Brett & Minnie

 “I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”

Pocsék napnak ígérkezik a mai, egy csomó dolgom van és nagy eséllyel még ebédelni se lesz időm kimenni. Természetesen az összes gyakornok le van foglalva, így ki se tudok küldeni senkit kajáért. Miért utál engem az ég ennyire? Eleve utálok az irodában dolgozni, de valami “nagy dobás” van a másik osztályon, valami külpolitikai izé lesz, találkozó vagy tudomisén mi, ami miatt az összes emberünket behívták, hogy a vezetőség lenyugodjon. Nem mintha lett volna komoly dolgom a terepen, de inkább lennék valamelyik csapat garázsában a versenypályán mint itt az uncsi irodában. Éhesen.
Már a huszadik e-mailt olvasom, sajtóanyagokkal, képekkel, unalmasan megírt hatásvadász cikkekkel, amiket meg kellene osztanunk a nagyközönséggel, HA arra érdemesnek tartjuk. Nos, én egyiket se tartom annak, uncsi cikkek, uncsi emberekről.
- Mitchell! Megjött Brett! - kiált be a foci rovat rezidens szerkesztője és lead újságírója a dobozomba. Nem igazán iroda, mindenkinek van egy kis szeparált boxa amiben alkothat, de egyébként egy légtérben vagyunk. Csak a vezetőknek van irodája, ez nálunk elvi kérdés. Mind egyenlőek vagyunk, nem viccelek, még a nagymenőknek is pontosan ugyanakkora kis kuckója van mint nekem.
- Oooké, kösz! Hova is legyek örömömben? - mormolom, miközben válaszolok az egyik nyomulós PR-os levelére, hogy kösz az infót, de még mindig nem érdekel minket a kis 9 éves “óóóriási tehetség” Nate, aki megnyerte a mini-gokart bajnokság újabb futamát. Most komolyan, azt hiszik ennek van bármi hírértéke?!
- Mondj még ilyen csúnyákat, bébi! Próbáljatok meg nem szexelni, nagy nap a mai! - kiált vissza, in pedig hozzá vágok egy szivacslabdát. Több is van itt egy kosárban, mindegyikünknél, itt a sport osztályon. Ha valaki telefonál vagy csak simán nem figyel ránk, vagy bunkó mint az imént Jenkins, azt megdobáljuk. Farkas törvények, pasi szokások. Egy szem nő vagyok az osztályon, szerintem egész jól beilleszkedtem.
- Bekaphatod Jenkins! - teszem még hozzá, majd ráküldök egy nyomtatást a gépre, de valami vacakolhat a nettel, szóval egy szinttel lejjebb küldöm. Ott is van nyomtató, a másik rovat szerkesztőségén. Felállok az asztalomtól, és csak úgy záporoznak felém a szivacslabdák. Seggfejek, de csak vigyorogva tűröm a dobálást miközben a lépcső felé megyek. Akik elég rég itt vannak, azok tudják, hogy egy időben együtt jártunk a cégünk új büszkeségével, szóval azóta vele ugratnak. Még mindig, és nem unják meg. Soha nem fogják, szerintem.
A lépcsőn a szokott módon ugrándozok lefelé, nem csíptem ki magam csak mert bent van az összes öltönyös seggfej a házban. Még mit ne?! Jó nekem a szokásos farmer rövidnadrág, egy póló és egy rövidujjú, kockás ing. A pólómon a felirat szokásos módon egy nagy bölcsességet hirdet: “Hakuna matata!”. Ezekről sose fogok leszokni, még ha ki is rúgnak miatta. Bepötyögöm a kódomat a nyomtatóba, és várom, hogy elkezdje okádni a húsz oldalnyi háttéranyagot amit ráküldtem. Ahogy kijött az első lap, a konyha felé veszem az irányt, egy kávét akarok szerezni, mert elkél… van itt egy gyümölcstál is, szóval felkapok egy almát, nálunk nincs ilyesmi (úgy értem egészséges kaja) csak chips és némi csoki. Ahogy a hűtőbe nyúlok a tejért, feltűnik egy fánkos doboz. Hmmmm! Akárki is hagyta itt, rosszul tette!
Alapvetően nem vagyok bunkó, nem szoktam felzabálni más kajáját, de ezen a dobozon a Brett név ékeskedik, cirádás betűkkel, szívecskével. Szerintem belezúgott a fánkos csaj. Felnyitom a dobozt és már nyomom is az arcomba az elsőt, fincsi tuttifruttis krém, csoki máz és színes cukorkák. Mmmm! Fél perc nem telt el, már el is tűnt. Tovább túrom a dobozt, amikor bejön valaki, egy csajszi. Asszem már találkoztunk.
- Kérsz? - nyújtom felé a dobozt, mire hálásan sóhajt és kettőt ki is vesz azon nyomban, hogy elsiessen vissza az asztalához ahol majd jól elfogyasztja. Én meg kiveszem az utolsót, és az üres dobozt visszateszem a dobozba, egy szalvétára firkantott “Köszi, Minnie” üzenettel együtt. Jó ok arra, hogy ha a városban van, beszélgessünk, még ha egy kicsit drasztikus is.
Kezemben a félig megevett baracklekváros, vastagon porcukros fánkkal megyek vissza a nyomtatóhoz, ami sípol és villog, láthatóan beragadt egy lap.
- Ó, hogy rohadj meg… - emelem az égnek a tekintetem, majd a nyomtató tetejére teszem a félig megevett fánkot, és nekiállok megnézni mi lehet a baja. Utál engem a technika, de tényleg!