Belépve a díszes, fából faragott kapun, nagyot szippantok a tágas terem illatából, majd elmosolyodva lépkedek beljebb. Kabátkám leadom a megőrzőbe, majd a múzeum megnyitójának kis füzetével kezemben elindulok az aulába, ami ezúttal egyben előadó terem is lesz a ma este. Fekete tűsarkúm hangos koppanásai elenyészőek, ahogy beérek az aulába, hol már jó pár szmokingos úriember és drága estélyikben feszengő nő élvezi a minőségi pezsgőt és egymás társaságát. Legtöbben párjukkal jöttek, ám számomra nem volt kit elhívni. Vannak barátaim az egyetemről, de azokban valahogy nem találtam meg azt a művészet felé irányuló elszántságot, ami által érdemesnek találtam volna elhozni. Nem is baj. Mivel az előadás percek múlva kezdődik, hamar leülök az egyik sorban és ott várom, hogy végre hallhassam is élőben a méltán híres opera énekesnő hangját, aki a mai díszvendég, Renée Fleminget.
Ahogy lassan mindenki helyett foglalt, egy színházhoz hasonlóan az előadás kezdetén minden elsötétült és a reflektor fények egy kis színpadot világítottak meg, amire lassan fellépett a hölgy. A hangja élőben még fantasztikusabb volt, mint a tévéből vagy rádióból hallva. Annyira letaglózott csalogány hangja, hogy könnybe lábadtak szemeim, és megtisztelve éreztem magam, hogy most itt ülők.
Az előadás végeztével, megköszönte, hogy itt lehetett, majd el is hagyta a termet. A megnyitó alkalmával pedig elsőkként csodálhattuk meg az alkotásokat, mik többnyire festmények voltak, de azokból a legkiválóbbak. Salvador Dalí szürrealista festményeit különösen szeretem, de Nicola Samori alkotásai is sokszor mosolyt csalnak az arcomra. Az egyik ilyen mű előtt állva csodáltam annak határozott ecset vonásait, a sötét színek üzenetét, mikor mellém lépett valaki.
- Félelmetes ily módon belelátni valaki elméjébe, nem? - kérdezte az öltönyös férfi, lassan rám pillantva, én pedig ezáltal felé egy röpke időre, majd hamar vissza a képre.
- A művészek úgy festenek, ahogy ők látják a világot. - válaszoltam.


Néhány évvel korábban...
Volt egy barátnőm, Silly. A valódi neve lényegtelen, én így hívtam. Mondhatni igazi lélektársak voltunk, mert akármilyen lehetetlenségekről is beszélgettünk, mindig megértettük egymást. Kettőnk közül azonban én voltam a célorientáltabb. Voltak terveim a jövőt nézve, hogy miképp is szeretném majd suli után folytatni az életem. Mindig is szerettem a művészetet, így nem volt kérdéses, hogy művészeti egyetemre megyek majd. De Silly... ő csak képtelenségekről beszélt, ám abban sem volt biztos, hogy mit fog csinálni a hétvégén vagy mit szeretne elérni az életében. Nem haragudtam, hisz nem vagyunk egyformák. Sőt, talán pont emiatt jöttünk ki olyan jól.
Egyik nap aztán rendőrök jöttek az iskolánkba, hogy bűnmegelőzési előadást tartsanak. Silly oda meg vissza volt értük, mert imádta a veszélyes dolgokat. Az előadás közben aztán mély gondolkodásba esett és én láttam rajta, hogy valamin nagyon töpreng, sőt mintha valamiféle cél véltem felfedezni barna szemeiben meglöktem finoman a vállánál mosolyogva, mire ő szintén jókedvűen vissza mosolygott rám.
- Na, mond már el mi van... - suttogtam neki, hogy azért mégse zavarjuk meg az előadást és mások figyelmét se vonjuk magunkra.
- Te töprengtél már el azon, milyen érzés lehet embert ölni? - kérdezte némi hallgatás után, mire nekem magasba szökött a szemöldököm, és hogy megbizonyosodjak, hogy ezt senki sem hallotta, körbe pillantottam, majd hamar vissza rá, közelebb hajolva hozzá.
- Te most komolyan beszélsz? - kérdeztem vissza, mert sok elborult ötlete volt már, de ennyire azért nem mentünk messzire. És általában, ha felvet egy ilyesfajta kérdést, tudom, hogy azért kérdi, mert szívesen kipróbálná, csak kevésnek érzi magát hozzá.
A nap hátra levő részében erről végig erről beszélt nekem a szünetben, feltételes módban persze, de kiéreztem a hangjából, hogy szándéka komoly és szeretné, ha segítenék benne. Elképzelésem sem volt, pontosan mit is vár tőlem, meg úgy én magamtól, hogy egyáltalán fontolóra vettem, de reméltem, hogy kivételesen talál valami új hobbit magának. Nem így volt...
Hazafelé menet kissé mintha bús komor lett volna. S ez is azért, mert különösebben nem voltam hajlandó pozitívan hozzáállni bolond ötletéhez. De nem tagadom, mindig is volt benne egyfajta különös hozzáállás a veszélyes dolgokhoz. Örömét lelte, ha kínozhatta háziállatait vagy bánthatta a nálánál kisebb unokatestvéreit. Sőt egyszer - azt hiszem viccnek szánva - azt mesélte, hogy legszívesebben betenné a mikróba néhány napos kisöccsét, annyit bőg egész éjszaka. Nem ítéltem el, mert senki sem tökéletes, s meg lehet, sőt biztos, hogy teljesen más az életcélunk, csak ő még keresi. Vagy már meg is találta...
Ahogy végig sétáltunk a kertvárosi részen szembe futott velünk egy 5 éves kislány. Én nem tulajdonítottam neki különösebb figyeltem, de Silly hirtelen megtorpant és a karom után kapott.
- Őt! - jelentette ki, mintha csupán egy isteni szikra csapott volna belé.
- Tessék?- kérdeztem értetlenkedve, mert hirtelenjében azt sem tudtam mi jár a fejében.
- Vigyük az erdőbe és öljük meg. - javasolta, sőt, dehogy, szinte kérte. Én a fejem ráztam bizonytalanul, mert hát most mégsem ártatlan fagyizásra rabolnánk el egy idegen gyerekét.
- Kérlek Tay, kérlek. - és igen, komolyan bevetette barátnői bociszemeit. Kétségbeestem, mert a legjobb barátnőm, de olyan szürreális volt mind ez. A kislány egyre közelebb ért, szülei pedig jelenleg sehol sem voltak. Ide-oda kapkodtam a fejem hol a lányt, hol őt nézve. Már az is borzasztó, hogy egyáltalán fontolóra vettem a dolgot. Nem tudom, hogy nézek majd a tükörbe, ha vér tapad a kezeimhez. Abba akkor még bele sem gondoltam, hogy akár le is bukhatunk. Az egész olyan gyors volt...
A következő percben már két oldalról kézen fogva siettünk a kislánnyal az erdő mélyére. Azt mondtuk neki, hogy elvisszük Hófehérkéhez és szó nélkül megfogta a kezünk. Hármunk közül talán én voltam a legidegesebb. Aztán elértünk az erdőben lévő folyót és Silly ismét lefékezett, én pedig a kislánnyal együtt ránéztem.
- Itt. - mondta a folyóra nézve, miben hevesen száguldottak olykor a falevelek, ág darabkák. Nem, én nem akartam ebben résztvenni, így elengedtem a kislány kezét, aki értetlenkedve nézett hol egyikünkre, hol másikunkra.
- Akkor csináld, én itt megvárlak... - néztem rá igenis jogosan visszakozva, mert nem láttam fernek, hogy egy ilyen dologgal csesszem el az életem. Igen, szemtanúja leszek, de még mindig jobb, mintha kézenfogva ölnénk meg. Nem örült neki, de azt hiszem úgy volt vele, hogy innen egyedül is menni fog neki. Már most felkeveredett a gyomrom és folyton folyvást el-el nézegettem nem-e jár erre valaki s mert látni sem akartam, hogy meghal a kislány. Mégsem akartam mindezek ellenére megszakítani barátságunk Sillyvel. A gyerek értetlenkedve nézett hátra rám, mire én bűnbánóan lehajtottam a fejem. Aztán Silly besétált vele a majdnem térdig érő vízbe, a kislány szólt is neki, hogy ez túl magas és kiakar menni, de ezt meg sem hallotta. Fogalmam sincs mi zajlódhatott le barátném fejében, de egy gyors mozdulattal a víz alá nyomta a kislányt. Olyan erősen tartotta a víz alá, hogy egyszer sem tudott feljönni, és én még hálát adtam az égnek, hogy nem hallom a sikongatásait, a könyörgését. Hátat fordítottam nekik és próbáltam inkább a természetre koncentrálni. De a fák nem susogtak, és madarak sem ültek az ágakon, mintha csupán tudta volna az anyatermészet, hogy itt ma egy gyilkosság fog történni. Silly hirtelen bőgni kezdett, mire hátra fordultam és megrökönyödve láttam, hogy feladta, négykézláb mászott ki a vízből, zokogva, hogy nem tudja megtenni. A kislány is élt, nagy nehezen, rengeteget köhögve kelt fel a vízből és sírt, hogy a szüleit akarja. Egyrészt örültem, hogy Silly mégsem akkora szörnyeteg, hogy megölte volna, másrészről viszont a kislány él és ha rátalálnak, tutira lecsuknak. Engem is, nem csak Sillyt. Nem valami beteges hajlam, csupán az ösztönök dolgoztak bennem, mikor a vízbe gázolva elkaptam a kislány torkát és a vízbe nyomtam. Fújtattam, s nem azért, mert olyan nehéz lett volna lent tartani, hanem mert szívem minden erővel tiltakozott ellene, míg elmém csak azt hajtogatta, hogy nincs más választásom. Hosszú ideig volt a víz alatt, mire észbe kaptam már nem is lélegzett. Kellett némi idő, míg elmertem engedni, majd megtörölve arcom, hátra néztem.
- Úristen, Tay, megölted... Megölted. - ismételgette döbbenten és szája sarkából mosolyogva Silly, én meg éppen csak nem bőgtem el magam.
- Maradj már csendben! - rivalltam rá, aztán ismét a folyó felé néztem. Reméltem, hogy majd teszi a dolgát és szépen elviszi a kis testet, hogy aztán lassan feledésbe merüljön, de nem így volt. Nem volt elég erős a sodrás, és nem volt elég könnyű kislány. Sillyre most nem számíthattam, én gondolkodtam el, hogy ilyenkor mit is csinálnak a filmekben, ami vagy be jön vagy nem. Jobb híján végül kihúztuk a vízből a holttestet, kihúztuk cipőjéből a fűzőket, elkértem Sillyét is, illetve feláldoztam az enyémeket is. Igen, tudom, hogy ez egyenesen elvezeti majd hozzánk a rendőröket, de csak ha időben megtalálják. Lejjebb cipeltük kicsit, ahol a folyó vize összeköttetésben volt a csatornáéval és a többivel, majd köveket erősítve a végtagjaira a mély vízbe dobtuk.
Sosem találták meg, bár egy időben nagyon keresték. Sillyvel továbbra is barátok voltunk, talán még szorosabban, mint eddig.

Kicsivel később...
A suli végeztével útjaink külön váltak. Silly Queensben maradt, és eladóként tengette minden napjait, míg én Brooklynba költöztem az egyetem miatt. Teljesen más világ volt, más közegben. Jól éreztem magam, és végre igazán élhettem hobbijaimnak. Festettem, rajzoltam, új hobbiként pedig megismerkedtem a szobrászattal, a fémművességgel és a fotózással is. Portré rajzolás közben jegyezte meg az egyik tanárom, hogy elmehetnék fantomkép rajzolónak is, mert ugyan nem keresnek olyan hű, de sokat, de többre megyek vele, mintha kimennék az utcára és karikatúrákat csinálnék az emberekről. Akkor még nem nagyon jött számításba eme foglalkozás, de végtére is, ott kötöttem ki.
Ugyanakkor éjszakánként még fel-fel riadtam a kislánnyal történtek miatt, és volt, hogy végig bőgtem miatta az estét. Nem is az bántott igazán, hogy megöltem, hanem, hogy utána csak úgy vízbe dobtuk. Még a szülei sem temethetik el, pusztán egy fájdalmas emlék lesz számukra.
Egy idő után azonban különös hiányérzetem támadt. Az iskola szuper volt, de nem elégítette ki kalandvágyam. Borzalmas bevallani, de hamarosan késztetést éreztem arra, hogy ismét kioltsak egy életet. Silly nélkül, az én terveim alapján.

Homicidio-mania, avagy fonománia
Nyelvem kiöltve összpontosítok, hogy ujjai köré szorosan tekerjem a horgász zsinórt, olyannyira szorosan, mintha össze volna ragasztva, vagy mintha holtában is imádkozna. Egyedül a műanyag, áttetsző kezes-lábas nyikorgása zavar meg minden mozdulatnál, de ha nem lenne rajtam, már biztosan elkaptak volna.
Nem tudom miért, de ahogy csipesszel óvatosan húzok a madzag apró csomóján, megnyugvást érzek, mert ezt azt egészet nem úgy fogom fel, mint egy gyilkosság, hanem mint alkotás. Így már nem is tűnik olyan rossznak, elvetemültnek. Úgy érzem, mintha a kés a kezemben ecset volna, a vér pedig rajta az értékes akvarell. Ahogy befejezem a művet, hátrébb lépek és teljes egészében is szemügyre veszem. Az ihlet adó a vikingektől ismert vérsas, azon különbséggel, hogy én tisztában lévén erőmmel, nem feszegettem ki bordáit, hanem a hátának bőrét feszítettem ki horgászmadzagokkal, mint szárnyakat, szemeit pedig bekötöttem valami ruhájából tépett ronggyal. Előre görnyedve, térdepelve imádkozott, mint egy szárnyát szegett angyal. Meg volt a maga szépsége üzenete.
Órámra pillantva állapítottam meg, hogy ideje szedelőzködnöm, mert hamarosan felkel a nap és mehetek dolgozni. Így hátra hagyva alkotásom egy kis istállóban, haza mentem.