A mai napot is nagy örömömre Hienéknél tölthetem. Egy kis kockulás, egy kis filmezés. Valahogy itt mindig remekül telik az idő. Nem igen szoktunk veszekedni, vitázni. Persze van, amiben nem értünk egyet, de szerencsére azt normálisan meg tudjuk beszélni.
Viszont a mai nap mégis mássá változik a többihez képest. Éppen a fürdőbe sétálok, hogy az esti lefekvés előtt megmossam a fogam arcom, mikor arra leszek figyelmes, hogy véres lesz a mosdókagyló. Először nem tudom hová tenni, majd ahogy a tükörbe pillantok elfog a rémület és már kiabálok is Hiennek. A vérzés nemhogy abba marad, hanem csak fokozódik és nem is akar elállni. Azonnal hívják is a mentősöket, akik nem totojáznak sokat. Hamar kiérnek, de sajnos nem egednek fel senkit mellém, így egyedül maradok. A szívem hevesen kalapál. Eddig egyszer fordult elő ilyen, még az elején… Ezért semmi jóra nem számítok.
Természetesen Hien édesanyja rögtön hívja Jacet is és elmondja mind azt, amit tudnia kell. Mi történt, melyik kórházba visznek stb. Az út a korházig egy örökkévalóságnak tűnik. A mentős próbálja elállítani a vérzést, de nem jár sikerrel.
Ahogy megérkezünk már tolnak is be és hívják az ügyeletes orvost. A kérdéseket próbálom felfogni, amit feltesznek nekem és fejbólintással, vagy rázással válaszolni nekik, miközben tekintetemmel Jacet keresem, bár sejtem még nem kevés idő mire ideér, de a jelenléte sokat segítene nekem.