Oly régóta vártam egy jelre, egy útmutatásra, valamire vagy valakire, aki bebizonyítja, hogy nem vagyunk őrültek, csak másmilyenek. Oly régóta vártam már rá. Ő rá. És most már tudom, hogy nem csak én vártam, de a többiek is. Évekkel ezelőtt elvesztünk a tömegben, a nekünk ítélt diagnózisban, a meg nem értett tekintetekben, a minket körülvevő bizonytalanságban. Külön váltunk, háborúskodtunk, olyan dolgokat tettünk, mire soha nem leszünk büszkék. Mondanám, hogy már évekkel ezelőtt leléptünk a helyes útról, de őszintén, soha nem is voltunk rajta. Senki nem akart segíteni, senki sem fogadta el, hogy nem én, hanem mi vagyunk. Gyógyulással hitegettek minket, de mérgező szavakkal kezeltek. Ez nem lehetett a helyes út, nem nekünk. Ezért feladtuk. Már majdnem teljesen. És akkor jelent meg Mirabell.
Ő is félt, mi is féltünk. Idegenként találkoztunk, barátokká lettünk és most... nem is tudom. Egy percre nem tudom levenni róla a tekintetem, ha pedig ránézek, nem barátként nézek rá. A bejárat előtt még fájt, még féltem, bűntudatom volt, mert tisztában voltam velem, hogy várja odahaza egy férfi, a gyerekei, az élete, amibe én aligha tartozhatnék bele. De most, hogy itt állunk egymással szemben, kéz a kézben, a búcsú szélén, már nem teszem fel a kérdést, hogy jó-e így, vagy mi történik majd ezután. Ismeretlen, de nagyon is vágyott utakra tévedtünk. Most még talán helytelennek érezzük, de valóban az volna? A férje cserben hagyta, hiányolja az izgalmat életéből, magányos, hiába van családja. Szinte ugyanabban a cipőben járunk, egy hajóban evezünk, hisz én is szeretnék végre élni - és nem félelemben vagy bizonytalanságban. Magányos vagyok, noha ismerős arcok vesznek körül minden pillanatban. Talán a sors, talán más, de mintha egymás megoldásai lennénk. Persze még most sem tartom kevésbé önzőnek magam, de úgy érzem ezzel neki is jót teszek. Ha meg is bánja, nem bánom, okoljon engem, haragudjon rám, de én mindvégig tudni fogom, hogy egy percig sem tettük rosszul.
- Ugyan. Hidd el, remek tánctanár volnék. Türelmes vagyok és elnézem az apró hibákat. De ha szigorúbb tanítóra vágysz, szólhatok Dariusnak. - viccelődtem még mindig pajkosan mosolyogva, bár az bizonyos, hogy Darius nagyon is komolyan venné a dolgot. Persze, bolond lennék átadni eme lehetőséget, ha már én megkapom. Menthetetlenül kamaszos gondolat, tudom, de ahogy leutánozza mozdulataim és visszapillantva felmosolyog rám, eltudnék olvadni.
Megteszem az első lépést. Az első olyan lépést melyet nem lep el kétkedés, mert már nem akarok ilyesmikkel számolni. Nem kérdezem meg, hogy elvehetem-e, hogy adhatok-e, nem aggodalmaskodom, hogy vállam fölött majd menekülőn hátra pillant a kijárat felé. Kissé olyan, mintha nem is én volnék, mintha Darius vagy Dwain magabiztossága engem is karon ragadna. Pedig nem. Ezt én akarom. És én is teszem. Kilépek a bizonytalanságban sodródó csónakból és elmerülők a mélyben, mert ezt akarom. Itt és most nem foglalkozom vele, hogy mivé válunk majd ettől.
Ajkaira tapadok, kezeim óvatosan simítom arcára. Finoman kezdeményezek, bár már most nehezen állom meg, hogy másképp tegyek. Eleinte nem viszonozza, emiatt kissé ráijeszt, de egy percig sem állok meg.
Különös, de most még a többiek jelenlétét sem érzem. Mintha mindez elnyomná még a legkisebb lélegzet vételük is. Évek óta most először érzem magam igazán magamnak. Nem kapaszkodom görcsösen a "fénybe", mert úgy érzem erre most nincs szükségem, e nélkül is magamnál tartom. Aztán lassan bekapcsolódik ő is ajkaink táncába, mely innentől kezd kissé elmélyülni, vadabbá válni. Mohón faljuk egymást, önzőn lopva és lelkesen adakozva egyszerre.
Ahogy karjai körbe ölelik nyakam, én elhúzom sajátjaim arcáról és lassan derekára ölelek, még közelebb vonva, már ha ez lehetséges még. Testünk immáron egymáshoz simul, ölelésemmel nem is engedem távolabb. Mintha szapora szívverését is érezném, vagy az én volnék? Számomra minden más megszűnik, úgy érzem nincs mi megállítson. Észre sem veszem, hogy hajának díszes kiegészítője lehullik a földre, csupán arra eszmélek fel a rózsaszín ködfátyolból, mikor hajzuhataga vállára hullik, mint egy apró jelként, hogy igenis megérdemeljük, hogy egy kis időre egymáséi lehessünk titkon. Egy pillanatra mégis elhúzódik ajkaimtól, mire én ködös pillantással tekintek fel rá, halkan belesóhajtva az elváló csókunkba. Ő sem vágyik a megállásra, ajkaink, érzem egymás után sírnak, vágyakozva kapkodnak a másik felé.
Ajkaim már is kiszáradtak, övéire szomjaznak. Megértem mit kér, valahogy mégis a homály vész. Valahogy nem tudom igazán elfogadni, hogy véget vessünk mindennek. De ő sem. Kezdeményezése meglep, de néma boldogsággal tölt el. Időm sincs igazán elmosolyodni, lehunyom szemeim és az ő tempójában viszonzom. Csak később veszem a bátorságot, bár ez is inkább önzőségből fakad, de finoman táncolok át nyelvemmel, hogy játékra hívhassam övét, ha még nem merültünk el ígyis effajta kalandokba. Minden szó közben elcsattant egy csók, ki tudja már hányadik. Ő még küzd, de én már a gondolataimmal sem szállok szembe, a vágyaim, ösztöneimre hagyatkozom. Képtelen vagyok eleget tenni neki, noha tudom, hogy ő sem ezt akarja. Nem akarhatja.
Nehezen de végül, ha tudok elválok ajkaitól, utoljára még finoman beleharapva alsó ajkába. De csak azért, hogy ezúttal szája sarkába nyomhassak egy újabb csókot, majd arcára, így, egészen a nyakáig, ahol megszaporodnak az apró csókok, forró levegőmmel csiklandozva bőrét. Ajkaimmal óvatosan cirógatom végig bőrét, míg füléhez nem érek.
- Kérlek... - búgom bele halkan, mélyen, marasztalva, vágyva rá. Kezeim derekáról lassan felcsúsznak hátára, de a szó végével nem állok meg, tovább édesgetem bőrét.

Theron & Mira

Olyan vékony a határvonal erkölcsösség és boldogság között, hogy eddig nem is nagyon tudtam róla, hogy egyáltalán van.Az életem alapvetően a visszafogottság jellemezte, noha ez nem volt mindig így.De mint a legtöbb nő az én koromban, már megtaláltam a saját lelki békémet, a saját nyugalmamat.Nem vágytam megváltani a világot, egyszerűen csak védtem azt a kis szigetet ami az enyém volt, amire az évek feljogosítottak. Tulajdonképp egy külső szemlélő számára úgy tűnhetett, hogy mindent elértem amire csak vágytam, hogy a szakmai sikerek mellett a magánéletem is tökéletes. A férjemmel több mint negyed százada élünk együtt, két gyönyörű fiam van, csodás otthonunk, és egy rendezett élet, amelyben nem fér meg semmi zavaró tényező. A nyugodt felszín alatt azonban háborog a sötét mély. A magány úgy telepszik rám, mint a jégtakaró a fagyott földre, a boldogtalanság súlya ezerszeresen zuhan rám minden alkalommal, amikor a férjem elmegy és nem tudom hol van. Annyiszor igyekeztem meggyőzni magam, hogy mindezektől függetlenül nekem ki kell tartanom. Az erkölcsösség minden esetben felülírta a boldogság lehetőségét. Mindenáron védeni ami az enyém, amiben soha nem kételkedhet senki. Nap nap után azzal győzködtem, jobban mondva áltattam magam, hogy Brad vissza fog térni, és nekem várnom kell rá, pontosan úgy ahogyan elhagyott.Nem akartam, hogy bántson a saját lelkiismeretem mert olyasmit tettem, amit nem engedhettem volna meg magamnak.
Ám az élet, ez a furcsa és groteszk bábjátékos, egyszerűen az ujjára húzza a sorsomat és úgy mozgatja, olyan könnyedén, mintha én nem tehetnék ellene semmit. Nem is tehetek, egyszerűen hagyom, hogy elsodorjon. Most pedig itt vagyok egy férfi lakásán, a kinti világ olyan távoli és elérhetetlen, az otthonom mintha elcsendesülve bújna meg a messzeségben. Szokom a helyet. Az illatokat, a színeket, a melegséget amely beburkol mint egy meleg suba télvíz idején. Alig merek mozdulni, vagy bármit is mondani, mégis mesélek, mégis folytonosan és állandóan ellentmondok saját magamnak, és egyik őrültségből cseppenek a másikba. Közel engedem magamhoz Theront, noha távolabb kellene tudnom. A hatása lecsapódik a bőrömön, heves szívdobogást okoz a tudat, a felismerés, hogy tulajdonképpen itt és most csak ketten vagyunk. A taxiban már érezhető volt az a különös, korábban nem tapasztalt erős vonzódás, amit megszakított, hogy el kellett hagyni a járművet. Most azonban senki nem zavar bennünket. Csak az idő. Amely egyre sürgetőbben kocogtatja a vállam, és mozdítaná a lábaimat, de a gondolat, a tudat, hogy maradni akarok, még itt tart. A közelében. Olyan régen nem éreztem ilyesmit. Ezt a furcsa nyugalmat, amely kicsit talán mégis más….mintha mások is látnának. Csendesen megbújnak a háttérben, és figyelnek. Most csak figyelnek. Nem érzem sürgető jelenlétüket ahogyan a teaházban, nem érzem a kíváncsi pillantásokat Theron lélektükreiből visszaköszönni,mintha valaki más is kíváncsiskodna mögötte.Az énekem sem zökkent ki, nem érzem kínosnak, vagy éppen borzasztónak, ahogyan másoknál érezném, talán csak egy egészen kicsikét. De a mosolya biztatón ölel körbe, ahogyan a keze a kezembe simulva egy táncra hív. Nem ellenkezem, noha rémes táncos vagyok, meg kell hagyni ez az évek alatt sem változott. Én az a fajta ember vagyok, aki szeret táncolni, csak éppen nem tud.
- Ó szemernyi kétségem sincs felőle, hogy Darius szíves örömest venné át a tanár szerepét, és ha őt ez boldoggá tenné, hát nem tiltakoznék, de jelen pillanatban jobban örülök neked.- mosolyodom el, és ekkor még fogalmam sincs, hogy ez az egész helyzet hova vezet majd. Talán csak sejtem, talán valahol tudat alatt még hajszolom is magunkat felé, talán csak egy utolsó tánc a búcsú előtt,egy istenhozzád a következő alkalomig. Érzem, hogy elérkeztünk a határaim végéhez, amikor az erkölcsösség átvenné a hatalmat a boldogság felett.
Félek. Attól amit tenni készülök, és attól, hogy ez jó lesz. Túl jó. Még ha tudom is, hogy lépnem kellene hátra, még ha mosolyogva is kellene fejtenem le arcomról a kezét, ujjamat az ajkai elé tenni és simogatón akadályozni meg azt amire készül és aminek nem fogok tudni ellenállni. Látszik ahogyan ránézek, ahogyan a szemeiben elveszve hamvadok porrá a tiltakozásom egyetlen szemernyi jelét sem mutatva, látszik, hogy nem fogom megtenni. Nem fogom megállítani sem szavakkal sem tettekkel.Elkerülhetetlenül viszonzom a csókját, és bár tudom, még mindig tisztán és érezhetően tudom, hogy mit kellene tennem még nem törődöm vele. A félelem pírja festi vörösre az arcom, ajkaimon életre kel a követelés, mely belőle akar még többet. Nyelvem szabadon és minden kötöttség nélkül fedezi fel magának ajkainak forró mélységét, és bár fullasztóan kegyetlen az érzés, belemerítkezem és hagyom, hogy legyűrjön.Hajam kócos fürtjei csiklandozzák az arcát, és most kicsit olyan vagyok mint egy bűnben járó szépasszony, egy minden biztosat sutba dobó ócska céda, az elvei ellen szembemenő nő, aki képtelen megregulázni a vágyait. Mondtam neki, hogy most sebezhető vagyok, mondtam, hogy talán meggondolatlan leszek, hogy olyasmibe megyek bele amibe nem kellene. Szinte éreztem ahogyan rám nézett az első pillanatokban, hogy elbújtattuk ennek a bűnös csóknak az ígéretét a tekintetünk mögött. Van amihez nem kellenek szavak. Azt mondta megmutatja ki is ő valójában, hogy milyen az igazi Theron. És nem csupán látom hanem most már ízlelem is. Méregerősen édes, bűnösen kábító és nem akarom elengedni, pedig tudom, hogy most még esélyem van a menekülésre.De az is lehet, hogy már régen késő. Elbuktam.
A nyakába kapaszkodom, miközben az ő keze a derekamra simul. Közelebb mozdulok hozzá, ívben megfeszülő hátamon érzem a szoba melegen kavargó levegőjét, a háttérben búgó gépek tompa zaját, a lakás csendjében elrejtőző alakunkat. Őt érzem és magamat. A fény ránk vetül, és ott tartom őt az utolsó lélegzetvételemmel is.
A szavak nehezen jönnek elő, mert szinte el is felejtem hogyan kell formálni őket. Tiltakozom, de már csak erőtlenül, remélve, hogy neki még maradt egy minimális józansága. Kettőnk közül legalább neki...de tévedek. Ő éppen úgy ahogyan én belezuhant ebbe a különös világba, ahol mindketten azt hisszük ezt szabad nekünk. Hogy a másnap majd nem lesz kegyetlenül fájdalmas, hogy nem bánnánk meg ezerszer is…..nem akarom hibáztatni magunkat, de fogom. Tudom, hogy fogom. Lábaim alól szinte elveszik a talaj, a lebegés földöntúli amikor ajkait elszakítva ajkaimtól apró csókokat hint a bőrömre. Forró húsa apró lábnyomokat hagy maga után ahogyan halad végig a bőrömön, kérlelése rekedten és szinte végigkaristolva az agyamat jut el hozzám. Kezem megemelem és szinte félve reszketve túrok bele a hajába a tarkójától haladva. Ujjaim elvesznek a fürtjei között és a fejem hátravetve szabad utat engedek neki. Nyöszörögve hagyják el a sóhajok az ajkaimat, és most ébredek rá, hogy mit ad meg nekem ezekben a másodpercekben. Mindent, ami két éve olyan kegyetlenül hiányzik, amibe kis híjján belepusztulok. Lehunyt pilláim mögött a világunk folyékonnyá válik, színesen kavarog körülöttünk minden és miközben ölelem hagyom, hogy elmerüljünk benne. Érezzük a másik bőrének zamatos illatát, a csókjában elrejtett apró kis zajtalan érintéseket, érezzük, hogy ha most megállunk, akkor sem biztos, hogy el tudunk a másiktól szakadni. Még gyűjtöm az erőt. Felemelve a fejem lázas tekintettel nézek rá, fejét kissé eltolva magamtól. Szívverésem szaporasága összeolvad az övével. Együtt dobbanunk ott ahol összeérünk.Hátrálni próbálok, de két lépés után már a falnál vagyok, hátamat nekivetve csak nézem őt. Íriszeim ide-oda cikáznak az arcán, az ajkainak csillogó ívén, a tekintetében merítkezem meg. Félrefordulok, mintha csak az ablakon néznék ki a korom éjszakába. Csupán az apró kis lámpa ég a sarokban, annak fényében mintha földöntúli boldogságban lennénk ő meg én.
-Ezt...abba kell...most abba kell hagynunk. Ez...nem helyes…-beharapom az ajkamat, a rúzs már akkor lekopott amikor a taxiban először megcsókolt. Hajamból két kóbor göndör tincs az arcom elé pimaszkodik.Mozdítom egy picit a fejem, de csupán ruganyosan táncolnak, nem tűnnek el.
-Én...még soha nem csaltam meg a férjemet...soha...még csak meg sem csókoltam mást rajta kívül. Nem akarlak bántani téged. Nem akarom, hogy csupán egy legyél...az első, az egyetlen és az utolsó.- alig találom a szavakat, zihálva és kipirultan magyarázok, a hátam a falnak támasztva. Oldalra léphetnék, megkérhetném, hogy eresszen, de nem teszem. Talán mert egy részem nagyon is maradni akar.Az a részem amely megrészegedett a csókjától, és másnapos bódulatban újra szeretne belebolondulni. Az az énem, amelyik megízlelte a tiltott gyümölcs semmihez sem fogható zamatát, azt amit nem szabad és amit mégis annyira akarok. Hatása leírhatatlan, és Theron minden porcikájában bénítóan hat rám.
-Te ettől sokkal többet érdemelsz, mint hogy csak így…- nem veszi le rólam a szemét, nem néz másféle, és én érzem, hogy tiltakozhatom én a szavakkal, mondhatok bármit, a testem, a vágyaim az eszement gondolataim mindegyre hozzá taszítanak.
Előre hajolok és apró csókot lehelek a szája szegletébe, aztán még egyet a másik oldalra végül az arcát csókolom, a mozdulat nyomán lehunyt pillákat, egyiket a másik után.
-Küldj el...mondd, hogy menjek el! Kérlek küldj el, mert ha itt maradok...nem maradhatok….te is tudod.
Mindketten tudjuk, mindketten tudjuk, hogy ennek nem így kellett volna történnie, ugyanakkor vannak találkozások, amelyek már abban a pillanatban eldöntetnek, hogy megláttuk a másikat.Ez pedig pontosan ilyen találkozás volt. És a veszélyt nem az adta amire sokan gondolnának, hanem az ami most történik.Hogy a levegővétel is fájdalmas lenne most már nélküle. És az is lesz….fájni fog. Mindkettőnknek a másnap.

Most egy vonaton utazunk. Egy szélsebes ismeretlen világ felé tartó vonaton. Míg oda nem érünk csupán egy helyen áll meg. Egy helyen, aminek ismerjük a megállóját, aminek leszállásával tudjuk hová értünk, ahogy azt is, hogy nincs tovább, s sosem ismerhetjük meg a végállomást. Azt a helyet, ami mindkettőnk számára tele van titkokkal, rejtélyekkel, megválaszolatlan kérdésekkel. Éppen ahogy kalandokkal, tiltott, de nagyon is vágyott boldogsággal, élvezettel is. A kabin, de úgy az egész vonat most csak kettőnk számára nyújt ilyen lehetőséget, mégis tudjuk, hogy már előttünk is sokan voltak, akik ezen a vonaton utaztak. Bizton állítjuk, hogy volt, aki nem lépte meg határai túlját, aki szabályainak keretei közt maradt biztonságban, nem kitéve magát semmi olyannak, mit nem ismer. S akadtak olyanok is, akik vágytak erre a titokzatos helyre, ami újdonságot és egy csipetnyi izgalmat vitt szürke életükbe. Volt aki habozott, s volt aki hallani sem akart róla, hogy út közben kiszálljon. A vonat különlegessége abban rejlik, hogy ketten kellünk hozzá. Ha a vonat megáll félúton, mindkettőnknek le kell szállnia. Egy emberrel már nem megy tovább. Hiába vágyik az egyik oda, ha a másik nem szeretné. Ezeket a határokat csak együtt léphetjük meg. Most pedig... közeledünk a félúthoz, mely komoly döntés elé állított minket, de leginkább Mirabellt. Látom a szemeiben, ahogy harcolna ellene, szavakkal és tettekkel, ám mindez kevés. Kevés, mert ő sem igazán vetne végett mindennek. Egyszerre rettegek, örülök és vagyok szomorú. Minden áldozattal jár, és az ő fájdalma általa az én fájdalmam is lesz. Ha csak a szemeibe nézek és látom a kételyeket, amik később mardosnák - mert fogják. Mindketten megfogunk változni, mert ha az út végét választjuk, elkerülhetetlen lesz. Lehet, hogy keserűséggel fűszereződik ezentúl életünk, lehet, hogy olykor érthetetlen okokból újra s újra mérhetetlen bűntudat száll majd alá elménkre, de mellette biztosan érezni fogunk mást is. Titkos örömöt, melyet nem sokan ízlelnek meg, izgalmakat, melyet kevesek érthetnek majd meg.
Titkon azért imádkozom, hogy Mirabell ne búcsúzzon még, hogy maradjon itt velem, velünk, hogy a vonat ne álljon meg, míg a végére nem érünk.
Önző módon most csak arra vágytam, hogy enyém lehessen, csak az enyém. S hogy én az övé. Egymásé. Tudom, hogyha nem félne a kétségektől, a hűtlenség átkától, nem tétováznánk, nem kerülgetnénk, mi már rég körbe ölelt minket. Eddig megállás nélkül ajándékoztuk egymást. A kedves csevejjel, a történteinkkel, életünk darabkáival, kézfejünk megértő simogatásaival, zavarba jöttünk általi mosolyunkkal, gyöngyöző nevetéseivel. Azzal hogy titkokat tártunk fel, mit más nem tudhat, hogy szinte ismeretlenül csókoltuk egymást, és, hogy végül idehoztam. Mindkettőnknek nagy lépés. Talán kicsit sok is így elsőre, de úgy érzem se ő, se én nem tudtunk volna megálljt mondani. Most sem kéne. Már a tánc közben elkezdtem tartani a pillanattól, mi most eljött. Naiv gondolat volt, hogy mindez elkerülhető lehetne, mert sosem az. Vannak dolgok - jók és kevésbé jók - amik az élet részét képezik és meg kell történniük. Olykor csupán hagyni kell, hogy megtörténjen, de máskor... tehetünk ellene. Igen, megtehetném, hogy kifordulok magamból és kihasználva erőfölényem, visszatartom, hogy kedvem szerint tehessek vele. Darius biztosan ezt tenné. De az nem én volnék. Még a gondolat is megrémiszt, hogy ilyesféle módszert alkalmazzak. Sose okoznék neki fájdalmat. Soha. Tudom, most sem kellene. De biztosan nem érezné magát csalódottnak, ha hagynám, hagynánk, hogy elmenjen.
Válasza zavart mosolyt varázsolt arcomra, miközben felpillogtam rá. Még mindig olyan simogató érzés, ahogy szavaival kiemel és itt tart. Valószínűleg örökké a varázsa alatt leszek, és nem, cseppet sem bánom.
- Nos, ezt örömmel hallom, ha ő nem is feltétlen. Ami azt illeti, én is örülök, hogy nem bántad meg, hogy velem tartottál és, hogy most itt vagy velem. - mosolyogtam fel rá valamivel szélesebben. Bár ahogy ebbe később belegondoltam el is bizonytalanodtam. Talán könnyebb lett volna, akkor és ott búcsút mondani. Most pedig... egyenesen lehetetlen. Bármivel itt tartanám, ha csak néhány hosszú percre is. Bármivel.
Szinte a semmiből szedem a bátorságot, hogy minden puhatolózó kérés, engedély vagy kérdés nélkül megcsókoljam. Ugyan. Hogy betámadjam csókolni való ajkait. Teljesen elvarázsol. Az eddigi rendszerezéses életmódomhoz képest, most semmivel sem számolok előre, nem a gondolataim vagy kétségeim irányítanak, egyszerűen csak csókolom. Együtt mélyítjük el, óvatoskodó, finom mozdulatokkal játékra hívva egymást, felfedezve az egyenlőre még ismeretlen terepeket. Különös és egyben jó érzés olyan lépéseket is megtenni, melyek másképp biztosan nem tennék. Kicsit lazítani a görcsbe rándult izmokon, nem ragaszkodni az előírt szabályokhoz. Annyira mámorító mindez, hogy teljesen a hatása alá von, egyszerűen elveszek benne. Kezeim óvatoskodva ismerkednek Mirabell vonalaival, ajkaim újabb vizekre evezve immáron nyakát édesgetik. De nem sokáig, mert végül távolságot kér tőlem, ahogy minden erejét összeszedve hátrébb lép. El is szégyellem magam, ahogy tudatosul bennem, mennyire falánk voltam. Förtelmes, undorító dolog volt ez tőlem. S az is, hogy lelkem mélyén tudom, ó nagyon is tudom, hogy újra s újra megtenném.
Néma csendben figyelem, ahogy próbál távol maradni tőlem, mintha csupán egy félelmetes árny lennék. Vagy pontosabban egy titokzatos vágy, amitől jobbára mindenki retteg. Én is. Ahogy szemeibe nézek, vagy alább ajkaira tudom, hogy helytelenek, amit tettünk, amit szeretnénk tenni, még az is, hogy gondolunk rá. Mégis... ajkaimon, ajkai íze, simogató parfümének illata, mely bőre finom illatával keveredik, az érintések, mely sok mindent megmozdítottak bennem... a vágyak, amik ezidáig mélyen szunnyadtak lelkem elzárt részében, s most úgy fénylenek, akár az éjszakai égbolton a csillagok.
Félrefordul, s ez valamiért nagyon elszomorít. Pedig tudom, hogy nem parancsolhatok neki, se az érzéseinknek, s nem is akarok. Ám ahogy elvesztem vele a szemkontaktust, s amazt hiába keresem egy ideig, úgy érzem hirtelenjében én magam is elvesztem. Érzem, ahogy gyomrom lassan görcsbe rándul az akarástól és a tehetetlenségtől.
Egyre tisztábbak és őszintébbek szavai, melyek valamelyest engem is kijózanítanak. Legalábbis úgy érzem egy röpke pillanatig. Nem engedhetem meg magunknak, hogy hagyjam, hogy az önzőségem és a bűnös élvezetek tönkre tegyék az életét. S bár lelkem mélyén vihar dúl, mert tudom, hogy ő nem olyat érdemelne, mint a férje, hanem sokkal, de sokkal jobbat, s hogy igazából, csak ez az ellenszenves ismeretlen szab gátat az ő boldogságának, nem teszem szóvá. Nem tehetem.
Nem zavarna az egyetlen volnék, ha talán az utolsó. Most nem, de abban igazat kell adjak neki, hogy a vágyak nem múlnának el, hogy visszavágynék hozzá, hogy újra átakarnám élni mindezt. Kerestem a szavakat, az indokokat, de nem mit felhozni, hiába akartam marasztalni. Bizonytalanná válok, mert kiakarom védeni azt, hogy elmenjen, eszeveszettül, de egyszerűen nem tudok mit mondani.
- Nem... én... - hebegtem, már-már kétségbeesve, de nem kapkodó hangon, ám a gondolatom végét még én sem találtam igazán. Elkapom a tekintetét, s immáron nem is engedem. Csupán mikor közelebb hajol, egy pillanatra lehunyom a szemeim, kezeim félnek megérinteni, pedig újfent átkarolnám, de tartok tőle, hogy elijeszteném vele. Menni akar, de közben mégsem. Elakarom engedni, de közben nem bírom. Lehunyt szemekkel élvezem ki az apró csókokat, melyek akár az utolsók is lehetnek.
A vonat kerekei mintha sikítva próbálnának fékezni, de még csak félúton vagyunk. Lassít, és én félek, hogy meg is fog állni. Lassan mély levegőt veszek, karjaim végül óvón öleli át két oldalt, közelebb simulok.
- N-nem megy... Szükségem van... szükségem van rád. Ha... ha megtenném, azt soha többé nem tudnám megbocsájtani magamnak... - motyogtam, mert nekem is fájt bevallanom. Ez már nem csupán önzőség, vagy a vágyak utáni sóvárgás, egyszerűen, akarva-akaratlan magához láncolt. Beleszerettem, ő bele és az egész mindenségbe, amit magával hozott, amivel megajándékozott. Úgy érzem, ha most kilép az ajtón, soha többé nem leszek már boldog.

Theron & Mira

Az élet forgószinpadán egymást váltják a színek.Sosem tudhatom éppen melyikhez kell majd jelmezt cserélnem.Ki leszek holnap, vagy ki voltam tegnap. És ki vagyok most? Ezen az idegen, mégis olyan ismerős helyen, falak között megbújó, elrejtett sóhajokban, a menekülni vágyásban attól amire készülök, amire ő készül, és ami ellen egyetlen porcikám sem akar tiltakozni. Hervadnak kint a fények, a sötétség bűvös fekete szirmaival borul az égre, és éppen ilyennek érzem most én is magamat.Feketének és bűnösnek.Ott vagyok ahol nem szabadna lennem, egy olyan férfival, akivel még csak gondolnom sem szabad lett volna a taxiban arra a bohó csókra. Hiszen a józan eszem és a méltóságom is azt sikoltotta, hogy utasítsd el, ostoba, ne engedd! De mikor az ajkak olyan szomjazón akarják a másikat, hogy szárazságuk már szinte fáj, akkor olyan mindegy, hogy a szavakkal tudok vagy éppen akarok tiltakozni vagy sem.
A forgószinpadon elszédülök. Nő vagyok, feleség és anya….akinek a családjával kellene lennie, akinek a férjével kellene lennie, aki persze nincs otthon, de akit várnia kellene vissza, hiszen ez a nő dolga. Anyám mindig erről beszélt. A nő fontosságáról, a családban betöltött kohéziós erejéről. Ahogyan a régi mondás is tartja: Egy asszony szoknyája mindent képes eltakarni. Mindent. Még az önnön megalázottságát és fájdalmát is, ami elől nem tud hova bújni, amit el kell viselni. Méltósággal és tartással. Egykor ígéretet tettem egy férfinak, hogy örökké….és mindig….és bármi történik őt semmiféle bajában...egykor ígéretet tettem, amit ezen a helyen, Theronnal, ebben a sejtelmesen megfoghatatlan atmoszférában úgy dobok sutba a saját vágyaimtól vezérelve, mintha nem léteztek volna soha. Énekelek én, aki a gyermekein kívül senkinek nem énekelt, mert mindig is túl lámpalázas és félénk kislány volt. Aztán kamasznak kifejezetten lázadó, tüzes, és úgy nyíltam ki a világra, mintha a lelkem szabályosan belerobbant volna. Később csendesedtem el, harminc felett pedig tökéletes visszafogottságba burkolóztam. Mint egy puha takaró, amit nem tud lefejteni rólam senki.
Táncolok, én aki kétballábas volt mindig, akit a férje tanított az első suta lépésekre. És engedek mindennek, amit némán, szavak nélkül, csak azzal ahogyan rám néz kér tőlem.Ő. Miért? Mit tud ő, amit mások nem tudtak? Mit tud ő ami neki van és másnak nem volt a sok év alatt? Hiszen a kísértés szüntelen megvolt. Kollégák, idegenek rendezvényeken, barátok barátai….annyian voltak akiknek talán még én is igent mondtam volna, főleg az utóbbi években.Mégis mindig ott volt a tagadás, a visszavonuló, hogy nem lehet, hogy nem tehetem. Éreztem az árulást, amit most olyan haloványan érzek. Elnyomják a tompa fények, Theron lehelete a bőrömön, az érintése, az egész őrült forgás, amibe érzem belezuhanni magam. Megrészegülök a gondolatra, hogy mi az amit megtehetnénk most, és mi az aminek mégis még mindig ellenállok. Hiszen ez nem én vagyok. Egy idegen férfi lakásán akit alig ismerek, én ilyet soha nem tennék. De valóban nem tenném, vagy csak azért érzem ezt, mert még soha nem próbáltam tenni? Mi van akkor ha engedek, ha hagyom, hogy magával rántson, ha hagyom, hogy mindketten eresszük el a félelmeinket, azokat a gátlásokat, amik közénk feszülnek mint egy guminak álcázott acélsodrony. Ő tart még a szikla felett, ő az aki még nem ereszt elzuhannom, de elég csupán egyetlen apró fuvallat, hogy a mélység magához hívjon és őt is magammal húzzam. Fájdalmas lesz, én tudom. Csak még azt nem tudom, mennyire vagyok erre felkészülve.
Már csak a szavaim maradtak, amivel hatni tudok magunkra és úgy hintem magunk közé mint a frissítő vízcseppeket nyár derekán. De hasztalan. Elsistereg a vágyaktól forrón lüktető bőrünkön. A falhoz menekülök, olyan nehéz ez, olyan nehéz, hogy azt a pár lépést ne előre, hozzá tegyem meg, hanem vissza, hátra, menekülve, ha még lehet egyáltalán menekülni. A fejem tompán lüktet, a halántékomon az ér megfeszül, a szemeim elkerekednek, és fátyolossá teszik a könnyek. Annyira akarom őt, hogy belepusztulok, és éppen ennyire mennék is el innen. A kísértés erős, a csókja a nyakamnál mintha az utolsó ellenállásomat is elégetné, darabjaira szedné, hogy végül ne maradjon más utána, csak ő maga azzal a lángolóan kérlelő tekintettel. Mit teszel velem, Theron, mondd? Miért csinálod ezt? Azt akarom, hogy küldjön el úgy, hogy valójában már lábaim sincsenek, amin el tudnék menni. Már csak vonszolnám magam….a világot sem érzékelve ki tudja hogyan jutva haza és milyen állapotban. Megbánnám? Igen. A válasz olyan egyértelmű és tiszta.
Lopok belőle és róla. Csókokat, amiket el akarok vinni, amire még vágyakozni akarok, a utolsókat, a búcsúzókat. És kérlelem, könyörgöm, hogy küldjön el, mert ha nem teszi meg fogalmam sincs, hogy miképpen fogok kiszakadni ebből a kábult őrületből. Nincs körülöttünk már szoba, már nincs körülöttünk a valóság.Forrong a lét, benne égünk el mi is, a kárhozat ránk feszíti a bélyeget. A szavai által elveszek. Megpecsételődök.A fejem rázom, keservesen torzult vonásokkal,mintha nem akarnám hallani amit mond. Kezem emelem és az ajkaira simítom, nem akarom hallani amit mond...ne mondja. Már így sem vagyok képes gondolkodni, hozzá kapcsolódom az utolsó rezdülésemmel is.
-Cssss….ezt ne….ezt ne mondd! Nem teheted. Hát nem látod mit csinálsz? Theron…- súgom a nevét közel hajolva, és bár tudom, hogy ez most egy vallomás, és újabb könyörgés egyszerre, nem tudok más tenni. Hallom a szívverését, hallom, ahogyan egyre közelebb hozzám már bennem dobol a vére, szinte érzem elmerülni bennem az ujjainak érintését, végigkaristolva a bőrömet, belemászva a sejtjeimbe….már nem én vagyok. Már ő van….Ők vannak. A hangok ott belül elcsendesednek, hallgatnak a fényen túliak, mert valami olyasmi történik,a mi talán azelőtt még soha. Ujjaim végigzongorázzák az ajkának ívét, a hús forrón lüktet a kezem alatt, ahogyan lassan elengedem, és ajkaimmal úgy marok utána, fogaimmal finoman ízlelgetve, mintha ez lenne az egyetlen éltető falat, az egyetlen amit még szabad, amit még lehet. Most még igen.Még akkor is ha elkárhozok. Kárhozzak. Vele. Bánomis én!
Aztán hirtelen, mint józanító orkán az ablakon át hallom, ahogyan elered az eső. Kopogása ritmikus a párkányon. Először lassú, majd egyre gyorsuló, végül ontja az áldást az ég a világra. Megdörren az ég, a sötétségen áthasít egy villám. Aztán még egy.Mintha egy jel lenne. De mire? Hogy folytassam, vagy arra, hogy itt az ideje elmenni?Elfutni, mert most még lehet, most még meg tudom tenni.Kip kop….kip...kop...egyre sebesebben hullanak a cseppek, és az jut eszembe, amit apám mondott egykor az esőről: “Az eső nem csak a világot, de a lelkeket is átmossa.” Vajon az enyémet is, ezeket a gondolatokat amik bennem vannak, hogy itt akarok maradni? De hiszen nem lehet….már nem lehet.
Reszketve állok. Lépnem kellene előre, tudom, hogy azt kellene, ellépni mellette az ajtó felé indulni. Kérni, hogy ne fogjon vissza, ujjaim közé csippenteni a szegfűmet, és taxit hívni a lépcsőházból, majd elmenni, és nem nézni hátra. Magammal vinni azt a különleges délutánt amit vele tölthettem, és kérni, hogy ne keressen többé. Ezt kellene tennem, és erről árulkodik az, amikor finoman eltolom magamtól, hogy elléphessek mellette, annyira, hogy háttal legyek neki. Nem nézek a szemeibe, nem látom azokat a csodásan mély és zuhanásra késztető íriszeket. Nem látom, pedig semmit sem akarnák jobban. Máris hiányzik. A vállam felett szólok hátra, de nem nézem őt, nem akarom….akkor csak még nehezebb lesz.
- Ha itt maradok, azt egyikünk sem fogja megbocsátani magának. Ez….ez nem a valóság. Ez csak valami, amit a sebezhetőségünk tesz velünk. A házasságom romjain próbálok felépíteni valamit veled itt és most, ami ha maga alá temet abba belepusztulhatunk, mindketten. Én nem tudok neked mindent odaadni, mert nem tehetem. Máshoz tartozom. Más az akit…..-nem mondom ki, hogy szeretem, mert ez így ebben a formában már nem helyes. Nem lehet az, ha valaki más sokkal előbbre tolakodott a gondolataimba.Theron jelen pillanatban mindent kitölt.Újabb távolságot veszek kettőnk közé, amikor két lépést előre lépek, s most merek megfordulni, hogy úgy álljak ott, szent elhatározással, hogy még egy utolsó magyarázattal megpróbálom meggyőzni, ez nem helyes….amit teszünk nem helyes.
- Ne ragaszkodj ennyire hozzám! Ez egy illúzió. Én egy illúzió vagyok.Elképzelsz valamilyennek amilyen nem vagyok….- és itt megint elakadok, mert rám néz. A közelsége, a tekintete megint elbizonytalanít, és megint megtorpanásra késztet. Mélyet és fájdalmasan lemondót sóhajtok. A fejem egy pillanatra lehajtom, hogy aztán megint felemeljem és ránézzek. Ezek között a fények között, az ablakpárkányon kopogó eső hangjai közepette olyan büntetnivalóan vonzónak látom, és már jól tudom, hogy ha elmegyek, akkor azzal nem csak őt teszem végérvényesen boldogtalanná hanem magamat is.Megint felteszem magamnak a kérdést: vajon azért nem akarom megtenni mert tényleg nem akarom….vagy azért mert még sosem próbáltam és nem tudom milyen? Az ismeretlentől félek, vagy attól, hogy valami olyasmiben lenne részem, ami túl jó, hogy ne akarjak belőle még többet? Még félek a választól.Sóhajtok egy nagyot.
- Mi lesz velünk holnap?
A kérdésemben minden benne van. Az, hogy maradni akarok, az, hogy nem tudom valóban maradok, vagy a kérdésre adott választól teszem függővé. Nem tudom...csak azt tudom, hogy a távolság amit felvettem tőle, égetőbb mint a közelség, amibe porrá hamvadok. Kell.Ő kell.

Szavaink melyek ajkainkról csordulnak le, melyek búcsút akarnak inteni őszinték, ám messze nem igazak. Menni akar és maradni, ez az igazság. Elakarom engedni, de nem tehetem, nem merem, ez a valóság. Túl sokat és túl sokfélét akarok, ezek nem összeegyeztethetőek. De hiszem, hogy a búcsú és a velejáró üres érzet pontosan olyan fájdalmas és kegyetlen volna, mintha maradna. Csak még egy kicsit. Egy részem erősen tiltakozik még bennem is, tudja, hogy helytelen dolog, bűnös gondolatok ezek. Hiszen férje van - mégha magányos is - élete - melybe talán nem férnék bele. Nem sajátíthatom ki, s én ezt tudom is, de ha a tengerben fuldokló kezet lát a felszínen, nem tétovázik megragadni, hogy ismét levegőhöz jusson, hogy ne merüljön alább a mélybe, ahol nincs már semmi csak a sötét hideg. Ez okozza önzőségem. Fuldoklom a tömegben és nem találtam a kiutat. Sokan vagyunk, mégis magányosnak érzem magam. Boldogtalanságom az egyedüllét okozza. S most, hogy belépett az életünkbe, az enyémbe - vagy én az övébe - mintha újjá születnék, mintha a szikkadt, forró sivatagot elöntené az eső, mely elsőre félelmetesnek tűnik, ám aztán a repedésekből új életre kel a világ, mindent beborít a zöld.
Elengedném, mégis ragaszkodom hozzá. Szavaim is ezt erősítik, noha finoman elhallgattat. Szörnyeteg vagyok, ki a sötétben bujkál. Talán Darius is éppen ezt érezte. Könyörögnék kétségbeesve, de rettegek, hogy elijesztem vele.
Ismét elfognak minket a vágyak, szomjunkat csókkal oltjuk. Lehunyom szemem, ahogy ajkai enyémnek nyomódnak szinte követelve az elmúlt pár percet, melyet nélküle kellett kibírnia. Csókjai akár az istenek nektárja, mézédes és minden alkalommal, mikor elmerülök benne, egy teljesen más világot tár elém. Egy olyat, ahol nincsenek kételyek, félelmek, nem üli meg elménk az aggály. S mindketten jól tudjuk: A kísértéstől csak úgy szabadulhatunk meg, ha engedünk neki. Ölelésem nem válik szorongóvá, nem bántom a szorítással. Szívem szaporább ütemet diktál a normálisnál, mégsem bizonytalanít el. Most megnyugszom. Arra a rövid pillanatra, míg érzem közelének melegét, parfümjének illatát, tekintetének simogatását, ajkainak szenvedélyes ízét.
Aztán elered az eső, mi csak hamar hangos viharrá válik. Akár a szívünk tengerének vihara, a természet is haragos háborúba kezd. Vajon mit jelez?
Kezei finoman eltolják magamtól, távolabbi lesz, miben eddig naivan kapaszkodtam. Maradj itt velem. Bár csak gondolatban, de újra és újra megismétlem magamban. Kikerül és már mögöttem van. Az érzés, a hatalmasnak tűnő távolság máris bevonzza a bizonytalanságot, azt a mérhetetlen félelmet, hogy örökké egyedül maradok. Tenyerem egyszerre ég és jéghideg, szörnyen nehéz megállnom, hogy övé után nyúljak. De nem teszem. Ám megfordulok, mert ez a néhány centi szünet is épp olyan fojtogató, mint a tenger, mely egyszerűen nem hagy a felszínre jutni. Talán nem is kéne tovább küzdenem? Ezt jelenti a lehetetlen? Az ég tán azért mérges, mert olyasmire akartam rávenni, mivel tönkretenném magunk?
Szavai fájóak kellene, hogy legyenek, ám egyszerűen nem akarok tudomást venni róluk, nem hiszek neki, nem akarok hinni neki. Nem ismerem azt a férfit, de egyre jobban gyűlölöm, amiért elveszi tőlem őt. S mindezt úgy, hogy nem ad érte semmit Mirabellnek. Egy szörnyeteg, ki a markában tartja, ki csak elvesz. Egy pillanatra csend ül elmémre, fejem lehajtom szégyenemben. Hát nem pont ilyen volnék én is? Adok ugyan, de mindez csekély ahhoz képest, amennyit Mirabell ajándékoz nekem. De azt hiszem, sosem fogom tudni túl szárnyalni.
- Mirabell, kérlek... - szólalok meg hosszas csend után. - Ha az egész életedet azzal töltöd, hogy a viharra vársz, soha nem fogod élvezni a napsütést.
Képtelenségeket beszél, ezt ő sem akarhatja. Újabb lépésekkel távolodik el tőlem, s mintha a kötél hurka szorulnak nyakamon, szinte érzem hogy a szék bármelyik pillanatban kibillenhet lábaim alól. Ráemelem tekintetem, legszívesebben útját állnám, elé lépnék, az ajtóba állnék, térdre rogynék, hogy maradjon még. Minden lépésével mivel távolabb ér tőlem, mintha közelebb érezném magam a zuhanástól. Egy olyan zuhanástól, ahonnan nem lesz visszaút, se reményt nyújtó kapaszkodó.
Megfordul, s tekintetem rá tapad, nem eresztem, nem merem s nem is akarom. Ellenkezéseire fejem rázom, talán még egy halvány mosoly is ajkaimra kúszik, ahogy feltekintek rá.
- Túl sokáig kucorogtam rémálmok közt. Ha igaz is, mit mondasz, akkor te a világ legszebb álma vagy. S én nem bánom. Neked sem kellene. - tettem egy lépést felé, de válaszom ellenére is bizonytalan voltam még. Így is túl messze van, nem szeretném, ha még távolabb menne. Eme pillanatban aztán hirtelen szertefoszlanak kételyeim, hol ott tudom, még semmi sem biztos. Mintha megvilágosulnék, mintha rádöbbennék, hogy a választás úgy sem a miénk, a szívünkké, annak pedig aligha parancsolhat az ember. Lelkem mélyén még mindig féltem, hogy elmegy, de nem akartam, hogy aztán fájó szívvel gondoljak vissza e napra. Mert tagadhatatlanul, évek óta ez volt az egyik legelképesztőbb és legszebb napom. Különös, de Ethan egyik kedvenc Elvis száma jutott eszembe erről az egészről. Válasz híján pedig végül odaléptem hozzá s mintha onnan folytattuk volna, ahol megrekedt a varázs, egyik kezem derekára simítottam, s ha hagyta másikkal összekulcsoltam ujjaim az övével. Közelebb simultam, s bár fogalmam sincs mennyire borzalmas az énekhangom, de reméltem, nem az ellenkezőjeként hat majd rá, hogy aztán rémülten szaladjon világgá. Halk dalolásba kezdtem:


Bele sem akartam gondolni, mi vár ránk holnap, miként hajtjuk majd álomra fejünket a mai este. Hogy kikké válunk majd...

Theron & Mira

Az eső ritmusa éppen olyan lehetetlenül kopog ahogyan a szívem veri az ütemet. Egyre erősebben, félig már kinn járva, hazafelé tartva a vízzel pettyezett aszfalton, friss levegő után vágyakozva. Félig meg belefulladva ebbe a jelenbe. Vele. Felemelném magam újra az erkölcsösség ormára, büszkén tekintve le a porban fetrengő, csókokba és ölelésekbe veszett önmagamra. Én nem ilyen vagyok. Én nem tennék olyasmit, amivel bánthatok valakit, amivel valakinek a lelkébe gázolok….amivel bebizonyítom, hogy semmivel sem vagyok különb azoknál a nőknél, akik a férjem ölelésébe vágyakoznak. Pokolian szenvedek, és ez teszi velem azt, hogy most itt vagyok, hogy itt lehetek, hogy bizonytalanul toporgom egy helyzetben, amire már régen tudom kellene a megoldást.
Fénytenger úszik be az ablakon át, a villámot hatalmas robaj követi. Fénytelen lesz ezután a világ. Mintha éppen ilyen villám lenne az életemben most Theron, aki ígéri nekem a végtelen világosságot, de ez tűnékeny, pillanatnyi, és benne apró fáklyafényekké silányul életem megannyi momentuma. Ha most engedek magunknak, ha most hagyom, hogy alakunk egy szoba csendesen záródó ajtaja mögött vesszen el, ha most nem olvasztom le magamról érintésének minden belémégett lenyomatát, ha most hagyom, hogy elveszítsük az eszünket még egy csókban, akkor tudom, hogy végérvényesen meg fog minden változni. Már nem az a nő lennék, aki belépett ide, nem az, aki elindult vele egy helyre, amiről nem tudta hol van, és nem tudta mi vár rá.
A lakás csendesen ontja magából az élet sóhajait. Csak kettőnk neszezése hallatszik, apró mozdulatok, melyet a néma akarat követ. Mennék. Maradj! Eressz! Nem tudlak! Pedig én csak ez az álom akarok lenni neki, amely soha nem válik valósággá, mert a valóság mindig rideg, és kiszámíthatatlan. Olyan egyszerű lenne megfordulni, a karjába simulni, kizárni a múltamat, nem nézni azt, hogy a jelenben még mennyi minden vár, nem gondolkodni affelől, hogy ki vagyok, hogy kivé váltam az évek alatt, hanem egyszerűen felfedezni azt aki valójában tudok lenni. Megannyi rámrakódott, az évek alatt akaratlan is felszedett keserűség, csendesség, elfojtás, hiábavágy, beletörődés, bánat, döbbenet, elengedés...mind olyan amit nem akartam, nem kértem. Én csak boldog akartam lenni azzal akit szerettem, akihez hozzámentem, és aki oly idegenné vált a számomra az évek alatt. Kizártam kettőnket, és most értetlenül keresem hol van, miért nem töri át a falakat? Elvesztettem, és éppen ezért most én is elveszni készülök. Gyűlölöm azt, hogy nem merem megtenni, és gyűlölöm azt, hogy mégis akarom. Olyan lehetetlenül nagyon. Pedig csak lépnem kellene, amíg nem nézek rá, amíg nem látom a szemeit, az arcát ebben a furcsa vibráló fényjátékban fürdeni, amíg még van erő a lábamban, hogy a vágyaimnak ellenszegülve elvigyen innen. Miért nem tudom megtenni? Miért nem megy egyszerűen elköszönni, azt mondani, hogy nem lehet, hogy bármennyire is szeretném, én nem tehetem? Miért ennyire lehetetlen? Erős vagyok...erősnek hiszem magam, pedig soha nem voltam gyengébb mint amilyen most vagyok. Elgyengítenek a szavai, és a levegővétele a hátam mögött, amely láthatatlan is magához húz. Én pedig magyarázkodom, kifogásokat gyártok, melyek már abban a pillanatban hiteltelenné váltak, hogy kiejtettem őket. Bontogatom a menedékem szavakból szőtt falait, és hamarosan nem lesz már semmi amivel védekezzek, akkor pedig elveszek.Az idő az egyetlen ellenségem nekem, és neki az egyetlen barátja. Az idő ami közénk osont, és kineveti ostoba próbálkozásom a távozásra. Hiszen tudja ő is, hogy maradni fogok.
Megrázom a fejem a szavaira, miközben ha ránézek beharapott ajkaim mögött ejtem vissza torkomban a beleegyezés szavát.Tudom, hogy a várakozás felőröl, hogy a boldogtalanságom és teljes megsemmisülésem sietteti. Beburkolózom Theron viharába, hogy aztán együtt ízleljük meg milyen a napsütés, ami porrá éget majd bennünket.
Pár lépéssel elfogyasztja az eddig lopott távolságot közöttünk, és én nem hátrálok.Már nincs hova. Már nincs miért. Hiszen képtelen vagyok tovább harcolni azzal amivel nem lehet. Szükségem van fényre, ahogyan nekik szükségük van rá….csak én egyedül vacogok a saját fényemben, és nincs senki akivel megosszam. Szükségem van arra, hogy szeressenek, hogy hozzám érjenek, hogy beszéljenek hozzám, hogy bűnbe essek. Szükségem van erre, hogy megérthessem végre ki vagyok valójában és mi elől menekülök ennyire. Talán attól félek megváltozom? Talán attól félek, hogy ha hagyom magamon átsodródni ezt az egészet akkor kevesebb leszek, akkor elveszítek valamit? Valamit biztosan.Valamit, ami sosem volt az enyém. Egyszerűen csak hagyni kellene megszületni a pillanatot, hagyni valóra válni az álmát, amiből majd a reggel józansága ébreszt fel. Reggel majd másképpen látom magam a tükörben. Akkor majd ráérek a bűntudattal törődni. Most tompák a fények, az éjszaka a maga titkaival ígérget, csalogat, csábít.Én pedig hagyom magam. Itt már nem én döntök, nem Theron. Az élet nevet szembe minket, és sodor bennünket egy olyan óra felé, amiben mindketten lenni akarunk.
Nem lépek hátra, nem tiltakozom újabb távolsággal, mibe magunkat száműzöm. Megadóan felszegett fejjel figyelem ahogyan közelebb lép, hangtalan simítja a kezét a derekamra, majd a másik kezemet megemelve egybefűzi ujjainkat. Egy ideig némán figyelem egybefonódó kezeinket, végül megint az arcát nézem. Nem szólok. Megtörném a születő varázslatot.
A hangja kissé megkaparja a torkát, elsőre bizonytalanul csendül fel, van benne tán két hamis hang, de aztán tisztulni kezd ám őszinteségéhez kétség sem férhet. Halovány mosoly szalad az ajkaimra, és egy régi emlék homályosan táncol végig az elmémen.
Öt éves vagyok, és a nyári szünet utolsó napjaiban járunk. Dotty nénikéméknél töltöttem a hétvégét, hogy a szüleim be tudják fejezni az aratás utáni munkákat. Alig győzöm kivárni, hogy hazaérjünk, lendületesen csattos kis szandálommal apró porfelhőt kaparva rohanok a házunk felé, miközben Dotty néném a kocsiból pakol kifelé, és még utánam is kiált, hogy ne siessek, segítsek neki kipakolni az autóból, ám én meg sem hallom. Látni akarom már a szüleimet, mert hiányoztak. A házból zene hangja szűrődik ki, és a konyhában ott látom őket önfeledten táncolni. A helyi rádióban Elvis szólt, az édesapám nagy kedvence. Hiszen itt délen ki ne ismerné a Királyt, és ki ne rajongana érte, egy valódi, tősgyökeres memphisi puskaporkunyhós farmerek gyermekéért? Apám boldog mosollyal ringatja a karjában anyámat, és én derülten és boldogságtól rózsás arccal rakom el magamban ezt a pillanatot. Sokáig úgy mondtam, hogy ez a szerelem. Ilyennek képzeltem el. Egy san diego-i farm kissé szegényes konyhájában, két munkában megfáradt ember boldog összeborulásaként.Ők tudtak igazán szeretni, még akkor is ha ezt nem mutatták ki látványosan.
Az emlék úgy ahogyan érkezett, hirtelen válik a szemeim előtt köddé és én pislogok egyet, amidőn Theron szemeibe nézek, majd a fejem a mellkasára hajtom. A szívverését hallgatom, és belülről visszhangzik a dallam, amit énekel. Az utolsó soroknál felemelem a fejem és vele együtt éneklem, bár kissé talán halkabban, alig hallhatóan minden második szót ejtve csak ki.

Take my hand, take my whole life too
For I can't help falling in love with you.

Elhaló dallam, elhaló szavak és a csend, melynek háttere az egyre erősebben zuhogó eső. Kopogása türelmetlenül csordul le az ablakon, a kinti világ elmosódik, ahogyan a valóság is közöttünk.
Csak nézem őt itt velem szemben, és megértem, hogy az álmok igenis léteznek, az álmok igenis megélhetőek, ha akarjuk ha nem, megtörténnek. Hiszen miért vagyok még itt? Mindennek dacára amit mondtam, az összes tiltakozásom ellenére, miért vagyok még mindig itt, és nézem az ajkait lassan fél perce? Aztán a derekamra simuló keze után nyúlok, és éppen úgy mint a másikat az ujjaira ráfonom az enyéimet. Így húzom a hátam mögé én pedig dőlök előre, reszkető mohósággal tapadok az ajkaira. Azt hiszem a zápor elmossa az utolsó védekező bástyákat is, mert még próbálhatnám, ahogyan próbáltam eddig is, de hasztalan. Elvesztem, elbuktam és drágán fogok fizetni érte, de az agyam már képtelen a ködön túl bármit is józanul látni. Most a vegytiszta vágy győzedelmeskedik, amelyet olyan régen nem éreztem, amire annyira szükségem volt, hogy szinte levegőt is alig kapok, amikor megérzem, hogy viszonzásra lelhetek. Belőle most nem elég. Sosem lesz az. Elszakadok ajkaitól a fejem hátrarántom, és úgy kapkodok levegő után, mintha a szobában nem lenne elég.
-Én...annyira...sajnálom...annyira….sajnálom, hogy…- újra lecsapok ajkaira, újra és újra, veszedelmes ragadozóként a húsra, az életre, a nektárra, a mannára, mely csak az enyém, most csak rám szomjazik, belőlem fakaszt forrást a beteljesülés felé.Ne ezt érdemelné, amit most adni tudok neki, nem ezt….ő sokkal többet érdemelne, de nem adhatok többet. A szívem ketté szakad. Egyik fele hazatér. Haza az otthonomba, a hűvös, és rideg ágyba, hol reménykedve várok nap nap után. És a másik fele itt marad. Theron napsütötte forróságába, és remélem csak, hogy ha hazatérek egyetlen forró sugarat majd magammal vihetek.
-Ez őrület….ez egyszerűen képtelenség...ez...istenem...adj még!- lihegem és fújom ajkaira. Arcom kipirult, hajam teljesen kibomlott, zilált vagyok, de talán sosem voltam még ennyire őrült és felszabadult egyszerre. De igen, voltam. Valamikor régen. Ez voltam igazán én. Hol bújt eddig ez a szenvedély? Felfalták az évek, a közöny és a beletörődés.
Fogalmam sincs már mit teszek, mintha kívülről látnám magamat, a hangok hol tompák, hol élesek, hol egyszerűen nem is létezik a tér, megszünik egyszerre minden, csak a fülemben doboló, követelőző vér hangját hallom, mely hozzá űz. Nem tudom honnan az erő, amellyel végül a másik irányban tolom, egészen a falhoz, hogy aztán közel simuljak hozzá. Olyan közel, ahogyan még megálmodni sem szabadna, nemhogy megtörénik. Mit csinálok?  A józan eszem tudja mit csinálok: éppen most száműzöm a lelkem a pokolra.

Különös érzések kerítenek hatalmában mindkettőnket. Hiába vagyunk tisztába azzal mit teszünk - mert tudjuk jól, hogy mindez helytelen - mégis megtesszük. Képtelenek vagyunk valóban hátat fordítani neki. Képtelen vagyunk tenni ellene, s a végén már nem is igazán akarunk. Gyöngeségből a másiktól várjuk a megmentésünk, amit nem is akarunk lényegében. Még ennek elhitetése is problémát okoz. Aztán egyszeriben feladjuk és hagyjuk, hogy a testünk, melyet ész helyett a vágyak irányítanak, előre lendítsen minket. Hiszen ezt akarjuk, nem? Lazítani az íratlan szabályokon, melyek gúzsba kötnek, kihűlt szerelmekhez bilincselnek, magányba zárnak, fájdalmat hoznak, jót, csak látszatra okoznak. Most talán úgy tűnhet ez is csupán a megbocsájthatatlan bűnbe vezényel, de hiszem, hogy nincs ez így teljesen. Hogy az életben akadnak sötétnek ható, de nem annyira borzalmas bűnök.
Az ész és a szív összecsapását hangos dörej szakította meg egy pillanatra, mely magával hozta az ősz időjárásának baljós sötét fellegeit, mik szinte haragosan kopogtattak az ablakon hideg eső cseppjeikkel. Határozottan jel volt, de mire? A siettetés jele, hogy ideje menni, s nem hagyni, hogy a szívünk tévútra vigyen? Vagy marasztalja, mert bár a hideg zuhany tisztábbá tenné elménk, tudatában lennénk, hogy eldobtunk egy lehetőséget? Egy lehetőséget, mely soha meg nem ismételhető. Hiszen ennek itt és most van meg a varázsa, az ereje, mi láthatatlan lakatot tesz az ajtóra és falat elé, mi finoman körbe leng kettőnket, közelebb húzva a másikhoz. Láthatatlan jel, mégis mindketten tudjuk, hogy itt van és nem véletlenül.
Ellenáll, pedig ő sem akar. Erős nő, s ezt már az első pillanatban tudtam, mikor a rendelőben megláttam. S noha most talán a leghatalmasabb erőkkel harcol, hiszem, hogy nem a gyengesége eredménye lesz a válasz. Nem, mert ugye, ami nincs... Álomként beszél magáról, egy illúzióról. Leakar beszélni. Nem csak engem, de mindkettőnket. Tudom milyen egy álom és tudom milyen egy lidérces vízió, melyből nap, mint nap kapok, s nem csak én, de a többiek is. Elég volt a sok szörnyetegből az ágyunk alatt, a kabát zsebekben. S ha valóban az is, ha csupán egy fantazma, akkor én, mi mik vagyunk? Még az orvosok sem hisznek a létezésünkben, s itt és most jobban hiszek magunkban, mint ő saját magában. Hogy létezhet ez? Hát teljesen megőrült ez a világ? Szavakba öntjük hiteltelen gondolataink, de akár fordítva is tehetnénk, hisz egyikünk sem eresztené a másikat. Mégis folytatódik a kínkeserves küzdelem. Mikor pedig hátat fordít valós félelem jár át, annak tudatában, hogy örökké elveszítem. Láthatatlan zörgő láncok táncolnak bokámon, így eleinte nem is merek akár egy lépést is tenni, nehogy elriasszam. Pedig legszívesebben utána kapnék, visszahúznám, hogy újból ajkaira tapadhassak. Mert ezt akarom, s hiszem, hogy ő is épp úgy. Ebben pedig megerősít mindaz, hogy látom, ő sem megy tovább, bár még tépelődik, még nem biztos benne, hogy ami a jó, valóban helyes, s ami rossz, nem-e annyira bűnös-e. Különös, de az elmúlt pár percben, mintha teljesen önmagam lennék, mintha a szobában, ahol most a "fényben" ülhetek egymagam vagyok. S bár mondanám, hogy mindez valahol nagyon felemelő érzés - mi eddigi életemben egyszer adatott eddig meg - de a körülmények nem engednek örömködni. S ebben a pillanatban mégis teljesen másféle irányt vesznek gondolataim. Ostoba mód önzően vélekedtem, s féltem, de tudom, hogy nem akarhatok helyette, nem lehet csak az enyém ez az álom, mert ketten vagyunk benne. Hiszen nem az ilyen elgondolások okozzák a fellángolt vágyak vesztét? A vágyak azok, melyeket nem lehet kényszeríteni. S most már azt is tudom, hogy ellenük harcolni sem igazán.
Megfordul, s a szívem egyszeriben mintha főnixként új életre kelne hamvaiból, hevesebben kezd verni. Megmagyarázhatatlan öröm hullám bizsergeti végig testem, mintha csupán legmélyén belül a lelkem tudna valamit. Maradj velem... Búgom magam elé, szemeibe nézve, de csupán elmémben hangzik el. Félek kimondani. Ellenben végre ismét bátorságot veszek magamon és közelebb merészkedek.
Megteszem azon lépéseket, melyeket eddig nem mertem s nem tettem. Nem csak fizikálisan, de lélekben is. Nem gátolom magam tovább félelmekkel és aggályokkal. Nem akarom magam előtt látni a bizonytalan jövőt, a holnapot, mert még nem vagyunk ott, hát miért ne élvezhetnénk ki e mai napot? A különös érzések most sem csillapulnak, de már nem engedek nekik. Neki sem kellene. Felszólal bennem egy dallam, egy ismerős dal. Talán csak a véletlen, talán lelkem mélyén pontosan tudom mit akar jelenti, s mit akarok vele mondani. Ethan is sokat hallgatja, noha fogalma sincs a való tartalmáról. Mondanám, hogy emiatt szállta meg elmém a sokat hallott Elvis szám, de nem, ez így nem lehet véletlen. Lassan ismét kezdünk eggyé válni. Leküzdöttük a falakat, már nincs hova bújnunk, s nem is akarunk. Eddig se akartunk, csak elakartunk hitetni, magunkkal. Mert egyikünk sem rossz, nem hűtlen, nem önző. Rabok vagyunk, a szenvedélyes vágyak rabjai mik itt és most összeláncoltak, ha csak egy éjszakára is, ha csupán egy röpke álomképig is. Szokatlan erők munkálkodnak itt, körülöttünk mintha minden semmivé kezdene válni ismét. Az eső zaja valahogy eltompul, a fények homályosabbá lesznek.
Nevetségesnek hathat majd később, de egyébként eszembe sem jutna ilyesmi, már, ami az éneklést illeti. Nem szokásom, nem is nagyon próbálgattam idáig. Nem is volt nagyon kinek. Elé lépve, immáron mindenbe beletörődött lélekkel, nyugalommal mozdítom karjaim; egyiket derekára, míg másikkal kézfeje után nyúlok. Nem lehetek biztos benne, hogy velem marad, de jobb volna mindezt szép emlékké tenni, ha a végül itt meg is állunk.
Zavart sem érzek, pedig igazán nem lehetek túl jó énekes, noha mélyebb bariton hangom még mindig közelebb áll Elviséhez, mint Michael Jacksonéhoz. De a mosolyát látva akaratlan az én ajkaim sarka is feljebb kúszik. Na igen, még mindig imádom a mosolyát. S most, hogy újra láthatom rajta, tudom, hogy e esztelen ötletnél jobb nem is akadhatott volna. Már csak emiatt is teljesen megérte.
Különös, de az én elmémben meg sem fogant egyetlen egy emlék sem a feleségemről, miközben Mirabell sötét íriszeit kémleltem. Hiába voltam házas, s élveztük az életet, valahogy hitelét vesztette, mikor elhagyott, s eme képek mintha csakhogy nem teljesen törlődtek is volna attól függetlenül, hogy fájóak-e vagy sem. Nem idéztem vissza pillanatokat, mikor egymásba karjaiban voltunk, mintha soha nem is létezett ilyesmi. Pedig biztosan volt.
Szívem már megnyugszani látszik ebben a kellemes ködben, ahogy a lassú tánc egyszerűen és fájdalom nélkül hessegeti el a kételyeinket, mikor Mirabell mellkasomra hajtja fejét, s szívem akaratlan is úgy kezd kalapálni, mint egy fiatal kamasznak az első igaz csókjánál. Izgulok, pedig okom sincs rá. Mosolyom viszont akaratlan is szélesedik, ahogy bekapcsolódik. Viccesen még azt is megjegyzem magamnak, hogy legalább tudom, mivel bírhatom legközelebb éneklésre.
Ahogy pedig a végére érünk, s a roppant mód pillanathoz illő dal végett ér, mintha a külvilág vissza hangosítaná magát. Az eső cseppek, az olykori villámok és a néma, erős fényei, amit dörrenések követnek. A szoba lámpa fénye, mely már nem is burkolózik annyira homályba. S mégis... a varázs megmaradt. Az álom nem tűnt tova. Eggyé vált a valósággal. Mi pedig ezen a ponton átlépjük eddigi határaink. Egy pillanatig sem ellenkezem, követem mozdulatait, tenyerem szinte bizsereg, átkarolva pedig úgy érzem soha többé nem ereszthetem. Ajkaink lázadó vágyakkal kapnak egymás után, mintha csupán a felszínre érve oxigénért kiáltanánk. Még akkor is ajkai után vágyok, mikor ő hátrakapja fejét, s csupán ezáltal állok meg én is, és halkan szuszogva pilloghassak rá az elmémre települő rózsaszín ködfátyolból. Föl sem fogom igazán miért kér elnézést, vágyaim csak tovább hajtják türelmetlenségem. Vadul osztjuk az ajándékot egymás ajkaira és mohón faljuk fel a másikét. Szenvedélyes játék ez. Követelőzése teljesen lázba hozza mármost felhevült testem, izmaim olykor megfeszülnek. Ezernyi gondolat járta át elmém, de képtelen voltam egy szó is ajkaimra venni, mikor folyton csókjaira éheztem. Mirabell egyszerre nyújt hatalmas erőt és gyengít el.
Nem állok ellent, mikor elmozdulunk egészen a falig. Pedig gyáva részem biztosan közbe szólna miként tegyünk, most azonban képtelen volnék az eszemre hallgatni. Igen, talán tényleg megőrültem. Már nem tudom hova tovább, mégis közelebb vonom, hogy újfent átkarolhassam derekát, s ezúton pedig nyakáig kalandozok a csókok közben. Nem állok meg, s most nem is lassítok. A csókokat olykor harapások fűszerezik, kezeim derekáról hátára simulnak, ujjaim begye finoman a ruha anyagába marva. Szünet nélkül többször járják végig a csókok a nyakát, olykor azért kiéhezve vissza-visszatérve ajkaira. Haladnék én tovább, de túl sok mindent akarok, s abból is túl sokat.
- Felfallak... - búgom valahol a nyaka és álla közti résznél.

Theron & Mira

Így veszik semmibe a tisztaság és az önnön büszkeségünk afelett, hogy kikezdhetetlen erkölcsökkel létezünk a világban. Így veszik semmibe minden amiben hinni merünk, amit magunkról gondolunk, akik vagyunk. Már akkor tudnom kellett volna, hogy el fogom veszíteni az önuralmam és az összes gátlásomat, amikor beleegyeztem, hogy vele jövök. Miért jöttem? Mit akartam ezzel elérni? Talán bebizonyítani, hogy még érek valamit? Hogy egy másik férfi is rám tud így nézni, egy másik férfinak a tekintete is fel tudja perzselni a bőrömet, egy másik férfi őszinte szavaiba is bele tudok halni. Talán bizonyítani akartam, hogy bár az évek felfalták eddig megtett utamat, hogy tán már nincs előttem annyi amennyi mögöttem, még nő vagyok, akiből nem vesztek ki az érzések, akit éppen úgy a végtelenségig tud hevíteni a vágy. Mert nem állt meg az idő velem. Rohan az még mindig és benne részegen bolondul én is nevetve futok. Nevetnék...vele tudnék is. Theron minden levegővételével tökéletes a számomra, és minden levegővételével egyre mélyebbre ránt magával abba a bűnbe amiben oly édes lenne vele megmártózni.Mégis fuldokolva újra és újra kiszakadni vágynék, de hasztalan minden próbálkozás, innen nem menekülhetek.Már nem tudok. A szavak elfogytak a tetteket feláldoztam a néma csókok oltárán. Nem futok. Úgysem lenne értelme, mert állandóan csak ide vágyakoznék vissza. Az esőtől daloló ablaküveg mögé, a lágy fények közé, az illatok közé, ahol őt érzem, őt akit nemhogy nem szabadna, hanem még a gondolatot is csírájában el kellett volna fojtani amikor felébredt.
Eszembe kellene jusson, hogy ki vagyok, hogy kihez tartozom, hogy ki az akinek egykor örök hűséget esküdtem és amit most rútul adok fel. Eszembe kellene jusson, hogy nem a fiatalságban fuldokló lány vagyok, aki előtt még az ott az élet, hogy elviselje a rossz döntéseinek a következményeit, hanem egy felelősségteljes nő, akinek tisztában kell lennie azzal mit csinál. Theron nem hétköznapi férfi, tulajdonképpen ha azt vesszük egyetlen testbe zárt lélekdarabka, akinek a létezésében rajta és rajtam kívül valószínű senki nem hinne. Akit el akarnak nyomni, akit ki akarnak űzni, mert nincs ott helye. De én itt tartom a fényben. Itt tartom magammal. Akkor is amikor bután énekelni kezdek neki, akkor is amikor hátat fordítok és menekülésre késztetem magam. A testem ellenáll. Megérzem a vonzását, a némaságon túl a sóhajait, a vágyakozását, hogy ne vigyem el azt amit eddig odaadtam. Nem kellett volna adnom, nem kellett volna hamis illúziókba kergetni magunkat. De ha az ő létezése álom, akkor vajon én mi vagyok benne? Vajon ez is oly bűnös, ahogyan az, hogy rá vágyom, hogy nem akarok elmenni innen úgy, hogy még egyszer ne csókoljam meg? Csak egyszer...intem magamat, de tudom, hogy ha így teszek, akkor a következő pillanatban már bele fogok bódulni a közelségébe. Nincs menekvés, nem is akarom, hogy legyen.
Megfordulok, pedig gondolatban már kint szaladok. A város hideg ölelésében, hazafelé tartva, és hátra sem nézve, próbálva elfelejteni azt is ami éppen most történik. Ami ha elmegyek, nem történne meg….nem lenne ilyen közel. Nem simulna a keze a derekamra, nem fűzné ujjait ujjaimba, nem hallanám a lágy baritont, mely körbesimít bennünket, óvón fut körbe, a nyakamat csiklandozza. Lélegzetvétele az ajkaimon szunnyad el. Kortyolnám a levegőjét. Kortyolnám őt magát, de helyette csak a mellkasán pihen a fejem. Még egy másodperc….csak egyetlen pillanat, aztán véget kell neki vetni. Tudom, hogy ezt kellene, de megintcsak maradok. Hangomat fűzöm az övébe, ahogyan a testem is hozzá simul.
Aztán már nem tudom mi történik. Nem tudom mikor veszítem el először a fejemet, mikor szűnik meg tökéletesen a külvilág, a jelen, vagy éppen az intő múlt. Mikor feledkezem el eleddig volt makulátlanságomról. Mikor nem foglalkozom azzal, hogy nemrég még hazafelé tartottam az esőitta utcákon.Gondolatban. De a valóságban olyan erővel szorítom magam hozzá, hogy a tűzben, amely egyre forróbban ölel át beleolvadok, mint szurok a nyári napon mezítelen talpunkra.
Nekifeszülök. Viharral dacoló vitorlaként ebben a vágyak gerjesztette orkánban, melyet a csillapításért sikoltó csókok sem képesek visszafogni. Azt hiszem tán, hogy akkor könnyebb lesz, hogy elviselhetőbb, hogy a mohóságom még csillapodik? Oly éhség ez, amelyet a puszta jelenléte gerjeszt és minél többet ad én annál sokkal többre vágyom.
A háta egy halk koppanással érkezik a falhoz, és még tolnék rajta de már nincs hova.Nincs több hely.
Bocsánatért esedezem, hogy nem tudok tovább menekülni, hogy gyenge voltam és elbuktam, holott éppen én voltam aki korábban oly büszkén állt ellen neki, aki hitte, hogy ez csupán egy látogatás, csak egy bepillantás az életébe, amelyben meglehet a sors valami különös szerepet szánt nekem. Még nem tudom mit. Meglehet csak tűnékeny órákat, ezt az éjszakát itt, a kijózanító, bűntudattól gyötört reggelt, a menekülést a felelősség elől. Meglehet ezekért a csókokért másnap majd ezerszeresen fizetünk, mindegyikünk a saját lelkének egy darabjával. De most ez sem számít. Pedig hallom hogyan reped, hogyan foszlik semmivé az eddig őrizgetett kristálytisztaság, hogyan űz ez a mohóság csúfot a hűségemből.Fel akarom idézni a férjem arcát, látni akarom magam előtt, hogy képes legyek ezáltal megállni, hogy egy csöpp és gyötrő kétséget ébresszen bennem, de nem találom...eltűnik minden ami a régi énemhez köt és csak a most létezik. Azt hiszem átléptünk már egy ideje olyan határokat, amelyek csak a fejünkben léteztek. Már a találkozásunkkor nem voltak. Csak nem ismertük fel.
Sóhajom rekedten simítja végig az arcát. Hangomban morajlik a végtelen éjjeli óceán apró hullámainak összecsengő dörmögése.Minden csókja ostorcsapás fehér lelkemen, de még sosem akartam ennyire mocskos lenni. Lágyan, halkan sikkantok fel az apró harapásokra, kezem valahol a pulóver szélével játszadozik, és próbálok ellenállni annak, hogy a kezem aláfuttatva a bőréhez érjek. De csupán egy pillanatig sikerül ez az ellenállás, hiszen már a legerősebbet porrá morzsolta ő maga. Ujjaim kérdőn és kérlelőn táncolnak a pulóver alá, és amikor az ujjbegyem megérzik a bőrét, a forróság szinte azonnal végigfut rajtam is. Érzem bennem dobol végig vadul vágtatva, az erekeből kiszakadva a vére.
Nem tudom miért nevetem el magam a szavaira, amelyeket a nyakamra suttog. Hátravetem a fejem, és lehunyva szemeimet egy egész másodpercig hagyom, hogy a hátamra simuló tenyere tartson meg. Mikor újra felemelem a fejem a kezem most az arcára vezetem, és mielőtt még bármit szólhatna apró csókutat járok be az arcán. Szemein, az orrának vonalán. Karistolja ajkamat a borosta, mégis odaadó lágysággal folytatom. Megcsókolom az arccsontot, az ajkai alatti apró barázdát, a megkeményedő, majd ellágyuló vonásokat, a szomjazón elnyíló sóhajba vesző ajkakat.
- Miért nem tudtál elengedni amíg még lehetett?- kérdezem, bár talán ez a kérdés önmagamnak is szólhatna, hogy miért nem mentem el hamarabb amikor még lehetett volna, amikor még a lépteim önként elvezetnek, amíg még nem akarok rabjává válni az otthonának….az otthonuknak, amelyben osztozik másokkal, a többiekkel, akik most oly csendesen figyelnek csak a fényen túl. Nem törik meg, nem mozdulnak, nem lopják el tőle ezeknek az óráknak a boldog örömét. Talán nekik is jut belőle, nekik is egy kevés ezekből a másodpercekből, melyben minden gondolatom, tettem, szavam és levegőm Theroné.
Hátrébb lépek tőle, közénk csempészem a hűvösnek ható lakás levegőjét. Lépek hátra kettőt, és még kettőt, miközben kacér egyszerűséggel,mutatóujjamat kinyújtva és görbítve csalogatom magamhoz ismét. Játék ez, mert az élet nem állhat meg csupán a szenvedéssel vegyes tiltakozásban, amiről az agyam még mindig pontosan tudja, hogy ez lenne a helyes, de a kedélyesen incselkedő mosolyom, a szívem, a lelkem, minden porcikám, amely utána vágyakozik mindezen józanságról már nem vesz tudomást. Ahogyan arról sem, hogy amit teszek az nem helyes….a világ szerint az általánosan elfogadott erkölcsi normák szerint, a sajátjaim szerint….bárki, akit kérdeznénk azt mondaná nem helyes, nem szabad….de már nem törődöm vele, a józansággal a legkevésbé. Megrészegít az az erős kötődés, amely szemeinek zöldesszürke örvényéből köszön vissza. Amelyik belemegy a játékba, amelyik elindul felém, amelyik követ ahogyan hátrálok.Úgy vonzom be mint a fény a bóbiskoló katicát egy májusi éjjelen.Átkarolom a nyakát, és valami furcsa, ritmustalan táncot járunk, noha minden bizonnyal a dallama ott van bennünk. Ahogyan ő mozdul felém, én úgy simulok hozzá. Ajkaim finoman futnak végig az állán, mindkét karommal ölelve őt újabb lépést teszek előre, majd megint hátra. Együtt, vele. Csípőm lágyan ringatózik mindkét oldalra, hajam az arcát csiklandozza. Kócos vagyok, bolond és hihetetlen módon belehabarodtam ebbe a pillanatba. Olyan vagyok, mintha ittam volna, pedig egyszerűen csak, hosszú idő óta először dobtam le minden gátlásomat, az utolsót is, ami még gúzsba kötött, ami el akart innen vinni.
Hirtelen perdülök meg és játékosan futok el előle, egészen az ablakig, amelyen túl a színes fényeivel dicsekvő éjjeli város pislog felénk, az eső homályossá teszi az egész kinti világot. Háttal Theronnak állok az ablaknál, és kezemmel már nyúlok, hogy kicsit kinyissam és a frissnek ható levegőből mélyet szippantsak. Megérzem magam mögött a jelenlétét, keze hirtelen de nem váratlanul simul a derekamra és egy mozdulattal fordít maga felé. Mögöttem a szél feltámad a nyitott ablakon át, és belekap a hajamba. Nevetve nézek bele Theron szemeibe, és félrebillenő fejjel csak figyelem őt. Rég nem éreztem magam ennyire szabadnak, ennyire fiatalnak és ennyire bolondul boldognak. Pedig csak annyit csináltam, hogy megálltam és hagytam, hogy valami megtörténjen velem, amelyre már szükségem volt. Hogy megtaláljam önmagam. Aki legbelül vagyok, aki mindig is voltam.
- Csókoltál már meg valaha valakit az esős New York felett éjszaka? Ha nem, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy ezt is kihúzzuk a nem létező bakancslistádról.- hajolok közelebb és nem számít, hogy odakint hűvösebb van, nem számít, hogy megint egy picit szemerkélni kezdett az eső, hogy újra közénk csempészte magát az éjjeli szellő….ajkaim újfent lecsapnak rá, és addig nem is eresztem, amíg az utolsó sejtem is nem kiált levegőért. De még akkor sem.Már csak tőle kapom az éltető levegőt.

Mikor csapatokra osztódunk, minket hívtak a "Jóknak" , mi voltunk a védelmezők, azok akik az igazságért harcolnak, azok, akik a jobb életért küzdenek. Mindenki életéért. Gyógyulni akartunk, eltaszítani a kórt, amivel a "Rosszak" akartak megfertőzni. Elszántan és egymáshoz hűen álltuk a háborúskodást. Nehéz döntéseket hoztunk, hogy ne kelljen örök száműzetésbe kerülnünk. Ők voltak a gonoszok, s mi a hősök. Én komolyan elhittem, hogy nem bolondság, amit állítunk, hogy valóban mi vagyunk a jók, s, hogy ami után Darius és Dahlia sóvárog képtelenség, mindig is az volt.
Ostoba és naiv voltam. Nem ismertem, így nem is feltételeztem azt, amire vágytak. De már megértettem, és az érzés, melyet magával hordoz, teljesen elemészti eddigi feltételezéseim, állhatatosságom. Egyszerűen bekebelez ez az eddig nem érzett mérhetetlen boldogság és szabadság érzet. A Mirabellel töltött órák egyszeriben tova intették azon feltételezést, hogy semmi vagyok, egy gondolat, egy őrültség tünete. S ahogy csevegünk, felkacagunk egymás mókás történetein, ahogy a másik után kapkodva csókoljuk ajkát, ahogy szinte eggyé válunk, megtagadja a kijelentést mi szerint nem létezem. Tán mindenki más az őrült. Ők azok, akik bolyongó lelkek, akik kétségbeesve keresik céljaikat. Ó, Mirabell, ha tudnád milyen csodálatos ajándékkal leptél meg. Miféle varázslatos dolgot hoztál életemben. Te voltál. Te vagy. Hát miért csodálkozol, hogy foggal-körömmel ragaszkodom hozzád? Beléd szerettem, noha ezt így szavakba nem merném önteni. Beléd habarodtam, az álmaidba, emlékeidbe, a pillanatokba, amiket örömmel éltél meg, a mosolyodba, mellyel folyton folyvást megajándékozol, s én mohón mégis többet akarok belőle. A hangodba, mely megállíthatatlanul csábítgat, vagy épp nyugtatt meg dallá formálódva. A pillantásaidba, melyeknél őszintébbet még életemben nem láttam. A csókjaidba, melyektől még most is meg-meg remegnek a térdeim, s ha kapom is, csak jobban szomjazom rájuk. Egyszerre okozol örömöt, izgalmat és hozol zavarba. Ezt hívják igazi őrültségnek. Képtelen vagyok nem hinni szavaidban. Ha azt mondanád az ég zöld, a föld kék, én azt is elhinném. Bolondság, tudom, hisz még csak kétnapja ismerlek, de úgy érzem képtelen volnék élni nélküled. Ha kiléptél volna az ajtón, tudom, mostmár tudom, hogy semmivé lettem volna. Megsemmisültem volna, mint egy zokogó szerelmes levél, mely némán válik a lángok martalékává. Te lettél az én mindenem. Őrült vagyok és szerelmes. Hamiskás násztáncunk minden lépése játék, nevetve forgunk kéz a kézben, s egyikünk sem bánkódik már. Élvezzük, mert élvezni akarjuk. Mindketten tudjuk, hogy tán sosem lehetünk igazán egymásé, legalábbis te az enyém, de nem gondolunk szörnyűségekre, bús jövendőbeli pillanatokra. Nem. Itt és most csak mulatunk. Pont, mint két bolond, érettlen fiatal, akinek elege van a kinti zűrből és gondból, miknek súlya vállukat húzza.
Megszűnik a világ, s csak egymáséi leszünk. Nincs több őrlödés, nincs több viszakozás. A falnak simul hátam, mely olykor ívbe feszül, miként egymás után lopom tőle a szenvedélyes és egyre vadabb csókokat. Újra s újra megakarom ízlelni őt, bőrének puha tapintását, így átvándorlok ajkairól lassacskán nyakára elidőzve ott, apróbb harapásokkal csiklandozva őt. Akarva-akaratlan is izgalomba jövök mohó játékunktól, de szeretem a lassú felvezetést. Bár őszintén szólva nem is nagyon tudom már milyen a másik végkifejlet. Ruhája anyagán gyakran vándorol ide-oda kezem, mintha csupán a virágok szirmait szeretném róla lesöpörni finoman, máskor mindinkább magamhoz szorítanám őt. Csupán egy alkalommal állnak le kezeim a felfedezés nyomán, mikor megérzem gyengéden cirógató ujjaim a bőrömön, a ruhák alatt. Rég nem érzett, már-már feledésbe merült, bódító érzés fog el. Gondolataim olyan gyorsan kezdenek cikázni, hogy egyet sem sikerül elcsípnem. Szemeim behunyva, az eufórikus érzéstől belassulva hintem bőrére a csókokat, cirógatom fogaimmal nyakának bőrét. Ujjabegyeinek édesgetése nyomán olykor akaratlan is megrándul hasam, libabőrössé válik bőröm. Mikor kezei arcomra simulnak, szerelemittasan pislogok vissza, ajkaim akkor is viszonozni akarnak minden kapott csókot, mikor nem is rájuk kapom. Markomban akaratlan is meggyűröm kicsit ruhájának sötét szövetét, ezáltal néhány centivel feljebb tudva amazt éppen csak annyira, hogy térdei már ne legyenek takarva. Érzem, - rajta és rajtam is -, hogy a ruhák hamarosan útban lesznek, mégsem kezdem el őrült módjára vetkőztetni, se őt, se magam. Megállunk egy pillanatra.
 - Míg még...? - kérdem kissé még a szerelmi bódultság hatása alatt. - Ó, Mirabell... Ilyesmi sosem létezett a számunkra. Vagy csak nem akartuk észrevenni. - sóhajtottam, ha tehettem ajkaira, amikről talán még egy apró csókot is lophattam volna, mielőtt játékos szökés adta volna fejét.
Lassan szélesedő mosollyal figyelem, ahogy csábítgat, s én képtelen vagyok ellenállni, de nem is akarok. Ezen a ponton pedig elérkezettnek látom, hogy megszabadulja legalább a pulóveremtől, melyből kissé kapkodva bújok ki s dobom a földre. Darius minden bizonnyal nagyon fog örülni, de most ezt sem érdekel. A vetkőzés hevétől kissé zilált ingben és borzas hajjal lépek aztán utána. Oly könnyedén csal magához.
Kezei a nyakam köré simulnak, enyéim finoman a derekára. Különös, céltalan táncba kezdünk, mégis... minden porcikánk, mintha tudná mire készülnek a másik. Eme táncot pedig apró csókokkal tüzdeltük meg, ő is és én is. Még egyszer ajkai után kapok, de ő nem adja magát könnyen. Nem, ő nem az a nő. Mosolyogva fordulok utána, s kissé félre biccentett fejjel követem tekintetemmel az ablakig. Még mindig esik, odakint nagy a szél, de már nem bánt, nem érzem, hogy bántana. Mintha ő is az érzéseinkkel tombolna. Velünk együtt. Szabaddá engedve azt, amit eddig elfojtott.
Mögé lépek végül, s csak egy kicsit elcsípve az irányításból, melyen mindvégig osztozunk, magamfelé fordítom. S mintha a tomboló időjárás így válna eggyé a bennünk lappangó vágyakkal, a szerelem vad tüzével, melyet most még tán zavartan letagadnánk, pedig ott van az, s talán mindig is ott volt. Néma bókok lapulnak tekintetemben, mellyel most őt kényeztetem. Csupán akkor térek valamelyest magamhoz mikor megszólal. Játékos mosolyra húzódnak ajkaim.
 - Úgy hiszem immáron közös ez a bakancslista és lesz róla mit kihúzni. - somolyogtam egy pillanatig sem eresztve csokoládébarna íriszeit, melyekkel akaratlan is rabul ejtett a kezdetektől. Csupán puha ajkai tudják elterelni róla szemeim, melyektől kapok és melyeknek adok csókokat. Hiába a hűvös szél, hiába találja el kézfejem egy-egy hideg eső csepp, mintha nem is léteznének, mintha a vágyaink forrósága egyszerűen nem engedné át őket.
Borzalmas vagyok, tudom. S messze távol áll ettől a romantikus jegy, de a játék tüzet csiholt, s ez a tűz aztán megállíthatatlanul mindent magáénak akar. Még a nappaliig is csak alig-alig jutunk el, lábamon mintha tonnás súlyokat cipelnék. Derekát ölelve és olykor itt-ott megállva falnak préselve a másikat csókolózunk. Van mikor csak egy halk szusszanásra marad idő, s már is haladunk tovább. Bolond egy játék. Mintha két kamasz venné birtokába ezeket a számukra teljesen új, de nagyon izgalmas lehetőségeket. Viccelődnék is vele, de egyszerűen képtelen vagyok most érettlen gondolataim szavakba önteni. Ledöntöm a kanapéra vagy ő engem, ahogy épp "kiharcoljuk". Én már teljesen készen voltam, csókjaim többet követeltek, körmeimmel finoman karistoltam végig virágos ruháját.

Theron & Mira

Gyerekként, amikor tudtam, hogy valami rosszat, valami oda nem illőt készülök elkövetni,úgy tettem mintha láthatatlan lennék. Mintha senki más nem figyelhetne rám, hiszen nem is lát, számára én levegő vagyok. Anyám gyakorta ment bele ezekbe a buta játékokba, és dudorászva mosogatott, figyelmet sem vetve arra, hogy már a harmadik habos krémest csenem el a konyhaasztalról, amit a vendégeknek szánt, kik elviszik majd a választási malacokat. Amikor apám belépett az ajtón, kalapjának karimáját felpöckölve és meglátta mit csinálok az asztalnál, már nyitotta száját, tömött bajusza alatt leszidásra készültek ajkai, amikor anyám egy halk sóhajjal és cinkos kacsintással intette csendre. A játék...a láthatatlan játék...és apám is belement. Mosolyogva, fejcsóválva és homlokráncolva, de belement. Aztán megettem annyi süteményt, amiről úgy gondoltam nem fog hiányozni, majd anyámhoz futottam, és a figyelmére áhítoztam. El akartam kérni a szekrény tetejéről a játékbabámat, amit olyankor engedtek, hogy játszak vele, amikor vendégek voltak nálunk. Addig sem zavartam, mert annyira szerettem azt a babát, és olyan ritkán játszhattam vele, hogy kihasználtam azt az időt, és nem ütöttem az orrom a felnőttek dolgába. De anyám nem vett rólam tudomást. Mintha még mindig levegő lennék. Hiába cibáltam a karján a kockás blúzt, hiába jártam a  nyomában, beszéltem neki, nem is figyelt rám. Tényleg levegőnek nézett.Zokogva követeltem a figyelmét, mire aztán nagy nehezen oldalról rám sandított, majd mosolyogva guggolt le hozzám és átölelt. Mai napig érzem a mosószer illatát a ruhájában, érzem a hajából a sokat használt sült zsír szagát, amit mindig érezni lehetett, hiába mosott hajat. A keze durva volt a sok munkától én mégsem ismertem az övénél finomabb kezet. Úgy bújtam el az ölelésében, hogy szinte zokogva kapkodtam levegő után, hogy végre észrevett, hogy nem tesz úgy mintha nem is léteznék.
“Soha ne azért akarj eltűnni bárki szemei elől, mert éppen helytelen dolgot teszel. Az embernek vállalnia kell a tettei következményeit. Akkor is ha fáj, akkor is ha olyat csinált amivel ártott másoknak. Akkor akarj láthatatlan lenni, amikor jót cselekszel. Mert azzal nem kérkedni kell, hanem egyszerűen megtenni majd elbújva gyönyörködni a hatásában. A süteményt én sütöttem. De soha nem mondom. Tudod te azt magadtól is, és én gyönyörködöm abban, hogy jóízűen falatozol belőle.”
Anyám szavai tisztán, negyven évnyi messzeségből is bennem élnek, soha nem fogom elfelejteni, hiszen erre építettem az egész életemet, ebben léteztem, ebben telt velem minden év, amelyet szabad döntéseim nyomán éltem meg. Soha többé nem akartam láthatatlan lenni ha tévedtem. Hogy most mégis önző módon miért jut eszembe? Miért ezen a helyen, és miért Theron karjaiban? Talán azért, mert ez most olyasmi, amit azelőtt sosem tettem, amelyet bárcsak elrejthetnék, eldughatnék magamban, egy olyan helyére a lelkemnek, hol rajtunk kívül senki nem bukkanhatna rá. Én ezt éveken át akarom láthatatlanul őrizni, mint egy csodát, mit a síron túlra is magammal akarok vinni. De azt is tudom, hogy nem fogom ezt megtenni. Mert a lelkem nem fogja elrejteni, nem fogja elzárni, túl nagy bűntudatot hagy majd maga után. Minden csók, minden ölelés, mely tétova és egyben szenvedélyes olyasmit gerjeszt bennem, ami egyre többet akarva követel. Eltol majd visszahúz, mohón felfal, majd szégyenkezve hátrahúzódik, és az ajkak összeszorulva próbálnak ellenállni. Hasztalan. Megint lecsapok, ahogyan Theron sem húzódik el. Veszedelmes játék ez, amelynek végén már nem lesz semmi ami gátat szabjon a cselekedeteknek. Nem lesznek szavak….azokkal úgysem lehet akadályokat gördíteni az elé amelyet az ösztönök irányítanak. Az ösztönök nem beszélnek semmiféle nyelvet, csak a test nyelvét, az pedig forrón omlik össze a másik ölelésében.
Odakint a világ az esőben olvad el, miközben én magam cseppenként csordult csókokkal csendesen elsimulok rajta. Próbálok lassítani, de egyre nehezebb. Próbálok kifogásokat keresni még mindig próbálok, az utolsó utáni pillanatokban feloldozást keresni abban a bűnben, amely a bőrömre égett billogként örökké kísérteni fog. Nincs kéz amely letörölhetné, igaz nem is akarnám.Még mindig szeretném azt mondani, hogy volt más választásunk, hogy volt más utunk, nem ez, hogy itt legyünk, de ha visszatekintek, az egész nap minden pillanata ide vezetett. Minden lépés, minden mozdulat, minden ki nem mondott gondolat, minden történet, nevetés, és komoly másodperc, a taxi kókusz illatú légköre, a kavargó vágyak, amelyeket megszakítottunk, amelyek mégis ott maradtak és most helyet követelnek maguknak. Közöttünk.
Igaza van. Sosem létezett olyan, hogy elengedés, ahogyan olyan sem, hogy távozás. Hiába indultam el, valahogyan az ajtóig sem jutottam. Mert nem is akartam elmenni. Csak a bűntudat akart messze űzni. A bűntudat melyet végül én űztem el. Anyám azt mondta ne akarjak láthatatlan lenni akkor sem ha tudom, hogy amit teszek az valakinek ártani fog. Ez nem valakinek fog, hanem mindannyiunknak. De most még édes, most még új, most még annyira akarom, hogy képtelen vagyok elengedni, elszabadulni tőle.  
Csalogatom magamhoz, mint a fényét vesztett szentjánosbogarat a kihúnyó olajlámpa pislákoló fénye. Ő pedig követ. Mosolyogva, megadóan, a pulóverét valahol félúton félredobva. Hallom ahogyan az anyag surrogva ér földet.Kócos hajába ujjaim belefonódnak, ráfogok és magamhoz vonom. Részegülve, édes nevetéssel néha a hátamnak csapódó hideg szélben csókolom rá ennek a furcsa éjszakának az utolsó olyan csókjait, amikor még mondhatnám, hogy a hideg levegő még észhez térít. Már az sem. Már semmi sem. Ingének felső gombját olyan mohósággal reszkető ujjakkal oldom meg, mintha most csinálnék ilyet életemben először.Nevetve vetem hátra a fejem a saját bénaságom okán, hogy aztán a második gombot már könnyedén ki tudjam gombolni. Ettől tovább azonban nem megyek. Még.
A derekamra simuló kezével húz vissza a nappaliba, én pedig a nyakába kapaszkodva hagyom, hogy elragadjon ez a ritmustalan tánc, amelyben még keressük a másikhoz az utat. Lelopom ajkairól, lecsúszva az állára, sercen a borosta a puha ajkaimon és én belenyögök a gondolatba, hogy újra és újra érezni akarom. Apró koppanással megyünk neki valaminek, de meg sem nézem, a fény imbolyog...valószínű az egyik állólámpa volt. A hangja a bőröm alá fut, a véredényekben megvadultan zubog végig a könyörgésem a véremmel együtt, hogy még jobban öleljem, még inkább simuljak rá, még inkább ne eresszem. Finoman harapok az alsó ajkába, és tartom meg óvatosan a sajátom között, fogaim birtokló gyönyörrel mélyednek bele az ajkába, próbálom magam visszafogni, de már most másodperceken belül fel tudnám falni.Reszketve, apró morranással engedem el, miközben testünk engedve valami ki tudja honnan érkezett gravitációnak eldől a kanapén. A hátam érkezik le először, ő pedig mint valami édes, csábító védelem borul rám.Egy pillanatra eltolom magamtól a felsőtestét. Kipirult arccal, kócosan, és mosolyogva néz le rám, két kezével támaszkodik ajkain az előbb adott csókom csillogó zamata. Odakapok, és végighúzom rajta a nyelvem. Kacagva koccintom neki a homlokom az övének. Körmei kitartó lassúsággal karistolnak végig a ruhámon, az anyag sikoltva enged neki.Segítek neki, és az oldalamnál lehúzom a zippzárat. A hangja megadó, kérlelő és szinte követeli,hogy szabadítson meg tőle. A felső két gombja az ingének, amit még az ablaknál kigomboltam csábítón nyílik szét. Az ajkai felé kapok, miközben kezem előre húzva újabb gomboktól szabadítom meg, az utolsót már szinte türelmetlenül feszítem szét. Nem tudom mikor veszett el a türelmem, talán ebben a helyzetben nincs is, nem is volt, ahogyan azt is gondolom, hogy ez már az a pont, ahol ha akarnék sem állhatok meg. A másnap várhat...a reggel várhat, a kijózanító ébredés várhat. Most csak arra tudok gondolni, hogy minél közelebb érezzem magamhoz a bőrét, hogy lopjak a forróságából, hogy neki adjam a sajátomat.
Csak szeretni akarom, ahogyan nagyon régen nem szerettem már senkit, és ahogyan annyira akarok szeretni újra. Leomlik rólam az utolsó erkölcsi gátlás is, és felébred valami, ami talán mindig is itt volt, de annyira elfeledkeztem róla, hogy nem hittem abban, hogy képes vagyok rá. Képes megvadulni egy ölelésben, képes a szenvedélyt úgy fakasztani, hogy már így is csordultig vagyok vele.
Alig kapok levegőt, szinte fuldoklom, amikor arcom a nyakába temetem, és a bőrön végigfuttatom szétnyíló ajkaim, kezemmel pedig óvatosan, lassan, mégis annyira nehezen visszafogva magam lehámozom róla az inget.Elvesztem az illatában, elvesztem a bőrének zamatában, elvesztettem a fejemet, a kapacsolatot a külvilággal.Nekem most csak ez a valóság, ami itt van. Ebben a lágy fényű nappaliban, őt ölelve a végtelenségig.

Szóval a szex. Nos, ez az a dolog, amiben mind ez idáig absztinens voltam. Már a kezdetektől fogva odafigyeltem, mert oda kellett figyelnem rá, hiszen ahogy minden más káros szenvedély vagy akár sérülés engem is érint, úgy érinti a többieket is, mivel kénytelen-kelletlen egy testen kell osztozkodnunk talán életünk végéig. Ha elvágom az ujjam, az később Ethannek is fáj, ha Romeo egyik percben betép, a másik percben pedig én kerülök a felszínre, hétszentség, hogy megint megpróbálkozom átmenni Narniába. Mert volt ilyen. Egyszerűen nem hagyhatjuk figyelmen kívül eme tényt, s hála égnek többünk tartja is magát mindehhez. Dwain kondiban tart minket, Darius, bár nem tartja magát a vegetáriánus életmódhoz, különösen odafigyel rá mit eszünk, én pedig jobbára igyekszem ebből is és abból is kivenni a részem. Azonban vannak, akik akarva-akaratlanul is, de ellenünk dolgoznak. Kezdve Susantől, aki iszik, dohányzik és még a partner csere sem ritka nála, pedig egy huszonéves lány egy harmincas férfi testébe zárva. Talán még drogozik is, de ennek még sosem voltam szemtanúja. És nem ő az egyetlen. Darius noha kényesen ügyel a rendre, tisztaságra és persze az ételre, na meg nem is fekszik össze úgy akárkivel, mint mondjuk Su vagy Irish, de lássuk be a fiatal lányok iránti vonzalma sem hívható egészségesnek, s bár ezzel kárt nem okoz bennünk - ha csak nem játszik "élő műsort" Ethannek - de egyáltalán nem veszélytelen, amit tesz. A szomorú mindebben az, hogy etéren sm teljesedhet ki mindenki. Két hónappal ezelőtt ugyanis a "fénybe" tekintve feltűnt, hogy Esther a párnába nyomja arcát zokog az ágyban. Kétlem, hogy megakarta volna osztani velünk a problémáját, de az érzelmi állapota nem engedett kizárni minket. Én pedig apai kötelességemnek éreztem segíteni neki. Csakhogy nem tudtam. Elmesélte, hogy beleszeretett valakibe. Nem volt nehéz kitalálni ki volt, mivel egy ideje személyiségfejlesztő terápiákra jár és járunk el vele mi is, olykor akár egymás helyett is, s feltűnt, hogy mostanság igen megnyílt az egyik ottani férfinek. Valahol persze mégis meglepett a tény, hogy ennyire kedveli, mert az illető még Thaddeusnál is idősebb, de nyilván ez is csak az apai szemeimnek szúrt szemet, és ha azt nézzük, hogy Esther nem kis hátrányból indul, bőven elnézhető neki ez a kis kor különbség. Ő mégis úgy hullatta a krokodil könnyeket, mintha már is szakítottak volna. De nem ez volt a baj, sőt állítása szerint talán még lehetne is belőle valami, ő azonban már most ki szeretne szeretni belőle. Hogy miért? Mert ha valami csoda folytán Draden meg is látná benne azt a szertelen és bájos, vörös, szeplős kislányt, nem őt szeretné, hanem a férfit, aki úgy csinál, mintha csupán rossz jelmez kölcsönzőt választott volna vagy a szereplő válogatáson nem épp ideális szerepet kapott volna, aminek próbál megfelelni. De ha mindezeken túl is lépnének, Esther nő, s jelenleg az általános férfi dolgokkal sincs kibékülve. Szóval igen, hátránnyal indul. Bíztatást várt talán, de nem tudtam megadni, mert erre bizony még én sem láttam használható, jó tanácsot. Az, hogy Susan megtanult alkalmazkodni és Irish sem olyan ügyetlen nyilván jellemtől függ. Esther sosem lesz olyan, mint ők. Ő szégyenlős marad még más nők előtt is, lefog ülni a konditerem előtti padra, hogy újságok mögül figyelje a korabeli fiúkat, hogy kamaszos dolgokról ábrándozzon közben, sírni fog minden egyes alkalommal, mikor megnézi a Csillagainkban a hiba című filmet és vágyakozni fog az első csók után, amit egy fiútól szeretne kapni. S igazándiból eszembe sem jutna megváltoztatni, ha volna is rá lehetőségem, de nincs. Neki ez épp olyan rossz, mint nekem a fiam elvesztése vagy a gyereknevelés iránti sóvárgás. Akarom, de tudjuk jól, hogy képtelenség. Meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel az elérhetetlen célokkal, és azokért tenni, amik megvalósíthatók.
Én sem gondoltam volna, hogy valaha is beleszeretek még másba. Hogy képes leszek gondtalanul eltölteni vele akár egy órát is, nem, hogy egy félnapot. S hogy mindezt a többiek jelenléte nélkül. Egyszerre rémisztő és varázslatos, akár Alíznak Cosdaország. A mi szerelmünk pedig szenvedélyes és játékos is egyben, mégha csak holnapig is tart, bár úgy érzem én utána is épp olyan hévvel vágyom majd Mirabellre, mint most. Szerelemittas táncunk vakon vezet minket. Némaságba burkolózva, forró csókokkal és finom cirógatással vallunk egymásnak szerelmet. A szavak csupán félrevezetnének, kifogásra késztetnének. De már nincsenek gátak, a kételyek falai leomlottak, s törmelékei közt táncolunk át a rózsaszín ködbe, mely elkábít minket, ellenáll a valóságnak, de még az időnek is. Hívogat, mint tavaszi illatos rét a méhet. S én nem állok ellent, már most teljesem a hatalma alá kerített. Utána sóvarogva kapom le pulóverem, melyet el is hajítok, bár abban a pillanatban, hogy elérek hozzá el is feledkezem róla. A rózsaszín fátyoltól megrészegülve keringünk a helyiségben neki neki koccanva ennek és annak. Az őszi szél, mely kisebb huzatot kelt, tompán sikoltva kap Mira hajába, hogy visszatartsa, de mindhiába.
Kamaszos somolygással figyelem, ahogy a gombokkal babrál és még most is ugyanúgy, mint legelőször, hatalmasat dobban a szívem, ahogy felnevet. Beharapnám alsó ajkam, de ő beelőz és éhes tigris módjára állom szenvedélytől csillogó tekintetét. Akarlak. Ki sem kell mondanunk, ott van mindkettőnk lélektükrében. Teljesen megbabonáz, morranó nyögése hallatán akaratlan is nyelek egyet, s közben elfoglaljuk a kanapét. Én már a lábai közé érkezem, egyik kezemmel pedig végig is simítok combján, ahogy csókért hajolnék, de ő megakadályoz benne. Már éppen szavakba önteném nem tetszésem, mikor végül ő hajol közelebb. Résnyire nyílt ajkakkal, szinte teljesen elolvadva, remegve engedem csak ki a levegőt.
 - Teljesen megőrjítessz... - búgom halkan, de annyira a forró vágyak egész testem bizsergető hatása alatt, hogy ajkaim szinte nem is formálják a szavakat. Nem tudom megállni, hogy magamhoz térve ne utánozzam le és nyaljak végig ajkain. Felfallak. Szélesen mosolyogva és egy percre sem engedve a szemkontaktusból kezdem el megszabadítani a ruhától, igaz némi segítséggel, de ha van rá lehetőségem, legalább karjait kibújtatom a virág mintás ruhadarabból. Majd elmerülve ismét a bódító ajkainak mézédes csókjában, hagyom, hogy ő is megszabadítson az ingemtől. Persze azért én sem vagyok rest közben kiélvezni felső testének majdnem teljes fedetlenségét, ujj begyeimmel oldalát cirógatom alig-alig érintve selymes bőrét. Nyakamon érezve ajkait halkan felsóhajtok, ujjbegyeim pedig tenyereim váltja fel, miután kibújtat az ingből. Eztán hajolok én is nyakához, hogy apró csókokat hintsek rá, s mellette titkon élvezzem testének melegét, bőrének illatát. Kezeim lassan feljebb kalandoznak, s közben behunyva szemeim elmerengek. Milyen jó is volna, így kelni reggel, s így fejezni be egy fárasztó napot. Együtt reggelizni és bohócságokról beszélgetni mindennap, mindenféle rendezvényre kézen fogva menni és úgy viselkedni, mintha húsz évesek lennénk ismét, ebéd szünetébe meglepni egy doboz bonbonnal, amit a tetőn aztán együtt elmajszolnánk nosztalgiázva. Apróságok, melyek másnak semmiség, nekünk mégis elérhetetlennek hat. S ahogy újra felnyitom pilláim megtalálom, amit keresek és egy sunyi mosoly kíséretében ki is csatolom a melltartója csattját.
 - Sajnálom, de ez így fer... - hajolok füléhez kaján vigyorral - rajtam sincs melltartó. - harapdálom végig pimaszul a vállát, de aztán elemelem fejem onnan, hogy a szemeibe tudjak nézni és ha esetleg nem áll ellent a szemtelenségem miatt, meg is csókolom, hogy ismét eldönthessem a kanapén.

Theron & Mira

Egész életemet majdhogynem a meggondoltság, az ezerszer átgondoltság jegyében töltöttem. Tulajdonképpen ez nem is meglepő, ha tekintettel vagyunk arra mi is a munkám.Messze volt már tőlem az a bolondosság, az a spontaneitás ami a fiatal felnőtt éveimet jellemezte az egyetemen. Mikor kiszakadtam a megszokott közegből, amikor a honvágy és a frissen megszerzett boldogság valamilyen furcsa elegye miatt nem tudtam eldönteni hol szeretnék lenni szívesen: itt vagy otthon. Egy idő után pedig az itt...az is otthonná vált. A lelkem, a szívem két helyen élt tovább, de sehol nem tudtam egész lenni. Egy részem, a vidéki lány visszavágyott a farmra, a másik részem a szerelmes nő, aki olyan eszementen belezuhant a világ leggyönyörűbb szempárjába, pedig itt akart maradni, örökre itt.Ez volt az ami jellemzett egész életemben, ez az örök otthonkeresés, ahol egész lehetek. Mintha pedig a sorsom nem csupán az életemre, az éveimre telepedett volna rá ilyen megosztott módon, hanem most ugyanezt teszi az érzelmeimmel is. Beleültem egy olyan hullámvasútba, amelynek nem látom a végét, és azt sem látom mikor fog emelkedni, és mikor fog egy hatalmasat zuhanni velem. Kettészakítottam a szívem, amely talán soha nem is volt egész, mert nem lehetett. Mert éppen úgy ahogyan én magam is, úgy minden érzésem, minden gondolatom kereste a helyét, csak éppen nem tudtam róla.
A magányos napok fájdalmas csendje felőrölt, vagy éppen az, hogy a fiaim lassan elszakadtak tőlem, már egyre kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, hiszen nem őrizhettek örökké engem, nem maradhattak mindig mellettem, mert erre neveltem őket, erre neveltük: keressék a saját útjukat, a saját boldogságukat. Anyám egykor elengedett, én sosem kellett, hogy elengedjem a fiaimat, mert mindig is szabadok voltak. Én életet adtam nekik csupán, élni nem élhetek helyettük. Mindeközben azonban valahol, valamit elveszítettem magamból és nem találtam. Egészen mostanáig, mert egy részemet a végzetem egy eddig vadidegen férfi lelkében rejtette el. Én pedig visszatalálni vágyom hozzá. A baj csak az, hogy ez sokkal nehezebb semmint elsőre gondoltam. Ostoba vagyok tudom. Ostoba, mert tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a test melyet oly mohó vággyal ölelek, melyben elmerülni vágyom, melyet elmeríteni vágyok magamban, melyet nem tudok elengedni, melynek forrósága darabokra szed, több lelket rejt. Nekem pedig szinte állandóan vigyáznom kell arra akit én kiragadtam belőle. Talán időleges, talán éppen olyan időleges mindaz ami most történik, ahogyan az, hogy Theron mennyi ideig van a fényben. Nem tarthatom őt örökké benne, pedig ezt szeretném. Még el sem kezdődött, de tudom, hogy véget fog érni. Úgy fog fájni, ahogyan még semmi nem fájt azelőtt. Talán ez is okozza, hogy hirtelen lódul meg velem valami ismeretlen erő, partokat hagyok magam mögött akár a megvadult hullámok, az érzelmeket lovagolom meg, és húzom magammal őt is. Felzabálom a pillanatot, hogy aztán  a gyönyör betege legyek. Képtelen vagyok lassan uralkodni a gondolataimon, az akaratomon, amely mozdítja a kezem, reszketnek meg tőle az ujjaim, szabadítanám magunkat mindentől, mely a test pőreségének útjában áll. Ruhák, anyagok, ingek sikolya másodpercenként ahogyan a földre zuhannak, elfulladó sóhajok, halk morranások, az őrület határán táncoló buja gondolatok, mik mindkettőnkben megvannak. Csókokba rejtőzünk el, hogy aztán onnan rántsuk ki a másikat, vissza ide, ebbe a pillanatba, a ragyogó pupillák találkozásába. Nem eresztem egy pillanatra sem. Ujjaim úgy szántják végig puhán a bőrét, hogy minden kis érintést külön akarok megjegyezni.Emlékezni akarok pedig még el sem múlt. Összerándulok a gondolatra, hogy mennyire jó, hogy mennyire tűnékeny.
Belenevetek az ajkai közé, apró kacajjal, éppen csak karistolnak a hangok, éppen csak elhullik ajkain a hangom, belefullasztva minden az érintésbe, amikor odafeszülök és mohón kortyolom belőle a levegőt. Édes és bódító, mint a fűszeres bor. Megrészegít a jelenlétének mámora.Nem én őrjítem meg őt, hanem ő teszi ezt velem.Felszabadít azzal, hogy a karjainak rabságába zár. Nem tudja...édes tudatlanságban cselekszik, talán csak az ösztönei súgják meg neki, hogy amit most tesz velem valami olyasmi, ami lerázza magáról az elmúlt évek minden bánatát. Úgy hullott rám idővel minden ahogyan éjjel a hó a fenyvesek ágaira, és megmaradva rajta jéggé fagyva húzza lefelé. Így húz engem is a bűntudat, melyről most még nem veszek tudomást. Az ablakon át hallom, amint az eső eláll, de párája beszökik a nyitott ablakon és finom illattal tekergőzik körbe. Ruha surran, tekintete úgy fonódik az enyémbe, hogy ha pislognék kettőt rajta keresztül látnám a világot. Benne vagyok jelen, benne dobban a szívem jelenleg, benne kelnek életre akaratos sóhajtásaim, melyet kivált belőlem minden mozdulat amellyel a ruhámtól megszabadít. Segítek neki ha elakad, a kezemet is kihúzom, de egyetlen másodpercre sem engedem, hogy máshova nézzen. Kezeimmel az arcára simulok, és húzom közelebb, úgy csapva le megint és újfent a csókjára akárha éhes ragadozó lennék, kit csak ez tart életben. A lüktető forróság, amely kiszökik, mely az én ajkaim közé fut és elolvad bennem mint a forró vanília fagylalt.
Mint egy buta kis kamaszlány fut át rajtam a libabőr amikor rám simul, és megérzem immáron tökéletesen a bőre forróságát. A szíve kalapálása a mellkasomon dobol vad ütemet, akárcsak az enyém őrült vágtája. Alig kapok levegőt, pedig az ablak nyitva van. A kinti világ lassan csendesül, az utcazaj elszökik, messze viszi a közelgő éjjel sötétje, mely a mi titkos bűnünket is rejti.A tudatom legmélyén hasít át a felismerés, hogy olyasmit teszek amit soha azelőtt: megcsalom a férjemet. A mélyben szunnyadó ádáz bűntudat egyre erősebben dörömböl és kérlel, hogy hagyjam abba, nem tehetem ezt, nincs hozzá jogom...a tisztaság! A pokolba a tisztasággal! Brad két lábbal tiporta, amikor a nyitott házasságot felvetette és amellyel nem éltem eddig….most azonban elszakadt bennem valami. Valami ami már nincs ott, nem tart vissza, és egyre jobban hagyom eluralkodni magamon a saját ösztöneimet.
A nyakam vékony bőrére hullajtott csókok közepette a lehunyt pilláimon túl színesen kavarog a világ, mint egy maszatos ablaküvegen át figyelt esti városkép esős árnyfoltjai. Nem látok igazából semmi mást, csak az érzéseket hagyom bennem elsimulni, és magát a gondolatot, hogy ami most történik hosszú idő óta a legjobb. És nem csak azért mert új és más, hanem azért mert úgy érzem minden egyes perctől, amit Theron karjaiban töltök válok egyetlen egésszé. Hogyan fogom ezt feldolgozni? Hogyan történhetett ez velem? Számít ez most? Nem….
Kezével a hátamon megleli a melltartó csatját, mely egy halk pattanással engedelmeskedik neki. Mosolyogva bólintok a kijelentésére, alig vagyok képes beszélni, de szuszogva vidáman dörgölöm neki az orromat az övének.
- Dahlia minden bizonnyal ott nevetgél a háttérben ezen a kijelentéseden.- igen, tudom, hogy a finom modorú nő kicsoda, noha talán két percet beszélgettem vele az első találkozásunk alkalmával. Furcsa és megmagyarázhatatlan, senki más nem értené rajtam kívül ezt az egészet, hogy hogyan lehetséges ez, hogy minden bizonnyal elment a maradék józan eszem is, de azt tudom, hogy az utolsó lélegzetvételemmel is küzdeni fogok azért, hogy maradjon itt velem, még itt a fényben. Lágyan simulok hozzá, olyan közel ahogyan csak lehet, bár azt hiszem jelen pillanatban oly szorosan van hozzám, hogy minden mozdulata az enyém is egyszerre. Lágyan mozdul a csípőm, amint kicsit megemelem, hogy még közelebb eresszem. A lehető legközelebb.
- Theron….itt kell maradnod velem. Itt a fényben….ugye tudod? Most egy ideig itt kell. Csak még egy kicsit,ameddig….- alig kapok levegőt, amint megérzem a harapásait ismét a vállamon, a hangja beleegyező mondatfoszlány. A kezemmel simogatom a hátát, és halkan suttogok a fülébe mindenféle bolondságot arról, hogy mennyire akarom, hogy mennyire csodás minden másodperc, noha tudom, hogy minden ilyen másodperc elveszik majd az elmúlásban, az éjszakában, a következő órák egyikében, amikor majd haza kell mennem. Minden simításommal könyörgök gondolatban a többieknek, hogy ne nézzenek ide, hogy hagyják meg nekünk egy kicsit az elkövetkező pillanatokat….
-Hallotok ugye?- súgom a füléhez hajolva, ajkam érinti picit a fülcimpáját, a forró levegő végigsimogatja. Egyszerre izgató és egyszerre kérlelő.
- Csak rejtőzzetek el, ahogyan ő tette, amikor nektek volt szükségetek a fényre….csak rejtőzzetek el, és hagyjátok itt kicsit nekem. Aztán visszajöhettek….aztán vissza…- ígérem még egy utolsó mondatfoszlánnyal mielőtt végleg nem hagyom, hogy immáron ruhátlanul és készen mindenre ami történni fog belém boruljon.
Az ösztönös mozdulatok úgy kapnak el magukkal bennünket, hogy már nem tudom megmondani hol van ő, hol vagyok én, hol van a világ, a valóság, a minden, az univerzum. Egyetlen ponttá zsugorodik a jelen, és ott benne fogunk mi is elveszni. Ujjaim az övébe fonom, kapaszkodom az erősödő és feszülő mozdulatokban. Szisszenő morranás a megvadult násztáncát járó időben, a testem úgy feszül, hogy akár ketté is tudná roppantani az erő amely robban, felemészt, elragad elhamvad benne minden ami én vagyok és ami ő, hogy immáron mi legyünk.
Elolvad a világ, a gyér fények között nem sokkal később semmi más nem hallatszik, csak a lassuló ziháló szuszogás, a kezem a nyakára simul és úgy vonom emelkedő majd süllyedő keblemre a fejét, és a haját simogató ujjaim még lassulón becézgetik átizzadt fürtjeit.

A beteljesedett gyönyört nekünk ma drágán mérte az élet.

A "sötét szoba" olykor menedék, egy hűvös otthon, egy kényelmetlen, de jó rejtekhely, míg máskor kegyetlen börtön, egy örökké valóság, egy mély gödör, melyből kimászni egyikünk sem tud, maximum nagy ritkán és minden erőnket bedobva kitekinteni belőle. Olykor egy pajzs, mi védelmez a támadások ellen, de csak időszakosan, mert tudjuk, hogy egyszer karddal vagy anélkül, de szembe kell szállnunk az ellenféllel.
Számomra most negatívum volna semmint pozitív. De reméltem a többiek sem neheztelnek, amiért Mirabellel töltöm az időm. Eztán az sem bánom, ha napokig nem kerülhetek a felszínre, csak mikor Mirával vagyok. Másra nem is vágyom már. Olyasmiket mutatott meg, amikről nem hittem, hogy léteznek vagy már rég elveszettnek hittem őket. Megerősített, boldoggá tett, az élet általa nem csupán értelmet nyert, de már látom azt a sok-sok apró jót is, mik eddig valahogy fel sem tűntek.
A kellemes, beszélgetős teázgatás, szerelemittas, szenvedélyektől forró, huncut játékba csapott át. Hiszem, hogy egyikőnk sem így tervezte. De biztosan nem. Egyszerűen csak sodródtunk az árral. Egy őszinte szó, egy megértő érintés, egy félénk csók. Kíváncsiak voltunk, féltünk és vágytunk. Most pedig a tiltott gyümölcsbe harapva, egymásra kiéhezve fekszünk a kanapén. Feküdni... még mit nem! Különös nász tánc ez, mely még mindig tart. Néhol egészen kapkodva, ügyetlenséget hozva magával, és vad, meggondolatlan tetteket, máskor kínzóan lassú és forró, ahogy minden érintés után libabőrössé válunk, a csók nyomán elengedünk, a harapások apró piros foltokat hagynak maguk után. A ruhák szinte észrevétlen lekerülnek, csak hamar feledésbe merülnek.
- És biztosan előszeretettel fogja majd felhozni... - nevetem el magam, mert ismerem én annak a nőnek azsémbes oldalát is, hát még, hogy nem egy oldalon harcolunk. Olykor persze úgy teszünk, mintha béke honolna, de csak azért, mert mindketten tudjuk, hogyha volna arany közép út, azt választanánk.
- Itt maradok veled. Csak én. - búgom bőrét csókolva, ígéretet téve, ami bár lehetne üres is,most mégis úgy érzem képes vagyok rá, itt tudom tartani magam vele, de csak is azért, mert mindketten ezt akarjuk.
Csillogó szemek pillognak fel a "fénybe", érzik, hogy valaki megszólította őket. Néma csendben figyelnek az ismerős hangra, kinek gazdájára már egyre többen és jobban kíváncsiak. Egyedül Ethan az, aki kizárva magát, duzzogva fogja be fülét, miközben kidugva nyelvét fújtat, mert a mai este az övé lett volna. Illetve Darius burkolózott hűvös némaságba, de már mióta akarata ellenére kitaszított Mirabell a "fényből". Máig nm tudjuk, hogy lehetséges ez, és ez őt bizony nagyon aggasztja. A "sötétség" még mindig hűvös, de békés csend honol benne.
Egymás ajkait faljuk csókért, mint egyetlen éltetőnedűért, mégha olykor egyikünk bele is nyög, amiként testünk lassan eggyé válik, hogy egésszé lehessen. A lomha mozgás aztán tempósabbá válik, amiként a szenvedélyünk is tető fokára hág. Kevesebb a csók, hangosabban zihálunk, minden mozdulatnál. Hiába hajolok ajkaihoz, alig-alig jutunk el odáig, néha már csak beleharapok alsó ajkába, mert még mindig magaménak akarom őt.
Míg tart többet akarok, ám mikor véget ér, s én fáradtan hajtom fejem a mellkasára, kipirulva, megizzadva, nagyokat szuszogva, már is hiányolni kezdem az érzést, azt a hirtelennyi sok mindent, ami túl gyorsan és váratlan ért végett. Akár egy csokoládé kocka, ami mikor olvadásnak indul elönt jó érzésekkel és egyszerűen csak élvezni akarod, aztán pillanatok alatt az egész eltűnik. A különbség annyi, hogy akkor még mindig van mód a folytatásra, még hozzá egy újabb kockát bekapva, itt azonban idő kell a feltöltődéshez, s mire elérkezne, egy puha csókot nyomva finom bőrére, elalszom.
- Itt maradok veled, királynőm... - motyogom, de már fél lábbal az álmok völgyén.

Hajnali órákban...

Nagyot szusszanva, ösztönösen dörgölöm arcom a meleghez, álmatagon még fel sem fogva, hogy általában - azaz mindig - egyedül vagy maximum Vasemberrel alszom és ő nem szokott ilyen meleget árasztani. És ami azt illeti halkan szuszogni sem...
Kipattanak a szemeim és megemelem fejem, hogy megnézem kit használok ágyikónak. Nem ugrik be hirtelen, hogy a kócos tincsekkel arcát takaró nő személy Theron barátja, csak az, amit a szemeim látnak és azok bizony éppen alig néhány centire néznek velem farkas szemet. Hol az alvó arcára tekintek, hol a másik kettőére, mindezt elszörnyedt, tátott szájjal.
Kellett némi idő, hogy lecsengjen ez a néma kiakadásom, de mikor ez megtörtént és sikerült még nem felébresztenem, vettem a bátorságot és közelebbről is megnézegettem. Mármint a szuszogó arcát. Lassan emelkedtem fel róla, s miután óvatosan leszálltam - így aztán nem kicsit megborzongva a hűvöstől - a kanapé mellé guggoltam és a térdeimre könyökölve, mosolyogva figyeltem az arcát, mert hát... mert hát azta! Nem igazán jönnek hozzánk és én például nem is barátkozhatok a kintiekkel. Na de ő most benti, és az nem tilos, hogy bentiekkel ne barátkozzak. Beharapva alsó ajkam emeltem felé egyik kezem, hogy óvatosan elsimíthassam tincseit. Akkor jött ám a nagy meglepetés! Rögtön be is ugrott, hogy miattuk lettem én a székbe utasítva. Most aztán jól visszaadom nekik. Körbepillantva gyorsan összeszedtem a ruháját és pimasz módjára a szobába vittem, bedugva az ágy alá. Ajajj, lesz itt ne mulass! A cipőiket csak is azért tettem a bejárati ajtó mellé, ahová kell, mert én csak pimasz vagyok, de Darius gonosz és ha neki tesznek keresztbe, huh. Visszasétálva aztán rájöttem, hogy a nyitott ablak az oka a hidegnek, de azt én bizony nem tudom becsukni, így inkább kerítettem egy melegítő nacit és az előszobába eldobott pulcsit vettem fel. Na persze gondoltam én Mirabell nénire is. Senki se szeret taknyos lenni, így visszatérve hoztam magammal az ágy takaróját is, és ráterítettem.
Ha szerencsém volt, még egy ideig nem kelt fel. Na nem azért, mert szeretném, ha egész nap aludna, de olyan vicces gondolat, hogy nem vagyok egyedül, hogy másnak is hallani a néma csendben a szuszogását és mozgolódását. A földre ülve aztán rábukkantam még egy ruhadarabjára. Láttam már ilyet, bár nálunk ilyesmiből szerintem nincs is. Erősen elfojtva a nevetésem, levegővel telt pofazacskókkal emeltem meg a csattjánál megcsípve. Aztán magamhoz mértem és halkan el is kuncogtam magam, hogy milyen nevetségesen nézhetek most ki. De végül ez is ott végezte, ahol a többi, teljesen értelmetlen női ruhadarabb. A fejemre csatoltam, mint egy retró pilóta sapkát és ültembe még el is jászottam a gondolattal, ahogy kitárva karjaim, mint a szárnyak, repülőt vezetek. De nem ám olyan kis semmit. Vadászrepcsit! Brrr! Bum-bum! Erre kezdhetett ébredni, mert a mocorgására odakaptam fejem, majd négykézláb oda is másztam hozzá, hogy a kanapé mellől figyelhessem.
- Tente baba, tente... - sutyorogtam, mert ha itt most éneklésbe kezdek, tutira és visszafordíthatatlanul felkel.

Theron/Ethan & Mira

Eddig nem tudtam milyen az amikor kilép az ember a saját megszokott világából. Eddig nem tudtam milyen feladni önmagunkat, milyen elveszni egy idegen lakásában, idegen fények között, idegen illatok között, mégis érezni azt a jóleső forróságot, amely beburkol, akár a fűtött szobában egy puha gyapjútakaró.Eddig nem tudtam milyen levegőt is alig kapni egy ismeretlen ölelésben, nem tudtam milyen másnak az érintése, annyi év után….annyi év után más szeret, más súg a fülembe édes kis semmiségeket, más hozza le számomra elérhető közelségbe a mennyországot, más teremti meg az apró mozdulatokba zárt szendergő csodát. Más és nem a férjem. Elnyel bennünket egy világ, egy univerzum, amit mi teremtettünk meg. Felépítettem kétkedésből, az ő félszeg mosolyából, a kéréseiből, a taxi hátsó üléséről kilopakodva a lanyhuló esti, esőt ígérő brooklyn-i őszben, bizonytalanul rohanva a saját végzetünk felé. Egy záródó ajtó takarásában, a visszavonhatatlanul remegő ajkak csókszomjában. Még csak beszélgettünk, még csak igyekeztünk megtalálni a másikhoz az utat, még csak ismerkedtem azzal a világgal amelyben él, amelyet megoszt a lelkének apró kis részeivel, akik egyazon testen próbálnak osztozkodni, noha még magam sem vagyok azzal tökéletesen tisztában, hogy hányan is vannak. Sokan. Sokan bújnak meg most a fényen túli sötétben és semmi mást nem érzékelek, csak a kíváncsian pislogó szemek apró, pattogó hangját, a levegővételüket és a visszafogottságot, ahogyan most hagynak bennünket itt a fényben. Itt hagyják nekem Theront, és egy idő után senki más nincs csak ő meg én. Önzővé válok. Másodpercek alatt önzővé, és semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy ez  mindig így maradjon. Hogy övé maradjon a fény. Jól tudom azonban, hiszen már tudtam akkor is amikor ebbe az egészbe belementem, hogy ami most történik, az egyszeri és megismételhetetlen. Talán ezért vagyok egyszerre boldog és szomorú, egyszerre akarok mindent, és egyszerre akarom őt hosszan és meg nem szűnően érezni. Csak őt. Most és csak őt. Kérlelek, kérlelem, hogy maradjanak távol, hogy hagyják meg nekem őt, hagyják, engedjék, hogy ez az apró kis univerzum, ez a csöppnyi világmindenség beburkoljon bennünket, elrejtsen mintha nem lenne holnap, mintha nem lenne bűnbánat, mintha lenne bárki aki majd feloldoz, és nem bűntől terhesen kellene hazamennem, mintha a világ legnagyobb vétségét követtem volna el azzal, hogy szeretni mertem. Nem tudom mi ez az érzés, nem tudom honnan jött, még kevésbé tudom, hogy meddig marad az enyém. Talán már csak órákra, talán a hajnal majd ellopja mellőlem, talán a fény kialszik, talán egyedül maradok, talán egy idegen mellett ébredek. Talán Theron mellett. Noha tudom, már abban a pillanatban tudom, hogy az utolsó pillanataink születnek meg a gyönyör oltárán, amikor a ragyogó íriszek az enyémbe fonódva taszítanak át bennünket a beteljesülés végtelenül könnyű nirvájánába.Ujjam fehéredésig kapaszkodnak az ujjába, tenyerébe markolom az utolsó mozdulatokat, a csípő utolsó rezzenését, az utolsó sóhajt a vállába fújom, az utolsó halk, alig hallható szót a bőre alá csempészem. Odakint lassan alábbhagy az eső, már csak aprókat koppan az ereszeken, monoton dallamtalan hangja ritmikusan pattog a párkányon is. Jól esik most a hűvös, jól esik most, hogy az arcomba vág, jól esik, most elrejtőzni az ölelésében, és percekig szótlanul és némán figyelni egyszerűen csak azt, hogy létezik. Itt mellettem.
Egy ideig csak simogatom a fejét, szemeimet le sem merem hunyni, csak hallgatom hogyan lesz egyenletes a lélegzetvétele, és tudatom mélyén már érzem, hogy az aki az előbb velem volt lassan átúszik a fény túloldalára, és a sötétségbe rejtőzik el ennek a napnak minden másodpercével. Magával viszi egy részemet is ami immáron visszavonhatatlanul nála marad, vissza sem akarom venni. Neki adtam az egész napomat, és amíg az első derengés haza nem űz, neki adom az álmomat is. A pihenést, az ittlétet, hiszen megigértem. Ujjaim a haja között játszanak, a tincseket csippentem hüvelyk és mutatóujjam közé, és végighúzom rajta. Apró fuvallat kap bele a függönybe és íriszeimmel csak egy másodpercre szakadok el Therontól, aki már békésen alszik. A test, mely annyi mással összezárja őt nyugovóra tért és vele együtt minden ami mi ketten voltunk. Szerettem volna megígérni neki, hogy lesz még ilyen napunk, szerettem volna megígérni, hogy máskor is találkozunk majd, de tudom, hogy nem tehetem. Bárhogyan is van, innen hamarosan haza kell mennem. Gyötör az érzés legbelül, hogy valami megváltozott, az életemben. Eddig tudtam, hogy ki vagyok, hogy az évek kivé formáltak, hogy ki az aki belépett azon az ajtón a lakásba, csak azt nem tudom ki fog innen elmenni. Olyasmit tettem ami azelőtt még csak meg sem fordult a fejemben, és ha végigondolom, most is megvolt millió esélyem, hogy elmenjek. Nem tudom, hogy az tartott is, hogy a házasságom romos és üszkös felszíne felett egyensúlyozva Theron volt az első kéz amiben erőt éreztem arra, hogy megtartson, vagy egyszerűen már olyan veszedelmes módon hiányzott ez a fajta törődés, ez a fajta figyelem. Amikor nőiességem negyvenhét éve egyszeriben nyílik ki mint a lassan hervadó virág, még utolsó búcsúpompát adva a végső tavasznak. Sokáig gondolkodhatok még rajta, hoy miért pont ő, miért pont vele, miért komplikálom az amúgy sem egyszerű életemet egy olyan férfival, aki tulajdonképpen mások számára nem is létezik. De talán pont ez a szépsége. Hogy ő csak az enyém, hogy csak én láthatom meg a test mögött mely rejti őt. Csak én vagyok képes előcsalogatni, úgy igazán.És pontosan ez a fájdalma is az egésznek. Hogy ha itt is van velem, az időnk véges. Mindig véges. És nem csak azért, mert nekem haza kell mennem a családomhoz, hanem mert Theron sem lehet örökkön a fényben. Mintha egy olyan szerelem lenne, amely számára az én lelkem csak egy tranzitmegálló, és csupán időnként érkezik, akkor sem maradhat sokáig. Keserűséget érzek és csordultig telt szerelmet amikor végül én is elalszom vele, egymásba kapaszkodva, az álom határán még egy ideig egyensúlyozva, utolsó pillantást csókolva az alvó pilláira.
- Isten veled, Theron!- búcsúzom halkan, alig hallhatóan, bár hozzá sem jutnak el a szavaim, mégis valamiért ki kell mondanom. Másképp már nem lesz lehetőségem. Tudom, hogy ha innen elmegyek nem fogom keresni, nem fogom felhívni, nem akarom, hogy újra találkozzunk. Mert az elválás minden másodperce fájóbb, mint a találkozás összes öröme. A csodát kortyolni kell, mint szomjazó vándor ezrednap is a tikkasztó hőségben, de aztán tovább kell indulni. Nélküle. A csodák nem maradnak velünk. Azok egyszeriek és megismételhetetlenek, Mint ez a semmiből érkezett pár órás szerelem a nyitott ablaknál, az esőfalta brooklyn-i őszi éjjelen, amely végül elringat és elaltat.


A derengő fény lassan simogatja arcom, majd valami puha terül rám, finom öblítőszer illata van. Boldogan bújok lejjebb a takaró alatt. Még félig az álmomban járok, félig pedig már az ébrenlétben keresem az utat vissza a jelenlegi valóságba. A test, mely szinte egész éjjel nekem bújt nincs itt. Melege az első ami hiányérzetet generál bennem.Mégsem nyitom még ki a szemeimet, noha szépen lassan lopakodik vissza a világ a gondolataim közé, és lassan emlékekké összeállva kavarog bennem, de azt hiszem még mindig nem teljesen ahhoz, hogy felfogjam hol is vagyok, és kivel….vajon kivel?
“Tente baba tente….” hallom a hangot, mely oly ismerős, de mégis van benne valami gyermeki lágyság, valami szokatlan huncutság, ami mégis ad neki valamiféle más szintezetet.
-...itt van már az este. Anyuka is alszik, apuka is alszik…- motyogom mosolyogva, mintha éppen visszarepülve az időben én énekelném a fiaim valamelyikének ezt az édes kis buta altatót, amit számtalanszor elő kellett adni akkor is amikor mindketten már félig aludtak. És természetesen nem csupán anyukát vagy apukát kellett benne felsorolni, hanem a fél rokonságot, a barátokat, a kukás autót, vagy a parkban a galambokat etető Mr Ponter-t, esetleg a kedvenc óvónénijüket, akit Rod rendszerint havonta két alkalommal feleségül kért, és mindig egy buksisimit meg egy mosolyt kapott cserébe, ami rettentően le tudta lombolni.
Óvatosan nyitom ki a szemeimet és a mosolyom lassan döbbenetté válik, amikor a homályos kép lassan tisztulni kezd és megpillantom Theront négykézláb, a feje tetején, roppantul idétlen módon a melltartómat. Összevonom a szemöldököm, ahogyan lassan felülök, és a takarót, amely nem tudom mi módon és mikor kerülhetett rám, de éppen a legjobbkor van itt magam elé húzom. A józan ébredés közepette elég hamar világossá válik, hogy nem Theron van itt, hanem valaki más. Valaki más ébredt fel a fényből, és Theron most a háttérbe húzódott vissza. Keserű az utóíz, keserű az érzés, hogy el sem tudtam tőle köszönönni. A furcsa, kicsit talán ösztönösen vidám mosoly mögött, meg az előbbi gyerekdal mögött valaki más sejtek...valakit, akihez egyszer már majdnem szerencsém volt. Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy találkoztam Theronnal.
- Ethan?- bizonytalanul teszem fel a kérdést, noha egyértelműbb nem is lehetne, hogy ki mellett ébredtem. Tulajdonképpen azt hiszem az egyik legrosszabb verzió bizonyos szempontból, mert a meztelenségem mást nem valószínű, hogy ilyen zavarba hozott volna, ahogyan ezt a kis embert, aki jelenleg a testet birtokolja. Meglehet ő tette rám a takarót. Te jó ég! Ebbe azt hiszem nem is gondoltam bele. Pedig kellett volna. A döntésem, hogy többé ez nem ismétlődhet meg most lesz még erősebb.
- Visszaadod nekem azt ami éppen a fejeden van?- és ha már itt tartunk, akkor jó lenne tudni, hogy a ruháim hol vannak. Nem hiszem, hogy a mosógépbe tette, hacsak nem egy másik alteregó ébredt előbb, aki ráadásul rend és tisztaságmániás, de akkor minden bizonnyal nem lenne még mindig nyitva az ablak és a többi holmi sem lenne szétdobálva.Körbetekerem magamon a takarót, és felkelve az ágyról az ablakhoz indulok, hogy becsukjam. Másképp kell megközelítenem a dolgot, és úgy kell innen elmennem, hogy Ethan elfogadja a távozásom, megértse, ami nem egyszerű, tekintettel arra, hogy bár egy harmincas férfi testét látom, akivel előző éjjel együtt voltam, de mégis egy gyerekkel beszélek. Ez őrület!
- Gondolom nem bánod, és minden bizonnyal Theron sem bánná, ha most innék egy kávét! Mit gondolsz, mit szólnál egy bögre finom, habos kakaóhoz? Nem láttam még olyan gyereket aki ne szerette volna. Ahogyan meg én készítem, úgy meg különösen.Órrriiiiási habfelhő van rajta, és amikor belekortyolsz, akkor habpamacs marad rajta. Na? Velem tartasz a konyhába? Ígérem mindenre vigyázni fogok.- és be is fogom tartani az ígéretemet. A kezem nyújtottam fel, a másikkal pedig a takarót fogtam. Eszement módon kutakodtam az emlékeim között, hogy amikor nézelődtem a lakásban mi mindent láttam ami Ethan- ra lehetett jellemző. Aztán eszembe jutott az egyik szobában a Vasember figura.
- Tudod...azt hiszem ha Pepper Potts ruhája veszett volna el, akkor Tony Stark biztosan az elsők között lett volna, aki latba vetve minden tudását megkereste volna neki. És szerintem rád is büszke lenne ha megtudná, hogy te meg segítettél nekem megkeresni a ruhámat.- mikor mellém lépett levettem a fejéről a melltartómat és belegyűrtem abba a kezembe,ami még a takarót szorongatta a mellkasom előtt. Nem lesz olyan könnyű elmennem innen, de valahogyan nem volt szívem itthagyni még Ethant. Nem hiszem, hogy ha ő van a fényben túl sok mindenkivel barátkozna...és bárhonnan nézem, ő egy gyerek, aki valószínű nem sűrűn kap anyai szeretetet. Még ha nem is tudom teljesen megadni neki, egy kis időre megtehetem. Elvonatkoztattam a testtől és a kisfiút láttam. Aki nagy szemekkel néz rám kíváncsian és láthatóan elgondolkodva azon amit mondtam. A kezem még mindig nyújtottam felé, hogy megfogja és elinduljunk a konyhába.

Tágra nyílt szemekkel pillogtam ki az ablakon keresztül elsuhanó fényekre, amik mint ezernyi csillag száguldottak el mellettünk. Pedig tudtam én, hogy csupán az éjszakában utat mutató lámpák fénye világít, azok, amik segítenek az eltévedteknek haza találni, a reményteleneknek új reményt adni. A kocsiban halkan duruzsolt a fűtés mióta sietős tempóban úton voltunk az ismeretlen cél felé, melegem is volt már a kabátban, amit a kinti őszi idő ellen adott rám anya. Közben pedig Elvist hallgattuk a rádióban, a jó öreg rock'n roll királyát, bár csak halkan, olyan halkan, hogy még a dalt követő, elmerengő dudolásom is jobban hallatszott. Először ültem elől az autóban, anya mellett, ritka pillanatok egyikeként. Általában hátul kellett ülnöm, mert John, anya új legjobb barátja - aki érthetetlen okokból velünk lakott - nem szerette, ha elől ültem, ahogy azt sem, ha eldugtam a távkapcsolót előle, hogy ne kapcsolhassa el a tévét, mikor mesét néztem vagy, ha sírtam, mert bibis lett a tenyerem, mikor elestem. De annak sem örült, ha befurakodtam melléjük este az ágyba, mert mondjuk hangos volt odakint a vihar vagy féltem a ruhásszekrény mélyén élő koboldoktól. Nem szerettem Johnt és szerintem ő sem engem. Viszont... szeretem anyát és azt hiszem ő is engem. Annyira, hogy miközben vezetett, nem győzte törölgetni piros, könnyektől nedves arcát, minden bizonnyal azért, mert meghatódott, hogy végre kettesben lehettünk, John és a folytonos kiabálásai nélkül. Egy idő után aztán felváltották a fényes lámpákat a csupasz fák, az eddig sima út alattunk, pedig hepehupás lett és Elvis is egyre szaggatottabban énekelt a rádióban. Nagyon rázott az egyenetlen talaj, amitől kissé talán hányingerem is volt, de okozhatta ezt egy rossz érzés is, amiért letértünk a lámpákkal megvilágított autópályáról. Aggodalmasan anyára néztem, bár úgy tűnt, ő tudja merre megyünk.
 - Hova megyünk anya? - kérdeztem meg-megremegő hangon, ahogy pattogtam az ülésben és csak a biztonságiövnek köszönhettem, hogy nem buktam előre vagy nem ütöttem meg magam. Ám választ még nem kaptam akkor, s jóllehet később sem. Ráadásul az eső is eleredt, vadul kopogtatott az ablakon, attól féltem előbb vagy utóbb be is töri. Nem szerettem az esőt, mert mikor beborul, sokszor haragosak a felhők és szórják a villámokat, amik pedig nagyon félelmetesek. A sötétben is félek, de ha még az idő is mérges, huh!
Aztán megálltunk valami túlon-túl erdős helyen, ahol félelmetesen magasodtak fölénk a meztelen fák, alig engedve utat a hold fényének, amit olykor még a felhők is eltakartak. Anya még az autót sem állította le, sietősen kapcsolta ki az övét, majd remegve törölgetve szemeit és hangosakat szipogva szállt ki.
 -  Itt ne hagyjál! - kiáltottam utána már majdnem megsértődve, minek után becsapta az ajtót és a sűrű eső cseppek áztatta ablak üvegen kissé elmosódott az alakja, de még tudtam követni szemeimmel. Megkerülte az autót és kinyitotta az én felemen is az ajtót, aztán hamar az én övem is kicsatolta. Egyedül akartam kiszállni, de ő megelőzve a hónom alányúlt és kivett. Szinte éreztem, ahogy a gumicsizmám belesüpped a sárba és én hiába kaptam magamra a sárga eső kabátom csuklyáját, már ígyis csurom víz volt a hajam. Hideg volt, a szél is fújt kicsit, én pedig csak nagy nehézségek árán tudtam kihúzni csizmácskám a sárból, ami minden alkalommal, amint megtaláltam egyensúlyom, ismét elnyelte a lábbelim.
 - Fúú anya, nagyon ragad a föld! - jegyzem meg hangosabban az eső okozta hangzavartól. Bevallom nem volt kellemes ilyen időben, késő este, a semmi közepén dagonyázni a sárban, de akármikor akármennyire is féltem bármitől anya olyan volt nekem, mint egy fénylő angyal. Minden sötétséget elűzöttt, ha kellett, akár a nap, ahogy előbújik reggel vagy a hold, ki az estében világítja meg a csillag gyerekeivel a sötét eget. Anya mellett még ebben a cudar időben is megtaláltam a jókedvem, nevettem azon, ahogy cuppogott a gumitalpam a sárban, nem egyszer majdnem kilépve a csizmámból, ahogy ki-be lépegettem belőle.
 - Nézd anya, kacsa vagyok! Kacsa va... - pillantottam fel nevetve, bal oldalt hiányzó szemfoggal, mikor megláttam, hogy visszaült és becsapta az ajtót. Az eddig mókás játék a sárban most igazi küzdelem volt, ahogy megkellett tennem azt a két lépést a kocsi ajtójáig. Mintha a föld is szándékosan kapaszkodna a bokámba, nehogy elérjek odáig. Ám ahogy a hidegtől reszkető, vizes kis kezem ráfogott az ajtó nyitó fogantyúra, anya odabentről lenyomta a zárat, így hiába huzigáltam, rángattam, nem nyílt ki. Döbbenten néztem fel.
 - Anya? - pislogtam rá értetlenül a hidegtől párás üvegen keresztül és nem kicsit megrémülve, hát még mikor tolatni kezdett.
 - Anya! ANYA! - kiáltottam be neki ijedten és minden erőmet bevetve rángattam ki a sárból a csizmáim, hogy utána eredhessek. Annyira elszántam magam, hogy az egyik csizmám is magam mögött hagytam, a másik pedig úgy beragadt a sárba, hogy hasra estem és csupa piszok lettem. Mire pedig felnéztem az autó megfordult és távolodva egyszer csak eltűnt az esős idő köd fátyolában. Sírva hajtottam arcom a sárba, mert úgy éreztem a világ egyszeriben véget ért. A boldogságtól csurig telt szívem üressé vált, lelkem, ahogy a sárga, vízzel telt csizmám a sárban, megrekedt valahol. Már nem volt meleg fény, nem volt ott, hogy a fénye messzire űzze a rossz gondolatokat, a félelmetes árnyakat, a fájó érzést a pocakomban. Hideg volt, nyirkos és zajos, míg nem minden el nem csendesült. Mintha csupán egy álom lett volna, egy rossz, nagyon csúnya álom. De már nem fáztam és vizes sem voltam, békés csend honolt, akár hol is voltam. A sötétség elnyelt, mégsem éreztem magam teljesen egyedül.
Félve nyitottam ki szemeim az új világban, melyet csupán egyetlen egy csillag világított meg, amit mi máig úgy hívunk "fény". Eltévedt emberek ülik körbe, akik azt hiszem arra várnak, hogy ez a csillag, haza vezesse őket. Ám addigis együtt kell maradnunk, kalandoznunk, sírnunk és nevetnünk, kérdésekre válaszokat keresnünk.

[...]

Meglepődve tapasztaltam, ahogy lassú mosoly kúszott ajkaira és a dalt is folytatta. Nahát, hiszen beszél álmában! Mit beszél, énekel! Elkerekedett szemekkel pillogtam párat, s csak aztán esett le, hogy minden bizonnyal nem is aludt csak úgy tett. Széles mosoly ült az arcomra, mert noha felébredt, még itt van, és amíg itt van, tudunk beszélgetni, játszani, mesét nézni és még sok-sok minden mást is. Mert bizony most enyém a "fény" és akkor én lehetek Mirabell nénivel. Mert ez mostantól így megy, nem? Akié a "fény", az játszhat a nénivel is.
 - Korán van még. De ha már felkeltél, akár játszhatunk is. - somolyogtam huncutúl, mert végtére is mindvégig ezt akartam. Játszani vele, hogy a nap kicsit izgalmasabban is telhessen. És hogy elmondhassam, nekem is van már barátom. Olyan, akit nem a szobából ismerek. Igaz, kicsit idős, lány és Theron minden bizonnyal kisajátítaná, ha tudná, de nem tudja. - De vannak képregényeim is, ha azokat akarod megnézni. Szuperhősökről. - haraptam be alsó ajkam, ahogy szégyenlős zavartságban, enyhén elpirulva felajánlottam neki őket. Na nem azért, mert tetszene, pff, ugyan már, a lányok tele vannak halálos bacikkal, ezt mindenki tudja. De senki másnak nem engedtem még meg, hogy a holmijaimhoz nyúljon, bár igaz, nagyon nem is volt kinek ajánlatot tennem itthon.
Ahogy felül, egy pillanatra akaratlan is eltereli figyelmem, hogy nos, tökre... szóval meztelen. De csupán egy pillanatra nézek a takaróra, aztán kuncogva adom a tudtára a nyilvánvalót.
 - Pucér vagy... - vigyorgok oldalra pillantva kárörvendően, mert nehéz ezen nem jót szórakozni, mikor tudom, hogy csak is miattam nincs rajta még ruha. Mert ravaszul eltűntettem a ruháit. Na persze egyből eszembe is jutott én mit éreztem, mikor Susan eldugta Vasembert, így elkapott a bűntudat. Ám a nevem hallatán egyből elterelődött a figyelmem és felcsillanó szemekkel csodálkoztam el rajta. Visszakapom rá tekintetem.
 - Te tudod a nevem? Theron mondta el? Beszélt rólam? Mondott rosszakat? A-az nem igaz ám, hogy hiszek a mikulásban. - mentegetőztem, mert már csak az hiányzik, hogy elárulja a titkaim másoknak, aztán jól megnézhetem magam, mert mindenki kiröhög. Én laza csávó vagyok, úgy is viselkedem. - Pff, dehogy! Mindenki tudja, hogy nem létezik. - csóváltam meg a fejem túlzóan tagadó grimasszal. De azért remélem se a télapó, se a jézuska nem haragszik meg rám ezért.
 - A pilóta sapkám??? - kérdeztem vissza szomorúan és egyáltalán nem lelkendezve az ötlettől a fejemen lévő ruhadarabhoz kapva, hogy már is vissza venné. A pilóta a sapkája nélkül olyan, mint... mint egy zebra csíkok nélkül. - Hát jóó... - adom be végül derekam, de még nem veszem le a fejemről, hanem követem a tekintetemmel, ahogy az ablakig sétál, hogy becsukja.
 - Darius szerint fontos a szellőztetés, mert a friss levegőtől maradunk egészségesek. Szerintem a gyümölcsöktől és az undorító brokkolitól, de kinek mi... - vontam vállat megosztva eme elméletet, mert hát ő doktor néni, nyilvánvalóan az egészéges dolgok tudója, aki csak is alátámaszthatja a meglátásom. Fúj brokkoli...
A földön ülve elmosolyodva figyeltem, ahogy föl-alá járkál. Olyan furcsa volt, hogy itt van. De tagadhatatlanul nagyon örültem neki, mert ha beszéltem hozzá, anélkül is láthattam az arcát, hogy a tükör előtt kellett volna állnom, nem ismert és én sem őt, ami tök izgalmas szerintem, ráadásul bármikor megérinthettem annak tudatában, hogy bizony nem egy képzeletbeli barát, hanem totál igazi. Olyan igazi, mint Micimackó Róbert Gidának. Vagy fordítva...
Mindig is sejtettem, hogy csúcs, ha az embernek barátai vannak, de azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire király, ha valakinek anyuka barátja van. Egy fiú barát biztos nem csinálna kakaót, szóval túlzás nélkül állíthatom, hogy csillogó szemekkel, fellelkesülve pattantam fel, ahogy elképzelve a kedvenc italom ilyen gusztusosan tálalva még a nyál is összefutott a számban.
 - Úúú, igeen!! - ugrottam fel a földről. - Imádom a habfelhőket! - zsongtam be teljesen, noha még sosem ittam habfelhőt, de ha ittam volna, tutira imádtam volna. Éljen a habos kakaó! - Imádom a kakaót! Habfelhős kakaót mindenkinek!! - emeltem égbe a kezeim világgá kürtőlve a dolgot, de aztán nem voltam rest megfogni a kezét. S mikor ez megtörtént kipirulva, néma csendbe burkolózva, somolyogtam rá, mert nem tudtam nem zavarba jönni, hogy megfogtam egy lány kezét. Bacik ide vagy oda, Mirabell néni lesz a legeslegjobb barátom. A szégyenlős mosolygás azonban csak addig tartott, míg nyomós érvekkel alá nem támasztotta, miért kell visszakapnia a ruháit. Teljesen igaza van. Tony biztos nem dugta volna el Pepper ruháit. Ő nem olyan. Elcsodálkozva hallgattam végig, egyrészt, mert letaglózott, hogy néni létére így ismeri Tonyékat, másrészt, mert most aztán alaposan túl járt az eszemen. De be kell valljam, egyre jobban kedvelem. Azt hiszem össze fog még akadni a bajszunk Theronnal.
 - Szerinted büszke lenne rám? - pislogtam rá nagy szemekkel, s valamiért úgy éreztem, hogy bármit is mond, az csak is igaz lehet. Mint amikor anya azt mondta, hogy elvisznek a rendőr bácsik, ha nem fekszem le időbe. Sosem tudtam meg végül, hogy valóban így lett-e volna, de nem is mertem fent maradni, ha nem is voltam álmos sem. Még a szememet is becsuktam, hogy ne lássák a rendőrök, hogy ébren vagyok. Az viszont örömmel töltött el, ahogy elképzeltem, amiként Vasember megveregeti a vállam és szép dolgokat mond nekem. Aztán pedig kapok egy olyan páncélt, mint az övé és együtt küzdenénk a rosszak ellen. Az olyanok ellen, akik ellen most is küzdünk, csak akkor már erősebbek lennénk.
 - Na jóó, de ígérd meg, hogyha idehozom és felveszed, nem rohansz el. Mert akkor nem hozom ide őket és csak egy pilóta sapkád lesz, meg egy takaród. - lengettem meg neki mutató ujjam figyelmeztetésül, hogyha szökni próbál lesz ne mulass. Amennyiben viszont szavát adta, nem volt kérdéses és a hálóba igyekezve, előkotortam a ruháit. Közben pedig elmosolyodva azon gondolkodtam mennyi mindent játszhatunk majd, ha megittuk a kakaót. Mert semmit sem szabad bevinni a szobába, ugyanis Darius nagyon mérges lesz miatta. Ha bár... Mirabell néni óta nem nagyon hallottam felőle, minden bizonnyal megijedt anyai hatalmától - amitől szerintem minden ember megijedne - , szóval lehet innentől kezdve a doktor néni lesz a parancsnok. Én örülnék neki és szerintem Theron is.
 - Ugye leszel a barátom, Mirabell néni? - pillantottam rá kíváncsian, talán egy kicsit megszeppenve a saját kérdésem nyomán. - Csak mert... most még üres a legjobb barátom helye, szóval egyből lehetnénk legjobb barátok. Az se baj, ha Theronnal is barátkozol, de azért velem is foglalkozz sokat. - motyogtam neki a konyha felé haladva.

Ethan & Mira

A gyerekek drágakövek, amelyeket rejtegetni kell, vigyázni és óvni, semmint a felszínre hozni őket. Lelkünk tárnájába zárni, és minden lélegzetvételünkkel csak rájuk figyelni. Noha az én fiaim már mindketten felnőttek és talán nem igényelnek tőlem már annyi figyelmet mint egykor - vagy nem akarják beismerni - ugyanazok a drágakövek maradtak, ugyanazok a féltenivaló kincsek, akiket egykor lázas izgalommal ringattam álomba. Sok dolgot megbántam az életben, sok dolgot bárcsak másképp csináltam volna, sok dolog bárcsak soha meg sem történt volna, sok dologra emlékezni sem akarok. De egyetlen döntésem van amit sosem bántam meg, amit valahányszor ismételhetném az életemet ugyanígy tennék: anya lettem. Ez egy életre szól, elszakíthatatlan, még akkor is ha valaki szándékosan törekszik rá. A gyermek az utolsó kis idegszálával is örökkön kapaszkodni fog belénk. Megérzi ha rossz kedvünk van, megérzi ha boldogok vagyunk, nem tudjuk neki elhazudni a jókedvet, ha mögötte sírunk...mert a gyermek észreveszi a visszanyelt könnyeket. Vannak anyák akik nem törődnek a gyermekeikkel, akik szándékosan hagyják hátra őket...de kitörölhetetlenül a részükké válik, és később, amikor az elmúlás megérinti őket, akkor döbbennek rá, hogy az a kötelék nem szakadt el amikor fizikai valójukban elváltak tőlük. Az láthatatlanul ott feszült, és arra várt, hogy visszarántson, és szembesítse a tettével.
Ha jobban magamba néznék, akkor tudnám, hogy az amit a múlt éjjel tettem talán nem a házasságomra lesz legnagyobb hatással, hanem a fiaimra, akiknek az apját árultam el. Egy férfi ha megcsalja a feleségét, az bocsánatos bűn...talán idővel el lehet felejteni túl lehet lépni rajta. De egy anya nem tehet ilyet...egy anya a testébe zárta a fiait egykor és ezt a testet becsteleníti most meg, mocskolja be. A test még ha gyönge is a legerősebb bástya a gyermek számára. Ott érezte egykor biztonságban magát. Egy nőnek számos értéke mellett a hűsége a legszentebb, mert ez az amivel az egész családjának tartozik.
Odakint a világ, velem együtt mély álomba zuhant, és a reggel első hajnali sugarai sem tudták messze űzni a nyugalmas pihenést. Valaki mellett, valakinek a közelségében lenni, oly régen érzett és vágyott dolog, hogy szinte reszketve kívánkoztam utána. Túl jól ismertem már a házunk csendjét, túl jól ismertem milyen elaludni a kanapén, a fotelben, vagy egyszerűen csak gubbasztva a teraszon, hallgatva az utolsó, elhaló zajokat az utcában. De soha nincs csend. Monoton búgása a világnak beszökik az ajtón, a nyitott ablakon, a távolból felzúgó sziréna hangját messze viszi a feltámadó pirkadó szél. Mégsem akartam most sem megmozdulni, még szorítani akartam azt a csodát amely előző éjjel történt velem, azt a megismételhetetlent, ami elől menekülnöm kellett volna, amiben mégis itt maradtam, hogy aztán reggel felébredve a tudat, a gondolat, hogy Theron nem lesz mellettem fájdalmassá tegye az egészet. Egyedül kell szembenéznem azzal amit tettem, amit tettünk. Bárki is lesz velem, nem segíthet. Úgy nem, hogy közben Theron szemei néznek vissza rám. Talán ez az egészben a legzavaróbb. Én tudom, hogy ott vannak, a lelkem érzékeli őket, de a szemeim hazug árulói a valóságnak, képtelenek mást látni, mint ami előttem van. Csak onnan belülről, mélyről tudom érzékelni őket.
Talán mindenkire számítottam ma reggel, csak éppen arra nem aki fogadott. A kisfiúra, akit Theron csak Ethan néven emlegetett, és aki először elhozta őt a kórházba, ahol végül találkoztunk. A test, mely éppen ugyanaz, akivel előző nap hazajöttem, de a szemeinek csillogása, a hangjának tónusa, még a kezének a mozgása is megváltozik. Egy pillanatra elhiszem, mert el kell hinnem, hogy egy kisgyerekkel beszélgetek, hiszen ő annak gondolja magát. Nem is hiszem, hogy ettől képtelenebb és zavarbaejtőbb helyzetben voltam valaha. Mégis, ahogyan szinte azonnal játékra hív, majdhogynem visszabújva az ölelésembe, azt hiszem felébreszti bennem az anyai ösztönöket, amik mindig is erősek voltak.
Az édesanyám szerint erre születni kell. Egy nő bármikor képes gyermeket szülni, de a karjának melege csak akkor válik biztonságossá, ha őszintén tárja ölelésre azt.
- Igen, Theron mondta el a nevedet. Elvágtad a kezed, emlékszel? És én voltam aki összevarta. Megijedtél.- bólogatok, a hangom lágy és nyugtató. Pontosan olyan, ahogyan egykor Jeff-nek beszéltem. Ő volt a két fiú közül az, aki a leginkább igényelte az anyai törődést, talán a mai napig ő az. Jobban mint Rod. Noha beismerni soha nem ismerné.
Összeráncolom a homlokom és a fejem ingatom arra  a felvetésre mely szerint butaság hinni a mikulásban.
- Nem is hittem egy percig sem, hogy egy olyan nagy és komoly fiatalember mint te még hisz benne. Abban csak a picik hisznek, ugye? Mi ketten tudjuk!- kacsintottam rá mosolyogva.
- És Dariusnak milyen igaza van. Na gyere, mielőtt meggondolom magam azzal a kakaóval kapcsolatban. Mert ha sokat beszélsz akkor elúsznak a habfelhők. Tudod mit? Megtanítok neked egy titkot. De senkinek nem mondhatod el! Megmutatom hogyan készülnek a tejes habfelhők.Meg kell azonban ígérned, hogy egyedül soha nem fogod kipróbálni, csak ha már nagy leszel.- mintha valóban lenne olyan, hogy fel fog nőni. Egy másodpercre elfacsarodik a szívem, ahogyan nézem őt, ahogyan megbújik az erőteljes férfitest mögött ez a törékeny, minden ízében érdeklődő, kíváncsi gyermeki lélek, aki arra vár, hogy figyeljenek rá, hogy törődjenek vele, hogy játszanak vele. Belegondolni is fáj, hogy ez a lélekdarabka igazi anyai törődést soha nem kaphatott, és aki mégis emlékszik egy illúzióra, egy emlékképre akit anyának hívhatott. És aki hiszi, reméli töretlenül és kitartóan, hogy egyszer majd ő is felnőtt lesz, felnőttes dolgokat fog csinálni, egy napon majd tényleg nem fog hinni a mikulásban, nem lesz plüss figura ami kell neki az elalváshoz, nem fog félni a sötétben, és hiszi, hogy egy napon majd pontosan olyan teljes életet élhet mint a többiek. Ethan minden bizonnyal képtelen felfogni az idő múlhatatlanságát, ami az ő aprócska életét jellemzi. Ő örökké fogja szeretni a kakaót, és örökké lázba fogják hozni a szuperhősök és képregények.
Lágyan fogta meg a kezemet, és én is finoman kulcsoltam rá az enyémet. Szép, tiszta és egyszerű mozdulat volt, és úgy indultam vele a konyhába, miközben megpróbáltam hozzájutni a ruháimhoz. Nem gondoltam volna, hogy ő rejtette el, bár lehet, hogy Theron pakolta el, vagy valaki más aki esetleg éjjel felébredt.
- Igen. Abszolút büszke lenne rád. Tony Stark egy igazi gavallér. - most tekintsünk el attól, hogy Jefferson tizenhat éves énje szerint egy megrögzött dandy szoknyapecér, aki nem mellesleg dúsgazdag, úgy meg könnyű. Mentségére legyen mondva, hogy mindvégig odáig volt Miss Potts-ért.
- És ha te már olyan nagyfiú vagy, hogy nem hiszel a mikulásban sem, akkor biztos vagyok benne, hogy elég nagy vagy ahhoz, hogy egy gavallér legyél. Olyan férfiakra mondjuk ezt akik udvariasak, és előzékenyek a hölgyekkel szemben. Tudod ez miért fontos?- hajoltam előbbre kicsit és néztem bele mosolyogva a szemeibe.
- Mert a hölgyek készítik a legfinomabb habfelhős kakaót a világon. És ha szeretnél ilyet, akkor neked is gavallérnak kell lenned.- őszintén nevettem el magam, még az orrát is megpöcköltem tréfából, aztán komollyá vált az arcom, a szabad kezem, amennyire a takaró engedte a szívemre tettem, a másikat szintén a takaró eresztésének függvényében emeltem meg oldalt magam mellett.
- Esküszöm, hogy nem fogok megszökni, sem elrohanni. - azt nem mondtam neki, hogy örökké nem maradhatok, hogy talán már otthon kellene lennem, a saját családomnál, de bevallom Ethan különös és ragaszkodó természete mégis itt tartott. Képtelen vagyok egyszerűen csak elsétálni, mintha mi sem történt volna.
Amíg ő elment a ruháimat előhozni, én addig a konyhába indultam, hogy megtaláljam a kávéfőzőt és a gőzölőt, amivel a tejet fogom a kakaóhoz felhabosítani. Gyönyörű rend volt a konyhában, ami minden bizonnyal Darius keze munkája, legalábbis Theron arról számolt be, hogy ő az aki szereti maga körül a néha már kínosan patyolat rendet. Az alsó szekrényből előkerült a kis kézi habosító, a hűtőben pedig dátum szerint volt elrendezve a tej. Mire Ethan visszaért a ruháimmal, már a kakaós dobozt és a cukrot is elővettem.
- Köszönöm. Mindjárt felöltözöm és visszajövök, rendben? Addig ne nyúlj semmihez, mert elrontod a varázslatot, és akkor nem tudom megmutatni azt sem hogyan hullik édes hó a habfelhőkre.- emeltem meg a mutatóujjam figyelmeztetően. Csak a szomszédos apró kis nappaliba mentem, hogy sietve felöltözzem, és a hajamat is össze akartam fogni, de a hajtűm valahol leesett tegnap este, annak a megkeresésével már nem bíbelődtem, visszasiettem a konyhába.
A kérdése meglepett, és leginkább szinte pillanatok alatt megmarkolta szívemet és csavart is egyet rajta. Egy gyerek, aki engem akar a legjobb barátjának. Mennyire lehet magányos? Mennyire érezheti azt, hogy a sok szuperhősös holmi között, a sok játék között mégis elveszve és egyedül van. Elsimítottam a tincseket a homlokából és megsimogattam az arcát. Különös kontrasztot adott az egy napos borosta sercenése a tenyeremen, meg a gyermekien ragyogó zöld szempár, ahogyan a válaszomra vár.
- Veled fogok foglalkozni a legtöbbet. Theron….ő másképpen a barátom.- ígérem meg neki, noha tudom, hogy éppen úgy nem fogom tudni tökéletesen betartani, ahogyan azt sem, hogy Theron és én még valaha találkozzunk. Pedig szeretném. Sok mindent szeretnék, de azt is tudom, hogy nem lehet. Már így is nagyobb nyomot hagytam az életükben, mint ahogyan nekem szabad lett volna. Nem lehetek teljesen velük….még a saját érzéseimmel sem vagyok tisztában. Tökéletesen összezavarodtam.
- Na akkor lássuk azt a habos kakaót!- dörzsöltem össze a tenyeremet és megfordulva először a kávégépet indítottam el, hogy addig is főzze a kávémat, amire igencsak szükségem lett volna, ahogyan egy szál cigire is őszintén szólva. Bár nem hiszem, hogy Darius örülne neki. A tejet kicsit megmelegítettem, aztán a kis kézi habosítóval gyors mozdulatokkal kezdtem felverni addig amíg szinte már kicsordult a bögréből. Vasemberes bögrét választottam, gondolom ez Ethané, kizárásos alapon.Belekerült a kakaó és a cukor is, majd a kész kakaót elé tettem.
- Várj! Most jön az édes hóesés….odanézz!- fordultam meg és vettem el a pultról egy sűrű szitába helyezett porcukor adagot, amit finoman ütögettem a nyitott tenyeremhez és hullott a hab tetejére a finom porcukor.
Mosolyogva figyeltem, ahogyan Ethan szinte tátott szájjal nézi a jelenetet. Roderick jutott eszembe. Pontosan így imádta a porcukor havazást. A mai napig így issza.
- Amúgy az én fiaim is szerették a szuperhősös képregényeket. Roderick odavolt Hulk-ért, Jeffnek pedig Pókember volt a kedvence. Minden farsangon pókember akart lenni. Sosem unta meg. - közben lejött a kávém, és azt ízesítettem be, majd a kész bögrével leültem az asztalhoz, pontosan vele szemben.
- Na és, mit szeretnél játszani? Egyébként ugye azt tudod, hogy egész nap nem maradhatok veled? Haza kell majd mennem.- tologathattam volna még a vallomást, de az nem változtatott volna a tényen.Bárcsak hazavihetném magammal, de azt hiszem a legőrültebb ötlet lenne részemről. Rajtam kívül kevesen értenék meg, még kevesebben fogadnák el. Nem hibáztatom őket. Van akit csak a lélek képes látni. És Ethan ilyen.

Theron szerint a gyerekek mindig őszinték. Azért mert gyerekek. Ha hazudni próbálnak is belecsenik az igazságot, amit az anyukák és az apukák rögtön felismernek. S akkor is igazat mondanak, mikor nem kellene. Mert ők őszintén őszinték. Nincs meg bennük az a gátlás, az a félelem, hogy vajon mit gondol majd a másik, vajon fájni fog-e neki az igazság. De minél idősebbé válik valaki, annál inkább ki vesz belőle ez a varázslat és mire felnő, hazugságokból épít ingatag hidat, melyet újból és újból megfog építeni, mert nem tanul és nem akar tanulni az elkövetett hibákból. A kisgyerekek tudják, mit szabad és mit nem, ha olykor át is hágják a szabályokat. De tanulnak belőle. Én sem locsolom ki a kádból a vizet már, mert elcsúszom, és mert Darius mérges lesz. Nem nyúlok füstölgő dolgokhoz, mert tudom, hogy megégetem magam és nem, nem nyalom meg a fagyasztó belső oldalát, mert éppen nincs fagyi, mert odaragadok. De egy felnőtt... na az biztos megnyalná...
Különösen indult a mai nap. Korábban és izgalmasan. Mondjuk az este is másmilyen volt, mert nekem kellett volna a "fényben" lennem, de Mira néni és Theron nem engedték. Esther szerint, mert ez egy olyan pillanat volt, amit többet nem élhetnek át, így inkább a szemem is eltakarta. Susan szerint dugtak. De nem hiszek neki, mert akkor elmondta volna mit és hová, én pedig megkerestem volna és visszaadtam volna nekik. Pedig én is örülök a vendégeknek, főleg, mert sosem jön hozzánk senki. Másmilyen, mint amikor csak mi vagyunk. Ő nem köztünk van, ő a "fény" nélkül is itt tud lenni. Bár... meggyőződésem, hogy vannak mások is ott, ahonnan ő jött, amiből jött. Szerintem köztük is lehetnek gyerekek, talán egy kisfiú is, mint én, csak őt Peter Parkernek hívják vagy Luke Skywalkernek. Simán lehet. És ha ő kerülne az ő "fényükbe" tudnánk játszani.
Elmosolyodom, mert kicsikét azért jó érzés, hogy tudja ki vagyok. A többieket nem szokták felismerni. Mindig nevetek is, mikor Esthert uramnak szólítják vagy Uriot Mr. Wrightnak. Ő egy kutya! Nincs neki vezetékneve! Akkor már ember lenne. De azért vicces. Viccből pedig én is szoktam neki mondani, olyan hangsúlyban, ahogy mások teszik.
A sebes kezemre nézek, amiből még kikandikálnak a szúrós cérnák. Nem is értem, én nem ruha vagyok. Ráadásul néha nagyon viszket. De elfelejteni sosem fogom, kitől kaptam. Felkapom fejem Mira nénire és elfeledve a rosszkedvűséget ismét elmosolyodom.
- Tényleg! Én mentem be a kórházba. Egyedül megtaláltam, mert már felnőttem hozzá. Nagyon könnyű volt ám. - nem, egyáltalán nem volt az. Emlékszem, hogy össze-vissza rohangáltam és sírtam, mert féltem és fájt a kezem, de senki sem segített. Az olvasás meg nehezen megy, szóval eltartott egy darabig. De erről Mira néninek nem kell tudnia.
- H-hát igen, úgy ahogy mondod! - bólogattam nagyokat egyetértően, szélesen mosolyogva. Fiatalember, ez tetszett. Mikulás, te pedig ne haragudj. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudnak a felnőttek.
A széles mosoly tova szállt, amiként Darius szavait erősítette, s elkerekedett szemekkel pillogtam rá, hogy "...na ne máár...". De mindezt hamar elfeledtette velem a gondolat, hogy a habfelhők elvonuljanak ki tudja hová... Talán a szemeit dörzsölgető, felkelő nappal kúsznának az égre, ahogy a többi bárány felhő. Na azt már nem!
Eltátott szájjal hallgatom, s szemeim csak még inkább elkerekednek, ahogy egy felfedetlen titokról beszél. Imádom a titkokat! Mindig olyan izgalmasak és izgalmas az is, hogy nem mondhatjuk el, erősnek és agyafúrtnak kell lennünk, hogy a zsebünkben tartsuk. Mert ha egy percre nem figyelünk oda beszélgetés közben, könnyen kieshet. Most mégis megkomolypdva kaptam jobb kezem a mellkasomhoz, a balt pedig megemeltem.
- Esküszöm neked Mirabell néni, hogy ezt a titkot örökké megőrzöm, és csak akkor használom a varázslatot, ha felnövök. - jelentem ki katonásan, kicsit sem túlozva. Majd ha nagy leszek. Hamar eljön majd, úgy érzem. És bajszot is növesztek, amit majd esténként azért az éjjelire teszek, nehogy összekócoljam, míg alszom.
Résnyire nyílt ajkakkal, ittam minden szavát. Ráakartam kérdezni mit jelent a szó, de hamar megválaszolta. S minek után egyetértettünk abban, hogy Vasemner bizony pontosan ilyen, nem is volt kérdés, hogy én is ilyen legyek, s hogy ezáltal udvariasan visszaadjam a ruháit és előzékenyen elhallgassam, hogy én voltam. De csak mert gavallér akarok lenni. Mégha most kezdő gavallér is vagyok. Na de majd, ha elérem a 10-es szintet benne, hohó!
- Nem, miért? - bámultam rá nagy kék szemeimmel, mert tudtam, tudtam én, hogy ez valami komoly dolog lehet. Valami, amit jó, ha egy életre megjegyzek. És igazam lett!
- Az leszek. A legnagyobb gavallér. A gavallérok királya. - motyogtam totál a gondolat hatása alákerülve, szinte lezsibbadva. Jó, hogy a nyálam nem csordult ki. Fúj. Csak utána kancsalítottam be, hogy az orrom hegyére nézhessek, de a nevetése rám is mosolyt csalt. Aztán egyből eszembe is jutott valami.
- Mirabell néni...! - szólítottam meg, noha mindvégig csak ketten voltunk a szobában, szinte rikkantottam a nevét. - Lehetnél a hölgyem! Az én Pepper Pottsom. Tök jó lenne! - húztam ismét széles mosolyra ajkaim. S ezt nem csak azért mondom neki, mert ő tutira tudja, hogyan kell habfelhős kakaót csinálni...
Meg kellett ígértetnem vele, hogy maradjon. Még egy kicsit legalább. Mert attól féltem, most, hogy nem Theron van a "fényben", ő sem szándékszik tpvább maradni. Én sem gondoltam volna, hogy majd ilyen jól kijövünk, mert hát ő, mégis csak egy néni. De így lett, s mivel ő az első - s egyetlen - barátom, jó volna több időt töltenünk. Theronnal is ment, szóval tessék maradni!
- Jól van, Mira néni, én hiszek neked. - böktem felé, majd sietve, kapkodva lábaim száguldottam át a másik szobába a ruháiért. A kanyarnál szinte csúszva érkeztem a zoknimban, de hamar kikapkodtam a ruháit az ágy rejtekéből és visszafutottam vele, pontosan olyan nagy lelkesedéssel a kakaó és a vele töltött idő miatt, mint előtte. Fejben pedig már a tenyerem dörzsölgettem mennyi mindent fogunk ma játszani. Meg persze, mint gavallér körbe is vezetem a házban, úgy ahogy még senki sem.
- A-a cipőitek oda tettem... - mutattam el az előszobára nyílt ajtó felé, amivel rögtön szemben lent ott sorakozott mindenki cipője. - ...me-mert Darius nem szereti, ha kupi van. - tettem hozzá még halkan szuszogva kissé a gyors sprintelés végett, de sietni akartam, mert azért ott volt bennem a félsz, hogy mire visszaérek, már csak egy kakaó vár majd rám.
- Hogy miii? Még havat is?! - döbbentem le, még a szám is eltátottam rá csodálkozásom közepette. Oké, itt lehet valami csúfos átverésnek áldozata vagyok. Mi van, ha igazából ő Télanyó és csak vizsgáztat, hogy mennyire vagyok jó? Jézusom, én meg azt hazudtam neki, hogy nem hiszek a férjében! Mekkora hülye vagyok! Mi lesz így velem következő karácsonykor?! - Jó... - szólok utána, mikor elsiet öltözni, de az eddig átlagosnak tűnő, szemeimben most mégis varázslatos dolgok akaratlan is magukhoz vonzottak. Nem mertem hozzá érni egyikhez sem, pont azért, mert féltem, hogy oda lesz a csoda. Mint mikor bejött hozzánk egy lepke, és Leslie azt mondta nem szabad megfogni a szárnyuk, mert leszedjük róla a tündérport és többé nem repülhetnek. Mert, hogy mindenki tudja, hogy a lepkék szárnyait a tündérek festik meg szépre, s mikor megszárad, beszórják tündérporral. Szerintem ez elég lányosan hangzik, de hihetőnek is, mert hát... mert hát mégis, hogy másképp tudnának repülni, ha nem tündérporral?
Hunyorogva próbáltam halkan elolvasni a címkéken lévő dolgokat, hogy később én is tudjam mi kell a varázslathoz. Na nem azért tettem így, mert vak vagyok, hanem mert néha olyan, mintha szétszaladnának a betűk és azért is olvastam halkan, nehogy meghallja, hogy annyira nem is megy. De harmadszori nekifutással azért sikerült, bár a kakaót ismertem, mert Theron is mindig ebből csinálta, noha sose figyeltem, ahogy készíti. Hirtelen húztam ki magam mikor visszajött.
- Nem nyúltam semmihez! - léptem egyet hátra megadóan felemelve kezeim is. Tényleg nem nyúltam, de ezt majd ő is láthatja, mert megmaradt a varázslat rajtuk. Nem sokkal később a Pepper Pottsos felkérésem után, újra bepróbálkoztam. Igazából, ha sima legjobb barátom lesz, én annak is nagyon fogok örülni. Ösztönösen hunyom be szemeim pár pillanatra és biccentem oldalra fejem, tenyerébe simítva arcom. Jó érzés és már régen nem érezhettem. Pontosan olyan puha és meleg keze van, mint anyának. Ő is sokat simogatott. Akkor is, ha fájt a hasam, akkor is, ha jó vagy épp rossz voltam. Mert néha az is voltam. Főleg, ha haragudtam rá. Egyszer úgy felmérgesített, hogy bevetettem ellene a nagy ágyút. Tudtam, hogy nem bírja, ha kiviszem a szennyeseim a szennyestartóba, ahogy azt sem, ha porszívózom. Hajajj, volt is nagy sírás-rívás, ahogy nagy buzgón még az asztal alatt is kiporszívóztam. Annyira sírt, hogy még el is fordult, sőt a párnába nyomta az arcát. Néha mondjuk úgy tűnt, mintha nevetne, de az kizárt. Aztán a végére mindig megsajnáltam és alaposan megölelgettem, hogy ne sírjon.
Izgatottan léptem mellé, hogy a pultra könyökölve és állam megtámasztva nézhessem a varázslatot. Ha épp takarásban volt, úgy sietve átfutottam a másik oldalára és onnan bámultam nagy kíváncsian. Bizonyosan a varázslatnak köszönhető, hogy az illatától már is nagyokat nyeltem. - Húú, hiszen ezek tényleg felhők! Nem vicceltél, Mira néni! - futottam át a másik felére, hogy onnan is megcsodálhassam, de nem csalás nem ámítás, a kakaón bizony egy apró felhő gombóc csücsült. Na ez aztán az igazi varázslat! És aztán jött még a hóesés...
- Azta! Nem is tudtam, hogy mi tartunk itthon havat! Ráadásul édeset! Hogy te miket nem tudsz...- csóváltam fejem még mindig hitetlenkedve figyelve a havazás utolsó apró hó pelyheit, amik a felhőcskére szálltak, s lassan eggyé is váltak. Legszívesebben beledugtam volna az ujjam, hogy megkóstolhassam végre milyen íze is van a felhőnek. Sosem hittem volna, hogy a felhők tejből vannak. Ha báár... most így belegondolva...
- De már miért nem szeretik? - pillogtam rá a székből, néha akaratlan is pattanva egyet-egyet, ahogy az alul összekulcsolt lábaim lóbáltam előre hátra. Kicsikét izgultam, hogy itt van és beszélgetünk és barátok vagyunk. De azon is meglepődtem azért, hogy Télanyónak vannak fiai. Mármint... most akkor ők manók? - Holnap elhozod őket is ide? Én szívesen játszok velük és megmutatnám nekik a képregényeim. - mosolyodtam el. Én sosem tudnám megunni őket, ha egyet kéne újra s újra elolvasnom sem. Közben lassan a bögre fölé hajoltam, mert már nagyon birizgálta az orrom az illata. Először csak a felhőcskébe mártottam a nyelvem, s amit nem vettem észre, hogy az orrom hegye is olyan lett, aztán ráfogva a bögrére bele is kortyoltam, és még csak forró sem volt. Viszont az íze, ahh!
- Nyammi! Hát megtudnám szokni, hogy mindig ilyet igyak! - szólaltam meg, miután megálltam a felénél, dehát ugye, ha az ember belekortyol nincs megállás. Mikor megkérdezte mit akarok játszani, elkaptam fejem a bögrétől és izgatottan húztam ki magam, hogy számat körbe nyalva válaszolhassak, ám a második kérdése kicsit bennem rekesztette a szót és egy pillanatig a jókedvet is. - Nee... - motyogtam halkan magam elé, őt nézve, bár ezt is csak magamban akartam kimondani. Oké, nyilván nem tilthatom meg neki, hogy haza menjen a manóihoz és a Télapóhoz, de azért jó volna, ha maradna még. Eszembe is jutott anya, noha ő odaértünkig mindvégig hallgatott róla, hogy elmegy. De ezt hallani sem jobb érzés valahogy.
- Hát öhmm... - forgatom meg szemeim lassan, ahogy megpróbálok nem arra gondolni, hogy elfog menni, hanem arra, hogy miket játszhatnánk. Na ezek után a bújócskát fel sem merem vetni. - Vannak autóim, de játszhatunk kalandorosat is. Az-az olyan, hogy elképzelünk magunknak egy világot, mondjuk egy vulkánt és a bútorokon kell másznunk, nehogy belelépjünk. Darius előtt még egyszer sem buktam le és nagyon izgis. Vaagy játszhatnánk olvasósat is. Hogy mi olvassuk fel a képregényeket vicces hangon. Vagy játszhatunk a kádban kalózosat! De szívesen meg is mutatom neked, hogy mik vannak itthon. - somolyogtam a végére újfent nagy lelkesedéssel. Legszívesebben lementem volna a ház mögötti játszótérre, amit csak innen az ablakból nézegethettem eddig, de Mira néni érkeztével talán a többiek sem bánnák. Viszont eme csodás ötletet felvetni neki már nem mertem.

Ethan & Mira

A habfelhős kakaó és az édes hóesés története nagyon régre nyúlik vissza. Vissza kell ugrani az időben sok-sok évet, valahol 1977. teléig, amikor magas lázzal és torokgyulladással feküdtem otthon. San Diegoban szinte soha nem havazott, és az öregek sem nagyon tudták megmondani mikor láttak utoljára, de azon a télen mégis megtörtént. És én pont akkor lettem beteg. Pedig annyira vágytam ki, mint a többi gyerek, az sem érdekelt volna, hogy azt a randa űrhajós piros sapkát kell felvennem, bármit megadtam volna azért, hogy hóembert építhessek a többiekkel. Így aztán, amikor az édesanyám bement a városba, hogy a szokásos két heti pénteki bevásárlását megejtse, és a lelkemre kötötte, hogy ki ne menjek, természetesen nem tartottam be az ígéretem. Apa takarmányt vitt ki a farm másik végébe az állatoknak, tudtam, hogy egy órán belül nem fog hazaérni. Kihasználtam hát az alkalmat, és jó melegen felöltözve kimentem. Élvezettel ugrottam bele a hóba, gombóccá gyúrtam, a fejemre szórtam, mint nyáron a homokot, aztán prüszköltem, mikor a meleg bőrömön olvadozni kezdett és vízcseppek lettek belőle. Annyira belefeledkeztem, hogy apám dörrenő hangjára rezzentem össze, aki mérgesen, szemöldökráncolva szállt ki a rozzant buickból és azt kérdezte mégis mi az ördögöt művelek? Megszeppentem, meg sem tudtam szólalni, és hirtelen annyira elszégyeltem magam, hogy sírva fakadtam. Szófogadatlan voltam, és tudtam, hogy egy hét szobafogságot kapok majd ezért. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy megszegtem az anyának adott szavamat. Gyerekként ezt akkor fel sem mértem. Később, amikor ez az eset szóbakerült, anya nevetve mondta el, hogy már abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy ki fogok szökni, amikor nagyon komolyan, fejbólogatások közepette ígértem, hogy de nem. Az én drága öreg apám ekkor a New York Times két nappal korábbi száma mögül, a szemüvege fölött elnézve felénk fordult, és megjegyezte, hogy ő már tíz perce nézte az önfeledt játékomat, amikor végül elővette az atyai szigort és elrejtette a melengető mosolyt, ami az arcára ült. Hiszen beteg voltam, mégis boldog, gondtalan és kipirult, mint a többiek. Nem sajnálta tőlem a havat, csak féltett.
Rettentően nekikeseredtem ennek a büntetésnek, és tudtam, hogy a hó hamar el fog majd olvadni és nekem nem lehet benne többé részem. Az édesanyám aztán nem sokkal lefekvés előtt, amikor már túl voltam a fürdésen és csak a fogmosás volt hátra lehívott a konyhába. A masinában égett még a tűz, vizet forralt a mosogatáshoz, és rajta volt a tejfehér nyeles bádog is amiben  melegedett valami. Az illata az orromat csiklandozta, és tudtam, hogy tejet melegít. Anya azt mondta, hogy bár szófogadatlan voltam, és a betegségem ellenére is kiszöktem, ő megmutatja nekem hogyan varázsolhatok hóesést olyankor is amikor nincs, vagy nem mehetek ki. Elbűvölve néztem amint egy vékony kis villaszerűséggel kezdi felverni a tejet, amíg habos nem lesz, mézet és kakaót tesz bele, majd óvatosan kavarja meg, nehogy a hab összeessen. Végül elővette a régi apró szitát, aminek a sűrű szövetén át nagyon szerettem nézni a világot, mert egészen vicces volt, és porcukrot téve bele hóeséssel borította be az asztalt. Porcukros lett minden, és mi nevettünk.
Már nem olyan a kakaó íze, ahogyan ő készítette, én másképp csinálom, a fiaim így szokták meg és így szerették, de anyámé mindig hiányzik. Már felnőtt édesanya voltam, amikor egy karácsonyon, a betegségének a végén, amikor már nem sok volt hátra reggel azzal lepett meg engem, hogy csinált nekem kakaót. Úgy ahogyan csak ő tudta, ahogyan azon a téli napon, amikor becsaptam őt, és hazudtam, ő mégis olyan jó volt hozzám, és elkészítette.
Vannak dolgok, amik nem számítanak, hogyan történtek meg velünk először, azok mindig fontosak maradnak, azok mindig emlékezetesek maradnak, és a szívünkbe zárjuk őket, örökre.
Mint ez a reggel most Theron...vagy Ethan...vagy mindannyiuk otthonában, ahol a tárgyak mások számára összevissza helyezkednek el, én mégis tudom, hogy az tartozik valakihez. Éppen ezért figyelek oda hogyan mozdulok, merre megyek, vagy éppen kérem a tanácsot Ethan-tól, hogy mit szabad és mit nem. Ígéretet teszek, hogy nem fogok elszökni, hogy vigyázok a rendre, hogy még itt maradok egy kicsit vele...és elkészítem neki a kakaót. A test amely az előző éjjel olyan kínzóan tudott szeretni, most valahogyan mégis más. Ahogyan megfogom a kezét, a puhaságából, abból ahogyan hozzám ér, ahogyan a szemeivel rám néz, én látom mögötte a búzaszőke hajú kisfiút, nyitottan és érdeklődve a világ felé. Úgy ahogyan valószínű rajtam kívül senki más nem látja.
Olyanok vagyunk a konyhában mint egy apró kis családi részlet. Mintha a többiek még aludnának és mi, a korán kelők, akik majd játszani akarunk, meg tévézni, meg rajzolni, meg képregényeket olvasni, mi itt lopakodnánk a konyhában, nehogy felébresszünk valakit.
- Helyes, a titkokat meg kell őrizni. Én sem fogom senkinek elmondani, hogy még mindig hiszel a Mikulásban. És azt sem, hogy esténként az ágyad alá nézel lefekvés előtt. Ugye?- kacsintottam rá cinkosan, és ha meg is lepődött azon amit mondtam, csak finoman simogattam meg a kócos fürtjeit, és egy darabig igazgattam a tincseket, miközben magyaráztam.
- Tudod mindenki volt egyszer kisgyerek. Én is. Theron is. Az én gyerekeim is. És igen, még a Vasember is volt egyszer kisgyerek. Igaz valószínű ő már akkor különleges volt, és hát igen, ő volt a Vasember, csak kicsiben. És amikor például a kisebbik fiam annyi idős volt mint te, kitartóan tagadta, hogy ő hinne a Mikulásban. Pedig de. Ám egyet se félj, ez már itt marad nálam.- vettem el végül a kezem ökölbe szorítottam, mintha benne tartanám a titkát, majd visszahúztam a mellkasomhoz, és a szívemnél szétnyitottam a tenyerem mintha belesimítanám ennek a kisfiúnak a titkait.
- Így ni. Itt fogom őrizni.
Be is fogom tartani.Az az őszinte figyelem amivel felém fordul, azt juttatja eszembe, hogy mennyire szerettem volna még egy gyereket. Aztán valahogyan másképp alakult az élet. Most pedig itt vagyok, egy lakásban, ahol előző éjjel egy férfival voltam….egy férfival, aki közelebb került hozzám, mint azt engednem lett volna szabad, és aki ugyanabban a testben élt, amiben ez az őszinte tekintetű kisgyerek. Nem tudom, hogy ezt bárki fel tudná e fogni. Nekem talán azért sikerülhet, mert én érzem őket. Nem látom, úgy nem ahogyan mások mert a szem hazudik. Mindig csak azt a képet mutatja, amit az agy elvár. Az agy pedig racionális és konzervatív. Egy testhez számára egy lélek tartozik.
Talán kicsit jobb is, hogy egy időre távolabb kerülök tőle, legalább amíg a visszakapott ruháimba újra felöltözöm. Erőt gyűjtök, mélyet sóhajtok. Pokoli nehéz, de menni fog.
Már mosoly van az arcomon, és ez tényleg őszinte, amikor belépek a konyhába és ő ott vár, biztosítva róla, hogy nem nyúlt semmihez. Összeráncolom a szemöldököm, mint aki méregeti, hogy meggyőződjön róla, hogy igazat mond, aztán elnevetem magam.
- Hiszek neked. Egyébként...visszatérve egy korábbi kérdésedre. Sajnos én nem lehetek a te Pepper Potts-od. Mert nekem már van egy Tony Stark-om, aki hazavár. Ő a férjem és Bradley-nek hívják. Na jól van te kis csacsogó, kóstold meg a kakaódat!- biztatom és szelíd mosollyal figyelem ahogyan a kérdések özönében szünetet tartva megkóstolja az édes italt.
- Sajnos őket nem tudom ide elhozni.És mást sem. Tudod, Ethan. Neked is vannak titkaid. És nekem is. Meg Theron-nak is. Mondjuk úgy, hogy Theron az én titkom. És én meg akarom őrizni őt magamnak. Emiatt nem hozhatok ide senki mást. És mivel én sem ide tartozom, nekem is el kell mennem.- nem akarom becsapni, nem akarok neki hazudni, felesleges hazugságokat gügyögni. Nem ezt érdemli. Ugyanakkor látva az arcát, már most sajnálom, hogy kimondtam, de valóban így van. Talán korábban kellett volna elmennem. Talán ide se kellett volna jönnöm. Ostobaság volt az egész. Most azonban már nem mehetek el. Bármelyik, általam ismert alteregó megértené, ők felnőttek. Ethan  a legnehezebb, mert gyerek, és ezáltal a gyengém lett. Rengeteg mindent felsorol, hogy mi mindent csinálhatnánk, és én csak figyelem az asztal másik oldaláról, de csak mosolygok rá. A lelkesedése olyan gyönyörű, és egy pillanatra elvonatkoztatok a testtől, mert a lélekbe akarok belelátni. Ott akarok lenni, osztozni vele abban a sokmindenben amit elképzelt, abban a végtelen fantáziavilágban, amit magában dédelget.
- Mi lenne ha rajzolnánk egy közös rajzot, és azt itt hagynám neked? Kitaláljuk mit rajzoljunk, és mindenki hozzáad valamit. És így, kicsit én is itt maradok neked, ha erre a rajzra nézel. Rajzolhatunk egy nagy téli tájat, hóemberrel, szánkózó gyerekekkel. Vagy tavaszi gyümölcsös kertet, vagy nyári strandot, esetleg őszi erdőt. Amit szeretnél, és amihez kedved van.- leülök mellé, és finoman ölelem át a vállát, majd vonom a fejét a mellkasomra ha engedi. A haját simogatva, apró puszikat nyomva a buksijára igyekszem elmagyarázni neki, hogy miért nem maradhatok tovább.
- Egy fél napba ennyi minden nem fér bele amit felsoroltál. Nekem pedig tényleg el kell mennem. Azt sem tudják hol vagyok.- nem mintha feltétlen keresnének, hiszen mindenki éli az életét. De talán mégis. Talán fontos vagyok annyira, hogy feltűnjön ha nem vagyok ott. Kicsit jó lenne hiányozni. Leginkább annak, aki nekem is hiányzik.
Az álla alá nyúlok és úgy igazítom a fejét, hogy a szemeimbe tudjon nézni. Két oldalról finoman tartom az orcáját.
- De megígérem neked, hogy hamarosan találni fogok egy olyan napot,amikor azt csak veled töltöm. És elviszlek egy olyan helyre ahol szerintem nagyon régen, vagy még soha nem jártál.- őszintén ígérem meg, bár tudom, hogy ezzel is csak a saját szívembe fogok kést forgatni. Hiszen még mindig Theront látom, még mindig ő van előttem, de meg kell szoknom, hogy bármi is volt közöttünk, az egyszeri, egyedi és megismételhetetlen volt.

Van az a négy gyerek a játszótéren. Dorothy, Lucca, Mark és William. Annyi idősek, mint én, szerintem. Dorothy szerelmes Markba, de Lucca azt mondta Williamnek, hogy Dorothy belé szerelmes, ezért William is szerelmes lett Dorothyba, hol ott Lucca szerelmes Williambe. Tudom, mert hallottam tőlük. Azt is hallottam, hogy Lucca apukája tűzoltó és egyszer, mikor az anyukájával elmentek a munkahelyére, Lucca beülhetett egy igazi tűzoltóautóba. Marknak meghalt az anyukája és az apukájával, meg annak a barátnőjével él, akit William nem szeret annyira. Azt nem tudom miért. De semmi baj, mert Lucca viszont szereti Williamet. Mark nagyon titokzatos, ő róla nem tudok szinte semmit. Csak látom, hogy olyankor nem mosolyog, mikor azt hiszi nem látja senki. Pedig gazdag fiúnak tűnik és nagyon menő gördeszkája van, amit néha odaad Willnek, pedig Dorothy is szívesen kipróbálná, de csak mert Marké. Amúgy nem szeret gördeszkázni. A fagyit szereti, de nem a nyárit, a télit, olyat viszont csak ritkán kap, mert apukája úgy hozza másik országból, olyan ritka. Egyszer hozott többet is és szétosztotta. Vicces volt, mert mindenki csokis lett, de senkit sem zavart. Sokat ülnek a padon és hangosan beszélgetnek, meg vicceket mondanak a hollóról és a rókáról. Egyedül vannak lent, de mindig figyelnek rájuk. Azt hiszem. Szóóval ők úgy igazándiból a barátaim. Csak ők nem tudnak róla. Nem tudják, mert még nem láttak és nem is beszélgettünk, csak képzeletben. Azért mert, én idefent vagyok, ők meg odalent.
Az ablakból szoktam őket nézni. Ha hideg van, csukott ablaknál nézem őket és elképzelem magam oda közéjük, ahogy ősszel a falevelek tengerében úszkálunk, vagy amikor télen hókalózokat építünk. Ha nyár van, akkor valaki mindig nyitva felejti az ablakot, és én már nagyon tudom, hogy mikor jöhetnek le játszani. Akkor mikor vége a sulinak. Szombaton meg mikor mindenki megebédelt. Vasárnap csak hárman vannak, mert Mark karatézni jár. Ha jó az idő, együtt szoktak fagyizni a padnál, ami alattunk van. Onnét pedig jól lehet hallani őket. A lányok is mindig ott pletykálnak, mikor csak ketten vannak. Dorothy például arról beszélt Luccának, hogy van egy új osztálytársuk, akiről az a pletyka terjeng, hogy lelökte egy osztálytársát a lépcsőről. Lucca szerint ez nagyon csúnya dolog. Én pedig csendben bólogattam felettük egyetértően. Emlékszem annál a padnál cseréltek kisautót is Willék. Én is odavittem az én autóim és egy le is esett ám, de szerencsére nem vették észre. De azért hiányzott és sírtam is miatta, mert szerettem. Viszont soha nem tudtam lemenni érte. Az nekem tilos. Tilos kimennem a világba. Egyszer volt csak, hogy elhagytam a lakást, de akkor... akkor Darius meg is sebesítette a kezem. Na jó, hazudtam. Kétszer volt. Még pár nappal korábban. De nagyon unatkoztam és Irish azt mondta, hogy ő majd vigyáz rám. Hát nem vigyázott és majdnem elütött egy autó, mert nem figyeltem a zebrán, csak a fehér csíkokon ugráltam egy lábon. De azt megtudtam ám csinálni! Aztán galambokat kergettem. Olyan buta madarak! Mikor morzsát szórt nekik az öreg néni a padon, mindig odajöttek, én meg mindig elkergettem őket. Ki is fáradtam. Aztán Dahlia rajta kapott és nagyon megszidott. Azóta tényleg csak egyszer szöktem ki. Susan szerint azért nem szabad, mert csúnya vagyok és megijednének az emberek. Theron szerint a kinti világ olyan rossz, hogy ő sem szívesen megy ki. Dahlia azt mondta, úgysem érteném, majd, ha nagy leszek. Darius szerint akkor sem.
Nehéz is ìgy élni, örökké ugyanazokkal a négy fal közt. Ők nem olyanok, mint én, s én vagyok olyan, mint ők. Nem tudunk olyasmikről beszélni, amit én szeretek, szóval inkább nem is beszélgetek velük. Főleg mióta sokat veszekednek. Mert Dahlia, Darius és Susan mindenkit bántanak és csúfolnak. Esther, Teddy bácsi és Theron pedig ugyan jók, de senkit sem tudnak megvédeni, szóval én ilyenkor inkább csendben maradok. Elég rossz, mondhatom. Már kiszíneztem az összes színezőm, eljátszottam mindenféle verseny az autóimmal és így már csak a tévé maradt. Az se túl izgi. Kevés jó mese van, az sem akkor, mikor itt vagyok. A filmekben pedig csak a Bosszúállók a jók. Reméltem, most, hogy Theron hazahozta egyik barátját, most majd lesz, akivel játszak. Aki nem csúfol, nem néz hülyének és nem bánja, ha néha a fejemre húzom a ruháit.
Mikor lebuktam a titkos dolgokat illetően, meghökkenve kaptam a számhoz az ágy említésére a háló felé pillantva egy rövid momentum erejéig. Honnan tudja?! Theron elmondta volna? Dehát... dehát... ez természetes. Ha nem így tennék, tuti egy nap kimászna onnan valami és akkor bizony nincs menekvés.
- Én csak... én csak... csak azért, mert Theron azt mondta, hogy... hogy olyanok a kétnapos zoknik, hogy már mászni tudnak. - füllentettem, legalábbis, hogy mi okán nézegetek be az ágy alá. - Te láttál már mászö zoknit? Én még nem, és nem is akarom. Elég félelmetesen hangzik. - csóváltam fejem a gondolatától is rémült ábrázattal. De a simogatás hamar elterelte a figyelmem. Különös és jó érzés volt. Közelebb is nyomtam a fejem a kezéhez kicsit, mint egy még több simogatást követelő kiskutya. Theron nem szokott megsimogatni, nem is tudna. Csak anya simogatott régen, és már azt is majdnem teljesen elfelejtettem. A váratlan megnémultságom nyomán tekintek fel rá és mosolyodom el félrebiccentett fejjel, ahogy keresem a kezének melegét és csiklandós érzetét, ahogy a szőke tincseimmel játszik.
Vicces volt elképzelni Vasembert, mint kisgyereket, de Mirabell néninek igaza lehet, mindenki volt kisgyerek. Mostmég én is az vagyok, na de majd, ha végre 10 éves leszek. Bajszot növesztek, mint Tony és napszemcsit is hordok hozzá, hogy azt higyjék én vagyok ő.
Meglepődve pillogtam rá, de mikor szívéhez emelte a 10 pecsétes titkunk, zavartan szorítottam össze a szám, miközben elpirulva el is mosolyodtam. Anya jutott róla eszembe. Ő is mindig így csinálta és azt mondta, hogyha úgy gondolnám, hogy már nincs odabent a titkunk, csak hallgassam meg, hogy dübörög odabenr. És tényleg! Ahányszor ráhajtottam a fejem és hallgatóztam, mindig hallottam. Ha pedig elment valahová dolgozni mindig adott egy puszit a homlokomra, egyet pedig a kezembe, amit a zsebembe kellet aztán tennem, hogy nap végére is maradjon egy puszija. Huh, micsoda pánikos nap volt, mikor egyik nap benne felejtettem és kimosta. Pedig direkt gyűjtögettem, tartalékoltam.
A varázs felhőhabos kakaó elkészítése tényleg olyan csodálatos volt, mint amilyen a neve is, bár be kell valljam, akármennyire is próbáltam elraktározni a fejemben a Marvel szuperhősök mellé, amint belekóstoltam ebbe a csodába, el is felejtettem mi kell hozzá. A bögréből felpillantva hallgattam válaszát, ami bevallom nem volt éppen jó hír és cseppet össze is zavart. Na most akkor Bradley a Télapó valódi neve vagy Télanyó már leváltotta az öreg Mikulást? Megérteném, hiszen a Télapó öreg, földig ér a szakálla és már elég fehér a haja, Mirabell néni viszont fiatal, még nem fehér a haja és mégcsak szemüveget sem hord.
- Akkor legközelebb hozd el őt is, és akkor majd nem haza, hanem ide fog várni. Meg én is, meg Theron is. - somolygok huncutúl a kakaó fölött, lábaim lóbálva az asztal alatt. Jó volna, ha többen lennénk, mert akkor több mindent lehetne csinálni. Talán még a takarításban is segítenék.
A válaszával azonban hamar elszomorít. Mármint nem csak azzal, hogy nem hozhatja ide őket, hanem, mert ő is menni akar. Mert a felnőttek szájából az "akarni" és "kell" egy és ugyanaz. Eleinte nem is nagyon jutok szóhoz, mert nehéz eltérni attól, hogy nem sokára elmegy és nem sokára megint magamra maradok. Mármint a többiekkel. Gondoltam megkérdem, hogyha a "fénybe" engedem Theront tovább marad-e, de nem mertem. Meg hát az nekem miért lenne jó? Csak hát, amíg Theron itt volt, majdnem egy egész napot itt voltak. Sőt volt is az egy egész nap. A játékravaló felhívás azonban fellelkesít, mert sok mindent csinálhatnánk és ezt meg is osztom vele. Csak meglep a felvetés, de kicsit sem lankad a kedvem. El is mosolyodom.
- Az is jó! Legyen nyár, mert akkor meleg van! - tolom el magamtól az üres bögrét, amit ha nem ittam volna meg mohó módon, biztos azt hinném, hogy a másik felét a koboldok szürcsölték ki. Vagy a zoknik. Brrr.
Nem voltam rest visszaölelni. Szeretek ölelkezni, csak nem igazán van kivel. Furcsa is volt ez így most, de élveztem. Hát még a puszikat, amik arra emlékeztettek, hogy anya is mennyit puszilgatott, mert szeretett. Örök titok marad, hogy akkor ott, miért hagyott az erdőben, de biztos véletlen volt.
- Aggódnak érted. Ugye? - pillantok fel rá, miután elkapom mellkasáról a fejem, ahol előzőleg már megbizonyosodhattam róla, hogy, igen, odabent van még a titkom. Persze, hogy aggódnak érte. Én is aggódnék. Anya is aggódott értem. Talán nekem is haza kellett volna mennem akkor. És most... és most én vagyok az a sár kupac, ami visszatartja Mira nénit. S bár tudom mindezt, szeretném, ha még kicsit itt maradna.
Nem akarom, hogy elszomorodjon, amiért én is szomorú vagyok, de rossz érzés, hogy marasztalni akarom, mert félek az egyedülléttől, miközben tudom, hogy valahol épp úgy érezhet Bradley és a kisfiai, akik még hisznek a Télapóban. Ők is marasztalnák és teljesen jogosan, hiszen az anyukájuk. Szóval igen, szám széle sírásra görbülve, úgy pillantok fel rá, mikor két kezében veszi az arcom.
- Oké... - mondom ki szomorú hangon, de egyáltalán nem így gondolom. Semmiképp sem oké. Nem jó ez így. Azzal viszont, amit mond utána, csöppnyi lelkesedést önt belém. És hát nem kevesebb kíváncsiságot. El is kerekednek a meg sem született könnyektől csillogó szemeim és szomorú ajkaim apró remegése is alább hagy.
- Hová?! - kérdem kíváncsian.

Ethan & Mira

“A gyermek Isten bocsánatkérése azért mert halandók vagyunk.”

Anyám mélyen vallásos, hithű keresztény volt, aki vallásgyakorló is volt, apámmal együtt. Nem is nagyon volt más lehetőségük, mivel vidéken, azon a helyen ahol éltünk, majdhogynem a világ végén, a gyülekezet volt a legerősebb kohézió, ami összetartotta az embereket. A közös hit, a vasárnapi misék, az imádság, a bizakodás, hogy minden évben jó lesz a termés. Tizenöt éves koromig én magam is ennek a részese voltam, míg aztán a tudomány győzött a vallás felett és elfordultam a vallásgyakorlástól. De sosem fordultam el a hitemtől, attól, amit általa kaptam. Mai napig vallom amit anyám is, hogy a gyermek ajándék, a legnagyobb amit egy nő kaphat, és a legbecsesebb ami emberrel történhet egész élete során.
Amikor először megtudtam, hogy várandós vagyok Roderick-el először azt hiszem fel sem fogtam. Éreztem, hogy az idő előrehaladtával nem csupán a testem, hanem a lelkem, a gondolkodásom, a világhoz való hozzáállásom is megváltozik. Mindez pedig fokozódott, amikor Jeff is a világra jött. Az ember más soha nem lesz ezután olyan amilyen korábban volt. Innentől már eltűnik az, hogy én mit akarok, hogy nekem mik a vágyaim, és jó időre az lesz meghatározó, hogy a családnak, a gyerekeknek mi a jó. Nekik mi a fontos. Soha nem tudtam volna őket magukra hagyni, soha nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy valami bajuk eshet ha éppen nem vagyok velük. Pedig mindig biztos kezekben voltak. Anya mellett, vagy olyan gondozónő mellett, akiben maximálisan megbíztam. Nagyon nehéz volt, kivált eleinte összeegyeztetni a munkát és a családot, és volt idő amikor úgy éreztem összeroskadom a teher alatt. Hogy feladom a munkát, feladom a karrier lehetőséget, feladom, hogy orvosként maximálisan helyt tudjak állni. De ilyenkor anyám mindig azt mondta, hogy amit a sors ránk mért, azt kell tovább vinni. Mert egykor ők sem adhatták fel. A búzát el kellett vetni, az állatokat meg kellett etetni, a feladatokat el kellett végezni, nem számított, hogy milyen áron. Nehéz volt. Pokoli nehéz, ahogyan nekem is, de aki anyává válik, az egyszersmind magára veszi a felelősség mindennél nehezebb súlyát, és soha többé nem teheti le. Ez egy életre szól.
Mostanság már nincs rajtam annyira, mint egykor, helyét átvette az örök aggodalom, a remény, hogy mindent jól csináltunk, hogy a gyermekeink az élet minden területén megállják a helyüket.
Nem vágytam soha arra a szabadságra, amit végül Brad megadott, és amely mégis messze vitt tőle. Úgy eltávolodtam, mint a hajó, amelyet ismeretlen kezek oldottak el a parttól, és eleinte a hullámok, az állandóan partot csókoló hullámok vissza-vissza vetik, de végül mégis elringatózik, távol a horizont felé, az ismeretlenbe. Én nem vágytam erre, nem akartam, soha nem is kértem. Most pedig itt vagyok egy férfi lakásán, aki tulajdonképpen nem is létezik, akit én látok csupán, akinek testében ott lakik számtalan személyiség, többek között ez az édes, minden tekintetben szerethető kisgyerek, aki megérinti a szívemet. Nem tudok menekülni, ahogyan szerettem volna, mert Ethan itt tart. A maga ártatlan reményével, azokkal a szemekkel, amelyekben valahol mélyen még mindig a tegnap éjjeli Theront látom….ez pedig egyre inkább kezd zavaró és frusztráló lenni. A szökés gondolata, vagy az, hogy egyszerűen hátat fordítok és magára hagyom, meg sem fordul a fejemben. Kegyetlenség lenne. Még akkor is, ha a külső szemlélő egy felnőtt férfit lát a konyhaasztalnál, amint egy bögre habos kakaót szürcsöl.
Én meg egy szőke kisfiút, aki megállás nélkül beszél, mindenfélét a maga gyermeki gondolatait adva nekem, szinte megosztva velem az utolsó kis titkát is.
- Theron nem mondott butaságot a mászó zokniról. De az nem félelmetes, inkább büdi.- mosolyodom el, az orrom előtt még legyezgetve is, fintorogva, és mókás arcot vágva, hogy őt s nevetésre késztessem.
- Méghozzá azért büdi, mert már régen a mosógép pocakjába kellene lennie, ahol megint illatos lesz majd. A mosógép imádja a mászó zoknikat.- magyaráztam neki, miközben ábrándos szemekkel néztem, hogy issza a kakaót. És fecseg, csacsog megállás nélkül, én pedig képtelen vagyok rajta nem mosolyogni. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez itt és most nem fog örökké tartani. Sőt tulajdonképpen már itt sem kellene lennem. Ha előbb ébredek….előbb kellett volna. Itt sem kellett volna maradnom. Ajkamba harapok, amikor eszembe jut a tegnap éjjel, és fájdalom hasít a szívembe. Mit csináltam? Azt sem tudom mit fogok mondani otthon. Mit fogok mondani Bradley-nek? Hogyan fogom ezt elmondani?
- Nem lehet. Tudod, hogy mi nem tartozunk ide. Én sem. Én most itt vagyok, Theron miatt. Nem akarok hazudni neked Ethan, mert te már egy okos nagyfiú vagy. Egy igazi gavallér, emlékszel?- hallgattam el egy pillanatra, miközben kerestem a pillantását.
- Theron nekem egy különleges barát. Olyan barát, akivel az életünk során csak egyszer találkozunk, és az az alkalom, az az első, egyben az utolsó is. Ez olyan mint….- megálltam egy pillanatra, kerestem a megfelelő hasonlatot, amit egy hét éves is megért, amivel talán elérem nála, hogy felfogja és megértse, noha elfogadni minden valószínűség szerint így sem fogja. Egyszerűen azért, mert a gyerekek így működnek. Legjobb példa erre az idősebb fiam, aki pontosan ennyi idősen szépen bólogatott, amikor azt mondtam neki, hogy nem mehet a játszótérre, mert beteg. Elmondtam neki, hogy a meleg szobában mi mindent lehet csinálni, mennyi minden lehetőség van még betegen is, hogy jól érezze magát. Rod kitartóan bólogatott, majd megkérdezte, hogy oké, de mikor mehet végre a játszótérre? A gyerekek egyszerűen másképpen gondolkodnak, és ahhoz, hogy megértsék mit akarunk nekik mondani, valahol nekünk is másképp kell gondolkodni. Úgy mint nekik.
-...láttál már szivárványt? Úgy értem úgy először. Az a szivárvány, ami akkor az első volt, olyan többé nem lesz. Mert a következő már nem ugyanaz. A dolgok tudod egyszeriek időnként. Ahogyan nekem is Theron.
Ígéretet teszek neki, noha már abban a pillanatban tudom, hogy ostobaság, ahogyan kimondtam. Mégis….tudom, hogy életében talán ez lesz az egyetlen alkalom, hogy egy olyan helyen lehessen ahol talán soha azelőtt. Egy igazi emberi kéz fogja meg a kezét, ölelje magához, akárha az anyja lenne. Bárcsak megadhatnám ezt neki. De tudom, hogy képtelen lennék hosszútávon megbarátkozni a testtel ami rejti őt. Hiába látom a gyermeket, szemeim minduntalan visszakövetelik a valóságot, ami itt van előttem, hogy egy felnőtt férfival vagyok.Simogatom a fejét mintha egy kisgyerek lenne, próbálok vele beszélni mintha egy apró kis érdeklődő csodabogár lenne ebben a kirekesztő világban.
- Nem tudom, hogy aggódnak e értem. Remélem aggódnak.- mosolyodom el, és ez a mondat azt hiszem most mindennél igazabb. Bárcsak hiányoznék….bárcsak hiányoznék úgy Bradnek ahogyan ő hiányzik nekem. A hiány amely a ma éjjelt irányította, a hiány, amely miatt elragadtak a vágyaim, amely normál esetben talán meg sem születtek volna. A hiány ami miatt most képtelen vagyok elszakadni ettől a gyermeki lélektől aki sóvárog a társaságom után. Tulajdonképpen bárki után így sóvárogna aki valóságos lenne.    
- Nem volt túl hihető ez az oké.- jegyzem meg a homlokom ráncolva, miközben a kezem nyújtom neki, és ha belehelyezi az övét, akkor a nappali felé sétálok vele.
- Tegnap este láttam a komódon egy törött fülű pohárban színes ceruzákat. Viszont papír nem tudom merre van, szóval azt neked kell kerítened.- amíg elszaladt, hogy hozzon valahonnan, aminek a helyét minden bizonnyal ismeri, addig én a komódról levettem a bögrét. Ahogyan visszafordultam, egy pillanatra megálltam és körülnéztem. Még mindig érzem itt az éjszakát, még mindig hihetetlen számomra ami történt….hogy éppen velem történt, és egyszerűen nem tudok vele mit kezdeni. Egy részem tudom, hogy itt marad majd, hogy szüntelen vágyakozzam Theron után...egy részem hazatér. Kapaszkodni akarok az otthonomba, a férjembe, hogy segítsen elszakadni, segítsen visszatalálni hozzájuk. Hozzá.
Amikor Ethan visszatér, mosolyogva indulok az asztal felé, ahol leteszem a ceruzákat, és elrendezem a papírokat is.
- Tudod mit fogok neked rajzolni?- néztem rá kíváncsian ajkaimon huncut vigyor tanyázott, még kacsintottam is, amikor a kezembe vettem egy bordó ceruzát.
-  Azt a helyet, ahova majd elmegyünk együtt. Nézd csak….vajon mi lehet ez?- táncolni kezdett a ceruza a papíron, és szépen lassan láthatóvá vált egy óriáskerék, olyan amilyen a vidámparkokban szokott lenni. Alatta sitizált, elnagyolt emberfigurák díszelegtek egymás után a rajzom nyomán. Felpillantottam rá, megállt a kezemben a ceruza.
- Na, felismered? - bármit is válaszolt, a mosolyom töretlen maradt, mert abban biztos voltam, hogy nem létezik gyerek, aki élete során egyszer ne vágyott volna vidámparkba. Azt is tudtam, hogy a mi kirándulásunk ebből a szempontból rendhagyó lesz mert az emberek nem azt fogják látni, amit mi érzünk majd akkor. Ez lesz benne a legnehezebb, és ez az amiről Ethan-nek nem beszélhetek.
- Lássuk, te mit rajzolsz nekem, amit majd hazavihetek magammal, hogy soha ne felejtsem el a ma reggeli találkozásunkat?- tettem le a ceruzát és érdeklődve fordultam felé, az asztal lapján összefűzött karjaimon támaszkodva. Egy sietős pillantás erejéig az órát is megnéztem a falon, amely reggel kilenc órát mutatott. Egy fél óránál többet nem maradhatok. Szomorú lesz az elválás, de szükséges. Bár azt hiszem minden elválás szomorú, ami nem hordozza magában a feltétlen viszontlátás reményét. Bár a miénk hordozta, de az csak egyszeri alkalom. Lesz. Ott a második lesz az utolsó.