonákkal, illetve egy nagyfejű Vasembert ábrázoló plüss babával, ami maciként funkcionál Ethannél lefekvéskor. A falakat vegyesen díszítik szuperhősös és popsztáros poszterek és néhány ceruza rajz Leslie aláírásával. Az ágy melletti éjjeli szekrények egyikén egy kézfertőtlenítő, mellett egyből egy kézkrém, a túl oldalt pedig az én már nem ivásra használt "legjobb apa" feliratú bögrém, melyben jobbára Leslie ceruzái vannak.

Theron & Mira

A taxiban az út szinte észrevétlen maradt mögöttünk, mintha a távolság közé szorult volna az idő.Nem tudtam hova fog vinni, tulajdonképpen én magam is bizonytalan voltam abban, hogy jól döntöttem vajon, amikor valami gyerekes indíttatásból követtem őt. Úgy reppent el fejem felett az összes korábbi fogadalmam, önérzetem és büszkeségem mint hirtelen kettétépett papírhalom, amelyre nincs többé szükségem. Pedig soha nem volt rá jobban, mint most. Most, amikor egyik őrültségből cseppenek a másikba és fogalmam sincs, hogy a következő pillanat mit tartogat a számomra. Sodor magával a bolondozásunk minden másodperce és én azon kapom magam, hogy mindent megteszek amire csak kér. Nem tudom miben rejlik a vonzereje. Azóta próbálom megfejteni, hogy ott a teaházban olyan elbűvölten zuhantam bele a két szempárba, amely reszkető figyelmességgel engem kémlelt.Próbálok rájönni, hogy ennyi idő után miért pont most és miért pont ő. Az életnek vajon milyen szándékai voltak akkor amikor az utamba sodorta, és vajon milyen szándékai vannak most, amikor szűnni nem akaró kíváncsisággal követem őt, vezessen bárhova. Izgalmasan vonzó illatába temetem magam számtalanszor a kabátja gallérja mögé bújva. Szépen lassan olvad bele a saját parfümöm gyöngyvirág illata. Valamilyen módon ott hagyom magam benne. Soha nem reszkettem még úgy a félelemtől, mint akkor amikor én magam vontam közelebb a testem hozzá, én voltam aki az arcához ért, aki a csókot kezdeményezte a kérése nyomán. Én voltam….csak még mindig nem tudom miért. Szerettem volna megbánni. Szerettem volna azt mondani, hogy egy hirtelen gondolat szülte, az elhanyagoltságom az oka, vagy talán az, hogy már oly nagyon vágytam efféle közelségre, de talán legbelül tudom, hogy ez pusztán részben igaz. Hiszen korábban nem egy alkalom volt, amikor hasonló esetben én kértem ki magamnak pusztán a kezdeményezést, és én voltam aki megálljt parancsolt bárkinek is egy ilyen helyzetben. Most mégis én vagyok, aki levegőért kiált mellette, levegőért, melyet csak ő tud akkor és adott pillanatban megadni. Miközben legbelül szétfeszít a bűntudat, a másik oldalon egy eddig ismeretlen, rejtett érzés szabadul ki, mi újra kortyolni vágyna még ajkainak tiltott mélységeiből.Összetörik a varázslat, amikor a taxi megáll, és a sofőr sürgetőleg tessékel ki bennünket. A szégyen csupán belül festi a lelkem vörösre. Még mindig nem tudom megbánni, még mindig újra és újra megtenném, noha tudom, hogy ha így tennék, akkor ez pusztán a kezdete lenne valaminek, aminek nem tudni hol és hogyan lesz a vége. Veszélyes. Minden szempontból, mégsem törődöm vele. A bizonytalanságot elaltatom magamban, mert sokkal erősebb az érzés, hogy fogjam a kezét, és egyre beljebb merészkedjek egy ismeretlen ház, ismeretlen folyosóján, a liftben, aztán ajtók mellett elhaladva. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte éveket ugrom vissza az időben. Az a lány, aki egykor bármilyen őrültségben benne volt, akinek nem volt veszélyérzete, aki az életet hatalmas kanállal habzsolta, és aki aztán szépen lassan elfeledte milyen izgalmas is volt ez. Pandora ősrégi szelencéjét nyitogatja most Theron és ha így haladunk hamarosan megtalálja a módját, hogy szélesre tárja és kiszabaduljon onnan valami, a lelkem egy olyan darabja, aminek már léteznie sem lenne szabad. Most érzem, hogy az idő porszaga alaposan rám rakódott. Elfelejtettem a jó pillanatokért kockáztatni. Elfelejtettem, hogy a konzervatív és jó pár évtizedet megélt külső alatt még mindig az a lány lakozik, aki húsz évesen a zuhogó esőben kifeküdt a rétre, mert érezni akarta a virágok lélegzetét.Látni akarta a könnyező eget. Aki szerint a sziklákon láblógatva a világ felett érezhetjük csak igazán milyen élni, és aki hitt abban, hogy az életünk csupán egy szakasza a teljességnek, amiben megélni egy emberöltőt másodperc a végtelenben.A lány, aki hitt a csodákban, és hitte, hogy vele is megtörténhetnek. Bármikor. Akármikor. Egyszer majd az életben. Theron mindezt csalogatja kifelé minden tettével, és a legszebb és legvonzóbb az egészben, hogy minderről fogalma sincs. Mindezek mögött pedig ott van egy adag kíváncsiság még azzal kapcsolatban, hogy tudjam kik rejtőznek még az életében, kik azok akik ott vannak a fényen túl, akinek ilyenkor csak árnyék jut, akik mégis valami különös módon kémlelik jöttömet, várják, hogy vajon ők is olyannyira megbízhatnak e  bennem, ahogyan Theron teszi.
A vallomásom meglepi. Tán azt gondolja rólam törhetetlen vagyok. Mindent kibírok és mindennek ellenállok. Nem. Én is darabjaimra tudok hullani, csak megtanultam így folytatni az életemet. Ahogyan most is élem.A félelmeim is hozzám tartoznak, a bizonytalanságom is, az újdonság varázsa miatt érzett bűntudatom, és a vágyakozás, hogy újra meg újra átélhessem.
Mikor végre kinyílik előttem a lakás ajtaja egy pillanatra megállok a küszöbön, mintha várnék még arra, hogy a többiek is beengedjenek, hogy ők sem bánják azt, hogy beteszem a lábam egy olyan helyre, ahol nem hiszem, hogy sokan jártak előttem.
Visszafordulok még egy másodpercre, látom, ahogyan Theron mögöttem óvatosan csukja be az ajtót, de le sem veszi rólam a szemét. Nem bizalmatlanságból, sokkal inkább meg akar róla győződni, hogy nem akarok visszafordulni, vagy nem akarok mégis kimenni innen. Mosolyogva biztatom, szinte azzal egyidőben, hogy kattan a zár, a lakás pedig magába fogad.
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet és mélyet szippantok a levegőből. Noha mindenhol valamiféle tisztítószer illatot lehet érezeni, ha odafigyel az ember akkor érez mást is. Rejtőzködő lelkek illatát. Egy kisfiú önfeledtségét, egy bohókás lány karakteres parfümillatát, egy hivalkodó dáma erőteljes, nehéz illatát, egy férfi markáns és keserű arcvizét, kamilla illatú testápolót, talán egy másik lányhoz tartozik. Illatok, amelyek a falakból köszönnek vissza rám, a falakból melyek fehérek, és mások számára jellegtelenek, megannyi embernek adnak menedéket.
Mikor újra kinyitom a szemeimet, és előrébb merészkedek a konyha amit először megpillantok. Számtalan apróság árulkodik arról, hogy több ember hagyta itt a lenyomatát és teszi mindezt többször is. Végigsimítok a betűkön a hűtőn, de a papírokat nem olvasom el. Illetlenségnek tartanám, talán túl személyes is. A nappali az ahol végül megállok és a könyveken tekintek végig. Mintha egy minden iránt érdeklődő polihisztor kis gyűjteménye lenne. Mosolyogva simogatom végig egyiket vagy másikat, majd újra körbepillantok.
- Az anyai nagyanyámnál számtalan nyarat és téli szüntet eltöltöttem Michigan-ben. A tavaknál. Olyan régi ház volt, tudod. Szinte beleette magát a múlt, és kitörölhetetlenül a részévé vált. Az emeleten az apró kis sarok szoba volt az enyém, amit azért szerettem mert tiszta időben el lehetett látni egészen a Michigan tóig. Néha meg úgy ellepte a köd, hogy ijesztő és romantikus volt egyszerre.- magyaráztam, majd a végén el is nevettem magam, visszagondolva gyerekkorom élményeire, amikor a nyarak nagy részét vagy a téli szünetet a nagymamáéknál töltöttem. Az ablaknál álltam meg, és onnan néztem ki. Egy apró kis menedék volt ez Theron és a többiek számára, én pedig végtelenül megtisztelve éreztem magam, hogy mindezt megmutatta nekem.
-Szóval a sarok szoba...a falon függött egy festmény. Egy hatalmas festmény, amit nem tudni honnan örököltünk, vagy kié volt eredetileg, de valahogyan az én szobámban kötött ki a falon. Manapság pedig az én vendégszobámat díszíti otthon. Hozzám került.Ez a festmény egy szobát ábrázolt, valamikor talán az 1800-as években festhették, legalábbis a szoba berendezése erről árulkodik. Olyan kellemes, tiszta színek, rendezett belső….mégis gyakorta gondolkodtam azon, kivált reggelente ébredés után, amikor csak néztem a képet, hogy vajon ki élhet ebben a szobában? És minél többször néztem, annál több apróságot fedeztem fel, ami arra utalt, hogy nem egy ember lakik ott, hanem több is….legalább három ember nyomait fedeztem fel rajta. És...valahogy most itt is ilyen érzésem van. A gyönyörű rend és rendezettség mellett, ha az ember igazán figyel, akkor észreveszi, hogy bár az összhatás egyetlen emberről árulkodik, az apróságokban ott vannak mások is. A porcelán cicákban, a kis autókban a parfümökben, ékszerekben….de ez nem olyan mint amikor az emberek együtt laknak, hanem amikor mindenki otthonnak érzi az adott helyet.- kicsit talán hosszabban beszéltem vele mint eddig, miközben az ablaknál álltam és időnként kipillantottam, időnként pedig vissza Theronra.
-Itt minden annyira világos és letisztult. Pontosan olyan ahogyan ti egymás mellett.Mindenki külön kis személyiség….és itt, ebben a világos otthonban kicsit mindenki a fényben lehet.Csak tudom, hogy….-félbeszakadó mondat, hiszen ahogyan körbenéztem, ahogyan láttam másokat is itt, ahogyan az apró tárgyak mind közvetítették felém a megosztottságot, most tudatosult bennem, talán a nap folyamán először igazán, hogy Theron nem uralhatja örökké a fényt.Emiatt kicsit talán keserűbbé vált a mosolyom, amellyel megajándékoztam.
-Hálás vagyok mégis, hogy megosztottad ezt velem. Hálás, mert tudom, hogy ez olyasmi, amihez bátorság kellett, és hit.Te pedig hittél bennem, és bíztál, ez pedig olyasmi, amire nagyon vigyázni akarok. Sosem élnék vele vissza. Ugye tudod?- bólintok egy aprót, kissé lentről pillantva rá, aztán halkan szinte alig hallhatóan teszem hozzá
-És a többiek bizalmával sem.Ez itt….minden….a mi titkunk marad. Ahogyan egykor arról a festményről sem meséltem senkinek.Illetve de….most neked.-halkan nevettem el magam, aztán lehajtottam a fejem, és egy ideig megint kifelé bámultam az ablakon. Lassan a délutánt felváltotta az este. A szürkülő város fényei lassan gyúltak ki, és bár tudtam, hogy hamarosan mennem kellene, mégsem tudtam ezt kimondani. Maradni akartam. Még maradni vele. Megfordultam, hátam megtámasztottam, a kezem a csípőm mögött a falra simult. Fejem kissé oldalra döntöttem. A csendben halkan dúdolni kezdtem. Kicsit rekedtesen, kicsit talán hamiskásan...de valamivel meg akartam hálálni ezt a bizalmat. Valamit amire ő volt kíváncsi korábban, hát úgy gondoltam megadom...soha senkinek nem dúdoltam vagy énekeltem a fiaimon kívül, de ez a dal most kicsit önkéntelenül, valahonnan tudat alól kúszott elő. A hangok nem voltak erősek, zenei kíséret nem volt, csak a saját hangom volt, amit szépen lassan engedtem szavakba simulni.

I wear your winter coat
The one you love to wear
So I can feel in close
To was beyond compare
The moment waking up
You catch me in your eyes
[...]

Szerettem ezt a dalt, és talán igazabb volt mint valaha.Mennem kellene tudom...de nem bírok. Még itt tart minden, amit megosztott velem. Még itt tart ő maga is.

Mióta csak eszemet tudom - legalábbis mióta össze vagyunk zárva ebben a szobában - nem éreztem magam ilyen felszabadultnak, boldognak és valahol még kalandra vágyóbbnak is. Persze ott van bennem az a - már csak - szikrányi félelem, hogy egy varázsütésre minden pokolivá változhat, és noha eddig is voltak vágyaim, éheztem egy kis izgalomra, az évek során elült bennem, s már-már bele is törődtem, hogy ilyesmikben nem lesz részem. S most itt vagyunk. Mirabell és én. És mindketten olyasmiket teszünk, amit a biztonságérzetünk ellenez, mi mégis belevetjük magunk. Egyikünk sem tudja miért, vagy hogy mindez hová fog vezetni, egyszerűen csak átléptük a határokat. Átléptünk egy varázstükrön, melyen keresztül újra azok a fiatalok, gyerekek lehetünk, akik önfeledten utaztak egyik fantázia világból a másikba, akik még a lehetetlenre is rábizonyították, hogy már pedig igenis lehetséges. Lewis Carroll már akkor is tudta és a kicsi Alízzal el is mondatta: Már reggeli előtt gondolj hat lehetetlenre! És ezek valahogy mégis lehetségesek lesznek. Én gyáván csak egyre gondoltam, s messze nem hittem, hogy sikerülhet, bár lelkem mélyén erősen kapaszkodtam belé. S most, sokkal, de sokkal többet kaptam. Nem csak egy ismerőst, egy barátot, de egy lelki társat, aki a mi helyzetünket tekintve hatalmas szó.
Mire a bejárati ajtóhoz értünk, Mirabell teljesen eloszlatta aggodalmaim, amikben még igazán ő sem lehetett biztos. Talán pont ez a megoldás kulcsa. Bizonytalanságunkat a másik feledteti el velünk azzal, hogy egyszerűen hiszünk neki. Én már ismerem e kísértet kastélyt, mely tele van kincsekkel és alagutakkal, de lelkes körbevezetőként nyúlok a szintén kisgyermek Mirabell keze felé, akinek hosszú hajzuhatagát egy nagy piros masni díszíti. Kislány létére cseppet sem fél az ismeretlen épülettől, izgatottan törtet velem előre, hogy még többet lásson, míg az én szívem majd kiugrik a helyéről és nem a csodás, elvarázsolt kastély láttán, hanem a kislány önfeledt lelkesedésén és örömén, hogy végre egy kicsit kiszabadulhatott a szabályokkal teli világból. Igen, nagyjából így képzelem el magunk, ahogy lassan belép, s én követem. Nem akarom elzárni a szabadságtól, inkább a nem kívánt vendégek miatt zárom be az ajtót, noha ezidáig talán csak egyszer fordult elő betörés. A zárról aztán egyből ráfordítom tekintetem, így találkozom az övével. Egy pillanatra bizonytalanul lankad mosolyom, felvetődve magamban, hogy esetleg félreérti a zárat vagy még mindig ott a lehetőség, hogy meggondolja magát. De nem. Elmosolyodik, én pedig összeszorítva ajkaim, majd az izgatottságtól finoman alsóra harapva mosolygom vissza. Ahogy visszafordul, felegyenesedem és már lépnék közelebb, mikor némán megszeppenve megtorpanok. A hallucinációk a legritkább tünetek közé tartoznak, legalábbis, ha elhisszük a nevetséges diagnózist. Most azonban lemerném fogadni, hogy ahogy ott álltunk az előszoba elejében, Ethan távolian visszhangzó boldog kacaját hallottam, és láttam, amiként játékosan szalad át a nappaliból a hálóba, mintha csupán bújócskázásra hívna minket. Ott. Előttünk. Az egész mintha kissé lassított felvételben történt volna, de hihetetlenül valóságosnak éreztem, pedig tudom, hogy ilyesmi eddig sem fordult elő, hisz lehetetlen. Kissé még a látvány hatása alatt kezdem aztán követni Mirabellt, na nem azért, mert ne bíznék meg benne, csupán mert bármilyen kérdésére, kérésére szívesen válaszolok. És magára hagyni sem szeretném, illetlenség is volna. Ahogy mélyebbre merészkedünk, egyre inkább érzem a többiek jelenlétét. Talán csak  az izgalom, talán az otthon nyújtotta örök felszabadulás érzete, de ahogy ellépünk a konyha mellől, szemem sarkából mintha Esthert látnám a konyha legvégében, ahol talán egy nagy bögre füstölgő teába bújik, de a tekintetünk - mégha csak féloldalasan is - találkozik. Megrázom kicsit fejem, és a biztonságkedvéért még egyszer gyorsan visszahajolok, hogy megnézzem, nem-e csak a szemem káprázik. Másodszorra viszont senkit nem találok ott, még csak a bögrét sem. Káprázat. Semmi több.
Történetét a kis házikóról elmosolyodva hallgattam.
- Ijesztő és romantikus? -  kérdeztem vissza szélesen mosolyogva, bár volt elképzelésem miféle szépet élhetett át ott abban a szobában, az ablaknál. Ez még az én szívem is megmelengette, noha nem lehettem részese.
Az én szobám is ilyen volt... - sóhajtott egy nosztalgikusat Leslie a hátam mögül, mire én meglepődve pillantottam hátra, de persze senki sem volt ott. Bár ez még engem is elbizonytalanít, úgy érzem nincs miért szólnom Mirabellnek róla, mert minden bizonnyal csupán illúzió, semmi több. Nem akarom ilyesmivel elrontani a pillanatot. Gondolataim pedig hamar el is terelte az emlék különös befejezése. Mind idáig csupán a kontrasztokat véltem felfedezni másokban és magunk közt, de mióta megismertem Mirabellt, felnyitotta a szemem, hogy ezek a kontrasztok valójában nincsenek is. Bolond voltam, hogy nem vettem észre. És elképesztő, hogy végtére is neki köszönhetem, hogy minderre választ kaptam. Azért nem találtam eddig a válaszokat a miértjeimre, mert kérdések sem léteztek.
- É-én szívesen látlak akármikor... Látunk, szívesen látunk... -  helyesbítettem és reméltem, a többiek sem bánják a látogatását. Azt már csak miatta sem mertem elmondani, mennyire örülnék, ha akár csak a mai éjszakát is, de itt töltené. Ha nem is én lennék vele egész végig, még akkoris megnyugtatna a jelenléte, mert a sötétből a "fénybe" nézve hallanám és láthatnám. De tudom, tudjuk, hogy vannak egyértelműen tiltott dolgok. És nem okoznék neki fájdalmat a kérésemmel. Férje van, mégha kapcsolatuk nem is felhőtlen, engem pedig csak most ismert meg. Semmiképp nem várnék el tőle ilyesmit.
Elmosolyodva hallgattam lelkesedését, arról, amiként valóban megéljük az otthon biztonságát. De elhalkulása figyelmeztető volt a számomra is, hogy valami baj van, így az én mosolyom is szertefoszlott, annak ellenére is, hogy megnyugtatta lelkem.
- Köszönöm. -  válaszoltam halkacskán, bár nem is igazán ezt akartam mondani, vagy nem így. Persze újfent elmosolyodtam, de ennél sokkal többről, sokkal mélyebbről jött a dolog. Nem hittem volna, hogy lehetne még ennél is csodálatosabb napunk, esténk, mert már ígyis minden képzeletet túlszárnyalt, s mindez Mirabellnek köszönhető. A kedvességének, a megértésének, az önfeledt jókedvének, imádnivaló kacajának, a játékainak, mellyel történetei szereplőit játszotta, a szívbemarkoló, őszinte emlékeinek, a csókjának... És akkor, igazán, de úgy igazán meglepett. Megszeppent arccal, elcsodálkozó, felcsillanó szemekkel néztem vissza rá, s ahogy a dúdolás átment lassan éneklésbe, nem tehetek róla, de széles mosolyra húztam ajkaim. Nem azért, mert kicsíptem néha, hogy hamis lenne, mert ha az is volt, teljesen elenyészően. Azért mosolyogtam, mert boldog voltam. Már igazán meg sem tudnám mondani mitől, de igazán megdobogtatta vele a szívem.
Ösztönösen léptem oda hozzá, hogy a dal nyomán felkérjem táncolni. Illően nyújtottam felé egyik kezem és féloldalas mosollyal, némán kértem fel vele. Ha nem volt ellenére és ellépett a faltól közelebb hozzám, egyik kezemmel derekára simítottam, másikkal lágyan tartottam övét, majd nagyon lassú, ringató mozdulatokkal kezdtem el vele ide-oda lépkedni, miközben mindvégig mosolygósan figyeltem barna íriszeit és hallgattam szerintem igenis gyönyörű hangját. Bárcsak... bárcsak sose érne véget ez a pillanat. Itt nincsenek hűvös szelek, se türelmetlen taxis. Csak mi ketten.

Theron & Mira

A csodákkal az a baj, hogy szinte még el sem kezdődnek, már tudjuk, hogy véget fognak érni.A csodák rövid időre érkeznek az életünkbe és maradandó nyomot hagynak. A csoda törékeny és illékony délibáb. Én mégis hiszek abban, hogy az időt átölelve itt tudom tartani.

A közeledő este tintafekete színeiben, az égbolton kacéran kacsingató, felhők mögött menedéket kereső csillagokban. A nyüzsgését vesztett, lassan csendesülő forgalomban, az égbe ásító betonházak tűzfalaira vetülő árnyékokban.A csoda ami most velem történik annyi újdonságot hordoz magában, hogy szinte fel sem tudom fogni. Az előszobában hagyott kókadozó szegfű illatát tán csak én képzelem ide. De Theron várakozó mosolya, az ahogyan várja minden egyes apró részletére a lakásának a reakciómat szívmelengető. Néha visszatekintek rá a vállam felett, amidőn óvatosan járom be a helyiségeket, ahova belépni is alig merek. Félek, hogy az itt élők holmijai között esetleg kárt teszek. A lélek lenyomata, tartotta bölcs nagyanyám - igen, a michigani nagyanyám- szóval a lélek lenyomata ott van a reggeli első teában vagy kávéban, és ott van a párnán is, ahova lehajtjuk a fejünket. Mindannyian akik egy helyhez tartozunk örökkön ott hagyjuk magunkat, jelezve: ide köt bennünket minden lélegzetvételünk. Ezen a helyen tapintható, hogy annyian vannak jelen, hogy ha kicsit jobban fülelnék, talán magam is észrevenném. Van valami bájos kaotikusság a holmikban, amelyek némelyike mértani pontossággal elhelyezett, némelyik pedig mintha éppen pár órája ejtették volna oda. Az egyik porcelán macska mellett még egy fehér kis törlőruha, mintha a gazdája éppen csak pár perce hagyta volna abba kedvencei törölgetését. A kézkrém mellett az éjjeli szekrényen egy pár színes karkötő és hajgumi, mintha valaki készült volna fürdéshez, vagy utána lett volna. Az illatok is ilyenek….én mégis mind közül leginkább Theront érzem. Talán mert hozzá kötődöm, mert őt ismertem meg, ő az akinek a lelke leginkább közel áll hozzám. Noha tudom, hogy bár most itt van, bármelyik pillanatban kieshet a fényből és akkor valaki mással találom szemben magam, akit talán még nem ismerek. A hangsúly azon van, hogy még. Hiszen már az elejétől van bennem egy különös érzés, az a megmagyarázhatatlan, hogy tán valahol és valamikor már keresztezték egymást az útjaink. Hiszek abban, hogy a lélek, a testtel ellentétben nem múlandó...mi léleknek hívjuk, noha ez valami egészen más. Megfoghatatlan energiák összessége, akik mi vagyunk. Az idő sem érzékelhető, a tér pedig még kevésbé.Hiszek abban, hogy talán azért van ez a furcsa és az elejétől összecsengő harmónia kettőnk között, mert az energiáink keveredtek….furcsa gondolatok lehetnek ezek egy alapvetően racionális gondolkodású embertől. Ugyanakkor mindig is nyitottan álltam az olyan dolgokhoz is, amiket alapvetően még nem ismertem, és az első pillanatokban esetleg megrémített. Ahogyan az első találkozásom Theronnal is ilyen volt. Különös felidézni, hogy az első pillanatokban mennyire megijesztett az a viselkedés amit láttam tőle, és a későbbiekben ez hogy változott meg, és alakult át szelíd megértéssé. Minden bizonnyal a legtöbb embertől ezt tapasztalja, ezért is van szüksége erre a helyre, erre a lakásra, ahova nem nagyon engedhetett ezidáig senkit, mert jobban megnézve gyönyörű rend van, de nincs berendezkedve vendégek fogadására. Ez mindenképpen feltűnt. A különféle méretű bútorok, a különféle ágytakarók, vagy a ruhák a  szekrényben arról árulkodnak, hogy bár többen laknak e helyen, de mindegyikük magányos. Együtt, de magányosan. Hirtelen most lett számomra világos, hogy ő és én mennyire hasonló életet élhetünk. Hiszen nekem ott a családom, a fiaim, a férjem -ha éppen otthon van- mégis az utóbbi időben mérhetetlenül magányosnak érzem magam. Mintha nem találnám a helyem a saját életemben, mintha kicsi lenne a világ amiben létezem.Számos dolog,számos olyan dolog ami oly természetes alapvetően, nálam mintha hiánycikk lenne.
Szeretem a mosolyát, amivel pillanatról pillanatra megajándékoz. Kitölti azt az űrt amit az a bizonyos hiány okoz, az az egyedüllét okozta nehéz sóhaj a társas magányban.
-Ijesztő és romantikus- ismétlem utána, a derültsége átragad rám, bár azért valamiféle zavarodottságot is látok rajta, amit egyelőre nem tudok hova tenni. Talán csak én képzelem...talán csak azért van zavarban, mert beengedett valakit az ő kis menedékébe.
-Mint az a könyv...nem tudom kié lehet, ott láttam a polcon...- mutattam a háló irányába, ahol a könyvespolcon számtalan féle és fajta, különböző stílusú könyv sorakozott.Némelyik mesekönyv, volt közöttük útikalauz, pár vadászfolyóirat is, és néhány romantikus könyv, meg kissé bizarrabb címmel rendelkező is, amiket nem ismertem, minden bizonnyal azért mert abban a témában nem mozgom otthon.
-Nem tudom ki olvashatja, de nagyon régi könyv. Majdnem velem egyidős. Egek, milyen öreg vagyok!- nevettem fel őszintén, noha volt valami halovány, alig érzékelhető keserűség a nevetésemben. Nem a koromat szégyelltem, sokkal inkább valami furcsa érzés, amit azok érezhetnek, akik tudatában vannak annak, hogy tán kevesebb és bizonytalanabb évek vannak még előttük mint amennyi mögöttük.Negyvenhat éves vagyok és már tudom, hogy minden év ajándék, amit azért kapok, hogy jó dolgat cselekedjek és nem azért, hogy elherdáljam. Fiatalon még nem gondolunk erre. Harminc felett kezd igazán számítani.
-Egy lányról szól, aki a ködös Albion északi csücskében él egy kis szigeten.A köd szinte állandó vendég arrafelé, és bár sokak számára ijesztő, a lány nem fél. Mert amíg köd van a szigeten, elrejti őt a kíváncsi emberek elől. Megátkozta egy boszorkány, hogy a szépségét csak akkor láthatják, ha köd borítja a vidéket. De ha a köd eloszlik, a lány arca csúffá válik. Egy napon egy ügyvéd érkezik a szigetre, hogy a szomszéd birtok ügyeit intézze. Ő találkozik a lánnyal...és hát mint az ilyenkor lenni szokott szerelembe esnek.- a kezem csuklóból mozgattam, ahogyan magyaráztam és meglepődve tapasztaltam, hogy Theron egyetlen hang nélkül figyel engem...és kicsit az volt az érzésem, hogy nem csupán ő egyedül. Hanem mintha egy egész kis hallgatóságom lenne. Érzékeltem felőle a figyelmet.Felőlük.
- Aztán egy napon reggel a lány arra ébred a férfi mellett, hogy tavasz köszönt a vidékre, és a köd lassan felszállni kezd….elmenekül, elfut, hátrahagyva a férfit,mert fél attól, hogy ha meglátná a valódi arcát, akkor már nem szeretné…- halkulok el a végére és hosszan figyelem Theront. Kísérteties a hasonlóság ebben a helyzetben, noha itt nem beszélhetünk olyan fokú érzelmekről, de tény, hogy azóta a pillanat óta, hogy megcsókoltam a taxiban valami nagyon megváltozott. Valami kiszabadult belőlem, amit nem tudok irányítani, és amiről még nem tudom eldönteni, hogy jó vagy pedig végzetes hiba. Talán a kettő között van.
Mégis megosztom vele a gyermekkorom különös festményének történetét, amely kicsit olyan mint ez a lakás.
-Szívesen jövök bármikor.-noha minden látogatás egyben ott hordozza a búcsút is. Mert ami elkezdődik, legyen bármilyen szép, el fog múlni.
Megszületik bennem egy dal, melynek szövege és lágy dallama talán illik ehhez az itt eltöltött időhöz. Annyi mindent akarok még tőle kérdezni, annyi mindent akarok neki mesélni, meg akarom fogni a kezét csak úgy, szorítani, a melegségébe temetkezni, elbújni a közelségében, hogy magammal vigyem ha elmegyek, azzal a szál virággal. Mert el fogok menni, tudjuk mindketten, hogy nem maradhatok. Nem szabad. Már így is átléptem millió határt, amelyet magammal szemben állítottam, és még át is fogok addig amíg végül magam mögött hagyom a helyet. Új találkozás reményét akarom elvinni. Reményt, hogy láthatom még.
Mikor közelebb lép hozzám egy másodpercre elakad a hangom, végül mosolyogva folytatom és a kezem a kezébe teszem.Óvatosan öleli át a derekam, mégis biztosan tart engem. Hálásan pillantok rá, ajkaim tovább formálják a dal szövegét, lágy mélységekbe hagyom zuhanni a hangomat.Mozgok vele a dal ritmusára melyet ösztönösen érzünk. Felemelem a fejem és hálásan pillantok rá. Mikor táncoltam utoljára? Megvan annak már négy éve is. Legalábbis ami Bradley-t illeti.Zavarba hoz a tekintete a mosolyán túl valami olyan vonzást érzek minek ellenállni képtelen. Erős vihar a kietlen pusztán, és bármennyire is akarnék, nem lehet visszafogni a zuhanást. Az énekem lassan halkul, a végére elfogyok, és az utolsó taktusnál sikeresen rálépek a lábára. Elnevetem magam.
-Ne haragudj...annyira régen táncoltam, szinte be is rozsdásodott a tudásom.-vallom be szinte valahogyan magától értetődő módon. Aztán csak állok és őt nézem, ahogyan ő is engem. Az a másodperc az volt azt hiszem, amikor a megszülető csoda maradandó nyomot hagyott bennem. Magammal fogom vinni az ahogyan rám nézett. Benne volt az öröm azért, hogy itt vagyok, hogy vele vagyok itt, benne volt a gyermeki rajongás, benne volt a cinkostárs, a csábító, a bonviván benne a lelkemig nyúló ragyogó szempár, aki megfogott és nem ereszt.
Kezét mely az én kezemet tartja finoman húzom magamhoz közelebb és az arcomra teszem, pontosan úgy, ahogyan korábban én simítottam az ő arcára, és lehunyt szemmel hajolok bele a nyitott tenyerébe, majd a fejem oldalra fordul egy picit és apró csókot lehelek épp csak érintve a tenyerébe.
-Hogy soha ne felejtsd el milyen, amikor valami tökéletes történik az emberrel. -súgom halkan felpillantva rá tenyerének forróságából, a leheletem még a bőrén csapódik ki.Mennem kellene, ki kellene mondanom, de a szavak ott rekednek benn és még egy ideig képtelen vagyok szabadon engedni őket.

A csodákkal az a baj, hogy szinte még el sem kezdődnek, már tudjuk, hogy véget fognak érni.A csodák rövid időre érkeznek az életünkbe és maradandó nyomot hagynak. A csoda törékeny és illékony délibáb. Én mégis hiszek abban, hogy az időt átölelve itt tudom tartani.
Itt akarom tartani.

Az álomképpel az a baj, hogy érzékelhetően kiszakít a sok rosszból, végtelen boldogságot hozva, mely épp olyan tünékeny, mint egy csésze levendula tea felszálló gőze. Nem marad utána más csak a végeláthatatlan szomorúság, magány és a tudat, hogy mindez sosem volt teljesen a miénk.
Az este közeledtével tudtam, pontosan tudtam, hogy a nap vége a mi együtt töltött időnk végét is jelenti egyúttal. Sokáig magányban éltünk, így nem csoda, hát, hogy ez a gondolat elszomorít. Elszomorít, mert nem tudhatjuk - még ő sem - hogy lesz-e második, harmadik vagy sokadik alkalom, mert nem lehetünk benne teljesen biztosak. Sok minden közbe szólhat. Akár egyikünk, aki féltékeny vagy csupán fél a nyitottságtól, akár a munka, mi ha szólítja, nincs mese, mennie kell. És a kedvese, és a gyerekei, az ügyek, melyeket el kell intéznünk, hisz kötelességünk. Csak a ma biztos, az ami most itt és most van. Én pedig marasztalni akarom, mert bevallom félek a távozásától.
Mintha szellemek fognának közre minket, mintha a lakás telis-tele volna velük, pedig nem, mi vagyunk. Talán az izgalom, a kíváncsiság hozta őket ennyire felszínre. Mint, mikor először találkoznak a kis kutyák az apjukkal. Kíváncsian rohangálják körbe, szagolgatják, bökdösik orrukkal, van aki kissé tartózkodik tőle, van, aki egyből a lábába harap.
Árnyékként követtem minden lépését, s nem a bizalmatlanság miatt, pont, hogy az őszinte bizalom miatt akartam mindig a közelében lenni, s mert egyszerűen képtelen voltam távolabb lenni tőle. Mint a nap meleg sugarai, melyek lassan osonnak tovább az őszi hidegben.
Megismétlése nyomán finoman összeszorított ajkakkal mosolyodom el, mint aki valami csintalanságot mondott volna, s enyhén zavarba jöttem tőle. Pedig nem. Érdeklődve tekintettem el az általa mutatott irányba a könyves polc felé, majd lassan vissza rá.
- Hogy? - nevettem fel vele, miközben fejem csóváltam.
- Miről beszélsz? Örülhetek, ha nem csuknak le minket, amiért elraboltunk egy huszonéves tinilányt. - somolyogtam viccelődve, csöppet bókolva is, s noha most tréfásan is hangzik mindez, nem tudtam, hogy eme elszólásom, hamarosan valóssá válik.
Kíváncsian hallgattam vajon melyik történetet ismeri. Ahogy pedig elkezdte mesélni, aprócska mosoly ült az arcomra. Magam előtt látom a pillanatokat, melyeket elém tár, s már nem először élem át a könyv sorait a képzelet világában. S a történetet hallva, nem csak én néztem vissza a fényből.
Már ismertem a történetet, mikor ajándékba vettem, mert arra gondoltam ugyanolyan hatással lehet a megajándékozottra is a könyv, ahogy rám. Elgondolkodtat és megértetett dolgokat, amik bár nyilvánvalóak, valahogy mégis képtelenek voltunk észrevenni.
- Szeretem az ilyen történeteket, bárhogy is végződjenek aztán. Szülinapi ajándékba vettem Esthernek, de végül többünk rá kapott. - vallottam be elmosolyodva csupán egy pillanatra lepillantva a fényes padlóra, majd vissza Mirabellre. Különös érzés volt, de mégsem tűnt fel igazán, milyen könnyen tegezem le, mióta itt vagyunk. De örültem, hogy folytonos aggódásom és zavartságom ellenére nem ijesztettem el, s hogy szívesen jönne el máskor is.
Sosem gondoltam volna, hogy találkozásunk akár ezt is megérheti. Hogy kéz a kézben, a dalra, mivel ígéretéhez híven megajándékoz lassú táncba kezdünk. Már nem is emlékszem, mikor is volt utoljára, hogy ilyen mód kapcsolódhattam ki mással. Talán a feleségemmel, de vele is tán csak az esküvőn. És utána, mennyire, de mennyire fájlalta a bokáját, de hozzátette, bármikor megismételné. S valahogy mégsem így lett. Az élet, a körforgás, a változások elfeledtették vele ígéretét.
Fel sem tűnt, hogy utolsó lépése félre csúszott, talán túlságosan is el voltam merengve ebben a hihetetlen álomképben, hogy a lakás nyújtotta biztonságban táncolunk. Csak akkor vettem észre, mikor már nevetve szabadkozott, én pedig lepillantottam magunk közé, bár így sem voltam benne biztos, hogy nem más miatt jött zavarba.
- Butaság. Nagyon is jól csináltad. - mosolyogtam fel rá, de egyből eszembe is jutott, hogy ezzel akár szaván is foghatnám, így a magam bénázós színészi játékával javítottam az előzőkön, lehetőleg előnyünkre.
- Úgy értem persze... Ha gondolod, én szívesen felelevenítem veled a lépéseket... Csak hogy magabiztosabb lehess... - hajtottam el kissé fejem, és úgy néztem fel rá, meg-meg emelgetve szemöldökeim, mint aki szándékosan nem rejtené véka alá, hogy hátsó szándékai volnának a dologgal kapcsolatban. De csupán annyi, hogy több időt tölthessünk együtt, semmi más.
Nem tudok nem mosolyogni, képtelen vagyok elfojtani örömöm. Ez az egész annyira hihetetlen. Annyira, hogy önző módon szeretném, ha nem érne véget. Most biztosan nem. Biztos van rád mód, hogy marasztalhassam.
S a vég közeledtét érezve, ahogy puha csókot nyom tenyerembe, érzem, hogy az öröm lassan szerte foszlik, hiába kéne még gyorsan kiélveznem utolsó pillanatait. Egyszerűen csak nem akarom, hogy ezek legyen az utolsó pillanatok, nem akarom elfogadni. Nem engedem el a csodát, görcsösen ragaszkodom hozzá, mert félek, félek, hogy nem lesz több ilyen. Tekintetem övéi közt cikázik, hol egyikbe, hol másikba. Nem mehet még el. Az nem lehet. A vég közeledte sürgetni kezd, egyszerre túl sok mindent szeretnék, amit még nem tudtam megtenni, mert tartottam tőle, hogy megijesztem. Bíztam benne, hogy lesz még rá időnk. Pedig ahogy lemegy a nap, úgy ez sem tarthat örökké. Beharapom alsó ajkam, újabb harcba kezdek magammal, de ezúttal tényleg csak magammal. De végül nem állok vágyaim útjába, s nem kérdőjelezem meg magam többet. Egyszerűen csak megteszem, mert megakarom.
Arcának simítom ezúttal mindkét kezem, hogy pillanatok alatt elveszhessen az a néhány centi köztünk, s ajkaim az övéinek préselhessem, behunyt szemeim mögött pedig csak magunkat akarom látni, nem a búcsút. Pont, mint a taxiban. Elfeledve mindent magunk körül, megállítva az időt, a világot. Butaság ebbe menekülni, én is tudom, de egyszerűen nem akarok elengedni a csodát, amit olyan sokáig vártam idő múlásával növekvő kételyekkel. Ha nem húzódott el, halk szusszanást követően újabb csókot loptam tőle, s még többet akartam. Ha nem volt mi közbe ártson, nem engedtem, hogy véget érjen mindez, sőt szép lassan talán el is merültem bennem, ahogy ajkait ízlelgetve egyre mélyebbé, forróbbá váltak a csókok. Borzalmasan önző vagyok most, és ezt magam is érzem... valahol bánom is, de... nem lépnék vissza. Most nem.

Theron & Mira

A találkozások okozta boldog katarzis, az újdonság, vagy éppen a viszontlátás öröme már magába hordozza a búcsút. Amit nem tudunk kimondani, amit nem akarunk kimondani.Vannak helyzetek amikor meg kell tenni, amikor tudjuk, hogy nem maradhatunk.Amikor mégis, valami ismeretlen erő visszatart.
A kinti világ sötétbe burkolózik. A csillagtalan égbolt tengernyi rejtett fénye hívogatón vinné messze a lépteimet, a város zaja elnyelne. Magammal vinném a mai nap minden pillanatát, magammal vinném a gondolatát, hogy megismerhettem. Őt. Őket. Olyasmit osztott meg velem, amit más nem láthatott úgy előttem, ahogyan én láttam. Az otthonuk különleges atmoszférájában érzem mindegyiküket, de legjobban Theront. Kissé talán keserű utóízzel tölt el a tudat, hogy ilyen soha többé nem lesz. Minden új találkozás új lehetőség, a régi emlékek pedig bennünk élnek tovább.De semmi nem lesz többé pontosan ilyen. Ilyen meghitten egyszerű, ilyen őszinte, mint most. A fák a ház előtt reszketőn rázzák kopasz ágaikat az esti szélben, az utcai lámpák pislákoló fényei mögött a városi toronyházak fekete árnyékai nyúlnak el. Az ablakon túli világot hirtelen olyan távolinak érzem, ahogyan az életemet is, amelyhez eddig olyan kitartó konoksággal ragaszkodtam. A boldogtalansághoz két éve, a szerelemhez, mely nem múlt el, és amely keserű pirulaként olvad szét bennem napról napra. Elárulva és egyedül hagyva, mintha nem lenne rám szüksége senki olyannak, aki újra nőként néz rám. Az önbizalmam két éve darabjaira hullott, és idő kellett hozzá, hogy némiképp összefoltozva de felemelt fővel tudjak bárki szemébe nézni. Egy asszony vagyok, akinek bár a férje külön utakon jár, aki mégis bolond módon ragaszkodik, bűntudatot érez mert egy férfi lakására feljött, és még erősebb a bűntudat, hogy percről percre egyre furcsább és eddig sosem tapasztalt gondolatai vannak.
Talán ők is érzik ezt. Akik a háttérben a fényen túl húzódnak most meg, és némán, lassan halkulón figyelik  kialakuló jelenetet közöttünk. A könyvek és történetek mögött megbújó csodás összhangot, melyhez foghatót nem tapasztaltam még. Szüntelen szeretnék hozzáérni, szüntelen ott motoszkál bennem az a furcsa gondolat, az a megmagyarázhatatlan, hogy valamilyen módon megint közel kerüljek hozzá. Mint a taxiban. De ahogyan belém fészkeli magát ez a vágy, olyan nagyon és akarattal próbálok tőle megszabadulni.
Nekem családom van, egy saját életem, mely most ugyan nem tökéletes, de hozzájuk köt. Nekik tartozom hűséggel. Maga a szó is nyomasztó fájdalommal hasít belém. Hűség? Mégis kihez vagy mihez vagyok az? Egy férfihoz, aki egykor mindennél jobban szeretett, aki most mégis mérhetetlen távolra sodródott tőlem? Ismeretlen partokat ostromol, az én nyugalmas kikötőm helyett. A fiaim, akik csak boldognak akarnak látni, mégsem akarok neki csalódást okozni, hogy talán nem az apjuk mellett keresném. Egy nő az én koromban már nehezen enged a hirtelen fellobbanó vágyaknak. Egy nő az én koromban már mérlegel, hogy mit veszíthet ha olyasmit tesz, ami ellene megy mindennek amiben valaha hitt.Egy nő az én koromban mégis eljut arra a pontra, amikor az ész érvek már nem hatásosak ott, ahol a nyers vágyak, a szinte semmiből érkező, perzselő gondolatok uralkodnak el rajta. Ilyenkor már teljesen mindegy az évek száma, oly egyformán felelőtlenül borulunk bele valamibe, amit nem is ismerünk,mégis akarjuk.
A hangom halkulón rekedt. Bizonytalan, talán furcsállom is, hogy ha hamiskásan is, de neki ajándékozom ezt itt és most. Olyasmit, amit azelőtt nem tettem. Tán nem is fogok soha többé. Olyan egyszerű elrejtőzni az ölelésében, olyan magától értetődő, hogy én, a kétballábas próbálkozom követni a lépéseit, a halk dudorászás közben.Mégsem sikerül tökéletesre, és nevetve szabadkozom, amire ő játékosan felel, mintegy lehetőséget adva egy következő alkalomra.
- Félek bármennyiszer is próbálkoznál ugyanaz a csúfos kudarc lenne a vége. Alkalmatlan vagyok a táncra.De értékelem a szándékot.- hajtok fejet én is, hozzá hasonlóan játékos formában, töretlen és önfeledt mosollyal.
A tenyerébe adott csókom a búcsú nyitánya. Érzem, hogy egyre sürget az idő. Nem azért mert várnak otthon, hanem mert ha tovább maradok egyre jobban sodrom magam a meggondolatlanság felé, és talán eljutok majd arra a pontra, mert a közelsége mindegyre erre sarkall, amikor nem leszek képes megállítani. Nem őt. Hanem magamat. Ettől jobban félek. Félek attól is, hogy a sebezhetőségem az oka. Hogy oly nagyon áhítozom a figyelemre, egy férfi gondoskodó figyelmére, hogy eszementen kapaszkodom belé.
Aztán megtörténik….nem tudom hogyan, nem tudom mi az oka, megmagyarázni képtelen lennék. Mondhatnám, hogy a szemei, amelyek bilincsbe vernek, mozdulatlanul hozzá láncolnak….mondhatnám, hogy a lassan beharapott ajkak közé vágyakozó ajkam….mondhatnám, de egyik sem lenne igaz. Vagy talán mindegyik az lenne.

Úgy zuhanok feléd, mintha a gravitáció egyszerre szűnne meg a jelenben. Már nem érzékelem a saját testem, a külvilág elmosódott színes foltként tekereg körülöttünk. Csak téged látlak benne, csak téged és a veszélyes pillanatot, amikor közelségedben jó lenne egyszerre elmerülni, és menekülni előle.Ne közelíts! Sikítja egy hang legbelül, mit elnyíló ajkaim között kipréselt sóhajjal foszlatok semmivé. Ne! Közelíts! Még!Figyellek téged. Vonásaid között akarom felfedezni magunkat, mit jelent most itt lenni,mit jelent adni magunkból, az indulás előtti percekben. Vajon el tudsz engedni? Vajon képes leszek mozdulni innen, azok után, hogy némán is marasztalnak azok a pillantások? Vajon képes leszek itt hagyni azt amiben elmerültem, az érzést, hogy jól esik valahova tartozni. Itt akarom hagyni magam neked. Itt akarom felejteni magam. Mint egy sehova nem való csomagot, az élet vándorbatyuja, telve megannyi kinccsel, amit neked akarok ajándékozni. Ugye elfogadod? Ajkaid feszülnek előttem, csillogva omlik le rólad a félhomály. Meg akarlak csókolni, meg akarlak, mégsem teszem. Nekem nem lehet. Hát nem látod? Nem tehetem. Annyi még a görcs bennem. Oldd fel….oldd fel bűnös lelkem összes kétségét. Tégy valamit amitől elveszítem a fejem, amitől elfelejtem hova is akartam menni, hogy hova is tartozom….nem hozzád. Nem lehet hozzád. Annyi mindent akartam még megosztani veled, de látod az idő kevés, sürgetőn toporog az ajtó előtt. Engem vár.Te azonban visszatartasz. Nem csinálsz semmit. Még. Nem teszel meggondolatlanul semmit, csak engem figyelsz, a szemeidben születik meg maradásom ígérete.És az elnyíló ajkaid között ki nem mondott kérésben: maradj!

Szinte hallom hogyan kopogtat sürgetőn az idő, karjában szorongatva az életem és az ígéreteim, mit egykor a férjemnek tettem. Ujjamon a karika vészjóslón csillan egyet a fényben, de mintha nem is akarnék figyelmet fordítani rá.A tenyere az arcomra simul. Melegségében fürdöm.A távolság mint kihulló drágakő tovagurul, ajkai éhes szomjúsággal tapadnak az ajkaimra. Először meglepődöm. A váratlanság ereje okozza, kell egy pár másodperc amíg felfogom mi történik. Kell pár másodperc, hogy rádöbbenjek, pontosan ezt akartam én is.Szemeim lehunyva halkan sóhajtok bele az első tétova csókba, még óvatos vagyok, még félek, hogy olyasmit teszünk most, ami után nem lehet megállni. Késleltetem az indulást.A józanság sürget, a vágyak azonban legyintenek. A csókja felemészti minden ellenállásom. Adakozó leszek és követelőző egyszerre. Úgy adok neki, hogy közben elveszek mindent amit ad nekem. A tüzet, a lázas kérlelést az ajkain, a követelve szomjazó kortyokat.Éltetem, miközben kiszárítom, hogy én legyek neki az egyetlen forrás. Nyílnak ajkaim, mint a föld felett bólogató virágok, és elmerülök benne, még mélyebben mint ahogyan korábban a taxiban. Most nem fognak megzavarni, most nem lesz türelmetlen sofőr, az ablakokon át kíváncsian bepillantó világ, vagy egy kósza gondolat mely kijózanít. Mely most is itt van, jelentőségét veszítve feszül rám, próbál hatni a józanságomra, egyelőre hasztalan.
Közelebb húzódom hozzá. Kezem a nyaka mellett simítom a lapockájára, ölelésem őszinte és minden elárul: van olyasmi, ami ellen hadakozhatunk, de ha elsodor a végzet minden ellenállás hasztalan.Hajamból halk koppanással hullik ki a hajtű, az eddig kontyba rendezett ében fürtök szabadon omlanak le a vállamra.Még a levegőt is félve veszem, attól félek, hogy bármilyen zavaró körülmény megzavarhat bennünket. Nem akarom elengedni. Nem tudom elengedni.
Fuldokolva húzódom el, ajkaim mégis vissza-vissza kapnak felé. Csókolom aprón, kérlelő lassúsággal, játékos egykedvűséggel futtatom végig a saját ajkaimat az ajkán.
-Theron….kérlek...ne….ezt nem szabad...nekünk, ezt nem…-lihegem kipirult arccal, de talán magam sem hiszem amit mondok. Még a maradék józanságom morzsolgatom, még azzal próbálok tiltakozni, de hiteltelensége elcsúszik abban a pillanatban, amikor én szorítom ajkam ismét az övére. Én vagyok aki elvesz aki követel.
-Engedj….ne….engedj!- a szétdarabolódó mondat egészen más értelmet nyer.És talán tudat alatt pontosan ezt akarom. Nem tudom már, hogy a valóság hol szakadt darabjaira, nem tudom, hogy mikor kellene megállnom, hogy a tiszta erkölcsösség mikor sípolt először a fejemben eszement módon. Csak azt tudom, hogy hosszú idő óta először valamit igazán önző és veszedelmes módon én akarok….én….igazán és őszintén.
Abbahagyhatatlanul csókolom amíg valami csoda el nem szakít tőle. De a csodák nem erről híresek.